A NATO és Oroszország: kézfogócska
A NATO és Oroszország: kézfogócska
A NATO és az Oroszországi Föderáció közötti kapcsolatokról, együttműködésről és biztonságról szóló, május 27-én Párizsban aláírt 16 oldalas alapokmány preambuluma leszögezi, hogy a NATO és Oroszország többé nem tekinti ellenségnek egymást, és gyökeresen új viszony kiépítését kezdi meg. Ezt a konzultáción és együttműködésen alapuló új kapcsolatrendszert a NATO és Oroszország az Állandó Egyesített Tanács létrehozásával intézményesíti a párizsi aláírást követő négy hónapon belül. A külügy- és a védelmi miniszteri, valamint vezérkari főnöki szinten évente legalább két-két alkalommal, a nagykövetek, illetve katonai képviselők szintjén havi, egyébként pedig szükség szerinti rendszerességgel ülésező és akár államfői szinten is összehívható tanács együttes döntéshozatalt és cselekvést feltételez. Méghozzá a közös érdeklődésre számot tartó biztonsági kérdések lehető legszélesebb körében, így például az euroatlanti térség biztonságával és stabilitásával összefüggő témákban, a konkrét válságok, a konfliktusmegelőzés, a közös hadműveletek és a békefenntartás ügyében, továbbá a biztonságpolitikával és a katonai doktrínákkal kapcsolatos információcserét, a fegyverzet-ellenőrzési és nukleáris biztonsági kérdéseket, a tömegpusztító fegyverek elterjedésének megakadályozását illetően. A tanács működésében a konszenzus elve érvényesül, akár konzultációról, közös megnyilatkozásról, vagy cselekvésről van szó. A dokumentum ugyanakkor hangsúlyozza: a benne foglalt rendelkezések „semmilyen szakaszban sem adnak vétójogot a másik fél cselekedetei felett, nem sérthetik vagy korlátozhatják sem a NATO, sem Oroszország független döntéshozatalhoz és cselekvéshez való jogát”.
Hasonló, patikamérlegen kimért kompromisszumok jegyeit viseli az alapokmány katonai ügyekkel foglalkozó negyedik fejezete, amely az utolsó pillanatig nyitott kérdéseket hivatott rendezni. A NATO tagállamai megerősítik azt az Észak-atlanti Tanács 1996. december 10-i ülésén jóváhagyott nyilatkozatot, miszerint „sem szándékuk, sem tervük, sem okuk nincs arra, hogy az új tagállamok területén atomfegyvereket telepítsenek”, s arra sincs szükség sem most, sem a jövőben, hogy „megváltoztassák a NATO nukleáris helyzetének vagy nukleáris politikájának bármely szempontját”. Ezen túlmenően azonban az alapokmány azt is rögzíti, hogy a NATO-nak nincs szándéka, terve és oka atomfegyver-tárolókat létesíteni az új tagállamok területén, sem új objektumok építése, sem a meglévők alkalmassá tétele révén.
Nem született számszerű megegyezés arról, hogy a NATO mekkora hagyományos haderőt telepíthet az új tagállamokba anélkül, hogy azt Moszkva barátságtalan lépésnek tekintené. A dokumentum szó szerint átveszi az Észak-atlanti Tanács március 14-én kelt nyilatkozatát, miszerint „a jelenlegi és a belátható biztonsági környezetben a szövetség a kollektív biztonsággal összefüggő és egyéb küldetéseit a szükséges belső operativitásról, az integrációról és a csapaterősítési képességről való gondoskodással és nem jelentős haderők pótlólagos állomásoztatása útján fogja megvalósítani”. Ehhez az oroszok kedvéért most azt is hozzáfűzték, hogy a NATO a fenti feladatoknak megfelelő arányos infrastruktúrára fog támaszkodni. Annak tisztázását azonban, hogy mi értendő jelentős haderők és arányos insfrastruktúra alatt, elodázták az európai hagyományos haderők korlátozásáról szóló, úgynevezett CFE-szerződés módosításáig.
Az 1990-ben kötött megllapodás felülvizsgálatának célja, hogy a mainál lejjebb húzza meg a szerződés hatálya alá eső fegyverzetek – harckocsik, páncélozott harcjárművek, tüzérségi eszközök, harci helikopterek és repülőgépek – mennyiségének országonként maximálisan megengedett felső határát. Addig is, amíg a tárgyalások folynak – az új nemzeti kvótákat 2001-re kellene érvényesíteni –, a NATO és Oroszország önmérsékletet tanúsít, és a mostani szinten befagyasztja hagyományos haderőit, hacsak „jogos biztonsági érdekeik” mást nem diktálnak.
