A program
A program
A Varsói Szerződés 1990-ben történt felbomlása, s még inkább a Szovjetnió 1991-ben bekövetkezett széthullása után alapvetően megváltozott Európában a biztonsági helyzet, a kétpólusú világrend véget ért, a NATO „egyedül maradt a porondon”. A globális szembenállás végével megszűnt a két világrendszer összecsapásának veszélye, ám újabb veszélyek és kihívások idéztek elő biztonsági kockázatot (etnikai feszültségek, az iszlám fundamentalizmus térnyerése, a nemzetközi terrorizmus, atomfegyverek illetéktelen kézbe jutásának lehetősége, helyi konfliktusok, elsősorban a délszláv polgárháború). A demokrácia és piacgazdaság útját választó közép- és kelet-európai országok – a VSZ volt tagjai – egy csapásra „biztonsági űrben” érezték magukat, és hamar megfogalmazódott részükről az igény, hogy integrálódhassanak a biztonságukat is szavatoló nyugat-európai intézményekbe, az Európai Unióba és az egyetlen működő katonai szervezetbe, a NATO-ba. Magyarországon ennek az Antall-kormány már 1990-ben hangot adott, s törekvése támogatásra talált valamennyi parlamenti párt részéről. Az atlanti szövetség vezetői elvben nem zárkóztak el ez elől: 1990 novemberében Párizsban a szövetség tagországai és a VSZ volt tagjai, valamint a volt szovjet utódállamok Közös Nyilatkozatot írtak alá, amelynek legfontosabb pontjaként leszögezték, immár nem tekintik egymást ellenségnek, 1991 novemberében Rómában pedig a párbeszéd és jövendő együttműködés fórumaként létrehozták az Észak-atlanti Együttműködési Tanácsot (NACC). Ám e fórum kialakítása halgatólagosan azt a célt is szolgálta, hogy konkrétan ne kerüljön napirendre volt VSZ-tagországok csatlakozása, amitől Washington, de nyugat-európai szövetségesei is egyelőre ódzkodtak - részben, hogy ne ingereljék a még mindig katonai nagyhatalomnak számító Oroszországot, részen, mert féltek a saját működő struktúráik szétzilálásától, felhígulásától. Eredetileg lényegében ugyanezt a célt – a kelet-európaiak távol tartását – célozta a Clinton elnök által 1993-ban felvetett, és az amerikai Nemzetbiztonsági Tanácsban 1993 végére kidolgozott javaslat is, amit azután 1994 januárjában a NATO állam- és kormányfőinek brüsszeli csúcsértekezletén fogadtak el és hirdettek meg Partnerség a Békéért (PfP) program néven. „A mai napon olyan azonnali érvényű és gyakorlati jelentőségű programot indítunk útjára, amely átalakítja a NATO és a programban részt vevő államok viszonyát. Ez az új program túllép az eddigi párbeszéden és együttműködésen, és valódi partneri kapcsolatokat hoz létre – Partnerséget a békéért” – hangzott a brüsszeli felhívás. A program lényege: a NACC, mint többoldalú politikai fórum szervezett keretet teremt kétoldalú alapon is a partnerré válni kívánó országok gyakorlati közeledése és együttműködése számára. A meghirdetett cél a bizalom és kölcsönös együttműködés fokozása volt, ezáltal a biztonság és stabilitás növelése a földrészen, mégpedig konkrét bilaterális együttműködési programok útján egyfelől a NATO, másfelől a bekapcsolódó és ilyen irányú kötelezettségeket vállaló egyes partnerországok között. Elsősorban a volt VSZ-tagországoknak és szovjet utódállamoknak biztosították a lehetőséget, de bekapcsolódhattak – s be is kapcsolódtak – európai semleges országok is. A kilátásba helyezett együttműködés kiterjed közös hadgyakorlatok tartására, a katonai tervezésre, a demokratikus civil kontroll erősítésére, békefenntartó küldetésekre való közös felkészülésre és hasonló feladatokra. A program meghirdetésekor Brüsszelben értésre adták: a partneri együttműködés egyben egyfajta “előszobája” az esetleges jövendő NATO-csatlakozásnak, tehát lehetőség a közeledésre és felkészülésre azoknak, akik előtt a NATO később hajlandó lesz megnyitni kapuit, miközben azt is hangsúlyozták, hogy a partnerségi megállapodás önmagában még nem garancia a későbbi meghívásra. Vagyis, partnerség nélkül nincs később tagság, de a partnerség önmagában még semmire sem kötelezi a NATO-t.
Legfőképpen a partneri viszony nem jelent biztonsági garanciát megtámadtatás esetére a partnerországoknak, tehát szó sincs az atlanti szerződés 5. cikkelye alapján nyújtandó kollektív védelemről, a NATO azonban kötelezettséget vállalt arra, hogy konzultál velük minden esetben, ha úgy érzik, közvetlen veszély fenyegeti területi épségüket, függetlenségüket, vagy biztonságukat.
1994 januárja óta eddig 27 ország fogadta el a meghívást, és írta alá a PfP keretegyezményét, illetve jutott megállapodásra Brüsszelben az ennek alapján minden partnerországgal külön-külön kialakított egyéni partnerségi programról (IPP): köztük van valamennyi volt VSZ-tag és szovjet utódállam (Tadzsikisztán kivételével), továbbá Albánia, Szlovénia és a volt jugoszláv tagköztársaságok közül Macedónia, valamint négy, hagyományosan semleges európai állam: Finnország, Svédország, Ausztria, s legutóbb Svájc.
