A boricza.
A boricza.
„Boriczának nevezték azon körtánczot, mely régi eredeténél és ritkaságánál fogva az emlitett nép mulatságának fénypontját képezte és annak különös jellemző szint kölcsönzött. A mint emlitém, a legények már hetekkel a farsang előtt megtették az előkészületeket; vasárnapokon összegyültek és gyakorlatokat tartottak.
A ki nem tanusitott elegendő ügyességet, azt a körből kizárták, nehogy később az ünnepélyes fellépésnél zavart vagy szégyent okozzon. A legények színe-java vetélkedett egymással a testi mozdulatok minél kellemdusabb és bámulatosabb kifejtésében. Farsang első napján már készen állott a tánczosok tábora, és megkezdette örömgerjesztő működését. Ez korántsem volt valami hétköznapi jelenet, hanem valóságos ünnep, nagyszerű körmenet, hasonló a régi bachanaliákhoz, leszámitva azt, mi ezen utóbbiban a vadság és erkölcstelenség bélyegét viselte magán.
Ily ünnepélyen a választott tánczosok, kiket boriczásoknak neveztek, fényes ünnepi öltözetben jelentek meg. Minden legénynek a fején hosszú fekete báránybőr süveg, milyent a persák szoktak hordani. A süveg körül különféle szinű szalagok voltak varrva.
A szalagok vége bal oldalt lógott le s táncz közben a lobogás által szép tündéries alakban tüntete föl minden egyes tánczost. A felső testet egyszerű üng fedte, melyet a vállaktól a derékig érő gombos szijak csatoltak szorosan a mellhez és a háthoz, a két vállat ezen kivül csukorba idomitott piros szalag díszitette. A lábakat fehér gyapju harisnya (szűk magyar nadrág) és a csizma helyett bőrkapcza védte a hideg ellen. Oldalt a harisnyán a térd irányában 3–3 őrharang zörgött.
A müvészileg alkalmazott bőrkapcza sarkához oldalt csörgő vassarkantyu volt csatolva, a mit pitinnek neveztek, ezen felül szép tarka sajinkák (selyem kendők) lobogtak a mellen és a háton, minden boriczás csákányt tartott jobb kezében, a csákányon is sajinka lobogott. Igy voltak a boriczások öltözve. Hozzájok tartoztak még a kukák, rendesen négy kuka követte a sereget, s ijesztő külsejüknél fogva roppant rémülést idéztek elő, különösen a gyermekek között. A kuka nem volt más, mint egy álarczos férfi fekete zekében és négy kongó-dongó kolomppal (vaspléből készült harang) a dereka körül. Jobb kezében korbácsot, baloldalán fakardot viselt. Álarcza fából volt kifaragva, torzitott arczvonásokkal és iszonyú nagy bajuszszal, mely lósörényből volt oda teremtve. Az álarcz homlokáról hosszú sastollak nyujtoztak az ég felé, széléhez pedig ránczba szedett fekete vászon volt varrva, mely a nyaknál összeköttetvén, azt a szolgálatot tette, hogy az álarcz mindig szabatosan állott a maga helyén. Az ekkép öltözködött kuka csak jelek álal beszélt és súlyos korbácsa használatát illetőleg korlátlan joggal érezte magát felruházva.
Mikor a boriczások serege kukákkal együtt a kitüzött napon és helyen összesereglett, ott termett az utczákon egyuttal a falu mindennemű és koru lakója is. A mozgás, örömzaj leirhatatlan volt. Ekkor a boriczások két vezére és egy egy kuka a legnagyobb tiszteletben álló gazdához mentek szabadságot kérni, hogy tiszta udvarán tánczolhassanak. A gazda e megtiszteltetést a világért sem útasitota vissza, s a többi gazdák is hasonlóképp cselekedtek, mivel a visszaútasitást a közönség gyalázatos tettnek bélyegezte volna.
Kiinduláskor a boriczások következő rendet tartottak: elől ment a tebetartó, ki a tebét vagyis a fenyő hegyét, melyen aranyozott gyümölcsök ragyogtak, két kézzel emelé magasra. Ezt követte két vagy három czigány, kik közül egyik okvetlen furulyás, a másik hegedüs és ha egy harmadik létezett, ez czimbalmos volt. A czigányok után lépdeltek a boriczások, elől két vezérükkel, kik egyszersmind a leggeniálisabb tánczosok voltak. A kukák a csapat körül jártak és illő távolságban igyekeztek tartani a tóduló tömeget.
Leghátul sorakoztak a kosár- és nyárshordozók, kik a húst, kolbászt, tojást, kenyeret, mit a megtisztelt gazdák szoktak volt adni, a sereg után hurczolták.
A boriczások minden udvarba ugrásokkal mentek be egymás után egyenként. Az ugrások a zene tactusára történtek. Előugrált a két vezér egész az udvar kellő közepéig, körülöttük a többi boriczások tágas kört alakitottak, ugy hogy a két vezér a kör közepébe jutott. Most kezdődött meg aztán a boricza, ez a szemet, lelket egyaránt gyönyörködtető ősi táncz, melynek zenéje nagyon egyszerű, de előadása nehéz és valami rendkivüli.
A két vezér ellenkező irányba állott egymáshoz, de azért a legbámulatosabb taglejtések, fordulások és ugrások oly összevágók voltak, mintha csak egy tánczos vitte volna ki. Hogy minő hatást gyakorolt a sokszinű szalagok lobogása, a selyemkendővel ékesitett csákányok forgatása, az őrharangok és pitinek (sarkantyuk) csörgése és a kukák kolompjai, ezt csak az foghatja föl, kinek szerencséje volt szemtanu lenni. A vezérek vezérszavakat is használtak táncz közben, mint példáúl: vasat! vasat! – ezt! ezt! az elsőre a bokát kellett összeütni, az utóbbira a jobb vagy bal lábbal kellett előre lépni vagy is inkább rugni.
A boricza után közönséges tánczok következtek, s ekkor a boriczások a nézők közül szedték maguknak a tánczosnékat. Ha valamelyik leány szép szóra vonakodott tánczra menni, azt a kuka korbácsa kényszeritette rá. Mig a tánczok folytak, addig a kukák bohós tréfákkal mulatták egymást és a közönséget. Ha a házigazda a kisebb házi eszközök közül egyet künn talált felejteni: egy baltát, bárdot, féket stb., azt a kuka okvetlen meglelte, s addig nem adta vissza, mig a gazda egy krajczárral ki nem váltotta.
Hasonlókép törekedtek a kukák a nézők közt a férfiak fejéről a süveget elcsenni, minek visszaváltása szintén egy váltó krajczárba került. Ezen zsarolások után egymásnak esett a négy kuka és a gyöngébbet a három erősebb földhöz vágta. Aztán elővették fakardjukat és szinleg felhasitották, a bőrét is lehúzták, testét pedig feltagolták ép ugy, mint a mészáros szokott tenni a marhával. Mikor ez megtörtént, bánni kezdték borzasztó tettüket, összecsapták kezeiket, rázták fejöket és könyeket hullattak a szerencsétlen pajtásra. De im egyszerre megvillan egy isteni eszme fejükben, előveszik a korbácsok nyelét, azt egyik az áldozat szájához, másik a füléhez, harmadik pedig a hátához illeszti, és fujni kezdik a zsiros korbács nyeleket; fujják, fujják, és ime csodák csodája! a leölt ember mozogni kezd, az élet ujra beletért és a pajtások roppant örömet mutatnak e fölött; végre fölemelik a földről a feltámadottat, és vezetik, mert még nagyon gyönge; de ezen humánus bánásmód nem sokáig tart, megunják, a pajtások egyet gondolnak és piff, puff a korbács csattogni kezd, mire aztán a gyönge ember egyszerre erős lesz és szalad, mint a pusztai csikó. Ilyen és száz meg száz más tréfával mulatták a kukák magukat naphosszában, mig csak a farsang tartott, mert a boriczások egész farsang alatt tánczoltak faluról falura járva. Délben és estve a sereg a fölfogadott főző asszonyhoz tért be, hol ivott és evett a jóllakásig. De nemcsak a boriczások ettek és ittak, hanem részt nyert a lakomából a falu minden szegénye és nyomoréka. Ime a jótékony czél, mely nagy harang és falragaszok nélkül is többet ért, mint a dölyf és hiúság által vezérelt sarkantyus gyalogurak ebbeli működése a nagy világban.”
Ekként mulattak, ős, talán Ázsiából hozott modorban régen a hétfalusiak, ilyen volt a boricza a farsangnak ez eszményitett vigadozása, mely egy erkölcsi, egy nemes czéllal: a szegények táplálásával levén egybeköttetésben, a mulatságok legdicsőbbike volt; fájdalom, hogy az sok más ős szokásainkkal ma már ki ment divatból. Most áttérek a hétfalusi magyarok mennyegzői ünnepének ismertetésére.
