A Tezla, Csukás és Zenoga.
A Tezla, Csukás és Zenoga.
A Csukásnak Bodza vidékére néző északi oldala függélyesen levén leszelve, azon oldalról megmászhatlan; de az Ó-sánczról, a sziklás ösvények meredélyeihez szokott hegyi lovakon minden nagy nehézség nélkül fel lehet tetejére jutni. Azt megtenni minden e tájt utazónak ajánlom is, mert az ó-sánczi szoros ismerete csak úgy lesz kiegészitve, e szorosnak nagyszerüségéről csak úgy szerezhet kellő fogalmat, s tájkeretének csak ugy tudja átnézetét nyerni, ha a Csukást, a délkeleti Kárpátok e legnagyszerübb központját megvizsgálja, ha annak páratlanul nagyszerü részletszépségeit, s ösznagyszerüségét megbámulja, ha csodás sziklaidomzataiban e táj geologiai viszonyait, növényzetében a legdúsabb havasi florát tanulmányozza, s tetőormáról széttekint hazánk délkeleti szögletének legszebb két határszéli szorosán, melyek egyike (a Bodza) a Csukás északi, másikra (az Ó-sáncz) ennek déli oldalán húzódik el, s enged könnyen fedezhető és megvédhető közlekedést a havastúli országba.
A Csukásra vezető ösvény a Tezlapatak baloldali előhegyén emelkedik fel azon fennsíkra, melynek ős fenyves erdei közül a Tezla emeli fel nagyszerű szirtkupját. Ezen havas, mely ó-sánczi útunk kezdetén folyton iránytűként lebegett előttünk, s melynek szépségét alulról már annyiszor megbámultuk, most közvetlenül előttünk áll egész megdöbbentő nagyságában, egész elragadó szépségében. Csak itt látja a meglepetett szemlélő, hogy a sziklacsúcs, mely a távolból egy tömör testnek látszott, ezer meg ezer egymás fölé tornyosuló csompókból (sziklaszál) van rakműszerüleg összealkotva; a jura-mészkő azon könnyüded, játszi alakzatai ezek, melyek alakváltozatosság és szépség tekintetében minden fogalmat felülmulnak; oly bizárron szépek azok, mintha a természet ős kohójában hánykodó hab fedte hullámok jegeczedése által állottak volna elő; oly hófehérek azok, mintha Carrara márványbányáiból kerültek volna ki, s hogy e szinpompájuk még az ellentétek álal is felötlőbbé tétessék, a nyulánk minaretszerű csompókat törpe fenyők sötétlő sörénye rojtozza körül, fenyő cserjék, melyek a sziklák erezeteibe kapaszkodva a kopárságon tenyésznek, hogy azt eltüntessék, hogy a szél fuvalmára sohajszerű zugást hallatva mozgékonyságot és életet adjanak a nagyszerüség e roppant emlékgúlájának, mely megmászhatlan titokszerüségében az ember vizsgálódó léptei elől elzárja magát, s csupán a nagyszerüség fogalmának megtestesüléseként mered ég felé, mig a bámuló csak zsámolyánál állva mérheti saját kicsinségével annak roppantottságát.
De bár mily elragadó, bár mily nagyszerű legyen is a Tezla és ama fenhéjázó fennsík mely neki jelentőtlen kis zsámolya az óriási Csukásnak, melynek még csak most jutottunk el aljához, s a melynek a Tezla csak alázatos előőrét, vagy bevezető kapusát alkotja*. Nagysága csak addig tart, mig a déloldalán álló útas előtt a hátterében levő Csukást elfedi, mert a hogy a szemlélő által meghaladtatik, ott áll a 7000 lab magasságu roppant havas fölmeredő kőbálványaival, s ekkor, midőn a Tezlát nem saját csekélységünkkel mérjük össze, hanem a havasok királyának óriási mérarányaival hasonlitjuk egybe, a Tezla és az ellenpárul szolgáló Dobromir is kis dombokká törpülnek le, s legfeljebb kőzetük kiválósága által érdemelnek figyelmet, minthogy mig a Csukás és a vele egybefüggő havasok (Zenoga, Pajor) az eocen-gyüleg képződéshez tartoznak, – a Tezla és Dobromir, a déli Kárpátok jura-mészkő kőzetének idáig nyuló kifutványát, annak mintegy szögbástyáját képezik; mig a szomszédos Delbi völgyben nagymennyiségű szarukő (Hornstein) fordul elő.
A Tezla csak 5011, mig a Csukás 7000 láb tenger fölötti magassággal bir.
A Tezla fennsíkjáról a Babaronka-patak forrásfejének mély szakadásos katlanába száll alá az ösvény, hol ismét egy esztena tünik elő legelő nyájaival, s körülte azon óriási mérveket öltő zöld növényzet kirivó oázával, mely a nyájak éji ott tanyázása által trágyázott talajból nő fel s élénk zöldjével kellemes ellentétet képez a sziklák végtelenségének e tömkelegében. A Babaronka forrásfejénél van a tulajdonképi Csukás alja, itt már eltünik a nyájnyomdokok alkotta ösvény, s csak találomra a hegy meredek oldalain hatoltunk fel, szédelgős örvények felett, hol hegymászásban gyakorlott lovainkról is le kellett szállni.
A Csukásra való felhatolás a Babaronka fejétől három órát vesz igénybe; hosszú lenne ez út, s meredeksége miatt veszélyes is, ha alkalma lenne a szemlélőnek az időt mérlegelni, a veszélyeket számba venni, de itt ily kicsinykés dolgok számitásba nem jöhetnek, mert minden lépés uj meg uj meglepetéseket hoz a vizsgálódó számára, ki egyik ámulatból a másikba esik. Hisz minden lépten-nyomon, csodás idomú csompók (kőszálak) merednek fel útja vonalán, melyek alulról kicsinyeknek tetszők ugyan, de megközelíttetve oly óriási sziklahalmazokká növik ki magukat, hogy tetejükig alig mer feltekinteni a szem; alakzatuk pedig oly bizarr, hogy az épitészet és szobrászat mindenféle alakzataival való egybehasonlitgatások tág mezejét engedik meg. A roppant sziklagulák és óriás szoboridomú szirtek egy egész hosszú sorozata közt tévedeztünk, minden fordulatnál uj meg uj tünemény által lepetve meg. E bűvös út két óráig tartott, már roppant magasságból szemléltük a mindenütt letörpülő hegylánczolatokat; már a fenyvesek végtelene egy sötét tengerré olvadt össze, az erdőknek hullám zajlást utánzó sóhaja már alig hat fel idáig; im már a tetőgerincz meredélyes és sikamlós ormozatához hittünk érni, mert a midőn annak szirttorlaszán át küzdők magunkat, csak akkor láttuk, hogy a megmászottnál még meredekebb, még szebben díszitett, még bizarrabb csompókkal ékitett hegycsúcs emelkedik, oly függélyesen meredek oldalokkal, hogy lovainktól megválva, gyalog kellett útunkat tovább folytatni, zergekint ugrálva a széditőleg magas s veszélyesen meredek szirtek élein. Ámde veszélyre gondolni nem maradt idő, mert elragadtatás és bánat erre tért nem engedtek. Az elragadtatás fájó érzettel csatlakozott, mert a Csukásnak azon egyedüli gerincze is, hol feljövénk, oly sok szép pontot, s oly nagyszerű sziklaszálak csoportozatát mutatta fel, hogy mindenkinél vágy ébredt a lerajzoláshoz, és bánat, hogy azt tenni nem lehete, mert a ki a Csukásnak festészi fölvételre méltó mindenik pontját felvenni akarná, akkor legalább is egy évi folytonos rajzolásra lenne hivatva s legalább is ezer kép elkészitésére útalva. Én, mint havastáj szülöttje s az ilyeknek szenvedélyes buvárlója, igen sok havas vidéket jártam be honunkban és annak körvonalán túl is; sok helyt elbámultam a mészkősziklák csodásan változékony idomzatait; de olyakról, a minőket a Csukás eocen-gyüleg szirtgerinczei felmutatnak, fogalmam nem volt, s alig hiszem, hogy a földgömbön egy második oly havas legyen, a mely e tekintetben a Csukással a versenyt kiállhatná. Meglehet, hogy ez állitásomat sokan túlmerésznek fogják találni; de arról is meg vagyok győződve, hogy a kik a Csukást meglátogatni elszánják magukat, állitásom igazságáról, hálásan, s fáradalmaikért gazdagon kárpótolva fognak erről meggyőződést szerezni.
Az Esztena tisztása a Csukással az ó-sánczi szorosban. (Rajz. Greguss Ján.)
De ha már a felvezető út környezete is ennyire elragadott, ily nagy bámulatba ejtett, mit tudjak mondani azon látványról, a mely a tetőcsúcsról széttekintő előtt feltárul; honnan tudjak szavakat venni ezen varázslatszerű tünemény leirásához, honnan szineket e bűvkör lefestéséhez? az emberi korlátoltság, az ész megszoritottsága, s az egész ember kicsinszerűsége sohasem oly szembeötlő, mint a midőn a teremtés e kis atomja egy roppant havas tetején kis féregként huzódik meg, s parányiságával méri össze a körülötte levő nagyszerűséget; s ha az emberi parányiság ez érzete minden havastetőn fölébred, mennyivel inkább fel kell ébrednie a Csukás tetőormán, hol az egész nagyságával a részletek nagyszerűsége száll versenyre, hol minden oly óriási, oly megdöbbentően roppant mérveket ölt fel. Mert csak innen észlelhetni, hogy a Csukás, mely a távolból tömör sziklahegynek tetszett, át meg át van törve s oly finomul kicsipkézve, mint a chinaiak elefántcsontból faragott türelmi munkái; csak innen látja, hogy a Csukás nem egy hegy, hanem a hegylánczolatoknak egy roppant tömkelege, hogy központjából, melyre most feljutánk, hat roppant sziklagerincz, vagy inkább sziklalánczolat sugárzik ki; oly szikla kifutványok, melyeknek mindenike versenyez a másikkal a nagyszerűség felett, s a szemlélő, ki itt versenybiróként áll, nem tudja, hogy melyiknek itélje oda az elsőség győzelmi koszorúját. Nem, mert ezen széditő örvényektől körül fogott gerinczek mindenike különböző kőszálakkal van fölékesitve; egyiknek lejtősleg hanyatló ormozatán halidomú roppant csompók meredeznek, oly helyzetben, mintha esőnyelő éktelen szájaikat nedvesengve tátanák ég felé. A másik kifutvány szirtoromzatán Memnon szobrokat utánzó sziklák trónolnak, idomnagyságukban százszorosan felülmulva Egyiptom minden szobor óriásait. A harmadik gerincz tarajékét szabályszerüen idomult kerek kupok díszitik, melyek fenn a tetőnél kisebbek, de alább mind nagyobb, mind óriásibb alakot öltenek, ugy, hogy a legalól levők több száz ölnyire emelkedő kuphegyeket képeznek. A negyedik gerinczet ily elhelyezésű, s ily lépcsőlegesen fejlődő czukorsüveg idomú csompók díszitik, mig az ötödiknél ind pagodák bizarr idomzatai, a hatodiknál özön előtti szörnyállatok óriási mintái sorakoznak. Ezen hat gerincz közt félelmesen mély vápák (szakadások) nyilnak, melyeknek alján fenyvesek sürü tömege sötétül, de odább a függélyesen emelkedő oldalok szintén kopaszok, s egymás fölé tornyosuló csompókkal oly sürüen vannak elboritva, mintha a jeges tengernek megdermedt jégsziklái uszkálnának az elbüvölt szemlélő előtt. Ezen nagyszerű sziklaormok, ezen czifrán kicsipkézett gerinczek, ezen csodás idomú kőszálok csoportozata pártázza körül és koronázza meg a 7000 láb magasságú havast, mely a havasok szépsége és nagyszerűségének netovábbját alkotja.
De mindeddig csak a Csukás össznagyszerűségével és részletszépségeivel foglalkoztam, s még szót se tettem a tetőormáról feltáruló s a maga nemében páratlan körlátványról. Fenn jártamkor a légkör nem volt egészen tiszta, miért a távoli látkör – mely egész Erdélyt átöleli – elburkolódott kiváncsi tekintetünk elől; de még igy is a látkör eléggé terjedelmes, s a látvány eléggé elragadó volt.
Nyugatról a Barczaság és Háromszék egybeölelkező tere, mint képlapon terült el. Nem akarom itt részletesen ecsetelni ezen 200 község által élénkitett, azoknak különböző szinű határrészei* és berkeivel tarkázott s annyi folyam fényszalaga által átczikázott térnek képét, nem, mert arról már másutt is szóltam, valamint mellőzöm az ezen tért körülölelő havasoknak részletesebb elemzését is: hisz azokat szintén ismerjük, hisz azok magas nézpontunk alatt ugy is eltörpülnek, elannyira, hogy a Csukásnál magasabb Bucsecs, Királykő, Negoj és Szurul is meghunyászkodni tetszenek álláspontunk nagyszerüsége mellett; de ha ezekről hallgatok, szólanom kell a Csukás közel vidékéről.
Élénk zöldek a tavaszi, sárgák az őszi és feketék a felszántott határszélek.
A Csukást köröskörül több mfld körméretben rengeteg erdőségek határtalan lombtengere övedzi körül; ez erdők végtelenségébe kristály patakok völgyületei redősülnek, melyek körül a fenyvesek és lomberdők gazdag szinpompában váltakoznak s kellemesen vannak tarkázva a zöld leplet áttörő fehér szirtek megszámlálhatlan sokasága által, melyek mint óriási határkövek jelölnek irányt az erdőségek e határtalan területén. A Tezla, Dobromir és Dongó, melyek közelből nézve roppant sziklaormok valának, innen tekintve szintén ily kis határkövekké törpülnek; ezek jelölik az aljukon felbuzogó Zajzon vizének eredetét, odább a Hulló hegy, mely a Nyién patakát táplálja, balról pedig azon roppant erdőségek, melyek a Tatrangot növelik vizükkel. Mind e folyók keletről futnak nyugatnak, völgyületeik felső fele a vadon nagyszerüségébe vesz el, mig torkolatjuk már a polgárosodás áldásainak van feltárva. – Északra a Bodza-vidék madártávlati képe pompálkodik, az egy irányban le és fel, vagyis a hon felé be, és attól elfolyó Bodzavizével, s e folyam és mellékcsermelyeinek szeszélyes völgyületeivel, hova már az ember polgárosodása behatolt, s hol a szétszórt lakók kis oázókat alkotnak az erdők végtelenségében; egyedüli térfoglalásai levén az embernek e roppant terjedelmű vidék határtalanságában. E szép, ez üde táj körül ott sorakoznak ama nem rég megútazott vidéknek oly jól ismert havasai, az ide közel eső Király-hegy titokteljes várrom koronázta csúcsával, mely mult idők hatalmáról tanuskodik, és a szomszédos Nagy- és Kis-Tatár, mely régi hun előidők és tatárharczok emlékével fűződik egybe; odább a gyönyörű taváról nevezetes Szilon, melynek háta mögött a Csilyános kéklő bércze s a Háromszéket keletről körülhálózó havasoknak hullámzatos lánczolatai huzódnak el, gazdag szinvegyületben váltakozó bérczeikkel. De az északi tájrészlet szépségével előnyösen száll versenyre a déloldali, a Bodzával győzelmesen mérkőzik az Ó-sáncz szorosa. A Tatrangnak kies vidéke, melynek elragadóan szép panorámája legközelebbről vonult el előttünk, – már egyes kiválóbb pontjaival is elragadott, mennyivel inkább elbüvölhete most, midőn egész terjedelmében előttünk állott, midőn egy körültekintéssel az egésznek átnézetét nyerhettük. Ha az egyes pontok megleptek, az összbehatás bizonnyal el fog ragadni. Ott van a Tatrang, melyből mint fő arteriából mindkét oldalra kisebb erek ágaznak s ezek ismét, még kisebbekre oszlanak szét, és e hasonlat nem látszik nekem nagyon erőltetettnek, hisz ama folyam és annak megszámlálhatlan mellékcsermelyei, valójában életereit képezik a termékenység üde nedvének. A folyó és a kristály csermelyeknek roppant erdőségek által körülölelt völgyületei fölött feltünik a déli láthatár szélén elhúzódó havasoknak félkör idomú karaja, a már előttünk ismeretes Vajdahavas, Tóth Pál, Slojer, Urlát és Doszu Pielivel, melynek háta mögött fennhéjázólag emelkedik fel a már Oláhországba eső Mosila. Ezen délkeleti szögleten pompálkodó szirt bástyából indul ki a havaslánczolat keleti vonala, a hon határát jelző Lovak havasa, a három csúcsos Kecskék lábával, melyek a Babics által a Pajorhavasával s a Zenoga közvetitése által a Csukással függvén egybe, ama havasok bogpontját közvetlenül lábaink alá helyezik. Ez irányban még sokkal tovább, Oláhország térségeig elláthattunk volna, ha ott botor köd nem nehézkedik a láthatárra, melynek vastag leplén hiába igyekeztek áthatni kiváncsi pillantataink; de im a szélnek egy jótékony lehellete segélyünkre jött, s szétnyitá az irigy köd redőit, mire varázslatszerüen bontakozott ki a Telyaszin völgye a sinai kolostor szeszélyes csoportozatával; templomának merész kupolája és csecsebecsés tornyai a nap egy oda lopódzott sugarának csókja alatt ragyogtak; de a következő perczben a tüneményszerüen szép táj ujból el volt fedve, nem csak, hanem a köd – mely eddig az aljban szerényen ellapult, – egyszerre mint egy titkos erő által megmozdittatva elkezdett hullámzani, pár percz alatt felgomolygott a Csukásra, s egészen elfedvén láthatárunkat, megfosztott a tovább gyönyörködhetés élvétől.
Mielőtt megválnánk a Csukástól, fel kell említenem még a viszhangot, mely a főcsúcs azon pontjától hangzik, hol a trigonometricus torony áll. Itt az északra eső sziklás ponknak fordulva kell lövést tenni, a mely egymásután hétszer hallat dörgésszerű roppant durranást, s azután sokáig zugó s messze elhuzodó morajban enyészik el. Többször ismételt s hatásában bámulatos sortüzelés után visszatértünk elhagyott lovainkhoz, hol ismét tiszta ég derengett, mert a köd csak a főcsúcs körül gyülöngött, s az alantibb vidék mit sem tudott róla. Egy fölséges étvágygyal elfogyasztott reggeli után, megkezdők vissza térő útunkat; de nem ott, hol feljövénk, hanem változatosság kedveért a Csukással egybekapcsolódó, illetőleg annak keleti kifutványát alkotó Zenoga felé. Ennek és a vele összefüggő Pajorhavasnak tetőormán vonultunk el, a Csukás sziklaszálaival nagyság és alakszépségre egy szinvonalon álló roppant kőszálok közt, s végre egy ijesztőleg meredek hegygerinczen szálltunk le a Bretocsához, honnan a Kis-Ág és Tatrang mellett tértünk vissza; de gyakran tekintettünk vissza a havasoknak csodás gerinczeire, melyeket jöttünkkor ismeretlenül bámultunk, most pedig, mint azoknak minden egyes csúcsával közel ismerősök, valódi nagyszerüségök tudatával vizsgáltunk. Ha már most az Ó-sáncz szorosát általánosságban jellegeznem kell, határozottan ki merem mondani, hogy azzal határszéli szorosaink egyike sem mérkőzhetik, akár havasainak nagyszerüségét, akár vidékének változatos szépségét tekintsük. E szoros emelésére nem kis mértékben foly be az is, hogy itt, minként többi szorosainkban, az erdők nincsenek letarolva; és ezt a jogtalanságnak köszönhetjük, a mennyiben Brassó e szoros roppant erdőségeit erőhatalommal elfoglalta a hétfalusiaktól, kiknek határába esnek, kik azt régebben birták, s kik most extra dominium perelnek; de nem csak lefoglalta hanem fel is tiltotta, és féltékenyen őrizteti, miért azok a pusztitástól óva vannak. Azonban, ha Brassó hatalmaskodásának köszönhetjük az erdők fennmaradását, egyszersmind az ő féltékenységében fekszik oka az Ó-sáncz lakatlan voltának is, mert ha a tulajdonosi jog függőben nem lenne, eddig a Hétfalu népfeleslege bizonynyal népesítette és gyarmatositotta volna az Ó-sáncznak terjedelmes és termékeny vidékét; mig most a fával való fösfénykedés miatt, mégcsak fürészmalmok sem keletkezhettek ott, minők havas tájaink legtávolabbi zugában is másutt fellelhetők.
A Tatrang zugó hullámainak útmutatásánál a havasok szűk köréből ujból kijutánk a Barczaság nyilt, barátságos terére; de ez alkalommal csak szélét érintjük, mert a hogy Hosszúfalu felső végénél a Tatrang torkolatjához érünk, ismét behatolunk a havasok tömgelegébe, mert az ó-sánczi szoros ismertetése hiányos lenne, ha az azt átfutó Tatrang vize legtekintélyesebb mellékfolyójának a Garcsin, vagy Kis-Tatrangnak völgyét vizsgálódásunk tárgyává nem tennők.
