Tarkő. Székely monda.
Tarkő. Székely monda.
A tündérvilág noha eltünt, sok szépet, sok tanuságost hagyott a népmondákban az utóbbkorra. – A tündérek, mint levegői lények, nem lévén a föld egy részéhez kötve, most meredek sziklákon tüntették elő lakjaikat; majd egy áthathatatlan erdei sürübe rózsakalibát* varázsoltak maguknak; néha folyókat zuhogtattak alá roppant magasságú egyenes szirtekről, s az ily vizesés tükre megett lakoztak; semmi alkalmatlan szomszédot nem szenvedhetvén, boldog kények szerint változtaták lakásukat.
Kunyhó.
Tarkő egy nevezetes volt közöttök! Több kalandjai közül egy népmondát ragadott ki az átadás a feledékenység sötét örvényéből. Egy szerencsétlen szerelmének két gyümölcseivel, Maros és Olttal azon havasok roppant tetején lakott több évek óta, melyek aljában ma a lapályos Gyergyó diszlik. Hogy mennyi időig? megmondani a rege nem tudja; mert a tündérek idejében még a lőcsei időnaptár nem nyomtattatott. Csendességét nem háboritotta a fejsze élétől földre terült izmos fenyő sohajtó lezuhanása; a fürészmalmok, egyedüli életszerei most annyi jó, de szegény munkás székelyeknek, nem háborgatták iszonyu csikorgással a sudaros tönköket; szóval ő békében, magányosan, s ha lehet mondani, megelégedetten élt.
Fájt azonban anyai szivének az, hogy leányai együtt nem egyezhettek. Maros első szülötti igazánál* fogva, mindenben első akart lenni, noha öccsét Oltot, egyébbel meg nem előzheté, mint csupán ezzel. Olt sebes, eleven, és tüzlelkü volt. Önerejébe bizva, szüntelen egyedül mivelt, s nénjének vagy soha sem, vagy igen ritkán engedett. Szerencsétlen két testvér! Miért nem értettetek egyet; mert a meghasonlással megoszlik az erő; kár hogy az egybekötött nyaláb vessző meséje ismeretlen volt előttetek!!
Jogánál.
Komoly gondolatokban ült egykor Tarkő rézvára függő erkélyén, szemeit a lenyugvó nap haldokló bucsú pillantatjain legeltetvén, s egy mély sohajtás emelkedik fel keble mélyéből. – Valjon valami igy elenyészett hajdani boldog álma okozta-e sohajtását? vagy a jövendőbe látó szemei, egy nagy nemzet reggelét, delét, és estvéjét előre látván, azért sohajtott? azt megfejtetlen adta által a monda a késő kornak. Leányai is sohajtottak; mert midőn az anya szenved, nem illik vig ábrázat* a gyermekekhez. Most az érzékeny Maros megszólalt, s komoly anyjától az elreppent sohajtás okát tudakozta.
Arcz, vagy inkább arczkifejezés.
A jó szivü anya egy fél mosolylyal nézett a kérdezőre, s igy felelt: „Két oka vagyon annak, hogy néha ábrázatomon egy-egy bánat terül el, mint őszi köd alattunk a lapályon: egyik az, hogy látom versengésteket, s látom az ebből következő borongó jövendőtöket; a másik az, hogy atyátoktól elhagyatva, magányosan kénytelenittetem végetlen időmet számlálni.
A virgoncz Olt, anyja nyakára humorodva*, most esdeni kezde, hogy homályos eredetük titkáról az eddig hallgató anya, az unt fátyolt már valaha vonná fel; hozzá adta kérését a hallgatóbb Maros is, s ekkor volt, hogy a két testvér legelsőben az egy czélra dolgozásban megegyezett.
Csüngve, nyakát átölelve.
Az ellágyult Tarkő sohajtását ismételé s mélyebben, mint az elsőt, mert a fájdalomnak is nevekedő lépcsői vannak. Gyermekeim! igy szóla, magam is érzem, hogy jelen vagyon titkaimba leendő beavattatástoknak ideje.
Ti éltetek, mint a rózsabimbók, melyek nem tudják azt, hogy minő harmatnak köszönhetik a virulást, minő gyökérnek az életet. – Tudjátok meg tehát azt, hogy felettünk tündérek felett vagyon még egy fővaló, jobb, hogysem azt ezer dicsérő nyelvek is kimagyarázhatnák. – Ezen fővaló túl a kezdődő idők széditő messzén, látván azt, hogy a tüz, viz, föld, és lég tündérei, együtt örökös viszályban élnek, határt szaba mindnyájunknak s rendet parancsola. – Ezen rendnél fogva, atyátok messze, igen messze esett tőlem. – Birodalma egy nagy viztömeg, melyet majd fekete tengernek fog a késő világ nevezni, vele töltött boldog társalkodásomnak ti levétek következései, s a napfényt, egy órában, de nem egy pillantatban* látátok meg. – Elválásunk után sokszor esedeztem a fővalónak azon kegyelmeért, hogy atyátokat bár egyszer láthatnám, de fontos okokból megtagadta kérésem; mert nekem osztályrészem a száraz, apátoké pedig a viz; és személyes vágyakért az örök rend nem bomolhat fel. – Oly jó volt azonban, hogy megvigasztalt azzal, hogy ha ti felnövendetek, megengedi atyátok meglátogatását.
Pillanatnak kicsinyitő kifejezése = diminutivje.
Itt a szó elnémult ajkain a jó tündérnek, mint a pásztorsipnak viszhangja a komoly völgyek öblei között.
A heves Olt már kész volt repülni atyja ölelésére, de a tapasztalt anya megakadályoztatá. – Azt sem tudjátok – szóla tovább, hogy merre keressétek őt; nézzetek arra, hol a nap felkél; ama kékellő hegyek lánczsora mögött, azokon túl lakik apátok. – Külön erővel oda nem juthattok, de ha ketten egyesültök, minden akadályt meggyőzhettek. – Folyóvá kell válnotok; a viz ereje sziklákat hasogat, gátakat ront, s néha a szemekből indulva, sziveket is győz. Egyesüljetek tehát, keressétek fel apátokat, áldásom legyen rajtatok! Oh bár szeretnétek is egymást! Mindenesetre azonban tudjátok meg azt, hogy ha balra mentek, kevesebb erővel juttok czélotokhoz: áldott térmezőkön haladtok; virágok csókolgatják habjaitokat; csacsogó* fülmilék köszöntenek éjenként; kevés hegyeken kell áttörnötök; semmi, vagy igen kevés sziklák állnak előttetek; büszkék ugyan, mert aranyat rejtegetnek keblökben, de ugyanazért porlóbbak is, mint a gránit. – Ellenben, ha egyenesen mentek hozzá, – szirteken kell átrontani: roppant fenyveseket, rengeteg tölgyeseket eliszapolni; kopár hegyeket elsodorni, s e mellett utazástokat is éjszakánként, legfölebb a bérczek üregeiben rejtezkedő baglyok huhogása, vagy a ptrücskök idétlen énekei mulattatják.
Édesdeden csevegő.
Egymásra néztek a testvérek, s tudod-e mit? – igy szólitá meg Maros Oltot, jer kössük egybe erőnket; válaszszuk a csendesebb utat, s csak egy sétálás lesz pályánk.
De ha egyesitjük erőnket – felele erre a nagyravágyó Olt, minő név alatt utazunk? mert ha az én nevem alatt, – ugy itt vagyon kezem.
Azt nem tehetem – válaszola Maros, – mert első szülötti igazom volna megsértve; hanem jer velem, utazzunk nevem alatt.
Azt én sem teszem, – monda Olt, – te restebb vagy, és minden szirt ellen engemet bocsátanál, hogy lomhán követhesd az utat, melyet én törnék a sziklák között, s a dicsőség még is tiéd lenne.
Gyermekek! gyermekek! közbeszólott a jó anya, a névnél felségesebbnek kell lenni a czélnak! –
Jó, jó édes anyám! felele az indulatos Olt, én nénémet jól ismerem. – Én elég erősnek érzem magamat czélom kivivésére, s azért vele osztozni, vagy jobban mondva, neki szolgálója lenni nem akarok. Menjen ő ott, és ugy, a hogy neki tetszik, én is tudni fogom a teendőt.
Fejét csóválta a messze látó Tarkő, s egy uj sohajtás előzvén meg szavait, igy szólott: Gyermekeim! szivemet szaggatja versengéstek; ám cselekedjetek fejetek szerint; én egyébbel nem segithetek rajtatok, mint csupán azzal, hogyha folyástokban megakadtok, anyai könyeimből segitséget küldök számotokra. – Ha együtt nem akartok utazni, ugy válasszatok magatoknak külön pályát.
Az érzékeny Maros megcsókolván anyja kezét, bizodalommal mosolygó kék szemeit anyjára vetette, s lassú hangon szóla: „Anyám édes! én tanácsodon járok, és e szerint a kerülőbb, de könnyebb utat választom; jer velem te is jó öcsém! – ha – egy toppot sem* – szavába vágott a büszke, és önerejét szerfelett érző Olt.
Egy lépést, egy talpalatnyit sem.
Kerülj te a hol tetszik; lelked ugy is félt örökké az akadályoktól, s ezért a honcsokturást* Atlasnak szoktad nézni. – Én egyedül és egyenesen megyek. Lelkem tettre vágy. – Szirteket szaggatok, és atyai csókját nem ismert nemzőnknek előtted elragadom.
Vakond-turást.
Sikeretlen igyekezett a gondos anya megegyeztetni szülötteit; s végre mély gondolatok közt eloszlottak, hogy az útra készületeket tehessenek; alig pitymallott*, már a két testvér anyjok előtt állott. – Maros sás- és szőllőkoszorukkal fedte fejét, Olt homlokát búzakalász és cserkoszorú övedzette. Öltözete könnyü pongyola volt. Anyjuk még egyszer kivánta megegyeztetni őket; mindazt, a mit a jövendő előtte tiszta, de halandó előtt ködös tükrében láthatott, előadta a süketeknek, de gyümölcstelen; végre egy érzéssel, a milyent Kassandra érezhetett akkor, midőn szülőinek, testvéreinek, és a virágzó Ilion millió boldog lakosainak a szomorú jövendőt felfedezvén, ábrándozó hazugnak kiáltatott ki, varázspálczáját elővette, s Marost vele megilletvén igy szólott: „légy egy csergedező patak s nevekedj folyóvá.”
A hajnalpir alig tünt fel.
A varázsige betölt; egy tiszta kristály szinü csermely indula nyugat felé, nevekedvén a jó anyjának egy belé gördült könnycsepjével.
Nyughatatlan várakozással állott elő Olt is, s esedezett, hogy anyja a varázs pálcza hatalmát vele is éreztetné, mert különben nénje elébe kerülend. Kivánsága teljesedett, és egy sebes forrás felbuggyant* a sziklából keletnek eredendő.
Felszökellt, felugrott.
Szerencsétlen két testvér! miért nem értetek egyet; mert a meghasonlással megoszlik az erő; kár, hogy az összekötött nyaláb vessző meséje ismeretlen volt előttetek!
A sebes Olt gyorsan indult czélja felé. A köveken átszökdécselt; meggyőzte a hegyeket és ketté szaggatta a szirteket. – Utitársai előbb piros tarka pisztrangok voltak, de a mint eredete helyéről távozott, ugy szaporodtak aggodalmai is; mert majd menyhalak akadtak hozzá, s később ragadozó csukák fogyasztották az elsőket. Megjelent a harcsa is iszonyu szájával, s mint a (római) nagy status az apróbbakat, tizenként kezdette nyeldesni a kisebb társakat.
Eljutott végre azon helyre, hol ma Trajánus oszlopának düledékei állanak, s a melyet a maradék Verestoronynak nevez. Itt minden erejét összeszedte, hogy a szirteket, bérczeket és sziklákat ketté hasogathassa. – El is érte czélját, de oly bágyadtan vergődhetett ki a tulsó lapályokra, hogy mint egy lézengő beteg, ott már csak lassu és bizonytalan lépéseket tehetett.
Itt jutottak eszébe messzelátó anyjának oktatásai és jövendölései, de fájdalom! későre. –
Már ott állott, hogy egy büszhödt tóvá váljék, a midőn nem messze azon síkságtól, melyen későbbre Nikopolis emelte fel fejét, egy lassu zuhogást hallott. Bágyadt folyását arra igazitván, egy izmos folyó tünt fel előtte; és mély érzés foglalá el lelkét, midőn nénjének habjait is, azzal összeelegyedve lenni látá. –
Jer hozzám – igy szólitá meg a most zavaros, elbágyadt Oltot. – Látom, erőd elfogyott a küzdésben, mint nekem a hosszu útban; ha együtt nem tudtunk pályázni, enyészszünk legalább együtt el. Nézd, ezen nagy folyó, a mely tizszerte messzebb helyről jő, mint mi, könyörült rajtam, s a már alig lábbadozót magához fogadott, együtt még egy gyámommal, a ki annak előtte rajtam, mint bódorgó árván könyörült volt. Ő is atyánkhoz igyekszik, s féltestvérnek vallja magát hozzánk. Iszonyu vizái és stokjai megemésztették ugyan társaimat, és jó anyánk országából hozott aranyhomokjaim fenekére szállottak, de most csendesen viszen magával, s már atyánk birodalma nincs messze. A szegény Olt hirtelen megfontolta sorsát; s mit volt mit tennie? belezuhogott a nagyobba.
Csakhamar elérték atyjokat, az kiterjesztett karokkal fogadta magához a szegény árvákat, s annak birodalmába elmerültek, mint egy sohajtás a véghetetlenségbe, vagy mint a Saturnus gyermekei az édes atyai karok közt.
Szerencsétlen két testvér! miért nem értetek egyet! mert a meghasonlással oszlik az erő; kár, hogy az összekötött nyaláb vessző meséje ismeretlen volt előttetek. –
