BEVEZETÉS
BEVEZETÉS
Nemzetünk ezredéves küzdelme s harcai között kétségkívül nem a legérdektelenebbek azok, melyeket műveltsége érdekeiért vagy hite és lelkiismerete szabadságáért vívott. Ezek a nemzet szellemi csatái.
Ezeknek is megvoltak éppen úgy, mint a politikai s fegyveres harcokban, vezéreik, meg táboruk és véres áldozataik; de hatásuk mélyebb és állandóbb vala, mert a nemzet érzületét, gondolkodását, szokásait s egész szellemi életét megváltoztatták.
Eme szellemi harcok közül a három nagy vallási küzdelem emelkedik ki: a kereszténység küzdelme az ősi hittel; Huss tanainak fellépése nálunk; végre a XVI. század hitújítása.
A hussita tanok elterjedését hazánkban történelmünk még nem méltatta eléggé.*
a) A kézirat megírása óta jelent meg dr. Gerő János: A cseh husziták Magyarországon Besztercebánya 1910., és Tóth-Szabó Pál: A cseh-huszita mozgalmak és uralom története Magyarországon. Bpest. 1917.
Írott emlékeink „Bohemi” kifejezésében csak cseh rablólovagokat s úgynevezett zsebrákokat látott. Pedig e kifejezés egész tömegekre a Tiszavidékén is alkalmaztatik, s népünk még Biharban, Szilágyban is emlegeti régi egyházairól, hogy azokat a csehek építették. Kétségkívül nem a cseh martalócok, kik csak pusztítani tudtak, hanem azok, kik nemzetünkből az akkor úgynevezett cseh vallást, a hussitizmust elfogadták. Feltűnő az is, hogy az ilyen egyházak rendesen csúcsívesek, s így keletkezésük Huss tanainak korába esik.
A XVI-ik századi hitújításnak nálunk is már egész irodalma van; de vajmi kevés az, ami abban egykorú adatok nyomában készült;*
b) A magyarországi hitújítás rendszeres feldolgozásának hiánya éppen Bunyitayt indította azon kezdeményezésre, mely miatt azután nem maradt ideje a váradi püspökség befejező, ötödik kötetének megírására. Bunyitay V.–Rapaics R.–Karácsonyi J.: Egyháztörténelmi emlékek a magyarországi hitújítás korából. 1520–1551. I–V. kötet. Budapest. 1902–1912. – Erre támaszkodik a protestáns történelmi szemléletű Zoványi Jenő: A reformáció Magyarországon 1565-ig. 1921. és a katolikus szemléletű Bilkei Ferenc: Debrecentől Pannonhalmáig. Székesfehérvár. 1927.
XVII-ik, sőt XVIII-ik századi írók, kik pedig állításaik igazolására egykorú forrásokra éppen nem hivatkoznak, széltére idéztetnek azokban, s közleményeik készpénzül fogadtatnak.
Általában úgy vagyunk a hazai reformáció történelmével, mint a Névtelen jegyző krónikájával: nincs benne természetes fejlődés. Az állapotok, miket vázol, sokkal későbbiek.
Nem elég, hogy mindjárt Luther fellépte után beszél 16egész protestáns községekről, hanem még a hitbeli szakadást is egyszerre oly bevégzettnek és a régi hitet annyira elhagyottnak tünteti fel, mintha nemzetünk, mely még tegnap katolikus volt, másnap már tudni sem akart atyái hitéről, s mint kész protestáns kelt volna fel.
Hogy ez mind nem így volt, kivált fajunknál, mely valami nagy hajlékonyságról különben sem ismeretes; hogy az „apostolok” a XVI-ik században sem arathatták mindjárt és mindenhol fáradságaik gyümölcseit: azt már a dolog természete is sejteti, valamint érezte korán elhúnyt tudósunk, Révész Imre,* igazolják a történelem hasonló eseményeinek fejlődései s az újabban felmerült történeti adatok.
„A szegény jobbágy nép mintegy tudta s akarata nélkül vezettetett át a reformáció mezejére, s voltaképpen csak akkor kezdett eszmélkedni, amidőn a képek, oltárok s misemondó ruhák, latin nyelv s más effélék kezdettek eltünni a templomból, ami azonban éppen nem egy nap műve volt”. Protestáns Figyelmező. 1870. év 396. l.
Ilyenek azok is, amelyek nemrég a bécsi császári házilevéltár iratai között akadtak kezembe. A XVI-ik század nagy vallási küzdelméhez egykorú kezektől s éppen a tiszántúli tájakról szolgáltatnak kiegészítő vonásokat. Bár méltóknak is találtassanak arra, hogy előterjesztésükkel fárasztani merem olvasóim becses figyelmét.*
c) Jelen kötet bevezetésének kézirata több helyen szétvagdalt, szétollózott, részben pedig kétféle szövegű. Látszik, hogy szerző a bevezetés szövegével nem volt megelégedve, azt javítani és bővíteni kívánta. A teljesen átdolgozott szöveg kézirata a szerző hagyatéki iratai között, a váradi székeskáptalan levéltárában, kutatásom alkalmával nem volt megtalálható, de olvasható a Századok 1887-iki évfolyamában Bunyitay Vincének „A hitújítás történetéből” című dolgozatában (389–399. l.). A nyomtatott szövegnek és a kétféle szövegű „Bevezetés jelzetű kéziratnak a gondos, mondatról-mondatra végzett összehasonlítása alapján határozottan megállapítható, hogy a Századok-ban közölt szöveg volt a végleges, ezért az egész „Bevezetés”-t onnan vettem át és csak az Izabella visszatérésére utaló utolsó bekezdést – mivel az a Századokban nem közöltetett – vettem át a kéziratból.
***
Míg Várad püspöke s Erdély kormányzója, Fráter György élt, erős karja ameddig elért, fenn tudta tartani a régi hitegységnek legalább látszatát.
Még az egyházzal s egyházi intézményekkel elégedetlen elemek is inkább csak forronganak; határozottan katolikus hiten levőknek nevezik magukat, s hitvallásukat „confessio catholica”-nak.*
Kiss Á.: A XVI-ik században tartott magyar reform. zsinatok. 30, 77. 80.
Az 1545-iki erdődi zsinaton még hitcikkelyeik közé iktatják, hogy „a püspököket örömmel akarnák hallgatni és nékiek engedelmeskedni, csak el ne térnének az evangéliumtól” ( XI. §). Vallják, „hogy az úrvacsorában valósággal adatik a Krisztus teste és vére” (VI. §). Meghagyják a fülgyónást (IX. §), s kijelentik, hogy a feloldozás, a szentségek kiszolgáltatása s az ünnepek megülése körül ugyanazon szertartásokat követik (X. §).* 17De még 1551-ben is megvannak szentképeik, oltáraik, egyházi öltözeteik, s papjaik misét szolgáltatnak még Debrecenben is.*
U. o. 11–13. l.
Okirattár 2. Sz.
Az alvinci véres dráma után azonban egyszerre megváltozott a helyzet.
Ferdinánd király, amint Erdélyt Izabella átvette, a királyné hívének, Petrovics Péternek helyébe temesi főispánnak Losonczy Istvánt nevezte ki. E kinevezés a legindokoltabb volt. Nemcsak Losonczynak személyes képessége s katonai erényei, hanem érdekeinél fogva is. Temesvár felett, a Fehér-Kőrösvölgyén jelentékeny birtokai valának; három vár: Pankota, Jenő és Dézna terjedelmes tartozékaikkal, melyeket még Zsigmond király adományozott 1387-ben, őseinek, szintén István és László szörényi bánoknak.* De Losonczy, míg Izabella uralma tartott, e birtokaitól távol, nógrádmegyei jószágán lakott, s így történt, hogy távolléte alatt s Petrovics kedvezése mellett említett birtokainak egyikén, Pankotán a hitújítók meghonosodtak.
Pesty F.: A szörényio bánság. I. 265. l. – Bánffy oklt. I. 387. és 389. ll.
Amint azonban főispáni székét elfoglalta, nemcsak Temesvárról űzte ki a hitújítókat, amit Czvittinger tudósításaiból eddig is tudtunk,* hanem Pankotáról is. És ezzel alkalmat szolgáltatott egy még érintetlen város első reformálására.
Specimen Hungariae literatae 365. l.
Pankota, Arad és Nagyvárad között esik, a váradi püspökségnek éppen régi határainál. A pankotai hitújítók tehát jól ismerhették a váradi viszonyokat. Kétségkívül tudták, hogy ott most Varkocs Tamás bihari főispán s az üresedésben levő püspökség javainak kormányzója az úr, ki nem rossz szemmel nézi a hitújítókat, sőt nyilván lutheránusnak tartatik. Az üldözötteknek tehát ezúttal nem soká kellett törni árva fejöket, hogy hová meneküljenek? 1552 júniusában megjelentek Váradon.
Szent László városának falai között még eddig legalább nyíltan nem hangzottak az új tanok. Maga a váradi káptalan is tanuskodik erről.* Most egyszerre a pankotai menekültek 18nemcsak titkon, házról-házra járva, hanem nyiltan is hirdetni kezdték azokat. Sőt kirándultak Várad vidékére, s igyekeztek pankotai vereségökért a kölcsönt visszaadni: zaklatván, s olykor plebániájokból is kiűzvén a régi hit papjait.*
Várad, 1552 jún. 25. A váradi káptalan jelentése Oláh Miklós kir. kancellárnak. – Okirattár 1. sz.
U. a.
Kik voltak névszerint Váradnak ezen pankotai vendégei s mi történt utóbb velök? forrásunk nem említi. De szól Váradnak egy másik látogatójáról, ki szintén az új tanok hirdetője, a legszenvedélyesebb, akinek már nevét is fenntartotta.
Ez Köleséri Kristóf deák. Ily néven egészen új alak a reformátorok soraiban. Tudósításunk, mely a lehető leghitelesebb, mint látni fogjuk, s jól értesült, azt mondja róla, hogy a wittembergi egyetemen tanult. De Köleséri tanulót az említett egyetem anyakönyvében nem találunk. Van azonban ott egy Kristóf, ki az 1544–1545-ik évi tanfolyamra, mint „Lippára való” iratkozott be.* Ez kétségkívül ugyanaz, kiről tudjuk, hogy Petrovics idejében Temesváron Szegedi Kiss Istvánnal együtt tanított,* s 1555-ben az óvári zsinaton jelen volt.* E Lippai Kristóf tehát Köleséri Kristóffal, ki 1552-ben tűnik fel, egykorú s nem lehetetlen, hogy ugyanegy személy is. De forrásunk az utóbbinak sem lippai, sem temesvári tartózkodását nem említi; határozottan köleséri lakosnak mondja.
Fraknói V.: A hazai s külföldi iskolázás. 298. l.
Czvittinger D: Specimen Hung. literatae. 395. l.
Kiss Á.: A XVI. században tartott magyar ref. zsinatok 32. l.
Bihar megyében, Toldy Miklós és Arany János városa, Nagyszalonta mellett folydogál a Kölesér-patak. E patak partján, a várostól délre emelkedett hajdan Kölesér városa. Elpusztult házainak nyomai még látszanak, s egy hátasabb helyen a tégladarabok nagyobb tömege jelöli a helyet, ahol szentegyháza állt. Ez egyház jámbor lelkésze, mint forrásunk mondja. 1552 tavaszán szorongó szívvel rebegte imádságait.
a város a váradi püspökség ősi birtoka volt,* s mint ilyen, a jelzett időben Varkocs Tamás hatósága alatt állt. Ez a körülmény bátorította fel Kristóf deákot, hogy az egykorú kifejezés szerint „hitet igazgasson”* s új tanait, melyeket a német egyetemről hozott magával, most már nyiltan is hirdesse. Beszédeire, mint forrásunk mondja, a város lakosai két pártra szakadtak, 19s régi lelkészük aggodalommal látta, hogy akik egyek voltak hit, remény és szeretetben, most halálra keresik egymást.*
A váradi püspökség tört, II. 253. – III. 466. l.
Báthori Zsigmond 1595-i levele a váradiakhoz.
Okirattár 2. sz.
Eközben értesülhetett Kristóf deák pankotai elvtársainak váradi sikereiről. Ez még bátrabbá tette. Fogadkozott, hogy nemsokára prédikálni fog Váradon. Csakhamar meg is jelent ott, s nem félt bemenni a várba sem. Prédikálni nem mert ugyan, de néma sem maradt.
Éppen Úrnapjának nyolcada volt, mely alatt az Oltáriszentséget ünnepelték akkor is. Szent László székesegyházának boltívei alatt zengett az ős ének:
„Azért ezt a nagy szentséget
Leborulva imádjuk!”
Leborulva imádjuk!”
És Kristóf deák gúnyosan, de annál hallhatóbban jegyezte meg, hogy aki előtt leborulnak, akit imádnak, az nem szentség, hanem maga a sátán.
Midőn pedig meghallotta, hogy a városban Bencze deák a régi szokás szerint vette magához halálos ágyán az Úr testét, sietett a beteghez, „A sátánt vetted magadhoz” – rivalt a betegre – „ki még ma a pokol fenekére visz, ha tüstént keresztény módon meg nem áldozol”.*
V. ö. Okirattár 2. sz.
Váradnak régi egyházi testületei még akkor érintetlenül állottak. A lakosok közül lehettek egyesek, kik rokonszenveztek az új tanokkal, de a nagy többség még hű vala hitéhez. Ezt igazolja nemcsak a váradi káptalannak már idézett nyilatkozata, hanem Bencze deák imént említett esete, s azon körülmény, hogy még egy negyed század mulva is, az egykorú tudósítás szerint, mint Isten angyalát fogadják a hozzájok érkező régi hit papját.* Különben is Várad mint város, nem bírt kegyúri jogokat, és így legalább anyagi érdekek nem ösztönözték az elszakadásra.
Socherus a.: Historia Prov. Aust. Societatis Jesu. I. 230–31. 276.l.
Ily körülmények között Kristóf deák kifakadásai a legtöbb helyen csak felháborodást kelthettek. Olyakat beszélt, mint tudósításunk megjegyzi, hogy azokat csak elmondani is vétek. A helyzet tehát, melyet fellépésével előidézett, kínos volt.
Ehhez járult, hogy a további botrányok, avagy amitől méltán tarthattak, s ami utóbb, 1587-ben meg is történt, – a véres összeütközés meggátlását még remélni sem volt kitől. A hatalom 20Varkocs kezében öszpontosult, s az ő védelmére, mint a következés meg is mutatta, számolni nem lehetett.
Ekkor a káptalan megragadta azon egyetlen eszközt, melytől még sikert remélhetett. Levelet írt az ország kancellárjának, melyben míg egyrészt előadta a történteket, másrészt megjelölte a gyógyszert is, mely nem egyéb, mint hogy ő felsége bízza másra Váradon parancsainak teljesítését. Levelét rögtön külön követtel útnak is indította.
E levél képezi említett forrásaink egyikét.*
Okirattár 1. sz.
A kancellár ekkor Oláh Miklós egri püspök volt. A XVI-ik századi főpapjaink között az első, ki fegyelemmel és tudománnyal vértezte fel a magyar katolikus egyházat a hitújítás ellen; Váradhoz ifjúkori emlékek is kötötték.*
Bél M.: Adparatus ad hist. Hungariae. 30. l. Ipolyi A.: Nicolai Oláh codex epistolaris. 544. l.d)
d) Ugyanis Oláh Miklóst szülei 1505–1512 között a váradi káptalani iskolában neveltették.
Bécsben vette a váradi káptalan levelét. Ezzel egyidejűleg jelent meg nála Draskovich György aradi prépost, azelőtt váradi kanonok. A kancellár azonnal szóba hozta előtte a váradi eseményeket. Ezekről Draskovichnak is volt tudomása, s nemcsak megerősíté a váradi káptalan előadását, hanem még több érdekes részlettel ki is egészítette. A kancellár pedig annyira figyelemre méltóknak, sőt fontosaknak ítélte Draskovich tudósításait, hogy azokat rögtön leíratta vele, s a váradi káptalan levelével együtt, saját sorai kíséretében felterjeszté a királynak.* 21Draskovichnak eme tudósítása megvan a bécsi cs. házi levéltárban,* s ez jelzett forrásainknak a másodika.
Dum iam has (literas obsignare vellem, capituli ecclesiae Varadiensis nuncius huc ad me venit, per quem multa detestanda et enormia de Lutheranis mihi nunciarunt. Miserunt tamen et has literas, quas in specie ad Sacram Maiestatem Vestram misi. Supervenit etiam praepositus Orodiensis, qui tum Waradini, tum in aliis partium inferiorum locis versatus, multa mihi narravit, quorum nonnulla, quae verbis dixit, in scripta redigi iussi. Ea quoque Sacrae Maiestali Vestrae misi, ut intelligere dignaretur, quibus in periculis religio christiana etiam in Hungaria versetur non modo in Waradiensi dioecesi, cuius Warkoch lutheranus nunc suppositus est, sed etiam in aliis, nam et ex Transylvania et ex aliis Episcopatuum aliorum locis quotidie non absimilia et adferuntur et dicuntur. (Kéri azért a felséget:) dignetur providere gratiose, ne tam blasphema in Deum committi possint; nam aliquoin brevi futurum arbitror, nisi provideatur in tempore, quod catholica religio in Hungaria inter plebem et rara erit et contemptui omnium exposita… Fidelis et humilis servitor Agriensis (episcopus) m. p. Bécs. Staatsarchhiv. Hungarica. 10-a Julii 1552.
Okirattár 2. sz.
Amiket fentebb Kristóf deákról előadtunk, azok már Draskovich jelentéséből vannak merítve; de foglaltatnak abban még egyebek is, melyek részint már ismeretes dolgokat erősítenek meg, vagy egészítenek ki, részint még ismeretleneket említenek.
Leginkább foglalkozik Kálmáncsehi Márton személyével, kit ő is debreceni plébánosnak nevez. Ez elnevezés éppen Draskovichnak tollából alighanem azt jelenti, hogy Kálmáncsehi a debreceni előkelő plébániára még püspöki küldetéssel bírt. De érdekesebb, hogy a később úgynevezett magyar hit kezdőjének egyenesen őt tartja; arról is tudósít, hogy miként fogták fel az egykorúak Kálmáncsehi tanait, hogyan gondolkodtak s ítéltek felőlök tulajdon társai is?
Kálmáncsehi – úgymond – azt tanítja, hogy Krisztus az apostolok szemeláttára felméne a mennyekbe, teste tehát most ott van valahol, minélfogva tévednek mindazok, kik azt hiszik, hogy az Oltáriszentségben a Krisztus teste és vére valósággal jelen vagyon. Nem lévén pedig a Krisztus teste és vérével semmi dolgunk, hanem annak jele és képletével: feleslegesek az oltárok, s az oltári és papi öltözetek, amint ő maga csakugyan csupán egyszerű faasztalt használt, és saját mindennapi ruháit viseli még, „akkor is, midőn misét szolgál”. De ezt már – folytatja Draskovich – a lutheránusok is megsokalták s gyűlésükön, melyet a mult hónapokban Ladány városában tartottak, Kálmáncsehit eretneknek jelentették ki s az egyház régi szertartása szerint kizárták, aki viszont őket átkozta ki.
Eszerint legalább tartalmánál fogva nem lehet apokrif János Zsigmondnak ama levele, mellyel az oltárok önkényes eltávolítását megtiltja.* Az a körülmény sem szól hitelessége ellen, hogy János Zsigmond a levél keltekor Lengyelországban tartózkodott; a nemzeti párt hívei akkor is összeköttetésben állottak vele, s visszahívása már távozásakor el volt határozva.
Keresztény magvető. II. 220. l.
Figyelmet érdemel a ladányi zsinat is, mely eddig egészen ismeretlen történelmünkben. A sok Ladány közül minden valószínüség szerint Püspök-Ladányt fogadhatjuk el, kivált ha a zsinat már 1552-ben történt, mikor ott, mint a váradi püspökség 22birtokán, szintén Varkocs parancsolt. A békésmegyei Körös-Ladányra kevésbbé lehet gondolnunk, mert annak neve a XVI-ik században még Nadány, amint ős birtokos nemzetsége máig Nadányinak írja magát.*
e) Karácsonyi szerint is (Békés vármegye története, II. 199) csak 1720 után kezd általánossá válni a Körös-Ladány elnevezés.
Lehetne e ladányi zsinat éppen az, melyet tornai vagy toronainak neveznek legújabban, de anélkül, hogy e nevek egyikének vagy másikának elfogadhatóságát igazolhatnák.* Úgylátszik, hogy e zsinat neve egykorú írásban nem maradt fenn; későbbi másolataink pedig kivált a személy- és helynevek visszaadásában annyira megbízhatatlanok, hogy még nagyobb ferdítéseket is találunk bennök, mint Ladány helyett Torna vagy Torona. De legalább szerintem, az öt véleményező közül, kik e zsinat helye felől nyilatkoznak, Sinay Miklós már eltalálta az igazat, midőn a zsinatot a berettyómenti Túr, ma Mezőtúr városba helyezi.* E város neve Czvittingernél: „Thurunum”,* s csupán e szokatlan alakból származhatott a Torna vagy Torona elnevezés.
Kiss Á.: A XVI. Században tartott magyar ref. Zsinatok. 16. l.
U. o.
Specimen Hungariae literatae. 395 l.
És így e ladányi zsinat, valamint Köleséri Kristóf deák alakja, s a pankotai, köleséri és váradi hitújító mozgalmak méltán igényelnek helyet a hazai reformáció történetében.
Ezzel kimerítettük az adatokat, melyekkel a váradi káptalan idézett levele s Draskovich előterjesztése történelmünkhöz járul.
A következő események ismeretesek: Ferdinánd király csakugyan visszahívta Váradról Varkocs Tamást. Váradi püspökké s bihari főispánná Zabardy Mátyást nevezte ki. A katonás püspök, mint kortársai nevezték, kíméletet nem ismerő kardjával csendet parancsolt ugyan egyházi és politikai téren egyaránt, de az csak a vihart megelőzni szokott csend vala.
Amint rövid három év múlva, 1556 augusztus 12-én elhunyt, néhány hét múlva a lenyűgözve tartott események rohamos áradattal törtek elő s az új tanoknak a tiszai részeken osztatlan uralmat biztosítanak hosszú időre.
Izabella s fia még 1556 őszén visszatértek. A kolozsvári novemberi gyűlésen a katolikus egyházi javak lefoglaltattak. A következő év júniusában Várad elesett.*
f) Kárffy Ö.: Nagyvárad ostroma. 1566.) Hadtört. Közl. 1912. 643.
A váradi székeskáptalan s a szerzetek eltöröltettek. Egyedül Szent István társaskáptalana hagyatott meg leginkább avégre, hogy a káptalani országos levéltárat őrizze s a hiteleshelyi teendőket végezze. 231566-ban az utolsó katolikus egyházi testület is számüzetett. Maga Váradnak püspöke, Forgách Ferenc letette a püspökséget s Erdélybe ment,* hol megházasodni szándékozott.*
g) Hogy még tizenkét évig a király szolgálatában maradt, s csak azután ment Erdélybe, azt a következő fejezet tartalmával kapcsolatban bővebben ismerjük meg.
A váradi püspökség története I. 422. – Századok 1880. 756–7.
***
