Az erdélyi románság jogállása • Irta: Tóth András
Az erdélyi románság jogállása • Irta: Tóth András
A XIII. századtól a XVIII.századig terjedő korszakban a románság a magyar rendi társadalom keretében élte adottságainak megfelelő életét. Nagy tömegei az általános jobbágysorsban osztoztak, míg a kenézi vezetőréteg jelentékeny része a nemesség sorába emelkedett. A bánásmódot, melyben a románság ebben az anacionális korszakban részesült, nem nemzetiségi, hanem rendi szempontok határozták meg. Magyar és román jobbágy, magyar és román nemes jogállása teljesen azonos volt. A XVIII. században azonban az irodalmi nyelvvel, az anyanyelven írt könyvekkel, külországi iskolázottsággal és a hamis származástudattal rendelkező román vezetőréteg már politikai igényekkel is fellépett.
Az uniós diploma mindazoknak a románoknak, akik a görög katolikus egyházhoz csatlakoztak, a többi vallásfelekezethez hasonló elbírálást és egyenjogúságot biztosított. Az erdélyi rendek és a bécsi udvar a diplomának e pontját úgy értelmezték, hogy a görög katolikus románságot a római katolikus egyház tagjaihoz számították és ily értelemben biztosítottak számára egyenjogúságot. Klein püspöknek és utódainak törekvése viszont arra irányult, hogy a görög katolikus románság mint negyedik nemzet és ötödik felekezet lépjen be az erdélyi alkotmányos életbe. Az erdélyi rendek a románságnak e kívánságát nem tehették magukévá, hiszen ennek elfogadása a rendi alkotmány megbontását eredményezte volna, pedig a XVIII. század második harmadában a magyarság kezében a rendi alkotmány volt az egyetlen fegyver, mellyel a dinasztia centralizáló törekvéseinek ellenük tudott szegülni. Ezért nem láthatunk a román igények visszautasításában nemzetiségi elnyomást: ellenük a magyarok és szászok nem mint nemzetiség ellen léptek fel, hanem mint olyanok ellen, akik a rendi alkotmány, tehát az érvényben lévő társadalmi és politikai rend megbontására törnek. A görög katolikus románság igényeit a bécsi udvar nyiltan nem támogathatta a magyar rendiséggel szemben, mivel nem állott érdekében közjogi jellegű viszálynak felidézése. Nem feledkeztek meg azonban a bécsi körök a románság másik, ortodoxnak megmaradt részéről, s őket iparkodtak a magyarság ellen felhasználni. Ezek a mesterkedések kényszerítették a magyarságot arra, hogy a legnagyobb határozottsággal ragaszkodjék rendi jogaihoz annál is inkább, mivel ez a románsággal űzött veszedelmes játék nem csupán a magyarság, hanem az egész birodalom létét is fenyegette.
Az udvar egyes magyarellenes főtisztviselőinek és hatóságainak a XVIII. század óta kedves gondolata volt, hogy a szabadságához ragaszkodó, tehát »rebellis« magyarságot a birodalom ortodox alattvalóinak erejével fenyegesse s ha kell megtörje. A felszabadító háború befejeztével azért tehetett szert olyan feltűnően nagy befolyásra a bevándorló szerbek vezére, Csernovics Arzén patriarcha, s ezért szakították el a magyar korona testétől a délvidéki, majd később az erdélyi határőrvidéket. Az ortodox politikai felhasználásának gondolatkörébe szervesen illeszkedett be az ortodox románok tömege is, akikkel Bartenstein államtanácsosnak külön tervei voltak. »Arcanum regiminis Austriaci-nak tartotta azt a politikát, hogy a »nyugtalan lelkeket, kik különösen a kálvinisták közt nem hiányoznak, a nagyszámú románok segítségével korlátok közt tartsa«. Ennek a belpolitikai játéknak, melynek célja az államalkotó s a birodalom belső biztonságát jelentő magyarság gyengítése, volt egy igen veszedelmes külpolitikai oldala is, mely komoly veszedelmet jelentett az egész birodalom számára. Az ortodoxok ugyanis már a XVII. század végén, de különösen a XVIII. században támagatóra akadtak az akkori egyetlen ortodox nagyhatalomban, Oroszországban, aki balkáni céljait óhajtotta megvalósítani az ott lakó ortodoxok felszabadításának ürügye alatt. Elég idéznünk Oroszország ezen szándékára vonatkozólag Nagy Péter cár politikai végrendeletének 12. pontját: »S’attacher et réunir autour de soi les Grecs réunis ou schismatiques, qui sont répandus, soit dans le Hongrie, soit dans la Turquie, soit dans le midi de la Pologne; sa faire leur centre, leur appui et établir ďavance une prédominance universelle par une sorte de royauté ou de la suprématie sacerdotale. Ce seront autant ďamis, qu’on aura chez chacun de ses ennemis.« A XVIII. század folyamán mind a magyarországi szerbek, mind pedig a magyarországi és erdélyi románok szoros kapcsolatot tartottak fenn a moszkvai ortodoxiával. A század második harmadában több, az udvar ellen lázító ortodox román papra bizonyult rá, hogy az orosz udvarral állottak kapcsolatban (Bessarion, Miklos balomiri esperes, Sophronius.) Magyargyűlölete miatt az udvar nem tudott erélyesen szembeszállani ezzel az áramlattal s mivel a magyarság tudta, hogy az ortodox, sőt kisebb mértékben a görög katolikus románság kapcsolatai sem szakadtak meg a határokontúli ortodoxiával, minden olyan román szándékkal szembe kellett szállania, amely a rendi alkotmány megbontására, tehát a magyarság helyzetének gyengítésére törekedett. A magyarság már ekkor is elvárhatta, hogy a románság a feltétlenül kötelező nemzethűséggel viszonozza mindazt, amit tőle szellemi és társadalmi emelkedés terén kapott.
Román házaspár.
Cserbely, Vajdahunyad közelében.
A román törekvések új korszakának kezdetét jelzi az 1790-es esztendő, amikor a kapcsolatai és aspirációi révén egymásra talált görög katolikus és görögkeleti románság vezetői, Bobu és Admovici püspökök benyujtják a híres »Supplex Libellus Valachorum«-ot. A könyörgőlevél összefoglalta mindazokat a kéréseket, amelyekkel Micu-Klein püspök óta a románság vezetői az illetékes fórumokhoz fordultak s egyben közjogi jellegénél fogva alapjául szolgált a románság XIX. századi nemzetiségi igényeinek és harcainak. Kérték 1. a »megtűrt, befogadott és nemrecipiált« kifejezéseknek a törvénykönyvből való törlését; 2. ugyancsak a közjogi helyzetnek a visszaállítását, amelyben a románság állítólag 1437 előtt volt; 3. mindkét ritus papjainak a többiekkel való teljes egyenjogúságát; 4. tisztviselők és követek választásánál az arányszám bevezetését és 5. a románlakta megyéknek román, német-román vagy magyar-román hivatalos elnevezését, a lakosság arányszáma szerint. Kéréseikhez a történelmi alapot a dákóromán kontinuitás és az az érv adta meg, hogy »ősi egyenjogúságukat«, melyről szerintük már Anonymus is beszél, »az idők mostohasága« következtében vesztették el. A II. József abszolutizmusa után újjáéledő magyar rendiség a javaslat érdemi tárgyalását nem tartotta időszerűnek, azaz ad acta tette, hiszen azon az országgyűlésen a rendi jogok védelme fontosabb volt, mint valaha. Ha tudjuk, hogy a javaslatot Méhes erdélyi udvari kancelláriai tanácsos fogalmazta meg, de a szellemi sugalmazó Sinçai György volt, újból láthatjuk, hogy mit adott a magyarsággal való együttélés a románságnak. Amint Micu-Klein Ince püspök magyar jezsuiták iskolájában ismerkedett meg a dákóromán kontinuitás gondolatával, úgy az új román szellemi életnek egyik megindítója és vezére, Sinçai is társaival együtt a magyar kultúrától kapott indítást.
Mindazok az új gondolatok, amelyekkel e korszakban az erdélyi románság vezetői foglalkoztak, pontos követői s következményei a magyarországi és erdélyi magyarság kérdéseinek. Szellemi művelődésre való törekvés, az anyanyelv fontosságának és politikai szerepének hangoztatása mellett, különösen a közjogi igények azok, amelyek az országgyűlési viták és a tudományos munkálkodás alapjául szolgálnak. A megvitatás és követelés módszerei is igazodnak a magyaroktól tanult módszerekhez: az argumentációt viszont az erős magyar hatást mutató erdélyi román tudomány adataiból merítették. Hasonló a helyzet a jobbágyságot illetően is, hiszen mindazok a szándékok, melyek a magyar politikai arénán a jobbágyság helyzetének könnyítésére felmerültek, implicite vonatkoznak a román jobbágyságra is. Mindezek a jelenségek azt mutatják, hogy a magyarság a kezdeti nehézségek megszüntével rendezni tudta volna viszonyát nemzetiségeivel. Azonban a nemzetiségek igényeinek erősödése és politikai síkra való eltolódása alkalmat adott a bécsi udvarnak arra, hogy folytassa a XVIII. század óta hagyományos politikáját és a magyarságot a nemzetiségi gyűlölet felkeltésével igyekezzék megfélemlíteni. E szándék valóraválása a magyarság megsemmisítését, a Dunatáj és a birodalom politikai egyensúlyának megbomlását jelentette volna: ezért a magyarság ellenszegülése a XIX. század folyamán is érthető és teljes mértékben jogos volt. Az ellentéteket az 1848-as szabadságharc robbantotta ki, amikor a horvátok, szerbek, szlovákok és románok az udvar felbujtására a magyarságra támadtak. Erdélyben a császári csapatok hallgatólagos asszisztenciája mellett fellázított román parasztság magyar iskolát járt vezetőinek irányításával vad kegyetlenséggel gyilkolt le többezer magyart. Pedig az 1848-as és 1849-es magyar politikai felfogás Erdély úniójának megtörténte után is hajlandó lett volna a románok nemzetiségét nemcsak elismerni, hanem törvényesen is biztosítani, addig a fokig, amíg az az állam egységével összeegyeztethető volt. Ezt különösen a Kossuth–Drágos–Balcescu–Jancu-tárgyalások bizonyítják. 1849 óta az oláh fejedelemségek politikai érdeklődése Erdély ügyei iránt egyre fokozódik. Cuza román fejedelem pedig, akivel a magyar emigránsok sikertelen tárgyalásokat folytattak, már kifejezetten igényt tartott az Erdély feletti politikai uralomra. E tervek legagresszívebb megnyilatkozása a bukaresti Liga Culturala működése volt.
1849-től 1860-ig a magyarság nem játszott szerepet országa igazgatásában. 1860 után tovább folytatta a nemzetiségek irányában fennálló kulturális kötelességeinek teljesítését. 1867 után a magyarság a politikai nacionalizmus és liberalizmus korát élte. E csillagzat alatt született meg az 1868 : XLIV. törvénycikk, mely a nemzetiségek – elsősorban a románok – államellenes törekvéseivel »az egységes és oszthatatlan magyar nemzet« fogalmát helyezte szembe. Hogy azonban ez az elv mennyire nem jelentette a nemzetiségek elnyomását, azt az iskola- és közművelődés ügye mellett elsősorban a magyar föld- és hitelpolitika tényei bizonyítják. Hiszen a virágzó román bankok pénzügyi műveletei és segélyei tartották fenn a románság kulturális intézményeit, ugyanazok segítették a román parasztságot az eladásra kerülő magyar földek megvételéhez. A magyar kormány tehát engedte, hogy a románság népi ereje és gazdasági hatalma erősödjék. A legrégibb magyarországi román pénzintézet az 1872-ben alapított nagyszebeni Albina, mely 1906-ban 2.4 millió korona részvénytőkével rendelkezett, 23.5 millió korona kölcsönt nyujtott. Ugyanakkor Magyarország területén 170 román érdekeltségű pénzintézet működött, melyeknek összes vagyona 27.5 millió koronára rúgott, ezek évi 110 millió korona kölcsönt nyujtottak s jövedelmükből 113 ezer koronát fordítottak román kulturális célokra. A pénzintézeteken kívül még román kézben volt 51 szövetkezet és segélyegylet, 7 gazdasági egylet, valamint 17 kereskedő- és iparosegylet. A legnagyobb befolyással természetesen a pénzintézetek rendelkeztek, különösen 1907 óta, amikor »Solidaritatea« néven kartelszerű szövetkezésbe léptek. Működésük elé a magyar állam nem gördített akadályt s így lehetővé vált, hogy a románság bankjai által nyujtott készpénz- és jelzáloghitelek segítségével az eladásra kerülő magyar földeket felvásárolhassa. 1903–13 között összesen 716 olyan birtokot szereztek meg a románok, melyek kiterjedése 50 kat. holdnál nagyobb, összesen 166.394 kat. hold terjedelemben és 57.5 millió korona értékben. Ezzel szemben a magyarok a románoktól mindössze 55.388 kat. hold terjedelmű földet 5.2 millió korona értékben vásároltak. A magyarság összes vesztesége 144.618 kat. hold 63.3 millió korona értékben. Az 50 katasztrális holdon aluli birtokoknál a magyarság vesztesége 12.855 hold összesen 6.4 millió korona értékben. Százalékosan és összesítve az említett 10 esztendő alatt a magyarság földtulajdonának 5.5 százaléka jutott idegen kézre. 1903-ban a magyarság Erdély földjének 52 százalékát, 1913-ban azonban már csak 45.8 százalékát tartotta kezében. A jelzálogkölcsönök eredetének kimutatásából kiderült, hogy román birtokokon 24.8 millió korona román pénz mellett 21.1 millió korona magyar pénz került kihelyezésre: a magyar pénzvilág tehát a románság anyagi segélyezéséből is kivette a részét.
A magyarság változatlanul kitartott még a liberális korszakban is nemzetiségi politikájának hagyományai mellett. Oly jogokat és életlehetőségeket biztosított a románságnak, aminőkkel Trianon után Erdély magyar kisebbsége nem rendelkezett.
