A román államélet magyar gyökerei • Irta: Elekes Lajos
A román államélet magyar gyökerei • Irta: Elekes Lajos
A románság egészen a XIX. század derekáig nélkülözte az egységes állami vezetés átfogó erejét. Eredeti fejlődésterületén a Kárpátok s a Dunadelta közt két egymástól független politikai alakulat osztozott, a havaselvi és a moldovai vajdaság. Ezek voltak a román állam előfutárai, bár létrejöttükben más népeké volt a vezérszerep.
A románság nomád pásztor és részben földműves elemként érkezett a Dunától északra. Vezetői bolgárszlávok voltak, s itt türk népek uralma alá került. Vándorlásának idején ezek voltak az urak a Kárpátoktól délre és keletre, s vezető helyzetüket a többi itt élő népelem között azután is megtartották, hogy politikai súlyuk a nomád törzsképződések törvénye szerint semmivé foszlott. Ők szervezték meg a románságot, amely tömegével lassanként magába olvasztotta urait, de emléküket egykorú hely- és személynevek tömegében őrzi.
Ez a kezdetleges szervezés azonban nem lett volna elég arra, hogy a románság európai szinten államot alkothasson. Ennek az volt az első feltétele, hogy itt, a vándorló nomádok ősi országútján nyugalom váltsa fel az állandó bizonytalanságot. Ezt a magyarság valósította meg, amely visszaszorította a keletről előtörő néphullámokat, s elsőnek létesített délkeleten és keleten biztos közrendet.
A magyarság már a vajdaságok megalakulása előtt hatáskörébe vonta a Kárpátok külső peremvidékét s megteremtette itt a civilizált élet lehetőségeit. A magyarországi telepesek nyugati műveltséget és magyar közigazgatást hoztak. A Duna szörényi kapujánál magyar bánság alakult – a hasonló román intézmény alapja. A szorosok külső torkolatát várak és telepesrajok védték magyar mintájú comitatusok keretében. A későbbi román államok első központjai éppen ezek a magyar bázisok lettek, így Argeş, Câmpulung, Baia. A kárpátontúli laza, bizonytalan életű népelemek nem kerülhették el ennek a fölényes magyar szervezetnek vonzását: A románság első szervezett egységei éppen a magyar bánság, Szörény hatáskörében alakultak ki. Egy 1247-i oklevél említ néhány kenézséget, mint Szörényvár tartozékait.
E magyar szervezés azonban nem lehetett végérvényes. A Kárpátok vonala természetes akadálya minden politikai törekvésnek, s pusztán a magyar civilizáció és szervezőképesség fölényének köszönhető, hogy ezt átmenetileg sikerült leküzdeni. A XIII. század végén beállott magyar interregnum meggyöngítette e részek kapcsolatát az anyaországgal, s alkalmat adott önálló szervezkedésükre. Havaselvén a XIV. század elején egy türk (kún vagy tatár) eredetű szervező, Basaraba egyesítette kezében a Kárpátok s az Alduna közti terület széthulló helyi alakulatait, s egészséges új állam alapját vetette meg. Utódai a XVI. századig kormányozták az országot, amely azonban már nevében is megtartotta a magyar hatás emlékét. Az egykoruak Magyarország havaselvi részeinek, vagy szlávul Ungrovlachiának nevezték. A Kárpátok keleti oldalán, a Moldova folyó táján Nagy Lajos király létesített a század derekán egy kis határvédő vajdaságot. Ebből, hála a környező terület bizonytalan népi viszonyainak, bámulatos gyorsasággal nőtt ki a másik román állam, Moldova, amelynek vajdái a középkor folyamán szintén magyar hűbéresek voltak. A magyar szervezés emlékét az ő hagyományaik is fenntartották; krónikásaik tudták, hogy Moldovát egy magyar király telepítette be. A magyar államnak, fejlődésének akkori fokán, nem volt kifogása az új fordulat ellen, csupán azt kívánta, hogy a vajdák bizonyos enyhe hűbéri kötelezettségeiknek tegyenek eleget. Ez, bár olykor huzavonák árán, meg is történt.
Temesvár ostroma 1691-ben.
Egykorú rézmetszet.
A román államok középkori fejlődésének két szakasza van. Az első a benső szerkezet kiépítése, az állami lét biztosítása, a hűbériség védelme alatt fokozatos előretörés a függetlenség felé. A második lassú felmorzsolódás a fiatal államok területén összeütköző hatalmi érdekek között. A románság nagy balsorsa, hogy e két korszak túlságosan gyorsan követte egymást, a fejlődés nem tudott eléggé elmélyülni, hogy külső befolyásoknak ellenállhatott volna s ez végül a törökuralom s a visszaesés sötét évszázadaihoz vezetett.
A fejlődés első szakaszában a magyar hatás alapvetően fontos maradt, bár természetes ellenkezést jelentett az új államok önállóságra törekvése. Azonban a kapcsolatok megszakadása végzetesnek tűnt, nemcsak hatalmi okokból, hanem mert a magyarországi elemek a vajdaságok életének minden vonatkozásában döntően fontos szerepet játszottak. Igy a vajdák, néha lázadások után, sorra elfogadták a hűbériesség enyhe kötelékeit. A nagy Basaraba fia, Sándor ünnepélyes hűségesküt tett Nagy Lajos királynak, s példáját szinte kivétel nélkül követték utódai. I. Vladiszlav »Isten és a magyar király kegyelméből uralkodó vajdának« címezte magát, I. Radu pedig pénzén is a hűbéri függés jelvényével, lándzsával ábrázoltatta magát. II. Dan és Vlad Dracul esetében oklevelesen bizonyítható, hogy a vajdák magát a pénzverés jogát is hűbéri módra, királyi adományul kapták. Ez a függés nem vezetett elnyomásra, sőt egyengette a megszilárdulás, kibontakozás útját. A havaselvi vajdák családi összeköttetéseik révén erőteljes szövetségre léptek más balkáni uralkodóházakkal, a moldovaiak pedig, magyar hűbéruruk mellett a lengyel, litván uralkodókkal is kapcsolatban álltak. A magyar király ezt nem gátolta, csak nyilt hűtlenség esetén lépett fel erélyesen, Jogainak érvényesítésére menedéket adott a vajdasági trónkövetleőknek és szükség esetén ezek közül jelölt új uralkodót, akit aztán trónra is segített.
A szépen indult fejlődést derékban törte ketté az ozmántörök előnyomulás. Ez a Duna vonalánál hosszú időre megtorpant, mert a középkori magyar birodalom jelentékeny erőt képviselt, sőt volt idő, amikor azt hitték, hogy képes lesz visszaszorítani az ellenséget. A XV. században valóban több nagy hadjáratot intézett a török ellen, változó eredménnyel, s alig volt év, hogy a határmenti török és magyar seregek össze ne csaptak volna. A főhadiszíntér az északi Balkán volt, s az itteni népeket nagyon megviselte a folytonos háború. Legfőbb törekvésük az volt, hogy a hadviselők közt békét közvetítsenek, és saját biztonságukat bármi áron megóvják. A román vajdák sem voltak kivételek. Egyfelől a török, másfelől a magyar fenyegette őket, az egyik adót követelt, a másik hűséget. Félelmükben megkísérelték, hogy mindkettő követelését kiegyenlítsék; ez természetesen nem sikerülhetett. Ebből a reménytelen és megalázó küzködésből született meg a román hinta-politika, ami végül a vajdaságok tekintélyének teljes elhanyatlására vezetett.
A helyzet veszélyét csak kevesen ismerték fel. A román államélet még a kibontakozás vegetatív korszakát élte, határozott, szavakba foglalt céleszméi nem voltak. Nem is lehettek, hiszen még az állandó irányvonalak, s a benső intézményes alapok sem voltak meg. Igy nem fogták fel, hogy a magyar-török harc sorsdöntő román belügy is. A vajdák hangoztatták, hogy Magyarországot kívánják szolgálni, s tudták, hogy ez egyet jelent a kereszténység védelmével, de nem ébredtek rá, hogy állásfoglalásuk évszázadokra megszabhatja a románság európai életútját. Csak a román középkor legnagyobb alakja, Nagy István moldovai vajda (1457–1504) jutott odáig, hogy állama létének céljait, szavakba öntve, európai távlatba állítsa. Ezt abban találta meg, hogy országa a magyar birodalomnak, »Európa bástyájának« kapuja és őre. Gondolata a kor magyar nemzeti hivatástudatának, a védőbástya eszmének egyenes származéka. Arra a mély hatásra, amit a román államélet kibontakozására a magyarság gyakorolt, mi sem lehet jellemzőbb, mint az a tény, hogy a románság éppen a magyar eszmevilágba beilleszkedve jutott először államéletének európai távlatú értékeléséhez.
Azt egyébként más vajdák is hangoztatták, – így Vlad Ţepeş, – hogy amit tesznek, azt a magyar szentkoronáért s vele a kereszténységért teszik. Beilleszkedvén a magyar eszmekörbe, tudták, hogy a török ellen küzdeni kötelesség, s vallották, így Nagy Radu is, hogy országuk a magyar birodalom része. De fegyveres ellenállásra nem volt erejük, felmorzsolódtak a kétoldali nyomásban s az állandó rettegésben. Elismerték, hogy néha a magyar támogatás puszta látszata is elég, hogy a törököt engedékenységre bírja, de hiába kaptak tényleges támogatást, békére vágytak. Való igaz, hogy fiatal, kiforratlan államuknak elsősorban békés, nyugodt fejlődésre lett volna szüksége. Ennek azonban nem volt meg a lehetősége. Igy egyre jobban török befolyás alá kerültek, s ezzel természetesen magyar kapcsolataik is meggyengültek, idővel teljesen megszakadtak. Velejárt állami életük fokozatos sorvadása.
A XVI. században még élt a régi kapcsolatok emléke. Jellemző, hogy éppen azok a kivételes egyéniségek keresték az erdélyi fejedelmek s a királyok támogatását, akik igyekeztek országuk romlását feltartóztatni, s megpróbáltak szembeszállni a törökkel. Vitéz Mihály, a román történetírás dédelgetett hőse erdélyi segítségnek köszönhette törökön aratott diadalát. Később, amikor Erdély ellen fordult, vállalkozását csak az tette lehetővé, hogy a magyar király megbízottjaként járt el s végeredményben teljes kudarcot vallott. Másoknál még ilyen kalandokról sem lehetett szó, a vajdák átlagának politikai tevékenysége a legszűkebb körre korlátozódott. Önálló államvezetésről a török alatt szó sem lehetett, a román államélet egyre sorvadt, a görög vajdák, a fanarióták idején csaknem teljesen elenyészett, s csak a mult században, az európai szabadságeszmék általános fellángolásakor kapott új lendületet.
Az újkor román államfejlődése szemmelláthatólag más vonalakon mozgott, mint az alapvetés koráé. Akkor a magyar hatás volt döntő, s ez a román életet közelebb hozta Közép-Európához, mint azóta bármikor volt. S bármily irányt vett is az újabb fejlődés, nem másíthatja meg azt a tényt, hogy a román államélet alapvetésében s európai szintű kifejtésében a magyarságnak döntő szerepe volt.
Mezőcsávási harangláb.
