Erdély gazdasági élete • Irta: Berlász Jenő
Erdély gazdasági élete • Irta: Berlász Jenő
A honfoglalástól a XV. század végéig eltelt félezer esztendő a magyar életnek a legnagyobbszerű, eredményekben leggazdagabb kora. E korszak végén a Keleteurópából jött magyarság már magas kultúrájú, a városi életformába is beilleszkedett, mintegy négymillió főt számláló, nemzet, a politikai, társadalmi és gazdasági szervezet és formák középeurópai szintjén. Részese ennek a fejlődésnek Erdély is. Birtokbavétele már a IX. század végén megtörtént, de a megszállás a következő három században fokozatosan terjedt ki az erdélyi medence egész területére. A XI. században a magyarok, ideértve a székely-magyarokat is, már Erdélyben voltak. A majdnem lakatlan nyers tájnak gazdasági tájjá való átalakítására az első úttörő munkát ők végezték el. A magyarok vízben gazdag, fűtermő, ligetes, sőt erdős, sík és enyhén dombos tájakhoz szokott népe Erdélyben is elkerülte a bükk és fenyő régióját és a száraz, kopár területeket. A medence peremhegységeit éppúgy lakatlanul hagyta, mint a sós agyaggal borított, vízben szegény Mezőség dombivékét. Szállásait a folyók széles terraszos völgyeiben ütötte fel.
Némileg eltérő gazdasági életforma jutott osztályrészül a székelyeknek. Ők a Keleti-Kárpátok határvédelmére vállalkoztak s az Olt és a Felső-Maros völgyében fekvő apró magasmedencéket is benépesítették. Lakóhelyük a havasok kihasználásra utalta őket; így lettek havasi marhapásztorokká, de nem kizárólagos pásztorokká, hiszen a magyarok már pontusvidéki hazájukban ismerték a földmívelést. A XI. században a keresztény királyság megalakításával végbemenő erőteljes politikai-társadalmi átalakulás pedig egyenesen a szilárd településű életberendezkedésre ösztönzött. A XII. században a Szamos, a Maros és a Küküllők völgyében már szépen megművelt határú magyar és székely falvak sorakoztak. A később megszállt keleti székely medencékben, valamivel lassúbb volt a fejlődés tempója. A pásztorkodás túlsúlya itt jóval tovább tartott, de a XIII. században már a székelyek is mint az agrikultúra terjesztői léptek fel.
Miközben ez az életformaváltozás végbement, a XII. század folyamán újabb lakókat kapott Erdély. A honfoglalók által meg nem szállt áthatolhatatlan őserdőkkel borított Déli-Kárpátok aljába és a Székelyföldtől északra elterülő hegyvidékre királyaink német kivándorlókat telepítettek. Ezek a »szász« néven emlegetett kiváltságos telepesek fejezték be Erdélynek gazdasági tájjá való átalakítását. A folyók völgyében széles körzetben kiirtották az erdőket és termőföldekké varázsolták a Barcaság, a Fogarasföld és a Besztercevidék medencéjét. E munkában részt nem véve, a magyarok és szászok által lakatlanul hagyott hegyvidéki régiókban pedig lassan, szinte észrevétlenül szivárgott be egy idegen havasi juhpásztor-nép: az oláh.
A XIII–XV. század folyamán az erdélyi élet már-már útólérte a középeurópai szinten álló nyugati országrészek gazdasági kultúráját. Amint a magyar és szász építőmunkából és a királyi hatalom katonai, pénzügyi, kereskedelmi és igazságszolgáltatási törvényalkotásából megszületett a civilizáció, csakhamar megszünt Erdélynek a külvilágtól való elszigeteltsége is. A Pontus felé haladó kontinentális forgalom a XI–XII. században kizárólag a dunavölgyi útvonalra koncentrálódott, ettől kezdve azonban jutott belőle a Maros völgyében vonuló és a Vöröstoronyi- meg a Tömösi-szoroson áthaladó újonnan nyitott utaknak is. S e forgalom nyomán felszabaduló latens gazdasági energiák a fiatal erdélyi agrárkultúrából a középkor két utolsó századában kitermelték az akkori Európa korszerű gazdasági organizmusát, a várost s vele együtt egy magasabbrendű gazdasági rendszert.
A XIV. században az Árpádok törvényes örököseként a magyar trónra emelt nápolyi Anjou-család városiasodást támogató politikájának köszönhető, hogy az erdélyi hágók, révhelyek és folyóvölgyek szorosaiban települt szász és magyar-székely községek – Brassó, Nagyszeben, Beszterce, Kolozsvár, Torda, Nagyenyed, Gyulafehérvár, Dés, Marosvásárhely, Csíkszereda, Kézdivásárhely s a többiek – gazdasági központokká, vagy legalább is élénk vásárhelyekké növekedtek. A honfoglalás óta fennálló autarchikus rend megbomlott: a zárt házi gazdaságokból az ipari, kereskedelmi tevékenység kivált és egyre szélesebb körben önállósult. Szászföldön az 1300-as években már gyökeret vert a céhélet s megindult az ősi nomád ipari kultúrát továbbfejlesztő magyar-székely kézművesség kialakulása is. Megindult a hivatásos kereskedés és a bányászat is. Az erdőirtó szászok szinte máról-holnapra élelmes országközi kereskedőkké váltak, a sóvágást már régóta űző magyarokból és a különböző helyekről bevándorolt érckiaknázó németekből pedig kiváltságos bányásztársadalom szerveződött.
)
S amikor Erdély ilyenmódon gazdaságilag szerves részévé vált a nyugati világnak, megkezdte hivatásszerű működését: a nyugati gazdasági kultúrának Kelet felé való terjesztését is. Székelyek és szamosvidéki magyarok lettek első megművelői a XIII–XIV. században a moldvai földnek és mezőgazdasági oktatói az oláh pásztornépnek. A szászok kereskedőkaravánjai állandóan kijártak Havaselvére és Moldovába és szétszórták az oláhság között az európai ipari kultúra termékeit, magasabbrendű életre képesítvén őket.
A XV. század végén az erdélyi gazdasági evolúció eléri tetőpontját. Az erdők már mindenütt csak a hegyoldalakon foglalnak tért. A medencék falvaiban két- és háromnyomásos, korszerű gabonatermesztés és félig-istállózó marhatenyésztés folyik. Tordán, Désaknán, Marosújváron egyre fokozódik a sókitermelés. Torockón vasat, Radnán ezüstöt, az Érchegységben és a Biharban aranyat bányásznak. A differenciálódott kézműipari szakmáknak se szeri, se száma, a kereskedők nyugat felé Buda közvetítésével német, cseh, lengyel és a velencei kalmárokkal tartanak üzleti kapcsolatokat s a túlnyomórészt magyarokból álló népesség száma kb. eléri a másfélmilliót.
A mohácsi csata után a Magyarországtól elszakított Erdély nem tud többé lépést tartani a nyugati fejlődéssel. Pedig a nyugati országokban a XVI–XVII. század a gazdálkodás minden ágában újabb számottevő előrehaladást eredményez. Két nagy energia fokozza fel az eddigi gazdasági tevékenység dinamikáját: a népesség nagymérvű szaporodása és az amerikai nemesércek roppant tömegű beáramlása. A két tényező összehatásából erőteljes árforradalom, illetőleg általános többtermelési törekvés keletkezik, megindul a régi mezőgazdasági szervezet és technika korszrűsitése, a kézművességnek iparrá alakulása és a kisszerű kereskedelemnek tőkés tömegüzletté való kiszélesülése.
Ez a nagyarányú gazdasági kibontakozás Erdélyben nem következhetett be. Az egymást érő háborús és járványos pusztítások századaiban nagyarányú természetes népszaporodásról itt szó sem lehetett, ellenben olyan demográfiai visszaesés következett be, amelyet Erdély a XIX. századig is alig tudott kiheverni. Ami pedig az ármozgalmat illeti, ilyesféle jelenségekkel ugyan az egész korszakban tele volt az erdélyi élet, de sajnos, ezek nem a nemesfémbőségből eredtek, hanem ellenkezőleg, a hazai arany-ezüst készleteknek osztrák, cseh, lengyel földre való állandó kivándorlásából és a selejtes idegen pénzeknek tömeges importálásából. Mindennek folytán ez a török-kornak nevezett időszak Erdélyben nem a konjunktúra, hanem az anyagi válság kora lett.
A legnagyobb bajok Erdély gazdasági fundamentumában: a mezőgazdaságban mutatkoztak. Amikor a XVII. századi tatár beütések a szamos-, körös- és marosvölgyi magyar parasztságot néhol csaknem egészen kipusztították, a gazdátlanul maradt földeket a hegyekből leereszkedő oláh pásztorok szállták meg. Nem csoda, ha az erdélyi medence középkori fejlett mezőgazdasága mindjobban lehanyatlott. A magyarság két-háromnyomású földművelését az új foglalók legelőváltó gazdálkodássá fejlesztették vissza, a hegyoldalakon szépen kiépített terraszokat pedig romlani hagyták. S ami a régi kultúrából megmaradt, azt elpusztították a völgyekbe leözönlő juhnyájak. A szántást, boronálást gazdasági eszközeik tökéletlensége miatt, a trágyázást pedig a szarvasmarhahiány folytán hanyagolták el. A régi színvonalat csak ott tudták az új telepesek üggyel-bajjal fenntartani, ahol magyar parasztgazdaságok iskolapéldát nyujtottak a föld okszerű megmunkálására. Nem maradt teljesen ment a hanyatlástól a szászok földje sem, noha itt a háború okozta népveszteség kisebb volt, a szász kommunitás pedig sértetlenül meg tudta őrízni középkori társadalmi struktúráját.
Az oláh térfoglalás súlyos kárait az erdélyi gazdasági élet hamarosan megérezte. A középkor végére szépen felnőtt erdélyi iparélet a XVII. században már hasonlóképpen veszélyes válságba került. Bajai ugyanonnan eredtek, mint a mezőgazdaságéi. A pusztuló magyar parasztsággal nagy tömeg fogyasztó veszett el, s ez a veszteség az oláh benépesüléssel, a nép kultúrszínvonala miatt, legkevésbbé sem pótlódott. Emellett széles rétegeket sujtott az elszegényedés: a kisnemesség és a városi polgárság a renaissance világból eredő fényűző életstílusától kénytelen volt mindinkább eltávolodni s igényeit a minimumra redukálni. Egyetlen osztály volt, amely megrendeléseivel támogathatta volna a honi kézművességet: a nagybirtokosság. Ezt azonban – az ötvöskészítmények kivételével – a honi ipartermékek már nem elégítették ki: a ruházatát külföldön gyártott posztóból, selyemből, bársonyból és bőrökből készíttette.
Nem volt segítségére az iparnak az államhatalom sem; még a fegyverbeszerzés is csak az import kereskedelemnek hajtott hasznot. A fejedelmek a politikai és művelődési kérdések mellett kevesebb figyelmet szenteltek a gazdaságiaknak. Iparpolitikai tevékenységük általában árlimitáló intézkedésekben merült ki, ha néhány kivételes egyéniség – Bethlen Gábor, I. Rákóczy György – jelentős akciókat, így ipartelepítéseket is kezdeményezett. Azok az iparágak, amelyek tömeggyártásra, nagyvállalkozásra és vagyongyüjtésre nyujtottak lehetőséget, mint a textil és acélipar, nem tudtak kifejlődni. A kisszámú fémművesek remekbe dolgoztak, de a tömeggyártáshoz sem tőkéjük, sem munkaerejük nem volt. A magyar céhek kereteit túlnyomórészt szabó, csizmadia, szűcs, asztalos, mészáros s más mindennapi életben nélkülözhetetlen mesteremberek töltötték ki. E művességeket a legmostohább viszonyok sem tudták tönkretenni, mert a fa-, bőr-, prémipari kultúrát még az őshazából hozta magával a magyarság. Az olasz földről átültetett üvegipar, vagy a némethonból importált papírgyártás azonban csak ideig-óráig tudta magát fenntartani; a betelepített iparosokkal együtt halt el a mesterségük is. Végeredményben tehát a középkori virágzó erdélyi kézművesség kisszerű, szegény, kibontakozásra képtelen iparrá zsugorodott össze, amely az import-kereskedelem pusztító versenyében csak a városgazdasági rendszer segítségével tudott felszínen maradni.
A török hódítással bekövetkezett politikai változás hatása legkevésbbé szembetűnő a kereskedelmi életben. Erdély helyzeti energiája nem csökkent: középkori nyugati összeköttetéseit több-kevesebb nehézséggel továbbra is sikerült fenntartania. A keletieket pedig még fokozni is tudta: tapasztalva a német és török kereskedővilág egymástól való elzárkózását, a magyar hódoltság városaival együtt közvetítője lett a Habsburg-birodalom és a Balkán árucseréjének. Ez a szerep, mely szerves folytatása volt a középkorinak, ismét hű kifejezője az erdélyi küldetésnek. Az árucsereforgalom tárgyai a régiek maradtak. Nyugat felé most is elsősorban marhát exportált az erdélyi kereskedelem, csakhogy – a délnémet városok megnövekedése miatt – jóval nagyobb mennyiségben. Bécs, Brünn, Augsburg, Regensburg, Ulm, Nürnberg piacain évenként sok-sok ezer székelyföldi és szászföldi marha került eladásra. Velence is nem egy esetben Erdélytől vásárolt szarvasmarhát. A magyar gabonának és bornak a XVI. és XVII. zsázadban még nem volt kelendősége nyugaton; csak rossztermésű években volt némi kivitel, de Erdély távoli fekvése miatt ebben sem részesedett. Ugyanígy állt a dolog a juhhal és a sertéssel. Annál nagyobb volt a német érdeklődés az erdélyi nyersbőrök, a faggyú és a viasz iránt. A bányatermékek közül ekkortájt már csak egy értékes exportcikke volt Erdélynek: a higany. Ez Velencében és Amszterdamban talált jó piacot, de kivitele a Habsburg-háznak az ausztriai higanyt védő intézkedései miatt az egész korszakban problematikus volt. A só értékesítésére csak Belgrádban adódott némi lehetőség. Török földről szőnyeg-, prém- és gyapotholmit szállított Bécsbe az erdélyi kereskedelem. Az ellenkező irányban kelet felé textil és fémipari, főleg acélkészítmények, meg üveg és papiros képezték az áruforgalom tárgyait.
Az erdélyi kereskedelmi élet tehát a forgalom alapján ítélve, látszólag nem szenvedett lényeges kárt a török korban; élesen szembetűnik azonban hanyatlása a társadalmi háttérben. A magyar és szász kereskedőrétegek fokozatosan sorvadtak. A XVI. század folyamán a szász városi polgárság kalmár-céhszervezete és a török hódoltságból menekült szegény nemességből rekrutálódott magyar tőzsérosztály még kezében tartotta az egész erdélyi árucserét. De csakhamar veszedelmes versenytársaik támadtak. A török birodalomból egyre több és több keleti – görög, örmény, zsidó – kereskedőnép szivárgott be Erdélybe és fejedelmi privilégiumokat szerezve, lépésről-lépésre visszavonulásra kényszerítette a magyar és szász elemeket. Bérbe vették a földesúri révhelyeket, az állami határvámokat, kezükbe kerítették a pénzváltást, engedélyt nyertek a nagy- és részletüzletre s e poziciók birtokában csaknem egyeduralomra jutottak az erdélyi kereskedelemben.
Amikor a XVÍI. század végén a török császárság magyarországi uralma összeomlott, Erdélyben a Mohács előtt virágzó gazdasági életnek már csak a romjai voltak meg s újabb kedvezőbb fordulat csak Mária Terézia korában következett be. A bécsi udvar az ezidőtájt hódító merkantilista eszmeáramlatok hatása alatt széleskörű lázas gazdaságpolitikai tevékenységbe kezdett. Úgy látszott, hogy évek alatt akarja pótolni századok elmulasztott munkáját és elszenvedett kárát. A városgazdaság rendszere végleg sutba került és kezdetét vette a racionális, központilag irányított nemzetgazdálkodás.
A cél: francia mintára berendezett autarchikus birodalom megszervezése volt. Magyarországnak és Erdélynek e rendszerben a nyersanyagtermelő nagyüzem szerepét szánták. Ez a terv, bár jogosultsága vitatható – hiszen magyar földön éppúgy meg voltak az iparosodás feltételei, mint Csehországban – vámhatárok nélkül, s az összes tartományok érdekeinek tiszteletben tartásával, a kölcsönös támogatás elve alapján szerencsésen is megoldható lett volna. Ámde a bécsi udvar nem tudott a pártatlanság magaslatára emelkedni. Az egységes vámterület gondolatát teljességgel mellőzték, sőt olyan méltánytalan vámrendszert állítottak fel, amely Magyarországot és Erdélyt valóságos gyarmattá süllyesztette. A törökkori gazdasági elesettségéből felemelkeni akaró Erdély szakszerű orvoslás helyett radikális érvágásban részesült. Mindenekelőtt kereskedelmi életfunkcióját bénították meg. Régi forgalmi kijáratait szinte hermetikusan elzárták. Az országot köröskörül vámakadályokkal kerítették be. Az igazi korlátot azonban nem annyira a vámsorompók egymásutánja, mint inkább a vámtarifa furfangos díjszabása képezte. Igy pl. a török uralom alatt álló Moldovába vagy Havaselvére a vámtételek nagysága miatt úgyszólván semmit sem lehetett exportálni. Ugyanez volt a helyzet Itália felé is. Rentábilis kivitel csak egyetlen forgalmi útvonalon volt lehetséges: az osztrák-cseh föld irányában.
Az erdélyi kereskedelemnek tehát akarva, nem akarva, minden nyersterményt ezekbe az országokba kellett hordania. Igy is négyszeres vámfizetéssel volt megterhelve: az erdélyi-magyar határon, meg a magyar-osztrák határon is kiviteli és beviteli vámot volt köteles leróni. Ha az erdélyi áru német birodalmi vagy olasz piacra törekedett, akkor mindezeken felül még rendkívül magas osztrák tranzító és kiviteli vámmal sujtották volna. A távolabbi export tehát teljesen reménytelen volt; minden cikk a bécsi vagy a cseh piac alacsony árainak volt kiszolgáltatva. Másfelől Erdély is kizárólagos piaca lett az osztrák iparcikkeknek: egyéb külföldi gyártmányok bejövetelét a megfizethetetlen vámok lehetetlenné tették. S ha e korlátozásokhoz hozzászámítjuk a külföldi viszonylatban időnként alkalmazott kiviteli s behozatali tilalmakat, akkor az erdélyi gazdasági élet gyarmati sorsa nem vonható kétségbe.
A bécsi udvarnak s főleg cseh exponenseinek ebből az üzleti hátterű érzületből fakadt s az erdélyi érdekeket teljesen figyelmen kívül hagyó gazdaságpolitikája magától értetődően a regenerálódás minden lehetőségétől megfosztotta Erdélyt. Ez a kor, amely Európaszerte a fabrikák, manufakturák virágzásának kora volt, a nemsokára meginduló gyáripar előfutáraié, Erdélyben a középkori kisiparos élet konzerválója lett. Közép-Európában ekkoriban már bomlásnak indult a céhrendszer s kialakulóban volt a tőkés ipari termelés és vele az indusztriális társadalom, Erdélyben viszont megmaradt a régi céhrendszer. Az udvar úgylátszik maga sem tudta erdélyi iparpolitikája horderejét kellőkép mérlegelni, mert a XVIII. század végén elrendelte a tartomány ipartelepeinek összeírását. Bizonyos, hogy az elkészült »statisztika« eredményei Bécset is megdöbbentették. A kibocsájtott körlevél főkérdőpontjára sok helyen egyáltalában válaszolni sem tudtak, mert a manufaktura fogalma ismeretlen volt. Az adatok összesítéséből kiderült, hogy a Székelyföldön ipartelep egyáltalában nem létezett, a Szászföldön mindössze egy haldokló selyemüzem Szebenben, a vármegyék területén pedig kettő, egy kordovánbőrgyár és egy gyertyagyár, de ezek is örmények kezén: Szamosújvárt, illetve Erzsébetvárosban. Az összes többi kulcsos és mezővárosokban – köztük Kolozsvárott, Brassóban, Marosvásárhelyen – csupán apró kézműves műhelyek tengődtek; a technikát akár csak a XV. században, malmok, fűrésztelepek, kallók képviselték. Egyetlen új iparszerű foglalkozás tudott csak e viszonyok között felcseperedni: az exportkereskedelem számára dolgozó hamuzsír-készítés. Kitűnt, hogy az iparosok nem jutnak nyersanyaghoz, mert az országból mindent kivisznek Ausztriába, ami mégis kapható, azt meg a nagy drágaság miatt nem tudják megfizetni. Ember, pénz, anyag és piac nélkül nem csoda, ha az elsatnyult provinciális kisipar nem tud versenyre kelni a beözönlő olcsó cseh-osztrák gyártmányokkal, ha a kézműves foglalkozás lassanként értelmetlenné válik és a tanult iparosok mindinkább visszatérnek az agráréletbe.
Pedig nem voltak rózsásak a viszonyok a mezőgazdaság terén sem. A cseh-osztrák birodalmi gazdaságpolitika, amely Erdélyt agrár-gyarmattá degradálta, egészen értelmetlenül mit sem tett az erdélyi földművelés és állattenyésztés felemelése, korszerűsítése és felvirágoztatása érdekében. A jobbágyság birtokviszonyait, földesúri adózását és robotszolgálatát méltányosan szabályozni hivatott úrbérrendezés így sohasem került megvalósításra. Erdély őslakos székely-magyar népe e viszonyok közt háttérbe szorult az oláhsággal szemben. Hogy ennek a térfoglalásnak a mezőgazdasági kultúra mekkora kárát látta, azt fentebb már vázoltuk. Bécs számára azonban fontosabb volt az adózók számának a »vivum aerarium«-nak gyarapodása. Ennek a vétkes közömbösségnek tulajdonítható, hogy ugyanakkor, amikor Nyugat-Európában már egy század óta mindjobban és jobban hódított a többtermelés gondolata s ennek folyományaként a földmelioráció, vagyis a takarmánytermelő és rendszeresen trágyázó váltógazdasági rendszer, Erdélyben még mindig háromnyomásos, vagy az ennél is primitívebb kétnyomásos művelés, sőt román vidékeken a rétgazdálkodás dívott. Ez annyit jelentett, hogy a XVIII. század közepétől a XIX. század közepéig terjedő korban – amikor a gabona az osztrák tartományokban fontos importcikké vált – az erdélyi földnek egyharmada, sőt felerésze kihasználatlanul, parlagon hevert.
Nem volt különb helyzetben az állattenyésztés sem. A magyarok és szászok ósdi félig-istállózó, vagy szilaj marhatenyésztése a XIX. század második feléig csupán húsállatokat produkált. Az oláhok havasi pásztorkodása szintén csak a gyenge minőségű gyapjút szolgáltató ősi racka- és cigája-juhokat ismerte.
A bécsi kameralizmus, amely a vámpolitika síkján a teóriákat oly sikerrel ültette át a gyakorlatba, a megkövesedett erdélyi gazdálkodás feltámasztására még csak elméleteket se gyártott. Egyetlen próbálkozása is, amelyről tudomásunk van, igen jellemzően nem pozitív intézkedésekre volt alapozva, hanem magánkezdeményezésre. Azt tervezték, hogy Erdélyben országszerte gazdasági egyesületeket fognak felállítani és ezeken keresztül fogják a parasztságot és nemességet ráeszméltetni a racionális ökonomia követelményeire. Az ügybuzgó Fridwalszki jezsuita páter 1769-ben csakugyan megszervezett egy mintaegyesületet, de ez gyakorlati téren még csak érdeklődést sem tudott kelteni. A burgonya meghonosodott, de nem agrárteoretikusok, hanem kereskedők segítségével, akárcsak háromnegyed századdal korábban a kukorica vagy mint Erdélyben nevezték a törökbúza és a dohány. Gyökeret eresztett a XVIII. század végén még egy modern mezőgazdasági mellékfoglalkozás is: a selyemhernyótenyésztés. Ismét nem a kormányzat kezdeményezésére, hanem egy fáradhatatlan olasz származású katonatiszt, Gallarati több évtizedes személyes munkája eredményeként.
Ez az extenzív mezőgazdaság szolgáltatta a kereskedelem kiviteli cikkeit: a még mindig jól értékesíthető szarvasmarhát, az egyre inkább keresett gabonaféléket, a bőröket, a gyapjút, a kendert és a lent. Másreszt az agrikultúránál nem kevésbbé elhanyagolt erdőségek fájából készült az egyetlen számbavehető erdélyi ipari exportáru: az osztrák üveg, kékfestő és szappangyártásban nélkülözhetetlen hamuzsír. Az árucsereforgalom azonban a XVIII. század első felében már szinte teljesen a görögök kezében volt. Ezek az áldatlan vámviszonyok mellett is nyereséggel tudták folytatni a kereskedést: a kivitt nyers terményeken nem sokat kerestek, de annál többet a Bécsben alacsony áron összevásárolt és Erdélyben drágán kiárusított iparcikkeken. A kereskedővilág tehát nem károsodott, az ország azonban – tekintve, hogy kereskedelmi mérleg a XVIII. század közepe óta állandóan több, mint száz százalékos passzívát mutatott – kataszrófális mértékben elszegényedett.
Oly nagy volt az erdélyi pénzkiáramlás és annyira megcsökkent a belföldi pénzforgalom, hogy az erdélyi hivatalok hosszas instanciázásai után II. József kormánya maga is belátta a gazdasági prés lazításának szükségességét. Végre tanácskozások kezdődtek Erdély gazdasági megerősítéséről: az erdélyi kancellária javaslatai alapján szó esett a marha, – ló és juhtenyésztés fejlesztéséről, az iparéletnek katonai megrendelések útján való fellendítéséről, a török szultán oláh tartományai felé irányuló forgalom felszabadításáról, anélkül azonban, hogy bármelyik terv még csak pártfogásban is részesült volna. Megvalósításra csupán egy javaslat került: a magyar-erdélyi vámhatár megszüntetése. Természetesen ez az intézkedés – bár kétségtelenül volt valamelyes javító hatása – lényegében épp oly keveset változtatott Erdély gazdasági viszonyain, mint az I. Ferenc-kori vámtarifális enyhítések. A magyarsággal szemben alkalmazott gazdaságpolitikai irányzat a XIX. század első felében is uralmon maradt és útját vágta minden restauráló törekvésnek. A merkantilizmus száz éve, amely másutt műveltséget, jólétet, civilizációt, modern társadalmat teremtett, Erdélyt nemcsak kultúraközvetítő erőkifejtésében akadályozta, de megfosztotta legfőbb természetadta létfeltételeitől is.
A Habsburg-birodalmat 1848-ban megrázó hatalmas erejű politikai, társadalmi, gazdasági forradalomból Erdély is kivette a maga részét. Háromszázéves kényszerű különállás után ismét egyesült az anyaországgal és megszüntette gazdasági tehetetlenségének egyik legfőbb okát: a jobbágyságot. Vívmányainak gyümölcsét azonban a szabadságharc leverése miatt csak a kiegyezés után, 1867-től kezdve élvezhette.
Igazi renaissance kezdődött ekkor Erdélyben: hatalmas arányú szellemi és anyagi építő munka. Mindaz az energia, amelyet a török világ és a Habsburg-abszolutizmus lefojtott, most egyszerre szabaddá vált. A középeurópai színvonalra való újra felemelkedés azonban nem volt egyszerű dolog, hiszen évszázados veszteségeket kellett pótolni és ugyanakkor lépést tartani a világot meghódító új gazdasági rend, a kapitalizmus szédületes tempójával. Tegnap még a merkantilizmus béklyóit kellett feszegetni, ma a szabadjára engedett világverseny forgatagában kellett megállni.
A legalapvetőbb fontosságú s egyszersmind a legnagyobb arányú gazdasági feladat: a közlekedési hálózat kiépítése volt. Ezen a téren, különösen a vasútépítés terén, csodálatraméltó eredményeket alkotott a magyar állam. A szó szoros értelmében a semmiből kellett elővarázsolni a korszerű közlekedési rendszert. Mivel a nemzetközi forgalom a műutakról világszerte a vasutakra tért át, a magyar kormány is ezekre helyezte a fősúlyt; a világháború kitöréséig 21.800 kilométernyi hosszúságú vaspálya létesült s ezzel Magyarország az európai államok közlekedési rangsorában a hatodik helyre emelkedett. Erdély is részesedett ebből a berendezésből, de gazdasági súlyánál lényegesen kisebb arányban, mert a főtörekvés szükségszerűen gazdasági életünk hagyományos nyugati irányú kapcsolatainak fokozott megerősítése volt.
A vasúti berendezkedés erős nyugati orientációja elárulja, hogy a magyar gazdasági termelés súlypontja továbbra is a mezőgazdaságra esett. Nemcsak a geográfiai adottságok és a történelmi előzmények indítottak erre, de ezt parancsolta a közgazdasági észszerűség is. Az európai szükséglet és kínálat törvényei szerint ugyanis az agrártermelés biztosította számunkra a legnyereségesebb gazdálkodást. A piacon azonban már nem álltunk versenytárs nélkül: a Balkán, Oroszország, sőt egyre inkább Amerika is jelen volt. Elkerülhetetlenül szükségessé vált agrárkultúránk minél tökéletesebb korszerűsítése. Egész a világháború kitöréséig folyt a lázas munka: új területek szántás alá vétele, a háromnyomásos rendszernek váltógazdasággá való átalakítása, az istállózó állattenyésztés és a takarmánytermelés bevezetése, az új ipari növények meghonosítása, a műtrágyázás s részben a géperővel való művelődés terjesztése, másfelől az okszerű erdőgazdálkodás elindítása. Az eredmény mind a növénytermelés, mind az állattenyésztés terén kiváló volt: az 1913. évi statisztika adatai szerint a magyar birodalom ló-, sertés-, szarvasmarha- és juhállományának 4.5, 14.4, 28.9, illetve 51.7 százalékát az erdélyi mezőgazdaság szolgáltatta. A növénytermelésben Erdély részesedése nem kevésbbé jelentékeny: az 1912–13. évi termés gabonájának 30.7, hüvelyeseink 37.5, szálas takarmányainak, beleértve a szénát is, 51, kender- és lenfonalának 13.9, kapás növényeinek 20.2%-a az erdélyi földön termett. E számadatok elbírálásánál természetesen nem szabad szem elől téveszteni Erdélynek a magyar Alföldnél jóval kedvezőtlenebb, klimatikus és talajviszonyait, valamint népi összetételét sem.
A magyar állam mind erőteljesebben igyekezett feltárni és hasznosítani az erdélyi föld méhében rejlő ásványi javakat is. A tradicionális bányászati ágak – a sókiaknázásról nem szólva – már nem nagy jelentőséggel bírtak. A több mint egy ezredév óta kitermelés alatt álló aranybányák telérei már majdnem teljesen kimerültek. A technika korában: vasra és szénre volt szükség, s Erdély határán, a krassószörényi hegyvidéken mindkettőt sikerült feltárni. A két nagyértékű ásvány egymás mellett való előfordulása jelentős iparosodásra nyujtott lehetőséget. Nagy perspektívákat tárt az ipari fejlődésnek az erdélyi medencében, Kissármáson felfedezett roppant gazdag földgázforrás is.
)
A korszerű ipari termelés energiafeltételei tehát Erdélyben jórészt adva voltak. Nem hiányzott a nyersanyagkészlet, a kellő népsűrűség és fogyasztás, meg a közlekedési hálózat sem. Kedvező volt az országrész helyzeti energiája is, amely az elmaradt Balkán piacaival közvetlen érintkezést biztosított. Mindezenfelül pedig a magyar kormány maga is át volt hatva az iparosítás szükségességének tudatától. A tőke közreműködésével a századfordulón csakugyan megindult az erdélyi ipartelepítés. A világháborúig rendelkezésre álló rövid idő alatt aránylag szép eredmények mutatkoztak. Azokon a vidékeken, ahol kevéssel előbb mégcsak kisipari műhelyek tengődtek, vagy éppenséggel csak háziipar egzisztált, most hatalmas gyárak keletkeztek, amelyek 1913-ban a magyar birodalom összes energiafogyasztásának 10.5%-ban részesedtek. Legnagyobb mértekben természetesen a szén- és vasvidék iparosodása haladt előre. Igen intenzív, nehézipari üzemek alakultak az aninai szénmedencében, valamint Hunyad megyében: a vajdahunyadi és kudzsiri vasipar. E nehézipari vidék keleti peremén Nagyszeben körül organikus – különösen szövőipari – iparvidék alakult ki. Sűrű ipartelepülés indult meg a Sebeskörös és a Szamos felső szakasza körül: Kolozsvártól Nagyváradig a hegyvidék peremén egy fém-, vegyi, üveg-, kő-, bőr- és mezőgazdasági ipart magában foglaló egyre fejlődő iparövezet keletkezett. Végül jelentékeny iparélet fejlődött ki még a Barcaságon is: a fémipartól a textiliparig számos iparág virágzott fel, nagyrészt a helyi szükséglettől indíttatva. Sajnos Erdély többi vidékeire, a Székelyföldre és a medence közepére még nem jutott el az iparosodás. Feltartóztatta a mechanikai energia és a kellő gazdaságpolitikai támogatás hiánya.
Az iparfejlődésnek ez a mértéke, mint általában az egész magyar iparalakulásé – nagyon jelentékeny volt a korábbi állapotokhoz képest – mégsem volt egészen kielégítő. A népesség rohamos számbeli és kulturális gyarapodása az ipari szükségletek mértékét igen magasra emelte. Amíg a félszázados korszak elején, 1850-ben csupán 11 millió lakosa volt Magyarországnak, addig e korszak vége felé, 1910-ben már 18 millió. A rohamosan szaporodó nemzet szükségleteiből a magyar ipar jobbára csak az állami szükségleteket tudta fedezni. A többi szükségletek: a textil-, bőr-, fa-, üveg-, vas-, fém- és gépipari cikkek – noha ezek számára javarészben fölösleges nyersanyagokkal rendelkeztünk – még mindig csak tetemes külföldi behozatal útján voltak biztosíthatók. Háromszáz év mulasztását nem lehetett ötven év alatt teljesen pótolni.
Ipari termelésünk terjedelme és mezőgazdasági túltermelésünk szigorú következetességgel meghatározták külkereskedelmi forgalmunk feladatait. Magyarország geográfiai helyzete – két merőben ellentétes gazdasági terület közé való beékeltsége – a kapitalizmus korában is döntőleg érvényesült. Gazdasági életünk a középkortól kezdődőleg átmenet volt a nyugati iparos és a keleti agrártömbök gazdasági élete között s az maradt a XIX–XX. század fordulóján is. Csakhogy, amíg a történelmi multban sokszor közvetítői voltunk a nyugati és keleti áruknak, addig most agrárterményeink a balkáni terményexporttal, ipartermékeink pedig – amennyiben kivitelre kerültek – az összes nyugati gyártmányokkal voltak kénytelenek versenyt futni. Nagyrészben ennek a gazdasági komplementalitásnak, másrészben a politikai és államjogi kapcsolatoknak következményeként külkereskedelmi forgalmunk 82%-a Ausztriával és Németországgal bonyolódott le. Délkelet-Európa felé gazdasági kiegészültségünk hasonlíthatatlanul gyengébb, következéskép jóval kisebb (3.62%) volt ezirányú árucserénk is.
Négy évtized alkotó magyar munkája a magyar Erdélyt ismét részesévé tette a középeurópai gazdasági kultúrának. A Kárpátmedence természetalkotta nagyszerű életterében Erdély újból fejlődésképes, gazdag országrész lett. Magasraívelő gazdasági feltörekvését hirtelen vágta ketté a tragikus végű világháború.
