Erdélyi népélet • Irta: Viski Károly | Tündérkert

Erdélyi népélet • Irta: Viski Károly

Erdély magyar, szász és román népe összefüggő, nagyobb telepcsoportokban és kisebb szórványokban él. A magyarság megtelepülése – mind a foglaló nemzetségeké, mind a királyi váruradalmak népéé, mind pedig az önálló törzset alkotó székelymagyaroké – nemzetségek szerint történt. A székely »székekben« eredeti nemzetségi keretek kaptak területi szervezetet. A föld a nemzetségi közösség birtoka; erdő, havasi legelő később is a széké: a »szék erdeje«, »szék havasa« a román uralomig közösségi birtok volt. Ezért látunk ma is ugyanegy székely községben ilyen neveket: Szilveszterek, Balázsok, Bálintok utcája, vagy falurész jelölésére: Pálfiak. A szászok faluközösségekbe tömörülve telepedtek le s ezek is székekben egyesültek. A román hagyományban nincs nyoma nemzetségi szervezetnek és településnek, sem nemzetségi birtoklásnak. Telepítőik a kenézek, s maguk a települők a kenéz emberei voltak.

A nemzetségi telephely legkisebb erdélyi egysége a falu, mégpedig mind szász, mind magyar területen. Még a havasalji székely községekről sincs történeti bizonyság arra, hogy laza, irtványszerű, családonkénti magános telepeken keletkeztek volna, aminek fő oka bizonyára a terület nemzetségszerinti közös birtoklása. Velük szemben a románság eredetileg erdei irtványformája még ma is bőséggel található meg a román lakosságú, magasabb hegyvidéken, akár egyes családonkénti, akár szálláscsoport formájában. Az ilyen szálláscsoportokat csak mesterségesen, közigazgatási beavatkozással lehetett bizonyos, inkább csak területi egységbe foglalni. Egy-egy ilyen közigazgatási község, mint például a tordaaranyosmegyei Albák-Szkerisora, több négyzetmérföld területű. Mivel az ilyen település igen laza személy- és vagyonbiztonságot nyujthatott s a közigazgatásnak is nagy nehézséget okozott: a XVIII. század folyamán egymást érik a rendeletek az ilyen szétszórt, magános szállások összevonására, faluvá szervezésére, még a románság legnyugatibb szállásföldjén, Bihar, Arad és a beléolvadt Zaránd megyében is. Bucsum Bihari község lakóinak 1864-ben feljegyzett hagyománya szerint például »e község lakosai mind juhászok, a határ-területen pajtákban laktak s ezelőtt mintegy 150 évvel – 1715 táján – húzatott össze a község«. Ugyanakkor Kapocsány községről így emlékeznek meg: »ez a helység II. József császár uralkodása alatt vonatott össze, azelőtt – mint a többi oláh falvak – széjjel volt szórva a hegyeken«. Sok helyen azonban a legszigorúbb fenyegetés sem használt, mert az intézkedés ellenkezett e román juhpásztorok ősi nomadizáló életformájával.

A szétszórt telepek, szálláscsoportok szinte kivétel nélkül hegyoldalakon voltak, ellentétben a magyar falutelepekkel, amelyek mindig a folyóvölgyek legalsó szintén keletkeztek. A telepek politikai községgé szervezése előtt ezek a szórványos román szállások egy-egy magyar szervezésű falu tartozékai (‚pertinentia’) voltak.

Az erdélyi magyar települést a zárt faluforma jellemzi, még a legkeletibb székely területen is, amely a középkori közös nemzetségi földbirtoklást a székek kialakulását nyomon követő községi (falusi) közös földbirtoklással volt kapcsolatos. Ebben a rendszerben mindenkinek jutott községi beltelek, továbbá a határban szántó és kaszáló: ezt kiegészítette a napjainkig fennálló széki közös birtok: a »székerdeje«, »székhavasa«, azaz a régi nemzetségi közös-erdő és közös-legelő. Ilyen települési alapon volt fenntartható az egészséges és fejlett székely katonai és közigazgatási szervezet.

Az erdélyi szász falu települése rokona a magyarnak, azaz általában szintén folyóvölgyekben keletkezik, ami egyébként magától értetődő oly magasabb műveltségü népnél, amelynek főfoglalkozása földművelés. A falu központja a terjedelmes, többnyire négyszögű piac, az ősibb, jobbmódú családok házaival. Ide torkollik a főutca, amellyel rendszerint párhuzamosan halad legalább egy mellékutca, s ezeket keskenyebb utcák kötik össze; településük tehát soros. A nagyobb községek főutcája irányában emelkedettebb helyen áll a templom, sok helyen vártemplom, az utóbbi dupla kőfalakkal, bástyákkal, lőrésekkel, a gótika megragadó formáival. A vártemplom egyúttal bizonyos értékek őrzőhelye ma is; a falakon belül – néha emeletesen – sorakozó kamrák búza, szalonna, téli ruhaféle raktárai. Ruhafélét magában a templomban, a templomi papládákban is tartanak. A várbeli raktárak a szász jómód és védekező előrelátás jelei is. (Ilyen templomerődök magyar területen is maradtak fenn, például az udvarhelymegyei Derzs, a háromszékmegyei Bölön, a csíkmegyei Karcfalva községben, Torda városban stb.) A küküllővidéki, a királyföldi, barcasági és besztercevidéki szászok nemcsak településformai árnyalatokban, hanem általában néprajzi megjelenésükben is többé-kevésbbé különböznek egymástól, amint különbözött történetük, jogi helyzetük, földrajzi környezetük, de különböző az eredetük is.

Erdélynek földművelésre alkalmas egész területén alakultak nagybirtokok, még az autonóm székelyföld peremén is. Ezeket szinte kivétel nélkül, jobbára még a középkorban, a magyarság szervezte meg s telepítette a jobbágyközségeket. Ezek településformája a helyi viszonyok és a birtokos irányítása szerint igen változatos. Ezek a falvak általában inkább szabálytalan formájú települések, azaz kisebb közöttük a jellegzetesen utcás vagy soros típus, amelyben az egymás mellé sorakozó, rendesen elkerített házak keskenyebb végükkel fordulnak az utca felé, s e rendjükkel sort, utcát formálnak. A szűk folyóvölgyekben természetesen gyakori ez az utcás forma is.

Városokat csak a magyarság és a szászság szervezett; románok a városokba nagyobb tömegben csak a török hódoltság idején s az erdélyi fejedelemség megszünése után igyekeznek helyet kapni, amikor egyes városokban, mint pl. Tordán sok a kihalt, »uratlan puszta sessio«. A városok lehetőségeik szerint védekeznek s csupán annyinak hajlandók helyet adni, amennyi a juhászat ellátására szükséges, »mivel erre a mesterségre magyar ember nem vállalkozik«.

Magyar lány. Körösfő, Kolozs m.

Magyar menyecskék. Kalotaszeg. Kolozs m.

Magyar menyasszony és vőlegény. Torockó. Torda-Aranyos m.

Magyar (székely) férfi. Udvarhely m.

Magyar férfi. Köröstárkány. Bihar m.

Magyar (moldvai csángó) asszonyok a pünkösdi búcsún. Csiksomlyó, Csik m.

Magyar (székely) fonó asszonyok. Szentdomokos, Csik m.

Istentisztelet után. Torockó, Torda-Aranyos m.

Magyar (székely) templomból jövők. Kecsetkisfalud, Udvarhely m.

Magyar (székely) lány. Páva, Háromszék m.

Magyar lány. Torockó, Torda-Aranyos m.

Magyar nők. Torockó, Torda-Aranyos m.

Magyar férfi és legény. Köröstárkány, Bihar m.

Az erdélyi ház telekberendezés, alaprajz, fedél, tűzhely, bútorzat stb. szerint igen változatos, mert három népe három műveltségterületről s nem is egy időben érkezett; mindegyik hozott magával sajátost, s az idők folyamán mindenik kölcsönzött többet-kevesebbet a másik kettőtől. Az azonos tájban való százados együttlakás sok különbséget el is egyengetett. Igaz ez nemcsak a házkultúrára, hanem egyebekre is.

Erdély, akárcsak a délnémet terület hegyvidékei pl. Stájer, Tirol, Svájc, a faanyagú építkezés hazája, ahol az alkalmas tűlevelű és lomboserdők a hegyvidéken mindig bőségben voltak. Még városok is vannak, amelyekben a lakóházak 70–90 %-a fából épült. Mindazáltal – különösen a szászok területein – a kő- és téglaházak vannak többségben, cserépfedéllel; jelentékeny területeken 90–100%-ban, hiszen alkalmas kőanyag is akad bőséggel. De a XVI. század előtt a szászok is fából építkeztek, fazsindely-, deszka- vagy szalmafödéllel. Brassó város a maga községeinek a XVIII. század közepén kezdi tiltani a faépítkezést. Erdély fában szegény középtáján – nevezetesen a Mezőségen – azonban sárból készült házak is elérik helyenként az 50–100%-ot, s bőven akad vesszőből font, sárral bevert építmény is. A sárépítkezés gyakorlata a multban lehetett magyar hagyomány, újabban azonban csak szegényes szükségépítkezés s az erdélyi magyarság építkezésére nem jellegzetes.

A legfejlettebb erdélyi szász telekberendezést az jellemzi, hogy magyar módra külön áll a lakóház és külön-külön az egyes gazdasági épületek, bár egyébként a falukép sok hagyományt őriz az őshazából. A mindig igen rendes, szinte kimért utcasorban – előkertek nélkül – álló házak gondosan el vannak kerítve s a bejárás magas, fedeles kőkapun át történik, amelynek fedele alatt a szénásszekér is áthaladhat. Külön épület a csöveskukoricatartó építmény, a sütőház, az istálló, a nagyon rendben tartott – újabban beton – trágyatelep stb. A ház mögött szérűskert, gyümölcsös, az udvar egy zugában kis virágoskert. A ház rendszerint magas, mert pincéjét nem bocsátják mélyre, s az udvarról a ház középtáján lépünk a házba, ahova lépcső vezet fel egy barátságos nyitott verandaszerű, a házfaltól előreugró előtérbe; ez előtér alatt vezet a lépcső a pincébe. Ha ez az előépítmény nagyobb, egy kamra is kitelik belőle, esetleg lépcsőfeljáróval a padlásra. A ház ma lényege szerint három helyiségű; a verandából a konyha-pitvarba lépünk, amelynek haus a neve. A pitvarból az utca felől eső szobába, a stube-be lépünk, amelynek két ablaka az utcára, kettő az udvarra néz. Ez a módosabban berendezett, szebb s nagyon rendben tartott szoba, amely ünnepi vendéglátó helyiség, esetleg vendégszoba. Elrendezése sarokelrendezés; az utca-udvar felőli sarokban – mindkét fal mentén – hosszú ülőpad húzódik, amely egyúttal fedéllel ellátott láda is lehet, s ez előtt sarokban áll az asztal. Ennek az elrendezésnek művelődéstörténeti jelentősége van. Az elrendezés abból az időből ered, mikor – az Erdélyben ma legfejlettebb – szász ház szobájának is csak egy ablaka volt az utcára és egy az udvarra. Az asztal a jobb világítás végett került a két ablak közelébe, a sarokba. A másik, utca felőli sarokban áll a szász asszony büszkesége, a mennyezetes, oszlopos-fedeles ágy, több sorban a szoba mennyezetéig megrakva pompás hímzésű párnahéjjal ellátott párnákkal. Az ajtó melletti sarokban van a Luther-kályhának nevezett hatalmas kályhaépítmény. Neve talán kezdete idejére is rámutat. A Luther-kályha szépségét fehér alapon kék, reliefszerűen kidomborodó díszítményű csempéi adják meg, legfölül hasonló díszű párkányzattal is ellátva. Az újabb kék-fehér ólommáz helyett korábban a zöld volt divatban, sőt ezt megelőzően a mázolatlan, relief-díszű, vörösre égetett csempe lehetett szokásos, amit Erdélyben egyebütt még láthatunk. Az említett sarokpadok fölött, s esetleg egyebütt is azonos magasságban fogas-tálasok vonulnak a falon, megrakva díszes, jobbára fehér alapon kékmázú tányérokkal, kancsókkal, korábban hasonló ónedényekkel is. A még szabadon maradt padlónak fal melletti részén egy-egy díszes festett láda van renaissance hagyományú festett virágos díszítéssel. A hímzések színe leggyakrabban vörös. A falon még egy-két kép, a reformátoroké: Lutheré, Melanchtoné, minthogy az egész erdélyi szászság evangélikus vallású. Újabban családi vonatkozású fényképek is gyakoriak. Nem időmérő, csak dísz a schwarzwaldi óra, mert földműves nép a naphoz igazodik; szász szólás szerint: »met der san afstôn, met der san schlôfe gôn«. A pitvar-konyha másik ajtaja a hátsó szobába vezet, amely nagyjában az elülsőhöz hasonlóan van berendezve, bár rendszerint szerényebben; ez a lakószoba. Ebből a helyiségből nyílik esetleg még egy kis oldalhelyiség, amely kamrául szolgál. De a házat az öregek gyakran megosztják a fiatalokkal s ilyenkor külön-külön laknak az elülső vagy hátsó szobában. Vázlatosan ez a Szászföld, főleg a déli rész (Altland) történetileg és hagyományosan legmagasabb fokra fejlett háza.

Mondanunk sem kell, – általános európai jelenség – hogy ezt a sajátosan hagyományos ház- és házberendezési formát az egyébként népi-nemzeti értékeit mintaszerűen megbecsülő és konzerváló szászság sem tudta az általános gyakorlatban megtartani s a harmonikus berendezésű, hagyományos házbelső maholnap köztük is csak múzeumokban lesz hiánytalanul látható. Természetesen nem minden szász ház és házbelső ilyen, mint az Altland vagy a Brassó hatókörébe tartozó Barcaság háza és házatája. Szerényebb Beszterce vidékén s a magyar Mezőség szélén keletkezett szórványosabb szász települések háza, ahol a korábbi szász faház szép példányai még ma is megtalálhatók. De még ezek a faházak sem az ősi szász házak. A betelepülés idején a szász ház a tudományban »felnémet« ház néven ismert típus lehetett, amelynek csupán két – ember számára való – helyisége volt: a tűzhelyes »haus« és a kályhás szoba (stube). További fejleményeit és berendezését nézve erdélyi produktum, amely egy nagy – népiségeken át terjedő – műveltségkör tagja; e körnek a helyi viszonyok szerint értékes elemeit Erdélyben a szász ház fejlesztette legmagasabb szintre. Némely előzményeit az erdélyi magyar területen találjuk meg a maga szerényebb formáiban. A szorosan három-osztatú s az ezt megelőző két-osztatú ház maradék példáit, az előteres-konyhás, egytüzelős ház mintáját, amilyen egykor a szász ház is lehetett, székely területen szemlélhetjük: faházakon és faházakban.

Nem bizonyos azonban, hogy a székely ház ősi formája szerint azonos a kéthelyiségű »felnémet« ősházzal. A székely ház a maga fából készült »eresz«-ével (színszerű előterével) eredetileg keleteurópai forma lehet. A székely ház jellegzetes tűzhelye a kandalló, amelynek szabad tüzén főznek, sütnek is.. A székely házakban a csempés kandallón kívül még megtalálhatók a vesszőből szép technikával font, vagy a fonott, de nemcsak belül, hanem kívül is tapasztott »gógány«-ok is (cserények), a jellegzetes, ehhez a tűzhelyhez tartozó szerszámokkal, hozzáragasztott sütőkemencével, vagy anélkül, bár itt is ritkábban, mert ma már a csempés füstfogós szabad tűzhely az általános. A mai székely ház belseje nagyjában azonos a szászéval.

A szász nagy fedeles kapuk fából készült, faragott és festett, rendkívül megragadó megfelelőit, a fatechnika remekeit, szász földön már nem látjuk, csak székely telkek előtt. E hatalmas nagykapuk a székelyek katonai hivatásával vannak összefüggésben, amennyiben egykori favárak, favázú sárvárak és táborok kapuinak a ház elé, elsősorban a székely kapitányok házai elé került, mintegy rangjelző másai. Ugyancsak a szász területen kívül szemlélhetők a talán a gótikától is érintett, vagy a gótika előzményeinek is tekinthető rendkívül magas házfödelek, amelyeket Erdélyben a keleti székelység és székely nyomon a romanság képvisel; célja a romlandó fazsindely és szalmafedél jobb megóvása a dúsabb csapadékú területeken. Az ilyen meredek tetőkről a hó is könnyebben leszalad.

Magyar vőlegény és menyasszony; mögöttük a menyasszony ágya. Bánffyhunyad, Kolozs m.

Magyar férfi az utcaajtóban. Kalotaszeg, Kolozs m.

Magyar (székely) porta. Ülke, Udvarhely m.

Magyar (székely) ház. Farcád, Udvarhely m.

Magyar székely ház, nagykapuval. Udvarhely m.

Magyar szobasarok. Kalotaszeg, Kolozs m.

Magyar ház. Egerbegy, Torda-Aranyos m.

Magyar (székely) község utcája. Lövéte, Udvarhely m.

Magyar (csángó) szövőasszony. Gyimes, Csik m.

Magyar ház tűzhelye. Körösfő, Kolozs m.

Ebédelő magyar aratók. Méra, Kolozs m.

Magyar (csángó) szénagyüjtők pihenőben. Gyimes, Csik m.

A házbelső berendezésének alacsony szintjét és kezdetlegességét, az európai népi házkultúra igen érdekes ősibb formáját, korábbi balkáni előzményét a románság hegyvidéki része s a havasi román pásztor fából való szállása (stina) őrzi. Ezen a szinten az asztal legfennebb ha 40 cm magas, a bútorzatot pedig a körül a fal mellett elhelyezett lócasor képviseli, a tűz pedig a ház közepén ég. A szállás szétszedhető, szállítható. Hozzátartozik a szántalpakra szerelt kis kunyhóféle (coliba), amely a gyepen is csúsztatható s csak egy-két ember alkalmi menedéke. Ennek felemlítésével csupán azt akarjuk jelezni, hogy az erdélyi ház, tekintet nélkül népi hovatartozására, a – főleg keletközépeurópai – házfejlődésnek rendkívül gazdag változatú mozzanatsorát őrizte meg a legkezdetlegesebbtől kezdve.

Félreértés volna azt hinni, hogy a legkezdetlegesebb fokozatokat is őrző románság házkultúrája nem volt, vagy ma nem részese a fejlettebb formák előnyeinek. A jómódú románságnak vannak akár az erdélyi déli szászságéval, akár a székelységével, akár az alföldi magyarságéval vetekedő házai. A nagyszebenkörnyéki román falvakban a szász kőházak, a mezőségiekben a székely, szamosmenti, aranyosszéki, az Aranyos-folyó felső folyása mentén meg a tordai, enyedi, gyulafehérvári korábbi polgári városi faházak, az Alföld keleti peremén a tisza-, szamos-, körösvölgyi és alföldi magyarság helyi házainak román másaival találkozunk. Ez magától értetődő oly népnél, amely nomád pásztorként érkezik s bármely magasabb szintű kultúrával érintkezve és földművelésre térve, a környező életformák elsajátítására vágyik. Ez az igyekezet és elhelyezkedés, valamint a románság viszonylag szegényebb gazdasági helyzete őrizte meg viszont a korábbi Erdély magyarok, szászok által részben már meghaladott csinos faházformáinak, gótikus szabású fatemplomainak és fatornyainak szép példányait, mint például a hunyadmegyei Retyezát és Erdőhátság vidékén, az Aranyos-folyó felső szakasza völgyében vagy Kolozsmegye nyugati részén. E templomok oly típusuak, amelyeknek a románság korábbi, erdélyen kívüli szállásterületein nyoma sincs.

A gazdasági épületek közül legalább egyről meg kell emlékeznünk: a csűrről, amely legjellegzetesebben a székely portákon látható; hatalmas faépítmény két oldalán istállóval. Közbül elül-hátul nagy kapuval zárható tere a szemestermény kicséplésére szolgáló hely (szérű), az istállók fölötti, magasra épített padlástér pedig a szálastermények elraktározására szolgál. Az említett két kapun át a szérűskertbe vagy gyümölcsös-, veteményeskertbe juthatunk. Megvan a szászság területén s természetesen az erdélyi románok között is, ahol ezek kisbirtokos földművelők. Méretei és formái változatosak, de általában a háznál jóval nagyobbak.

Mivel a térszín változatossága s a folytonos osztódás miatt apró földecskékre széteső birtokrészek tagosítása – Erdély középső dombvidékét kivéve – nagy nehézségekbe ütközik, általában a három nyomásos gazdálkodás szokásos: őszi vetés, ugar, kapásnövény fordulóval. Az ugart sok helyen legeltetik.

A maga ellátására s szemestermények (búza, kukorica) megszerzése végett az erdőalji nép háziiparral is jelentékeny mértékben foglalkozik. A székelység bükkfaedényt, létrát, szekeret, szuszékot, deszkát, szövőszéket, zsindelyt, cserépedényt, kocsikenőcsöt stb., a románság fenyőfa-eszközöket, gazdasági szerszámokat, faszenet, égetett meszet stb. termel; ezekkel vásárra járnak, de házalnak is. A székelyek korábban »borvíz«-zel, természetes savanyúvízzel is házaltak. Mindkét nép foglalkozik vászon- és gyapjúszövéssel; a déli szászoknak jóhírű gyapjuposztótermelésük (Nagydisznód, Brassó stb.), szalmakalapkészítésük volt, illetőleg van s a famunkában is kiválók. A román asszonyok általában rövid, övükbe szúrható, balkáni típusú guzsalyról fonnak; magyar és szász területen ez a guzsalyforma ismeretlen. Az övbe szúrt guzsalyról legeltetés, járkálás közben is lehet fonni.

A székelyek, románok gyakran cserealapon értékesítik készítményeiket búza, kukorica ellenében. A nyugati havasok s az Erdélyi-középhegység románjai az Alföldön is megfordulnak s a Tiszáig is elkalandoznak, főleg – apró lovaikra rakott – csöbrökkel, faabronccsal. A székelyek kerekeket, a románok fenyőfaedényeket javítanak, abroncsoznak a fátlanabb vidékeknek, pl. a Mezőségnek, ahonnan szemesterménnyel megrakodva térnek haza. Ebben az egymásrautaltságban állandóan érintkeznek egymással és biztosítják Erdély kezdetlegesebb népi autarkiáját.

Ha kerül is cserébe búza, a kenyér Erdélyben nem mindennapi eledel, még a búzatermő Mezőségen sem, sőt egyes helyeken, főleg a búzát nem termő magasvidéken is inkább csak ünnepi. A mindennapi lisztes eledel a kukoricalisztből vízben – rendszerint minden étkezéskor frissen – főzött puliszka, a román mamaliga, amelyet melegen fogyasztanak, de hidegen is megeszik. Ebből a litszből süteményt is sütnek, magyar neve: málé, a román: malai. A puliszkát juhtúróval (román: brinză), szilvaízzel, friss és aludttejjel, vagy juhtejsavóval, szilvából, búzakorpából hagymából stb. főzött lé-félével fogyasztják. Az étkezésben nagy szerepe van a savanyított káposztának, amelyet nyersen puliszkával vagy főtt burgonyával fogyasztanak. Készülnek levesek friss paszulyból, burgonyából, gyümölcsökből s számtalan vadon termő növényből is. Az erdőalji nép az ecetet vadalmából, vadkörtéből maga állítja elő e gyümölcsök érése idején s hordóban tartja. A románságnak évenként mintegy 200 böjtnapja van, ezért fontos termelvénye az olaj, amelyet főleg bükkmakkból, de egyéb olajos magvakból is sajtolnak, törnek igen ősi eszközökkel. Termeli az olajat a bükkövezeti székelység is a keleti katolikus székelység számára.

A fűszernövények közül legnagyobb szerepe a hagymának van s a magyar Alfölddel és a nyugati Balkánnal szemben paprika helyett borssal élnek. Mindenik népnek vannak sajátos ételkülönlegességeik. Ime egy-egy lisztesétel: a románok a mamaliga mintájára tengerilisztből és a friss juhtejsavó kinyomkodott második, vajasabb részéből balmoş-t főznek; a magyarok kedvelt süteménye a vastag fahengerre kelesztett tésztából csavart s szabadtűzön forgatva sütött kürtőskalács; a szászok ünnepi eledele a hanklich; kelesztett tésztából sütött lepény, amelynek teteje tojásból, juhvajból és szalonnából készült krémszerű keverékkel van vastagon bekenve. A fejlett szász s a még fejlettebb magyar konyhának sok keleties eleme van; a szászok pl. a lakodalmi tyúkhúsos rizslevesbe, a magyarok a májashurkába mazsolát is tesznek.

Az erdélyi gazdasági önellátás korábban ruhával is jól kiszolgálta a lakosságot. A kender- és lentermelésből, juhászatból és szarvasmarha-tenyészetből minden szükséges kikerült. Ma már nincs így, mert Erdély lakosságának jóval nagyobb része többé-kevésbbé átvette a nemzetközi viseletek számtalan darabját, vagy anyagát: posztót, bársonyt, selymet, gyári gyapotholmit, a románság bocskornak a gumit is. De a korábbi állapotoknak bőséges, szép emlékei vannak, sőt a legkonzervatívabb és legelmaradottabb elemek ma is megvannak az ősiségben s ruházatukat maguk állítják elő. A hunyadmegyei román pásztor kockás szövésű fehérneműje például házi készítmény; házában, falujában készült korábban a báránybőrből való, a korábbi alkatnak megfelelően oldalt csukható (fűzhető) mellrevaló (pieptariu), amelyet télen-nyáron viselnek és így az itt következő egyéb ruhaféléje is. Hideg időre az erdélyi hosszúgyapjú juhfajta szolgáltatja a román pásztor hosszú bundáját (cojoc); jobb időben ehelyett megfelel a házi szövésű nemezszerű köpönyeg is. Ebből készül a hideg időre való nadrág is (ciariciu). Jobb időben kalapot (colop), a bundával magas, felül szélesebb, báránybőr kucsmát (Câiţiă) viselnek. Derekukon arasznyinál szélesebb, kemény, belül rekeszekkel ellátott bőrövet viselnek; ebben van a kés, pipa, tűziszerszám (acél-kova-tapló), a magafaragta fapohár, sárgaréz tűtartó, furulya stb. Lábbelijük hegyesorrú, fölszíjazott bocskor. A szebenmegyei havasi pásztorok télen rácsalakú, faabroncsos hótalpat (vârzop) és jégpatkót (potkoavă) viselnek.

A hegyvidéki, havasi románság nagyon sok ősiséget őrzött meg ruházatában; nemcsak férfi, hanem különösen női része is. A nők viseletéből megemlítjük a szoknyafélék ősét, a fota nevű gyapjúszövetdarabot, amelyet csípőn alul egyszerűen szűkön maguk köré csavarnak s szőttes övvel megerősítenek. Talán ennél is régibb a kötény (catrinţă) párja, a font keskeny szőttes sávú rojtkötény (opreg); mindkettőt az alsó fehérneműn (ingen) viselik, mint szoknyapótlót; egyet elül, egyet hátul kötnek föl; az őskorig visszanyomozható balkáni ruhaféle.

Magyar (székely) táncbamenők. Menaság, Csik m.

Szász lányok a templom előtt. Szászorbó, Szeben m.

Szász leány. Szeben m.

Szász legény és leány. Szeben m.

Szász menyecske. Sellenberk, Szeben m.

Szász jegyespár. Szelindek, Szeben m.

Szász nők. Kisdemeter, Beszerce-Naszód m.

Szász menyecske és lány. Szeben m.

Szász templomba-menők. Kisdisznód, Szeben m.

Román »strunga« a Fogarasi-havasokban

Román menyecske. Aranyos, Hunyad m.

Román pásztorok. Retyezát-havas, Hunyad m.

Ezekkel a példákkal csak jelezni kívánjuk a románság ősi ruhaféléinek eredő helyét és kezdeteit, amelyekből az erdélyi románság rendkívül gazdag, színes és változatos ruhakészlete elindult. Ezt a gazdagságot itt vázolni sem lehet. De annyi általában megállapítható, hogy a románság nem élte át azokat a történeti stílusokat, amelyeken, ruha tekintetében oly szépen követhetőleg, az erdélyi szász és magyar népviselet átment. Az erdélyi románság a balkáni eredetű ősi ruhaféléiről általában azokra a formákra tért át, amelyeket az erdélyi magyar és szász népi műveltségvagyonban a XIX. században szemlélhetett. A másik jellemzője, mint házkultúrájában, hogy mindenütt új szállás-helye más népiségű környezetéhez idomult ruházatában is. Szász szomszédságban a szászság, a katolaszegi magyarság közelében a kalotaszegi, a körösvölgyi területeken e folyóvölgy magyarságának öltözetéhez igazodott; a régi alföldi magyar népviselet nem egy ősi darabját és formáját hívebben őrzik e folyóvölgyi crişan-ok, mint maga az alföldi magyarság. Különösen tanulságos a Mezőség románságának viselete; ez a terület ugyanis nyugaton-északon a székely Aranyosszékkel és a szamostáji magyarsággal, keleten a székelységgel és a szászság északi csoportjával érintkezik, s ennek az érintkezésnek, mint egyéb műveltségjavakra nézve, az öltözetben is szembetűnő hatásai vannak. Ahány földrajzi táj, folyóvölgy, népiségszomszédság, annyiféle román viselet, az ősinek annyi elkeveredése vagy felváltása az újjal, a kölcsönzöttel. Számba kell vennünk azt is, hogy a románságnak a legújabb időkig ipara nem volt s – ha igénye a háziipari termelés keretein túl emelkedett – kalapot, csizmát, hímzett bőrmellest, kucsmát, szűrköpönyeget, gyöngymunkát, sőt az ősi tüszőt és bocskort is s más ruhafélét újabban a városi magyar és szász iparos termelt számára, bizonyos mértékig alkalmazkodva is a vevő igényeihez. Vannak magyar és szász iparosok, akik mint például a tordai vagy nagyenyedi magyar tüszőkészítők, szűcsök, szinte kizárólag a románság számára termelnek. Ha a ruhaféle kinő a háziipari termelés keretéből, szüntelen alakulásában nincs megállás. A románság a szászok és magyarok sok régi, elhagyott ruhadarabját őrizte meg. Erdély népi műveltségföldrajzi képe e tekintetben nagyon sok tanulságot rejt magában.

A szászság hasonlóan gazdag népviselete más tanulságot nyujt. Bár valószínű, hogy az őshazából is hozott egyes ruhaelemeket, népviselete az Erdélyben átélt századok folyamán sok újjal is gyarapodott. A középkori parasztság öltözete Európa-szerte nem volt díszes, sőt nagyon dísztelen, szerény volt. Annál gazdagabban fejlődhetett az úri rend és a jómódú városi polgárság ruhaneműje, amely nem egy helyen a fényűzésig fokozódott. Erdélyben mindkét rendnek, nemességnek és polgárságnak nagy multja van. Magyar részen mindkettőnek, szász részen a városi polgárságnak, mivel szász nemesi rend Erdélyben nem volt. Ez a kettős magyar-szász nemesi-polgári rend nyujtotta a példát a további városi lakosságnak s ezen keresztül a szász földműves népnek, amely sohasem volt jobbágy, mint a székely sem. Mindkét rend s benne mindkét faj átélte a középkor és az újkor műveltségfordulatait és stílusdivatjait, ahogy ez például szervezetei multjában, vallásújításában, stílusos ingó és ingatlan műemlékeiben is tükröződik. Ha a szászalapítású és szászjellegű gazdag Brassó városnak a XVI. század előtti házai fából valók, földszintesek, valószínű, hogy a nem városi, paraszti szász nép öltözete is sokkal szerényebb volt a mainál. A szász parasztság tehát minden jel szerint Erdélyben, a fentemlített két fajhoz és két rendhez tartozó társadalmi rétegek példáin alakította ki mai öltözetét oly elemekből, amelyek a fönti társadalmi rendek használatába is nem egyszer jóval később kerültek, mint nyugaton. Az erdélyi szászságnak a XII. század derekától a reformációig, a XVI. század közepetájáig csak a magyarságon át van sűrűbb szellemi érintkezése a nagy német nyelvterület s általában a nyugat haladásával. Ettől kezdve evangélikus papjelöltjei és papjai a német egyetemeket rendszeresen látogatják. Ugyanezidőtől kezdve hat az önálló erdélyi fejedelemség magyar udvartartása, udvari népe részben hagyományosan magyaros, részben nyugati szabású öltözködése. A szász városok polgári vezetőségének ruhája sok tekintetben magyaros szabású vagy díszítésű, ami a magyar dolmány (szász dolman) sujtásos, vitézkötéses formájában a déli szászság népi viseletében is szemlélhető. Nyilvánvaló a rokonság a magyar, ugyancsak kiöltetlenül viselt, nagygallérú, elején díszített s elül szíjjal összefogott szűrköpönyeg (szűr) s a Nagyszeben-vidéki szász kirchenmantel között. A nagyváradi magyar szűrszabócéh 1614-ben megerősített céh-szabadalomlevelének artikulusait az 1489., 1543. és 1561. évi magyar céh-artikulusokból állították össze. Ez a mesterség tehát magyar részen nagyon régi. Még annak a szebenvidéki prémes nyakú köpönyegnek (kirchenmantel) is megvan a magyar mása a régiségben, amelyet Stolzenburger Mantel néven ismernek a szászok; az 1627. évi erdélyi általános hivatalos árszabásban ugyanis szó van a »bohai szűrről… minemüt Colosváratt szoktak csinálni, kinek galléra prémes…« Az efféle prémes gallérú szűrt a történeti Magyarország területén csak az erdélyi szászság tartotta fönn, holott egyébként a fehér szűrnek az Erdélyen kívüli magyarság szinte egész területén még a XIX. század végén is nagy divatja volt. Nem valószínű, hogy ez a köpönyeg-forma Stolzenburgból (magyar: Szelindek) elindulva meghódította volna az egész magyarságot. Viszont bizonyos, hogy mióta a magyarországi szűrcsapó (szűrposztógyártó) mesterség elhanyatlott, – debreceni céhük 1395-ben keletkezett – az alföldi szűrszabók éppen Szelindek szomszédságából, Nagydisznódról (szász: Heltau) szerezték be szűrposztóanyagukat. Viszont a fenti adatok nem zárják ki annak a lehetőségét, hogy 1395 előtt ezt a formát az Erdélyen kívüli Magyarországba behívott árpádkori német iparos hospes-ek honosították meg, csakhogy ezt már nem tudjuk történetileg igazolni.

Történeti példánknak nincs egyéb célja, mint a kölcsönhatások egy esetének igazolása. A különös az volna, ha két olyan nép, mint a magyar és a szász, mindkettő a nyugati műveltség neveltje és részese, 800 évig úgy élt volna, egy országon belül, egymás mellett, hogy egymásnak anyagi, kulturális életére semmi hatással ne legyen. Viszont hatott a szász népviselet is a magyarra; elég ha példaképpen megemlítjük, hogy az ugyancsak evangélikus vallású s már azért is a szász »geistiliche Universität« hatókörébe eső Barcaság magyar faluinak vagy a szebenmegyei evangélikus magyar Szakadát községnek népviselete számos elemét átvette a szász öltözetnek.

A szász népviseletet a nép közjogi és társadalmi szabadsága, kelet-középeurópai helyzete, a pompakedvelő magyar rendekkel való érintkezése s a szász népet jellemző jóízlés és csínszeretet sajátosan önállóvá, tartózkodóan színessé, változatossá és ízlésessé fejlesztette; hozzájárult ehhez a szász népet jellemző gondosság, takarékosság, tisztaságszeretet, amely annyira kényessé tette őket ruházatukra. A szászoknak az a vélekedése, hogy évenként 4–5-nél több nagymosást illetlenség tartani, arra mutat, hogy a szokáserkölcs szerint nagy fehérneműkészlettel kell minden háznak rendelkeznie.

A régi szász hagyatékból elég említenünk az asszonyok hosszú, háton hordott, a vállnál alig szélesebb ujjatlan köpönyeget (krauser mantel), a szintén ujjatlan, fehér bőrből készült, hosszú, prémmel szegélyezett, hátul felálló, széles, merev, téglányalakú gallérú köpenyt (kürschen); a férfiak és asszonyok által viselt ujjatlan bőrmellest (brustlatz); a már említett, fehér posztóból (karasia-posztóból) készült, helyenként térden alul érő ujjú, kiöltetlenül viselt kirchenmantel-t s a hasonlóképpen hosszú, de fehér bőrből készült, kiöltve viselt, dúsan színesen hímzett kirchenpelz-et, amelyet nők és férfiak egyaránt viselnek. A női öltözetben szembetűnő a nagyon elegáns főrevaló asszonyi fátyolviseletek változatossága, a lányok magas, süvegszerű, hengerded borten-je, amelyet csak konfirmáció után viselhetnek, amikortól kezdve az eladó lányok sorába lépnek. Már konfirmációra készültük idején s azután is viselik a lányok istentiszteleten a nyakukba vetett, hosszú, gyakran igen keskeny mäntelchen-t változatos formában és díszítéssel. Említsük még meg a férfiak feltűnően magas, térden felül érő szárú csizmáit is. Az erdélyi magasszintű, korábbi ötvösművészetnek a szász néphez alászállt hagyatékát a nők mellen viselt boglárjában (heftel) s a főkötő feltűzésére való díszes fejű tűkben és a díszes övben szemlélhetjük.

Tanulságos megemlítenünk, hogy a déli szászok közé a XVIII. században néhány községben települt, ugyancsak evangélikus salzburgi és stájer elemek, az úgynevezett landler-ek ruházata színtelen, egyszerű, mondhatni puritán. Mert – bár a szászokkal elkeveredtek – nem élték meg az ősi szász rétegek nyolcszáz éves erdélyi művelődéstörténeti életét.

A szász népviseletnek történetileg alakult gazdagságával és szépségével s a román ruházat sok oldalról kölcsönzött nagy változatosságával szemben a több vármegyényi területen egységes tömbben lakó székelység öltözetét – férfiakét és nőkét egyaránt – szembetűnő egységesség s egyszerűség jellemzi. Ennek okát nemcsak a szászokéhoz képest mostohább természeti környezetben és gazdasági helyzetben látjuk, hanem a székelység történeti hivatásában is. A székelység öltözete ehhez a katonai hivatáshoz igazodott: végig szűk, többnyire fehér gyapjúposztó nadrág (harisnya), fűzős bakancs, nyáron ujjatlan, szűk szőttes zsinóros mellény, szűk szürke vagy barna kabát (kurti), amelynek nyakán vidékenként különböző színű posztójelzés van, ugyanilyen színű jelzés oldalt a nadrágon és azonos színű zsinór-vitézkötés a nadrág elején. Télen hosszú, barna, háziszőttes kabát (zeke, szokmány), magas, kemény, csákószerű kalap. Hasonlóan egyszerű és egységes a női viselet: háziszőttes, színes, bársonnyal szegett, zsinórozással díszített, szűk mellény, kék-vörös-fekete változatos keverékéből készült, háziszőttes hosszú szoknya, előtte más színű köténnyel, a lábon lágyszárú csizma. Télen a férfiakéhoz hasonló szokmány vagy kurti, vastag, háziszőttes, barna vagy szürke nemezszerű kelméből. A női főkötő is inkább sötétszínű. Nagyjában ez volt a mult század-középi székely ruházat, amely a korosztályok szerint természetesen tagozódott. A zordon klimájú Csík megyében viselnek ujjatlan bőrmellényt is.

Erdély nyugati részén, Kolozs és Torda-Aranyos megye magyarságának öltözete már sokkal díszesebb s korosztályok szerint is tagoltabb. Itt is 30–40 községben majdnem azonos, egységes az öltözködés. De már nagy szerephez jutnak a színesen applikált vagy hímzett bőrmellények, szokásos a diszes gallérú szűrköpönyeg, hímzett női kötény s az egész női öltözet különösképpen igazodik – mintegy architektonikusan – a test vonalaihoz. Tarkák a női párták s dús fátyolt visel a menyasszony.

A szászokéhoz hasonlóan sokoldalú, színes, a kor, alkalom, évszak szerint nagy változatosságú a torda-aranyosmegyei Torockó, alaprétegében stájer eredetű magyar népének viselete. Ez a község is, akárcsak a szász városok, követte a multban a korok és társadalmi rendek divatját: mint bányász- és vasiparosnépnek megvolt rá az anyagi ereje s valóban az egész magyarság leggazdagabb, legváltozatosabb öltözetű községe.

A föntebb egy-két tárgycsoporttal jellemzett erdélyi népi kultúrát a könnyen utánozható tárgyiaknál mélyebben jellemzik a lelkiek, a néplélekben élő s főleg a nyelv útján kifejezésre jutó s ezért könnyebben megfogható hagyomány. Ezek között a legszembetűnőbb a lépten-nyomon megnyilatkozó nyelv. A magyar nyelv szerkezetileg és alaprétegében a finn-ugor nyelvcsalád keleti ágához tartozik. Mai hazája ezeréves története során nem fejlesztett oly nyelvjárásokat, amelyek lényegesen különböznének egymástól akár a hang- és alaktan, akár a jelentés- vagy mondattan területén. Sőt az egymástól legtávolabbi – mondjuk a német-osztrák szomszédságú sopronmegyei és a csíkmegyei – nyelvjárások között sincsenek oly különbségek, hogy e két terület népe a beszédben egymásnak a legkisebb nehézséget is okozná. A székely nyelvjárásoknak sok árnyalata van, de alig van mindezek közt olyan sajátság, amely Erdélyen kívüli magyar területen is meg nem volna, vagy meg nem lett volna a multban. A székelyek nyelvjárása egyik a legtöbb régiséget megőrzött magyar nyelvjárásoknak, éppenúgy, mint a moldovai csángó magyarok nyelve.

A szászság nyelve nem egységes s lényegesebb különbségek mutatkoznak nyelvjárásaiban, mint a magyarságéban, mert egymástól távoleső német területekről települtek be s Erdélyben is részben különálló csoportokban helyezkedtek el. Saját nyelvjárásaikon kívül a német köznyelvet és irodalmi nyelvet is ismerik és szükség szerint jobbára beszélik is, ami érthető oly népnél, amely az iskolázást – a maga nyelvén – már a XVI. században általánossá és nyilvánossá tette. A szász lelkiség konzervatív természete, de nyelvük tudatos konzerválása is teszi lehetővé minden történeti oklevél vagy följegyzés nélkül annak megállapítását, hogy akár a XII. századi bevándorlók, akár a korábban vagy később érkezett erdélyi német települők – akik itt egységes szász néppé, az erdélyi közjog szerint nemzetté szerveződtek – a nagy német népterület mely részeiből származhattak.

Amilyen okmányszerű források a szászok származására nézve a nyelvjárások, ugyanolyan becsesek, sőt becsesebbek az erdélyi román nyelvjárások, amelyek tulajdonképpen egy nyelvjárás hangtanilag, tehát történetileg csekély változatú tagjai. Különösen a román szókincs vallomása ad kétségtelen feleletet homályos történeti kérdésekre, elsősorban az erdélyi románság eredetére, kialakulására és beköltözése idejére.

Rendkívül érdekes és tanulságos egy másnemű hagyománycsoport is, a népzene. A szászok viszonylag magas műveltségére jellemző, hogy igazi »Volkslied«-jük csak annyira van, amennyire ilyenről a nagy német nyelvterület népcsoportjainál lehet beszélni, azaz tulajdonképpen szorosan vett népzenéjük alig van. Érthető ez oly népnél, amely – már csak a magasszintű egyházi énekkultúra érdekében is – a zenei alapismeretekre is súlyt helyez, nemcsak az iskolában, de bőven lévő egyesületeiben is. A gazdag német népszerű zeneirodalom is szolgálatukra áll s élnek is vele. A szász falusi zenekarok, énekkarok javarésze kótaismerő. Vegyük ehhez hozzá a német nép erdélyi ágánál is azonos mértékben meglevő zeneszeretetet, ideértve a hangszeres zenét is.

Ezzel szemben a magyar és román népnek szorosan vett népzenéje nagyon gazdag s népiségükre kiválóan jellemző. A magyar népzene legrégibb rétegének jellegzetes sajátságai közül a legfontosabbak: a hiányos pentaton hangsor; a zenei tartalomban egymástól különböző négyes dallamsor; az izometrikus szövegsorok; a ritmust nézve; a parlando; a tánclépésszerű változatlan s a tánclépésszerű, szöveghez alkalmazkodó ú. n. »pontozott« ritmus. Ezek a régiszabású dallamok »az egész magyarlakta területen egységes karakterűek: lényegileg ugyanolyan szerkezetűek Sopron vármegyében, mint Csík megyében, vagy Moldovában, Beregben vagy Szerémben«. E megállapítás szerint egy nagyon jellemző népi hagyomány – akárcsak a nyelvjárások egyezése – a székely nyelvterületnek a többi magyar nyelvterülettel teljes egységét, azonosságát bizonyítja.

A román zenei hagyomány éppen olyan gazdag, mint a magyar. A három erdélyi nép viszonylatában teljességgel rokon a karácsonyi énekek (colinde) és a halottat sirató énekek csoportja, valamint sajátos a hangszeres tánczenéjük. Szorosanvett dalanyaguk egy részéről ez nem mondható. De ami különösen érdekes: az erdélyi román dalanyag sajátságos földrajza. Míg a magyar dallamanyag lényegében teljesen egységes, a román anyag még kisebb területen sem mondható annak. Ha pl. a székelység két-három szomszédos községének anyagát egybegyüjti a kutató, – az erdélyi dalokat összegyüjtő Bartók szerint – dióhéjban megkapta a több vármegyére kiterjedő s földrajzilag meglehetősen tagolt egész székelység népzenei képét. Igy van rutén területen is, mert egyetlen énekestől is, de mindenesetre egy faluban több száz dallam gyüjthető. Viszont egy-egy bihari román faluban alig van 40–50 dallam; új anyagért más román zenei dialektus-területre kell menni, ahol viszont az előbbi terület anyaga teljesen ismeretlen. Ez az érdekes tapasztalati megállapítás annak bizonysága, hogy a románság megtelepülése kisebb-nagyobb csoportokban, szétszivárgás formájában más-más időkben történt s nagyobb területek együttélésére még nem volt annyi idő, hogy egységes hagyományterületek alakulhattak volna ki. Ezért nincsenek szigorúan elhatárolható román zenei dialektus-területek; tipikusan északi, máramarosi dallamok a bánátiaknál, bánátiak a mezőségieknél is találhatók. A magyar vagy a tót avagy a rutén népzenei állapothoz hasonlóan mily csodálatos egység volna az erdélyi románság egész népzenei területe, ha megtelepülten nem is egy, de kétezerév óta élne ugyanazon az erdélyi földön!

Amilyen gazdag a román és magyar zenei néphagyomány, olyan gazdag a próza népmeséje s a verses epika. A verses epika, nevezetesen a ballada-költészet tanulmányozásából mindkét félre jellemző megállapítás szűrhető le.

Az utóbbiról, a szorosan vett népballadáról köztudomású, hogy abban a formában, ahogy pl. Skócia vagy Skandinávia elzártabb területeiről világszerte ismeretesek, nem mindenütt találhatók föl. A még ma is gazdag reliktum-területek közé tartozik a Székelyföld. A székely balladaanyag régi rétege kétségtelenül magán hordozza eredete jeleit, a középkori hivatásos énekmondó rend, a regesek, hegedősök készletének szerkezeti és stilisztikai hagyományait. E réteg jelentékeny részének tárgyai nyugateurópai tárgyak, fontos jeleképpen a magyarság s benne legkeletibb székelymagyarság nyugati kapcsolatainak. Népballadák csak ott vannak, hol korábban hivatásos énekesrendek, énekmondók voltak. Ilyenekről nagy renaissance királyunknak, Mátyásnak olasz udvari embere Galeotti is megemlékezik s ezek többnyire epikus tárgyú énekeket – jobbadán a török ellen való harcokról – énekeltek lantkísérettel a király asztalánál. A Szilágyi és Hajmási címen ismert székely ballada históriásének elődje 1571-ből, a Kádár Kata címűé 1578-ból mutatható ki a magyar írásos hagyományból. A balladák szerkezeti, stilisztikai, énekes előadásbeli sajátosságait ugyanaz az egész magyar nyelvterületre kiterjedő egységesség jellemzi, mint a magyar népzenét.

A román epikus költészet rendkívül gazdag, de balladaszerű hagyományának nincs köze a nyugati szervezetű középkori énekmondó rendhez, ennek a rendnek semmi nyoma sincs a román művelődéstörténetben. A nyugati szabású népballadának, akárcsak a gotikának vagy a katolicizmusnak legkeletibb képviselője a magyarság, pontosabban a Kárpátok aljának székely-magyar népe. A román epikus népköltészet mind prózai, mind énekelt verses formáját tekintve, végtelen gazdagságával és változatosságával tűnik ki, mint általában népköltészete. Mindazokról a területekről, ahol a nomádizáló románság pásztorkodása folyamán megjelent, ideértve balkáni őshazáját is, csodálatosan gazdag epikus készletet asszimilált fogékony, lírai lelkiségéhez. Ebben nyugati jellegű főleg az, amihez a magyarság révén jutott, persze nem számítva ide az Alexandri, Marionescu s más román műírók népballadáit, amelyek annyi keserű irodalmi vitát okoztak az egykori magyar s román szakirodalomban és sajtóban.

Meg kellene emlékeznünk a népi hitvilágról is, amely különösen jellemzi minden nép lelkiségét s az ünnepi és mindennapi szokások, babonák tömegéről, amely annyi lelki megnyilvánulásnak, magatartásnak, cselekedetnek irányítója és jellemzője. De kiragadott példák nem is vázlatos, csak torz képet rajzolnának. Meg kell elégendnünk azzal a megállapítással, hogy ezek a többezeréves multjukban néphez nem köthető ó-európai hagyományok összehasonlíthatatlan gazdagsággal élnek a románság körében. Amit a magyarság és a szászság őriz, ehhez képest csak elenyésző töredék; a magyarság ebben sem más, mint az erdélyenkívüli magyar terület népe s az erdélyi szászság sem őriz lényegesen mást, mélységben vagy mennyiségben szembetűnően többet, mint a nagy összefüggő német nyelvterület.

Mindezt az ősi gyökerű, hit-, szokás és babonavilágot irtják, idomítják, vagy sajátosan színezik az egyházak, a maguk külön-külön tanaival, szertartásaival, szokásaival. Erdély az Árpádok munkája révén már a XI. században a római egyház híve. A reformáció idején a szászság teljes egészében az evangélikus hitre tér s ebben meg is marad. A magyarság megoszlik négy felekezet között s Európában először iktatja törvénybe a vallásgyakorlás szabadságát. A románság a XI. században nincs jelen, különben nem állhatott volna félre az Árpádok apostoli munkájának útjából, de a reformáció kísérletei is eredménytelenül pattantak vissza az erre történetileg még föl nem készült román lelkiségről. Megmaradtak tehát abban az egyébként számukra magasrendű művelődéskörben, amelyet a középkorban legmagasabb fokon Bizánc és az ortodoxia reprezentált. S éltek papjaikkal együtt ennek abban a formájában, amely a nomadizáló, majd szétszórt telepekben megszálló, jobb esetben az erdélyi magyar nagybirtok körül lassanként kialakult községekben jobbágyi életkeretükben és helyzetükben lehetséges volt. Papságuk régebben népével azonos anyagi és szellemi életszinten, ezen az ősi hitvilágon – az utóbbi 150–200 évi gyorsütemű emelkedést nem számítva – nem sokat változtathatott; az sem, hogy egy részük a XVIII. századtól kezdve a vallásúnióhoz csatlakozott. Ily körülmények között az erdélyi románság jelentékeny része az európai néplélek ősi elemeire és tartalmára nézve megmaradt a kutatás Eldorádó-jának.

Román »stina« a Fogarasi-havasokban

Román férfi. Hátszeg vidéke, Hunyad m.

Román menyecske. Cserbel, Hunyad m.

Román leányok és legények. Paulis, Arad m.

Román asszony. Hunyad m.

Román havasi falu. Pojanica-Vojni, Hunyad m.

Román utcarészlet. Merisor, Hunyad m.

Román ház. Malomviz-Gurény, Hunyad m.

Román pásztor »coliba«-val és fejőedénnyel. Oláhlapád, Alsó-fehér m.

Román ház. Remetemező, Szatmár m.

Román ház. Egerbegy, Torda-Aranyos m.

Útszéli román fakereszt. Huréz, Fogaras m.

Román ház. Hosdó, Hunyad m.

Román jómódú család szobája, Szelistye, Szeben m.

Természetes, hogy az évszázadok óta egyhelyben ülő s egy egészen más, nyugati szellemi világ eszméi által irányított s ezeknek nemcsak szolgálatában álló, de érettük meggyőződéssel annyi anyagi és véráldozatot is hozó erdélyi magyarságnak és szászságnak lelkivilága más, s a népekfeletti internacionális ősi emberi hagyományokban sokkal szegényebb. Mindkettő mindenkor a nyugati művelődés passzív és aktív részese.

Mily érdekes volna, ha ezt a három külön népi lelkiséget szabatosan jellemezni tudnók, belefoglalva azt is, ami bennük közös erdélyiség (transylvanizmus). Erre azonban a néprajz ma még nem képes. Egyelőre legfeljebb arra vállalkozhatik, hogy összegyüjti azokat a jellemzőnek szánt, gyakran folklorisztikus formába foglalt, népi véleményeket, amelyeket maga az egymással századok óta együttélő három erdélyi nép – tapasztalatai alapján – megállapított. Ha a folklorisztikus alakok érvénye kétes is, mindenesetre jellemzőnek vannak szánva. Ime egy konkrét mezőségi román példa az utóbbiakból a három nép vérmérsékletére és cselekedete elvére nézve: – A magyar, a szász és a román mély fájdalommal nézte Krisztus temetetlen testét a keresztfán, amelyet katonák őriztek. Nagyon szerették volna megszerezni s tisztességgel, egyházi áldással eltemetni. Tanácskoztak, mi volna a legjobb mód a megszerzésére. Támadjuk meg nyomban a katonákat –indítványozta a magyar. Várjuk meg az éjjelt – szólt a román – s észrevétlen ragadjuk el. Egyik sem jogos – vélekedett a szász – nyujtsunk be érte instánciát. – A viszonylag csekélyebb számú szászság a maga fennmaradását évszázadok óta jogainak, kiváltságainak érintetlen megóvásában, elismertetésében látta. A magyarság a magáét – ezer éve bizonyítja – a kardjában, fegyveres támadásban és védelemben. A román nemrégen egészében, részben még ma is nomád-pásztori lelkisége a tulajdonjogérzéket sokkal kevésbbé tudta magában kiművelni, mint akár a magyarság is, amely jogszokásait már 1514-ben mintaszerűen kodifikáltatta s a kodifikálónak – egyéb érdemeiért is – portánként kivetett nemzeti ajándékot szavaztatott meg az országgyűléssel. – A román lelkiség idevágó magyarázatára van modern, dákoromán fogalmazás is, a román intelligenciáé, s ez az, hogy a románság már csecsemő korában a ragadozó farkas emlőjéből táplálkozott. (Romulus és Remus!) – Az ilyen folklorisztikus, anekdotikus népi jellemzések természetesen alkalmi, mondhatni költői, ünnepi megnyilatkozások, amelyek egy-egy vonást, egy-egy helyzetben való magatartást ragadnak ki. Az igazi kép azonban nem ilyenekből, hanem a sokévszázados együttélés prózai tapasztalataiból alakul ki. S mindhárom nép meg is formálta ezt a karakterológiai képet. Volt rá alkalma, hiszen nemcsak az iskolákban, kaszárnyákban, vásárokon találkozik egymással, hanem sok helyen ugyanazon községben él együtt, néha családonként egymás szomszédságában. Ezért természetesen gyakori a kétnyelvűség, de az is, hogy két erdélyi néphez tartozó két ember a harmadik nyelvén érintkezik egymással: a magyar a szásszal románul, a román a szásszal magyarul. Egyszerű emberek is nagy számmal vannak, akik két nyelven egyaránt kitűnően beszélnek.

Hogy mégis hova tartoznak, kétség esetén megítélésük szerint a vallás a döntő. A vallásfelekezethez tartozás Erdélyben egyúttal népiséget is jelent. Bár szórványosan vannak görög-keleti és görög-katolikus magyarok is, a görög szertartású egyházakhoz tartozás általában románt, az evangélikushoz való szászt jelent. A templom, a pap, a kántor is erdélyi szólás szerint »szász templom«, »román pap«, »magyar kántor«, stb. A magyarság a római katolikus, a református és az unitárius, kis részben az evangélikus egyházhoz tartozik. Amikor tehát a sokfelekezetű erdélyi magyar a vallások és vallásfelekezetek iránt évszázadok óta példás türelemmel viseltetik, ez egyúttal azt jelenti, hogy magát a sajátos népiséget is magától értetődőnek vallja. Az erdélyi magyarságnak ez a türelmessége jut kifejezésre ebben a bizonyára nem kölcsönzött, le sem fordítható közmondásban: »minden vallás jó vallás, csak a kárvallás rossz vallás.« A fajisághoz, vallásfelekezethez való tartozás kérdésében való türelmesség az erdélyi magyarság egyik legjellemzőbb vonása s az volt a multban is. Nem állt tehát útjában a szászság s az egykor szintén kisebbségben levő románság anyagi és szellemi haladásának, megerősödésének s a népiségét jelentő hagyományai megőrzésének. A népiségkutatónak ez a külön-külön hagyományvilág s az ebben gyökerező sajátos létforma teszi Erdélyt érdekes és értékes területté.

A szászságot s a magyarságnak különösen székely részét ennek a hagyományvilágnak sajátos egyenletessége, egyneműsége jellemzi, ellenére a több vallásfelekezethez való tartozásának, ami egyébként sem népi hagyomány s keletkezése is újkori jelenség. Ezzel szemben az erdélyi románság népi kulturális egysége és egyneműsége most van csak alakulóban. Amit a hunyadmegyei havasaljai jellegű románságról állítunk, nem állíthatjuk a mezőségi vagy az erdélyenkívüli, magyar alföldi román faluk népéről, de még a besztercenaszódmegyei románságról sem.

Erdélyben egyik nép sem autochton. A magyarság keletről, a szászság nyugatról, a románság délről érkezett ide az itteni felsorolás időrendjében. Mindenik őriz hagyományokat az őshazából s mindenik fejlesztette az ősi örökséget. Amit külön-külön hoztak s ahogyan külön-külön továbbfejlesztették, ez az együttesség az erdélyiség.

A szászok és románok őshazai hagyományait terünkhöz képest már érintettük. Befejezésül a magyarság egy valóban ősi örökségét említjük meg: s ez a székely-magyar rovásírás, amelynek sok papírra másolt emléke maradt ránk a XV. század végétől kezdve, eredeti föliratként pedig ma is látható három udvarhelymegyei, vagyis a legrébibb településű területen lévő székely faluban: Enlaka község unitárius templomának mennyezetén (1668-ból), Bögöz község református templomának egy falfestménye alatt (1530 tájáról) s egy Derzs község unitárius temploma falából kikerült téglán, talán a XIII. század második feléből. Ezt az írást már a XIII. századi krónikás említi s eredetileg – ahogy 1488-ban Thuróczi, a középkori magyar krónikás s utána mások is följegyezték – fára metszett írás volt s jobbról-balra haladt. Egyébként alfabétuma jegyeit (betűit) nézve a nagyszentmiklósi X. századi aranykincs tárgyain fönnmaradt írásjegyekkel együtt a keleti türk íráscsaládba tartozik. Ezt az írást tehát a magyarság keletről hozta. Az írás sorvezetése olyan, amilyent a nemzetközi írástudomány bustrophedonnak nevez s amely – minthogy benne minden második sor betűi a fejük tetejére vannak állítva – sokáig titokzatos volt. A titkot a székely rovásírás kutatása közben egy magyar tudós, egy egyszerű székely földműves, és egy művelt olasz XVII. századi följegyzése segítségével oldotta meg. Ez az egyszerű székely ember mutatta meg – nem betű-, csak számrováson – a fapálcára rovás sorvezetésének módját, s evvel föltárult a titka a bustrophedon-jellegű görög, ó-itáliai, etruszk, ó-germán és ó-török feliratok sajátságos sorvezetésének. De ez csak úgy sikerülhetett, hogy a magyar kutatónak segítségére volt a rég porladó Marsigli Alajos Ferdinánd olasz grófnak, a kitűnő hadimérnöknek a bolognai egyetem könyvtárában levő gazdag hagyatékában fönnmaradt följegyzése. Marsigli gróf 1690-ben Erdélyben működött s itt naplójába másolt egy középkori eredetű székely rovásírásos naptárt, amely eredetileg fára volt róva s mint botra rovott írás: bustrophedon sorvezetésű volt.

Egy székely hagyomány, a rovásírás tehát nemcsak a magyarság ősi írástudásának emléke, hanem az ókori sajátos sorvezetésű epigraphia magyarázatának is kulcsa.