Magyar irodalom a román Erdélyben • Irta: Makkai László
Magyar irodalom a román Erdélyben • Irta: Makkai László
Ezerkilencszáztizennyolcban megismétlődött Erdélynek négyszáz év előtti tragédiája, a trianoni békediktátum elszakította Magyarországtól. Most azonban még az a vigasztalása sem maradt meg, hogy továbbra is magyar vezetés alatt szolgálhassa a magyar kultúrát. A román uralom átvette a kulturális irányítást és rátette kezét az évszázados intézmények többségére. A magyar értelmiség javarésze kivándorlásra kényszerült. A ezeréves erdélyi kultúra fennállása óta nem forgott még olyan komoly veszélyben, mint az elmúlt két évtized alatt. Az első súlyos csapás a tudományos életet érte a kolozsvári egyetemnek elvesztésével, ahol a háború előtti évtizedekben Böhm Károly és tanítványai az első önálló magyar filozófiai iskolát megalapították, amelynek igen nagy része volt a modern magyar tudományosság felvirágoztatásában, sőt a nyugati kultúra gyarapításában is. Egyetlen magyar tanár sem maradhatott meg tanszékén. Az állami középiskolák román kézbe kerültek, az egyre ritkuló felekezeti középiskolák tanári karában talált menedéket az a néhány kiváló tudós, akik Erdélyben maradhattak. Kelemen Lajos, Bíró Vencel, Szentmártoni Kálmán a történetírásban, Kristóf György, György Lajos és Borbély István az irodalomtörténetírásban, Imre Lajos, Gál Kelemen a pedagógiában, Roska Márton, Herepei János a régészet terén, Csüri Bálint, Szabó T. Attila a nyelvészetben, Tavaszy Sándor és Varga Béla a filozófiában töltik be, számszerint kevesen, de értékes és lelkes munkássággal a nagy nevek után támadt ürességet. Az »Erdélyi Múzeum Egyesület« hivatalos lapja, az »Erdélyi Múzeum« színvonalas orgánuma ennek az eleven tudományos életnek.
A halálraítélt erdélyi magyar kultúra megfellebbezte az ítéletet és szinte csodával határos bizonyítékát adta törhetetlen életerejének. Éppen azon a téren, ahol senki sem várhatta, a szépirodalomban nagyszámú és kivételes tehetség jelentkezett már az első években és rövidesen olyan pezsgő irodalmi élet született Erdélyben, melyre a fejedelmi kor óta nem volt példa. Az új erdélyi magyar írók nevei hamar ismertté váltak a szűkebb haza határain kívül, a trianoni Csonka-Magyarországon is, ahol úgy fogadták könyveiket, mint a háború idején kifáradt és idegen szellemmel fertőzött magyar irodalom újjászületésének előfutárait. Valóban az erdélyi magyar írók versei, novellái, regényei nem a ľart pour ľart vagy a szórakoztató irodalom termékei, hanem a magyarság nagy sorskérdéseit vetették fel merész őszinteséggel, de nevelő szándékkal. Joggal mondható, hogy az új erdélyi irodalom visszaadta hitünket az irodalom nemzeti hivatásában«.
Ezek az írók a török beavatkozás és az elnyomó császári abszolutizmus korának erdélyi ideológiáját elevenítették fel műveikben, abban az értelemben, hogy ők, az elnyomottak, akiknek a legtöbb okuk lett volna üldözőikre átkokat szórni, a türelmet és megértést hirdették a bosszú és gyűlölet helyett. Tudatosan kapcsolódtak be ezzel a XVII. és XVIII. századi Bethlen Miklós, Cserei Mihály és Mikes Kelemen gondolatvilágába. Megindult a XIX. századi tradíciók nyomán a sajátosan erdélyi műfajnak, a történeti regénynek a renaissance-a is. De nem maradtak el a hagyományok ápolása kedvéért a legújabb európai eszmeáramlatoktól sem. A népi gondolat, a kultúrának az ősi faji és népi gyökerekből való újjáteremtése a mai erdélyi magyar irodalomnak a sajátos erdélyi jelleg mellett másik nagy vezéreszméje.
Az első évek irodalmi élete az útkeresés ideje volt. A budapesti irodalmi központtól országhatár által elzárva, sőt egymástól is távol, ismeretlenül, de gondolkodásban, világnézetben csodálatosan egységesen itt is, ott is, vidéki városkákban, kis falvakban bukkantak fel egymásután az írótehetségek. De a megfelelő kulturális légkör és szervezet hiányzott az irodalmi élet kibontakozásához. Ezt teremtette meg Kuncz Aladár, aki 1923-ban Budapestről Erdélybe költözött és kezébe vette az Ellenzék című kolozsvári napilap irodalmi mellékletének szerkesztését. Fölényes európai műveltsége és egyéni szeretetreméltósága elbűvölte az írókat, megtalálták benne az irodalmi vezért és irányító kritikust. Ő maga keveset írt, egy-egy cikket, rövid bírálatot. Egyetlen nagyobb lélegzetű alkotás maradt korai halála (1931) után. »Fekete kolostor« című regénye, melyben franciaországi internáltatásának történetét mondja el. Ez a napló az új erdélyi humanizmus remekműve. Kuncz mutogathatta volna sebeit, felháborodhatott volna az oktalan nemzeti elfogultságon, a fegyvertelen, mindenestől kiszolgáltatott foglyokat ért megaláztatásokon. De az ő egyénisége napsugárban fürdette meg a dolgokat és szenvedésük magasabb értelmet kapott ebben a megvilágításban. Végig kísérjük az írót és fogolytársait azon a lelki folyamaton, amelyik lassan elfordítja a börtönfalakon túli külvilágtól és saját külön kis világuk megteremtésére kényszeríti őket. Az elvesztett földi tágasság helyett a lélek tágul ki széles mezővé bennük, melyet a képzeletvilágnak, az otthon emlékeinek alakjai népesítenek be. A könyv akaratlan szimboluma az erdélyi magyarság kisebbségi sorsának, babiloni fogságának is. A földi hatalmát vesztett nép múltja emlékeiből a saját erejéből szellemi eszközökkel építhet új életet magának s ezt az új életet nem a bosszú, hanem a béke megbocsátó szelleme lengi át. Az erdélyiek sokszor csalódtak azóta is az emberekben, de Kuncz Aladártól megtanulták, hogy a nagy gondolatokban sohasem lehet csalódni.
Báró Kemény János, az erdélyi irodalom fiatal mecénása, 1926-ban baráti találkozóra hívta meg az erdélyi írókat marosvécsi kastélyába, hogy aztán ezek a találkozók »Erdélyi Helikon« név alatt évről-évre megismétlődjenek. Az »Erdélyi Helikon« írói csoportja a legjelentősebb irodalmi társaság a mai Erdélyben, 1928 óta kiadja az »Erdélyi Helikon« című folyóiratot, mely Kuncz szerkesztésében legszínvonalasabb fóruma lett az új erdélyi szépirodalomnak. Igen sok kiváló író csoportosult a Reményik Sándor szerkesztése alatt álló »Pásztortűz« köré is, mely az első komoly erdélyi szépirodalmi folyóirat volt és az »Erdélyi Helikon« mellett máig is vezető szerepet játszik az erdélyi sajtóban. Az erdélyi magyar társadalmi regény művelését tűzte ki feladatául az Erdélyi Magyar Irói Rend nevű írói szervezkedés. Az erdélyi városokban egész sor nagymultú irodalmi társaság működik, köztük legjelentősebbek a kolozsvári Erdélyi Irodalmi Társaság és a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság. A katolikus írók a vallásos tárgyú irodalom művelésére a Pázmány Péter Irodalmi Társaságot alapították, míg ugyanezt a célt a reformátusoknál a Károli Gáspár Társaság, az unitáriusoknál pedig a Dávid Ferenc Kör szolgálja. A katolikus tudományos és irodalmi élet színvonalas sajtószerve az Erdélyi Tudósító, a reformátusoké a Kiáltó Szó. Az említetteken kívül még több folyóirat, köztük a falusi nép művelését célzó »Erdélyi Iskola« és a »Magyar Nép« terjeszti Erdélyben a magyar kultúrát.
Az »Erdélyi Helikon« főszerkesztőjének az írók egy akarattal gróf Bánffy Miklóst kérték fel. Bánffy a magyar szellemi életnek igen érdekes egyénisége. Ősei között Erdélynek kormányzói voltak, ő maga is fényes politikai karriert futott be. Magyarország külügyminisztere volt, majd Erdélybe költözött és elvállalta a születőben lévő irodalom megszervezésének védnökségét. Sokoldalú tehetség, író, képzőművész, színházi szakember, egyike azoknak az univerzális tehetségű főuraknak, kiknek a magyar kultúra annyit köszönhet. Irói pályafutásának kezdete még a háború előtti évekre esik. Attiláról írott »Nagyúr« című drámáját kegyetlenül élesszemű lélektani elemzés, a keleti embernek és a történelemnek fölényes ismerete, a stílus nagy megelevenítő ereje jellemzi. Novelláiban az erdélyi tájnak és népléleknek mély átélése már akkor a későbbi erdélyi irodalom lehetőségeit villantotta fel. Háború utáni írásai közül kiemelkedő jelentőségű »Erdélyi történet« című hatalmas terjedelmű regénytrilógiája, mely gobelinszerű, ezer meg ezer apró motívumból, egyéniségből, történetből összeszőtt korképben a háború előtti magyar s ezen belül erdélyi arisztokrácia életét ábrázolja.
Kós Károly, a harmadik nagy irodalomszervező, eredetileg építész volt, a magyar nemzeti építőstílus egyik úttörője. Nem erdélyi, ez a föld csak választott hazája, de a táj havasi egyszerűsége, a népnek a természettel egybenőtt, szegénységében is királyi élete, a kalotaszegi népviselet, iparművészet, ház és templom ősi formái művészlelkét megbabonázták, már a háború előtt Kalotaszegen telepedett le, s mire az 1918-as katasztrófa ottérte, már egész szívével, eszével, akaratával rabja volt Erdélynek, művészi programmjából így lett sorsvállalás. Az összeomlás pillanatában már kész volt kulturális hitvallása, a két évszázados álmából felébresztett transzilvánizmus. Művészi alapokból indul ki a következtetése, a három nép építményeiben látja meg a közös szellem jegyeit és azt, hogy az erdélyi népek közös sorsa és kultúrája olyan sajátos szellemi életforma, amelyik megfelelő keretben szükségképpen létrehozza a békét és együttműködést. Bár Kósnak sokszor csalódnia kellett az erdélyi népek együttműködési készségében, elvei érvényesítéséért semmi fáradságot nem sajnált, maga lépett fel pártot szervezni, néplapot alapítani, mikor pedig politikailag elveszttnek látta az ügyet, tovább folytatta munkáját az irodalomban, képzőművészetben, megteremtette az erdélyi magyar írók könyvkiadóvállalatát, a Szépmíves Céhet, Kuncz halála óta szerkeszti az Erdélyi Helikont s bokros elfoglaltságai közt ráér arra is, hogy földecskéjét maga művelje és könyveit megírja. Szépirodalmi alkotásai »A Gálok«, a »Varjúnemzetség«, a »Budai Nagy Antal«, a »Kalotaszeg«, mind szűkebb hazájának történetét és népét ismertetik, csak »Az országépítő« című regényével lép ki ebből a körből, Szent Istvánnak, az első magyar királynak sajátos felfogású életrajzával. De bármiről írjon is, mindig az erdélyi sors a központi mag, mely köré mondanivalói fonódnak. Stílusa maga is külön élmény, a régi krónikák hangját idézi látszólagos egyhangúságával, de orgonabúgásra emlékeztető erőteljességével. Alakjai is egyszerűek, mint építő, vagy rajzoló művészete, megelevenedett középkori szobrok. Jellemei olyan kőbefaragott állandóságot mutatnak, mint amilyennek ő az erdélyi sorsot látja.
Az erdélyi gondolat újarfogalmazásában Kuncz és Kós mellett még három írónak jutott döntő szerep. Ezek Makkai Sándor, Áprily Lajos és Reményik Sándor.
Makkai Sándor, az erdélyi református magyarok volt püspöke nemcsak író, hanem lelkipásztor, nevelő és politikus is. Tanulmányaiban az erdélyi magyar világnézet alkotó elemeit vizsgálja a nevelés és útmutatás célzatával. Leszámol a nemzet bűneivel, erényeivel, rámutat a múlt nagy értékeire és a jövő feladataira. A kisebbségi sorsot alkalomnak tekinti arra, hogy népe megtisztuljon, bűneit levetkőzze és az elvesztett földi hatalom helyett lélekben és igazságban építsen magának szellemi birodalmat, mely az egyetemes humánum és az azt megszentelő keresztény hit jegyében fogadja magába a világ minden igazi értékét. Tudatában van az erdélyi magyar erő kicsinységének, de rendületlenül hiszi, hogy a szellem eszközeivel, a lélek erejével a kicsi is naggyá lehet és az önkörében megvalósított békével a világ gyűlölködő népei elé a magasabbrendű élet követendő példáját állíthatja. Ezzel a gondolattal Makkai a transzilvánizmusnak egyetemes emberi hivatást adott, biztató tudatát annak, hogy a legkisebb hozhatja a legnagyobb szolgálatot, ha a lélek elég erős benne. Az önfeláldozó, a közösségnek szolgáló ember központi alakja regényeinek is. Ez a motívum Bethlen Gábor fejedelem személyében már »Ördögszekér« című regényében is megjelenik, de IV. Béla király személyében főhőse lesz Makkai másik két összefüggő történeti regényének, a »Táltos király«-nak és a »Sárga vihar«-nak is. Béla király kiválasztottságának tudatában megérzi azt a nagy veszedelmet, amely a hatalmában elbizakodott XIII. századi Magyarországra vár. Népe azonban nem hisz neki, s a tatárok félelmetes betörése készületlenül találja és letiporja a magyarságot. Béla király második honalapító munkájában a trianoni csapás által lesujtott magyarság elé az új élet felépítésének lehetőségeit tárja fel az író. »Magyarok csillaga« című regényében Szent Istvánt, a hittérítő királyt, az első lelki magyart állítja elénk, aki életcélt és hivatást ad az önpusztító nomád kalandokban kifáradt nemzetnek. »Holttenger« című regénye végül az erdélyi Mezőség egyedülálló természeti világának keretében mutatja be egy magyar papnak népe fennmaradásáért vívott harcát.
Áprily Lajost a nagy fordulat Enyeden, a nagymultú, csöndes iskolavárosban érte, ahol a híres Bethlen-kollégiumnak volt tanára. Azelőtt is irogatott verseket, de csak asztalfiókja számára, rejtekéből őt is, mint annyi mást, az új idők csalták elő. Nagy formaérzékű, ízig-vérig lírikus tehetség, az erdélyi természetet minden írók közt ő élte át legmélyebben. Kós mellett ő a legtudatosabb transzilvánista, de nem politikai, hanem érzelmi és esztétikai síkon. Az új világnézetre is az erdélyi természet tanította meg. »Tetőn« című híres versében írja meg döntő élményét: a még lázban zsibongó, háború rémével küszködő völgyből egy vasárnap reggel a havasra megy és a végtelenbe nyúló száz és ezer hófehér hegytető kivirágoztatja belőle az erdélyi testvériség gondolatát, villámszerűen világít bele lelkébe a titokzatos szónak »Erdély«-nek ez az örök jelentősége és értelme. Áprily elzárkózó, magános természet, az emberi társadalomban idegenül mozog. Az ő hazája az erdélyi táj és gyermekkorának ehhez fűződő emlékei. Egyéni melankóliája szerencsésen találkozik az erdélyi tájkép sajátosságaival. Az erdélyi ősz gazdag aranypiros, bódító illatú mélabúja, az erdélyi tél végtelen magánossága jelképe nemcsak a költő, hanem az erdélyi magyarság sorsának is. Az erdélyi ember végzetes történelemszenvedélye őt is eléri. Versei zenéjét egy karmester dédapától, szigorú formáját ötvös ősétől eredezteti és szülővárosának, a ma is középkori patinájú Brassónak romantikája megbabonázza, verseiben visszavágyik a régi Erdélybe. Igy ötvöződik benne az erdélyi történelem és természet és ad egész költészetének valami egészen páratlan, sajátos ízt, ami a modern magyar lírában az elsők közé emeli őt.
Reményik Sándor, az erdélyi irodalom »próféta-költője« testileg törékeny, végletekig érzékeny idegrendszerű, vallásos kedélyű, filozófiai hajlamú egyéniség. Ennek ellenére, mikor a nagy idők őt is beledobták a történelem viharába, aszkétaszenvedéllyel vetette bele magát a kisebbségi magyarság küzdelmeibe. Költészete örök esztétikai értékein túl történelmi jelentőségű cselekedet is. Versei megnemesítették, elviselhetővé tették a kisebbségi sors keserűségeit is. Szilárd hittel vallja, hogy az emberi szenvedés nem a felsőbb akarat szórakozása, hanem az a tűz, melyben a lélek megtisztul és megedződik. A költészetről azt vallja, hogy annak legelső hivatása a vigasztalás, a szépséget, az isteni tökéletességet kell tükröznie és a küzdő, elbukó ember elé vetítenie reménysugárnak. Csodálatos mélységű verseiben nem is annyira a szavak vagy a képek, hanem a gondolatok zenélnek. Zárkózott énje ritkán tárul ki, istenes verseiben, imádságaiban mutatkozik meg leginkább. Megrendítően bensőséges naplói ezek egy végtelenül finom léleknek, melyet a sors legkisebb szellője is fájdalmasan megtépáz, de melynek sebei behegednek az örök szépség érintésére.
A sajátos székely világnak az új erdélyi irodalomban első megszólaltatója Nyirő József volt. Regényeinek és novelláinak (Isten igájában, Kopjafák, Uz Bence, Havasok Könyve, Jézusfaragó ember, stb.) maradandó nagy értéke a havasi székely ember életének és az őt környező természetnek a rajza. Egy kicsit ősember a székely favágó. Örömének, bánatának csak esetlen, nehézkes szavakkal tud kifejezést adni, de mogorvasága mögött, mint a tengerszem, olyan mély érzések rejtőznek. A halál állandó szomszédságában él, zuhanó fák, vad patakok, vadállatok és még vadabb embertársak közt. A szenvedély nem sok szót fecsérel, a kés hamar előkerül. Az élet nem számít, úgy tudnak meghalni, mint a kidöntött fenyőszálak, egyenesen, egyetlen hangos csattanással, az erdő csak néhány pillanatig zúg utána s aztán csöndes minden megint. A havasnak és a halálnak ehhez a sajátos költészetéhez járul Nyirőnél az ősi, pogány maradványokkal telt székely vallásosságnak mesteri ábrázolása. A székely humor sem hiányzik írásaiból és talán éppen ezért kedveli annyira az olvasóközönség, ő ma az egyik legolvasottabb magyar író.
Az erdélyi irodalomnak kétségkívül legeredetibb tehetsége Tamási Áron. Ő egész más oldalról szemléli székely népe életét, mint Nyirő. Nem a havas szótlan, mogorva világát, hanem a székely falu pezsgő társaséletét hozza regényeiben és elbeszéléseiben, nem a halál, hanem az élet érdekli. Örök, napos, paradicsomi ifjúság ragyogja be tájait, embereit; a haláltalan, önmagában gyönyörködő fiatalság mutogatja izmait vidám, erős főhőseiben. Ezekben a jókedvtől és szerelemtől zsendülő tavaszi lelkekben korai megvénülésre, megkeseredésre ítélt népe vágyálmát, a gondtalan ifjúságot éli ki a költő. Másik nagy székely öröksége a népmese. A mese álomvilága elevenedik meg írásaiban, egy földöntúli világ varázslatos légkörébe kerülünk, mely lépten-nyomon csodákkal lep meg és melyben gyermekkori nagy élményeinket találjuk meg úrja. A képzelet szivárványos játékát a legfordulatosabbá, kulturáltabbá nemesített, de ősi ízét érintetlenül megőrzött népi stílusba öltözteti, mely eltéphetetlenül összenőtt a mondanivalóval. Tamási írói küldetése elsősorban a székely népnek szól. A székely sors mostohasága pusztító népbetegséget termett ki, türelmetlen, nyugtalan szenvedélyességet, mely különcködésben, hóbortosságban, vagy önpusztító, minden kis sérelemért vérre szomjazó indulatosságban nyilvánul meg. Tamási a lelki emelkedés útját mutatja meg népének, mely egyedül hozhat gyógyulást számára. Első könyvének, a »Szűzmáriás királyfi«-nak főhőse elpusztul saját falujának értetlenségével való viaskodásában, de főművének, az »Ábel«-nek hőse már levonja ennek az önmagát tépő tusának a tanulságait. Pásztorkodik a havason, bejárja a világot s megtanulja, hogy az embert nem a gazdagság teszi, Amerikában, az emeletek hazájában sem magasabb lelkileg az ember egy emelettel sem a székelyeknél. Lelkileg kell fejlődni, nemesedni, önmagát kell legyőznie az otthoni szegénységben és ezzel kerül fölébe a szűken mért anyagi lehetőségeknek. Tamási későbbi regényei, a »Jégtörő Mátyás«, a »Ragyog egy csillag« és falujának megható gyengédséggel rajzolt képe, a »Szülőföldem« már ezt az önmagával megbékült, önerejére támaszkodó, megváltott székely világot ábrázolják.
Ezek az írók az egész mai magyar irodalom első arcvonalában foglalnak helyet. Rajtuk kívül azonban az elmúlt két évtized hosszú sor erdélyi tehetséget termelt ki, a problémák olyan sokoldalú gazdagságával és olyan esztétikai színvonalon, ami egy másfélmilliós kis néptöredék életében legalább is szokatlan.
A lírában Tompa László, ez a jellegzetesen székely költő, az erdélyi tél zord magányának énekese, akinek verseiből a kisvárosi élet kereteibe zárt ember nosztalgiája és a székely árvaság fájdalma csap ki. A fiatalon elhúnyt Dsida Jenő már a kisebbségi sorsban felnőtt nemzedékhez tartozott, a nagy változás nem volt számára az a megrázó élmény, mint az idősebbeknek, lírája nem is ragaszkodik annyira az időszerű kérdésekhez, önmagáért a tiszta szépségért való költészet. Koraérett formakészség jellemzi verseit s bennük az emberiség legnagyobb problémájával, a halál rémével viaskodik, mintha csak érezte volna, hogy lecsapni készül fiatal életére. A halál, a túlvilág víziói, a lélek titkos borzongásai, előérzetei foglalkoztatják és az élet gyors futása fölött érzett fájdalom remegteti meg hangját. Csonka életművében néhány igazán remekművű vers mutatja, hogy az erdélyi magyar irodalom legnagyobb ígéretét vesztette el benne.
Olosz Lajos, Szentimrei Jenő, Bartalis János, Berde Mária, néhai Szombati Szabó István, Finta Zoltán, a fiatalabbak közül Szemlér Ferenc, Kis Jenő, Varró Dezső, Jékely Zoltán, mind egy-egy egyéni hangját, színét jelentik az erdélyi lírának.
A falu problémáját, különösen a székely népét egész sor érdekes, tehetséges, egyenkint külön tanulmányt érdemlő író boncolgatja: Kemény János, Kacsó Sándor, Gyallai Domokos, a fiatalon elhúnyt Balázs Ferenc, a második nemzedékből Kovács György, Gagyi László és Bözödi György.
A pusztuló erdélyi magyar középosztály élethalál-harca csodálatosképpen sokkal kevésbbé ragadta meg íróink figyelmét, mint akár a példamutató történelem, vagy az új élet alapjának tekintett falu. Legjelentékenyebb alkotás ebben a témakörben Berde Mária regénye, a »Földindulás«, mely a háború utáni agrárreform pusztító hatásait mutatja meg egy elszegényedő magyar birtokos család történetében. Molter Károly, Karácsony Benő, néhai Sipos Domokos, Ligeti Ernő, Tabéry Géza, Kádár Imre, Szántó György, a fiatalabbak közül Kolozsvári G. Emil, Szenczei László, gr. Wass Albert, Szabédi László, s a már szintén elhúnyt Koós-Kovács István alkottak még a szépprózában a legszigorúbb mértékkel mérve is figyelemreméltót.
Céltalan lenne további fárasztó felsorolásba bocsátkozni, ennyi név és a sok száz könyv eléggé mutatja, hogy mennyiségileg is mit jelent a háború utáni erdélyi magyar irodalom, a »sub pondere crescit palma« ősi közmondás örök érvényének igazolásaképpen. Minőségileg végleges értékelését majd a jövő fogja elvégezni, de nagy történelmi szerepe és jelentősége máris világos; visszaadta egy látszólag halálraítélt népnek önbizalmát, szellemi életet teremtett egy összedőlt világ romjain és a maga külön színével betöltötte helyét az emberi szellem nagy térképén.
Kolozsvár. Bethlen-bástya.
