I.
I.
Első királyaink, az ország sorsát három századon át irányító nagytehetségű Árpád-ház tagjai a Kárpátokövezte egész Dunamedencében, Erdélyben épúgy mint a többi országrészben egyöntetűen szervezték meg az ország kultúráját. Az ezeréves magyar kultúra erejének egyik főforrása épp onnan fakad, hogy már kezdetben egységes és erős központi irányítás alatt állott.
A magyar királyság első évezredét megnyitó Szent Istvánnak a művészetre is kiható térítő és szervező munkája Erdélyt is felölelte, amely műveltségileg és művészileg ugyanazt a megalapozást nyerte, mint a Dunántúl, a nagy magyar Alföld, vagy a Felvidéknek már ekkor lakott része. A magyarországi építészetet a bölcs és szent király a püspökségek alapításával és azon törvényerejű rendelkezésével teremtette meg, hogy minden tíz falu építsen templomot. Szent István egyike volt a legbuzgóbb templomépítőknek, s a templomok felszereléséről is gondoskodott, amiben nagy segítségére volt hitvese, Gizella, IV. Henrik bajor herceg testvére, aki hazájából Regensburgból magával hozta a művészet szeretetét. A még Szent István atyjától, Géza fejedelemtől behívott olasz bencések az olasz építészettel, a római bazilikális stílussal ismertették meg a nyugati keresztény kultúrközösségbe illeszkedő országot, velencei, isztriai és lombard kőfaragók a magyar szobrászatot indították el útjára, Gizellával a bajor-német műgyakorlat elemei kerültek ide. A két legrégibb s értékre is legbecsesebb műkincs, a magyar közjognak is féltetten őrzött két klenodiuma: Szent Istvánnak Rómából kért, latin feliratú zománcos koronája és a bajor Gizellától, eredetileg a székesfehérvári király-bazilika számára hímzett koronázási palást, már a magyar műveltség és művészet bölcsőjénél szimbolizálja a később is mértékadó kettős, olasz-német orientációt. Műveltségünk és művészetünk missziója e két hatáselem kiegyensúlyozása a magyar formaalkotó akarat által, amire földrajzi helyzetünk épúgy, mint történetünk alakulása ráutalt.
Az erdélyi művészet sorsára mindjárt kezdetben elhatározó hatással volt az, hogy Szent István az első tíz püspökség egyikét Gyulafehérváron alapította meg, amit az 1916-ban végzett ásatások is megerősítettek, amidőn a mai székesegyház (I., II. tábla padozata alatt a XI. századi templom maradványai előkerültek. Az ásatások tanusága szerint a háromhajós első gyulafehérvári dóm elrendezése rokon volt Szent István többi bazilikájával, beletartozott tehát az általános magyarországi típusba. A szentistváni első bazilikát a XII. század végén kibővítve, érett román stílben ujjáépítették s a kalocsai második székesegyházhoz és a szegedi Szent Demeter templomhoz hasonlóan négyzetes középtoronnyal látták el, amely 1277-ben tűz következtében beomlott. A XIII. században hajóit gótikusan átboltozták. Mai homlokzati tornyát ugyanebben a században olaszos, jellegzetes római stílusban kezdték építeni, majd Hunyadi János kormányzó és Bethlen Gábor fejedelem dolgoztatott rajta, sisakját pedig a XIX. század közepén Haynald Lajos erdélyi püspök rakatta rá. Lászai (Lázó) János főesperes, későbbi vatikáni magyar gyóntató 1512-ben az északi oldalon, egykor kápolnául is szolgáló pompás reneszánsz előcsarnokot (XXXV. tábla építtetett, Várday Ferenc püspök 1519-ben az ú. n. Széchy-kápolnát bővítette ki ugyancsak reneszánsz stílusban, míg a XVIII. század elején III. Károly a nyugati oromzatot alakíttatta át Visconti († 1717) és Brilli († 1719) olasz mesterek által, akiknek síremlékét a székesegyházban találjuk. Demeter nagyprépost a szentély déli oldalához díszes barok ajtóval ellátott új sekrestyét csatolt. A későbbi fejedelmi város, Gyulafehérvár székesegyháza, legnagyobb középkori templomunk, építészetében épúgy, mint gazdag szobrászati díszítésében állandó stíluskapcsolatban állott a többi magyar országrésszel. Nagy uralkodók és főpapok pártfogásával végigélte a magyar művészet egész stílustörténetét. Mint a legkiválóbb erdélyi műemlék, szimbólikus jelleggel bír, jelképezi az erdélyi művészet magyarságát, egész szellemét s szoros bekapcsolódását az egyetemes magyar stílusfejlődésbe. A templom belsejébe falazva fennmaradt Szent Istvántól alapított első székesegyház déli kapujának timpanon-domborműve (III. tábla, 1.), a magyarországi szobrászat egyik legrégibb emléke. Középen a trónoló Krisztust ábrázolja, jobbjával áldva, baljában az élet könyvét tartva, kétoldalt egy-egy angyallal. Stílusa lombard-isztriai hatásra mutat. Fejlettebb alakításban ugyanez az ábrázolás ismétlődik a mai déli kapun (III. tábla, 2.), amely egyik legszebb kihangzása az országszerte, a Dunántúl épúgy, mint a Felvidéken és Erdélyben elterjedt esztergomi kaputípusnak (IV. tábla. A XII. században fénykorát élő esztergomi királyi műhelynek igen nagy hatása volt, példáját követték, kőfaragómesterei az ország különböző részeibe nyertek meghívást. Az oszlop- és ívbélletes esztergomi kapu típusa eljutott nyugaton a sopronmegyei Horpácsig, északon a Magas-Tátra lábáig, az Imre királytól 1198-ban alapított szepeshelyi prépostsági templomig, későbbi székesegyházig, Erdélyben Gyulafehérvártól a Kárpátok délkeleti csücskében fekvő Keresztényfalváig, amely egyik legtisztább alakját adja. Számos más erdélyi előfordulásai közül, mint a leggazdagabbat megemlítjük a homoróddarócit és a római diadalkapukra emlékeztető módon átképzett kisdisznódit, amelynek ösztönző példáját szintén Esztergom, a régi székesegyház díszkapuja, az ú. n. porta speciosa adta. Az esztergomi királyi műhelyből országszerte elterjedt ez a jellegzetesen magyar portáltípus, épp Erdélyben tovább élt a gótika idején is, amint a gyulafehérvári nyugati kapun és a tordai mai ref. templomon látjuk. Az esztergomi műhely valamely tagjának közreműködését figyelhetjük meg a gyulafehérvári déli kapu íveinek és oszlopainak csipkefinoman faragott palmettás mustráin, amiről egyszeriben meggyőz, ha ezeket az esztergomi királyi kápolna rózsaablakának faragványaival hasonlítjuk össze (III. tábla, 3a–b.). Esztergomra utal a nagypréposti kertbe került kőoroszlán, kissé erőtlen leszármazottja a lombard stíluseredetű esztergomi hatalmas kapuoroszlánnak. A katedrális külsejét díszítő figurális domborművek viszont a dunántúli somogyvári és jáki (V. tábla) kőfaragóiskolákkal állanak kapcsolatban, sőt Péter és Pál robusztus alakját a románkori magyar szobrászat legérettebb alkotásai, a jáki főkapu Krisztus és apostolai közvetlen stíluselődjeinek tekinthetjük. A gyulafehérvári kőfaragó műhely előzménye volt a jáki szobrásziskolának. Tehát hatás és kölcsönhatás állott fenn már ekkor Erdély és a többi országrész művészete között, amelyekkel azonos stílusáramlatok és típusok kötötték össze a közös haza keretében. További példákat szolgáltat a román korból a harinai (Berszterce-Naszód megye) templom (VI. tábla, – melynek alaprajza a Szent Istvántól emelt esztergomi székesegyházénak kisebbített mása, – s a felépítésében, egész külső megjelenésében a jellegzetes kéttornyos dunántúli románstílű templomokra – különösen a lébényire – emlékeztető ákosi (Szilágy megye) templom (VII. tábla, amely szinte ikre a lébényinek.
A gyulafehérvári katedrális nemcsak a legnevezetesebb műemlékeink egyike, hanem a magyar történelemnek is megszentelt helye, fejedelmek, a Hunyadiak, az idősebb és az ifjabb János, valamint László (VIII. tábla, Izabella királyné és fia, János Zsigmond temetkezési helye, Erdély Pantheonja. Művészi alakításával különösen kiválik a törökverő Hunyadi János kormányzó szarkofágja (IX. tábla, oldallapjain mozgalmas harcijeleneteket ábrázoló domborművekkel, amelyek kerek, leegyszerűsített formaadásukkal, világos csoportfűzésükkel a magyar formai felfogásnak jellemző képviselői. Kételyek merültek fel, vajjon az elhúnytat fekvő alakban feltüntető felső lap eredetileg a nagy hadvezér sírjához tartozott-e, avagy a XVI. században élt Bocskai István erdélyi fejedelmet ábrázolja-e, de ez utóbbi esetben is a fedőlap époly kiváló és jellemző emléke a magyar reneszánsz szobrászatnak, mint a két domborműves oldallap.
A Szent Istvántól és utódaitól az országba hívott szerzetesrendek Erdélyben is kivették részüket a művészeti munkából templomok és kolostorok építése és díszítése által s ugyanazokat az építkezési típusokat honosították meg és alakították tovább, mint egyebütt az országban. I. Béla király 1059-ben Kolozsmonostoron alapított bencés apátságot, s ilyenek másutt is létesültek (Almásmonostor, Gyerőmonostor, Ákos). A torontálmegyei egresi apátságból a Brassó melletti Kercre telepített ciszterciek, ennek a rendnek már a gótikába hajló stílusát hozták át Erdélybe, a XIII. század elején, ugyanannak a II. András királynak uralkodása alatt, akinek idejéből származik az oláhok első hiteles, oklevéli nyoma Erdélyben. A kerci apátságot I. Imre király 1202-ben alapította, csúcsíves részeinek kiépítése azonban már II. András idejére esik. A magyar, s vele az erdélyi művészet ezen a földön, a honfoglaló magyarok perzsa-szasszanida eredetű fémművészete és a kereszténységgel meghonosított román stílus után, a kezdeti gótikával már harmadik stílusát éli, míg a belopakodó oláhok a művészi tevékenységnek még halvány sejtelmével sem bírnak. A jellegzetes centrális románstílű oláh templomok típusa hosszú vándorúton Keletről, Örményországból, Moldván keresztül a XV. és a XVI. században érkezett Erdélybe, divatja a XVIII. századig húzódott. A legtöbb oláhlakta vidék románkori templomépítészete azonban közös a nyugati nagymagyar stílussal, ami cáfolhatatlan bizonyítéka annak, hogy itt korábban magyarok laktak, s az oláhok csak később telepedtek le. Hogy Erdélyben a magyarok jóval korábban, három századdal előbb telepedtek meg mint az oláhok, s így teljes joggal tekinthetők a ma ottlakó népek közül valóban őslakóknak, annak fényes és a legkonkrétabb bizonyítékát szolgáltatja a régészet, a különösen Erdély szívében, Kolozsvár közelében, attól délre és nyugatra Hunyad és Arad megyében, Biharban, egész Erdély délkeleti határáig előkerült nagyszámú honfoglaláskori sírlelet, a jellegzetes magyar sírmellékletekkel, míg ilyenekről oláh részről nem tud a tudomány, egyetlenegy oláh leletről sem. Az oláhság, már ortodox vallása folytán is – melyet egy része csak a XVIII. században cserélt fel a szintén keleti rítust követő görög katolikus vallással – kívül maradt, egészen a XIX. századig, a nyugati kulturális és művészeti áramlatokon, amikor is a neofiták mohóságával kapott a párisi divatok után. Egész műgyakorlata, templomainak kezdetleges faépítkezése és díszítése az ortodoxia sémáiba merevedett s azoknak nagyon is provinciális változatait mutatja. Újabb oláh műtörténészek, a Versaillesban és Trianonban gyökerezett oláh imperializmust szolgálva és kiszolgálva, az oláh faépítészetre egy egész nacionalista elméletet konstruáltak, amely a tárgyilagos vizsgálat világánál hamisnak bizonyul. Tévesen tartják az erdélyi faépítészetet oláh eredetűnek. Az Árpádok korából számos adat maradt fenn a magyar faépítészetről. A tatárjárás előtt a városok erődítő falait is gyakran fából készítették. A fatemplomok építéséről legrégibb hiteles adat az Erdéllyel elszakított területre, a Nagyvárad melletti Szent-Jobbra vonatkozik, ahol Szent László király egy 1204-ben kelt oklevél szerint Szent István jobbjának őrzésére fakolostort és templomot építtetett. Erdély magyarlakta vidékein a középkori fatemplomok egyrésze elpusztult, hogy helyet adjon a magasabb kultúrfokot képviselő kőtemplomoknak, míg az oláh falvakban nagyrészt csak fatemplomok állanak ma is. Az utóbbiak két csoportra oszlanak: az egyiknek centrális stílje a Balkánról és Oroszországból jött, míg a másik, hosszanti elrendezésű típus a magyar fatemplomok hatását mutatja. Különösen a Székelyföldön és Kalotaszeg vidékén alakult ki a magyar templomi faépítészet sajátos stílusa, amelyre jellemző a magasba szökő, karcsú, lándzsás sisak, a torony négy sarkán a magyar-román építészet emlékét őrző egy-egy fiatoronnyal. A négy kis saroktornyos torony egyik, felsőitáliai eredetű kedvenc motívuma a magyar-román építészetnek, aminek példái a Dunántúl a felsőörsi, a nyugati Felvidéken gutori (XVI. tábla és a csütörtöki templom, s aminek divatja különösen Erdélyben átterjedt a gótikára is, amint a magyaroktól emelt templomok közül Désen (XVII. tábla, Marosvásárhelyen (XVI. tábla, Csíkrákoson és a szászok besztercei, nagyszebeni és nagydisznódi templomán láthatjuk.
A fatornyos templomoknak Erdély magyar vidékein hosszú stílustörténetük van. Szinte az erdélyi magyarság, az egész Erdély szimbolumaivá lettek. Gyakori előfordulásukért nevezik közszájon Erdélyt a »fatornyos hazának«. Divatjuk egész a XIX. századig terjed, s számos magyar építőjük neve marad fenn. A reneszánsz hatása alatt új elemmel: a sisak alatt körülfutó, árkádos galériával gazdagodott, amelynek alacsony széles ívei az erdélyi reneszánsz kőépítészet stílusára is jellemzőek. E sajátságos toronytípus logikus feljődési fázisai a következők: kőtorony és fasisak Dés (XVII. tábla; kőtorony, fasisakkal, fiatornyokkal és galériával [Bánffyhunyad (XX. tábla, Kőrösfő (XIX. 1. és XL. tábla, Micske, Kraszna, Magyarvalkó (XVIII. tábla, Magyargyerőmonostor]; fatorony, fagaléria és fasisak [Ketesd (XIX. tábla 2.), Marosszentanna, Marosfelfalu, Mezőveresegyháza]; s végül a fatorony mellett teljesen fából épült templom (Sebes, Asszonynépe, Székelykál, Vadad, Búzaháza, Nagykede, stb.). Meg kell jegyezni, hogy ezek a fokozatok nem mindig időrendben jelentkeznek. Hasonló szerkezetű, különálló fatornyokkal is találkozunk, amelyek alsó szakasza rendszerint nyitott; legszebb példája a kiváló ritmusérzékkel tagolt farnasi (Kolozs megye) harangláb (XIX. tábla, 3.). A legrégibb, melynek keletkezési évét (1570) ismerjük, a mezőcsávási. Jellegzetes faharanglábakat találunk továbbá Toldalagon, Pókán, Nagyfülpösön, Nyárádszentimrén, Menyőn, Magyarherepén, Magyarsároson, Sepsikálnokon, Vistán. A XVIII. századból származó magyarbikalit 1922-ben lebontották. A fiatotornyos fasisakszerkezet gyakran újabb a templomnál. A micskei (Bihar megye) szentélyén keskeny, félkörívű románstílű ablakokkal még a XIII. században, a csúcsíves ablakokkal bíró krasznai templom (Szilágy megye) a XIV. században épült. Ez utóbbinak fasisakja és haranglába 1708-ban készült. A helyes arányérzék, világos szerkezet különbözteti meg általánosságban a magyar fatemplomokat és tornyokat az ezekből leszármazott, hasonló típusú oláh templomoktól, amelyeknél a túlvékonyra és aranytalanul hosszúra nyúló, tűszerű sisak gyakran közvetlenül a templomhajó testéből nyúlik ki, úgyhogy maga a tulajdonképpeni torony teste eltűnik. A külsőn is kifejezésre jutó világos szerkezeti tagolás, áttekinthetőség, a zárt épülettömbök kiemelése, a torony, hajó és a szentély egymásba kapcsolt hármas ritmusa, a külső díszítéssel való takarékosság tünteti ki az erdélyi középkori magyar templomokat, a kisebbeket épúgy, mint a nagyobbakat, városiakat mint az egyszerű falusiakat, a kőből épülteket épúgy, akár a fatemplomokat, ami a nagymagyar román és gótikus építészet közös vonása, s a világosságra, józan mértékletre törekvő magyar mentalitáson alapszik.
Gerevich: I. tábla
A gyulafehérvári székesegyház (Alap. XI. sz.).
Gerevich: II. tábla
A gyulafehérvári székesegyház északi mellékhajója. XIII. sz.
Gerevich: III. tábla
A gyulafehérvári székesegyház déli kapujának Szent István-korabeli (1.) és XIII. századi (2) timpanonja.
A gyulafehérvári II. déli kapu (3a.) és az esztergomi királyi kápolna rózsaablakának (3b.) részlete.
1. Esztergomi királyi kápolna. XII. sz. vége.
2. Keresztényfalva. XIII. sz. eleje.
3. Szepeshelyi székesegyház. XIII. sz. eleje.
Gerevich: IV. tábla
Magyar tipusu középkori kapuk
Apostol-szobrok a gyulafehérvári székesegyházról. 1200 körül.
Krisztus és apostolok a jáki templom homlokzatáról. XIII. sz. közepe, 1254. előtt.
Gerevich: V. tábla
Gerevich: VI. tábla
A harinai románkori templom. XIII. sz.
Gerevich: VII. tábla
Az ákosi (Szilágy m.) és a lébényi (Moson m.) románkori templom. XIII. sz.
Gerevich: VIII. tábla
Hunyadi János, ifj. Hunyadi János és Hunyadi László siremléke a gyulafehérvári székesegyházban. XV. sz.
Gerevich: IX. tábla
Hunyadi János és ifj. Hunyadi János siremléke a gyulafehérvári székesegyházban. XV. sz.
Gerevich: X. tábla
A kolozsvári Szent Mihály-templom. XIV–XV. sz.
A kolozsvári Szent Mihály-templom belseje. XV. sz.
A kassai Szent Erzsébet-székesegyház belseje. XV. sz.
Gerevich: XI. tábla
1. Kassai dóm, Nyugati kapu.
2–3. Kolozsvári Szt. Mihály-templom, déli és nyugati kapu.
4. Beregszászi r. plébánia-templom, Déli kapu.
Magyar gotikus kapuk. XV. sz.
Gerevich: XII. tábla
1. A kassai dóm déli kapuja (restaurálás előtt).
2–3. A brassói fekete templom déli és nyugati kapuja.
Gerevich: XIII. tábla
A kolozsvári Farkas-utcai református-, egykori minorita-templom. XV. sz. vége.
A kolozsvári egykori Domonkos-, most ferencrendi kolostor refektóriuma, XV. sz. 2. fele (restaurálás előtt).
Gerevich: XIV. tábla
Gerevich: XV. tábla
A vajdahunyadi vár és lovagterme. XV. sz.
A marosvásárhelyi ref. templom. XV. sz. közepe.
A gutori (Pozsony m.) plébániatemplom. XIII. sz.
Gerevich: XVI. tábla
A magyar gótikus építészet – beleértve az erdélyit – legnagyobbrészt belső fejlődés eredménye s csak néhány kíváló emlék esetében (kassai dóm és Szent Mihály kápolna, csütörtökhelyi és szepeshelyi Zápolya-kápolna, brassói fekete-templom, vajdahunyadi vár, stb.) nyúl külföldi mintákhoz, azonban ezeket is egyénien átdolgozza. A magyar gótika különleges stílusjegyei – zárt falak, a külső támívek hiánya, a díszítő elemek tartózkodása, tömbszerű tömeghatás, kisszámú, rendszerint csak egy, déli torony, – a hazai román építészet sajátságainak, az új építészeti rendszer értelmében tovább fejlesztett folytatásai.
Míg a románkorban Gyulafehérvár a nagy műhelyközpont, ezt a szerepet a gótika korától kezdve mindinkább Kolozsvár veszi át s megtartja az erdélyi reneszánsz első századában, a XVI. században is, a művészet valamennyi ágában, úgy az építészetben, mint a szobrászatban, a festészetben és az Erdélyben ragyogó gazdagságú ötvösművészetben. A XV. század közepétől a XVI. és XVII. században Kolozsvár látja el kőfaragókkal, festőkkel, ötvösökkel és ezek munkáival fél Erdélyt, ami különösen a XVI. század közepétől, az erdélyi fejedelemség megalakulásától fogva bizonyos stílusegységet biztosított az erdélyi művészetnek, amelynek a szétdarabolt Magyarország többi részeihez fűzött szálai ekkor sem szakadtak meg. A fejedelemség korában Kolozsvár a mértékadó, a stílusirányító. A szignált művek és a levéltári adatok egybehangzóan tanusítják, hogy a mesterek túlnyomó része épúgy magyar volt, mint a megrendelő, akik között első helyen állott a fejedelmi udvar. Az 1547–85. években a kolozsvári ötvöscéh 50 céhmestere közül csak három nem volt magyar, hanem német. Idegen ötvösök is idejöttek tanulni, mint a XVII. század közepén Kecskeméti Ötvös Péter, kiváló mester, akinek az ötvösség gyakorlatáról magyar nyelven írt műve is fennmaradt. Kolozsvári művészek már a XIV. század óta dolgoztak Erdélyen kívül is, mint a híres szobrász testvérpár, Kolozsvári György és Márton, a XIV. század második felében, a festő Kolozsvári Tamás a következő század első negyedében. Külföldre is elkerültek, így »Frater Bartholomaeus de Koloswar, Hungarus« a XV. század végén Riminiben működött mint kódexmásoló és miniátor. »Johannes aurifaber de Coloswar« pedig 1500-ban mint zarándok megfordult Rómában, ahová talán ötvösműveket is vitt; tény, hogy Olaszországban nem egy helyütt találunk ma is magyar ötvösműveket, így Rietiben, Monzában, Sienában, ahol a XV. század első felében több magyar ötvös működött. Viszont tudunk más magyar vidékekről Kolozsvárra jött művészekről. A XVII. században ott működött festők közt találjuk Székesfehérvári Képíró Istvánt, Mezőbándi Egerházi Képíró Jánost és Nagybányai Csengeri Képíró Istvánt. A város nagy szülöttje, Korvin Mátyás király a tőle építtetett minorita, mai református templom (XIV. tábla építésének folytatására, néhány hónappal halála előtt, 1490 januárjában Frater Joannest küldte Budáról. Tudjuk azt is, hogy a XVI. század elején egy György nevű magyar kőfaragó dolgozott rajta. Ezek az adatok is érthetővé teszik a torony nélkül maradt gótikus templom magyaros jellegét, zárt tömbjével, nyugodt homlokzatával és falfelületeivel.
A legszebb magyar gótikus templommal, a magyarországi Szent Erzsébet tiszteletére szentelt kassai dómmal áll közeli stílusrokonságban Kolozsvár legrégibb, ma is álló temploma, a Szent Mihály plébánia-templom (X. tábla, aminek nyilvánvaló magyarázata az, hogy építésükben ugyanannak a két magyar uralkodónak, Zsigmondnak és Mátyásnak volt legnagyobb szerepe, amiből azonos vezető mesterekre és szoros műhelykapcsolatokra lehet következtetni. Meglepően hasonlatos, a különböző alaprajz mellett is a belső térhatás (XI. tábla, amely a magas hajókat egybefoglalja, hasonlóak az arányok, s a hatalmas pillérnyalábok megszakító fejezetek nélkül folytatódnak a boltozatok bordáiban, ami csak fokozza a vertikalizmus benyomását. A tiszta vonalrendszerű csillagboltozatok is Kassára emlékeztetnek, úgyhogy a belsőtér és a boltozatok nagyrészének kiképzésénél Kassai Istvánra, a kassai dóm fő munkavezetőjére, a két templom közös mecenásának, Korvin Mátyásnak kedvenc építészére és annak műhelyére kell gondolnunk. Figyelemreméltó az a körülmény is, hogy mind a két gótikus egyházat a XIV. század második felében kezdték építeni, s az építésnek 1400 körül, előbb Kassán, majd Kolozsvárott nagyobb lökést Zsigmond adott, akinek címere mind a két templomot, Kassán a szentélyboltozatot, Kolozsvárott pedig a homlokzatot két-két példányban díszíti. A Szent Mihály templom úgy nyugati, mint déli kapuja szerkezetben közel áll a gazdagabb kassai kapukhoz (XII. tábla s a kolozsváriakkal mind pedig a kassaiakkal rokonok a brassói nagytemplom, az ú. n. fekete-templom kapui (XIII. tábla. A szép kassai kapuk típusa egyébként élénk visszhangra talált Erdélyen kívül a közvetlenül környező vidéken, Abaujban, továbbá a Szepességben, keleten Beregszászon, a távolabbi felvidéken Garamszentbenedeken, délen Gyöngyöspatáig, nyugaton Pozsonyig. Feltűnő a Mihály-templom nyugati kapujának rokonsága a beregszászival (XII. tábla, 4.), amely ebben az esetben a Felvidék és Erdély legnagyobb városa közt közvetítőként szerepelhetett. A kolozsvári plébánia-templomot eredetileg két homlokzati toronnyal tervezték, de – akárcsak Kassán – csak az egyik épült ki, ez is a tűz folytán megrongálódott, barokkos megújítása után 1765-ben lebontották, s a mai neogótikus tornyot 1837–1859 között építették fel. A torony – amint egy 1617-ből származó metszet világosan mutatja – eredetileg a felső sarkain nagy fiatoronnyal ellátott erdélyi típust követte.
A Szent Mihály-templom, akárcsak a gyulafehérvári katedrális és Erdély sok más kiváló műemléke, nemcsak művészeti jelentősége által válik ki, hanem egyúttal nevezetes történeti emlék, színhelye és részese, ma megszentelt helye Erdély történetének. Izabella királyné, Szapolyai János neje, 1551-ben a kolozsvári Mihály-templomban mond le a trónról, majd visszatérése után itt fogadja a rendek hűségeskűjét. Itt állott Bocskai István ravatala. Tágas csarnokában több országgyűlést tartottak és több erdélyi fejedelmet választottak, köztük Bethlen Gábort.
Kolozsvár harmadik gótikus templomát, az óvári domonkos, mostani ferencrendi templomot a XVIII. században barok stílben átalakították. A kolostor több gótikus helyisége (XIV. tábla azonban eredeti alkatában maradt meg, s ezek, erőteljes bordázatú gazdag csillagboltozataikkal, a keresztfolyosó széles oszlopállásaikkal, zömök méreteikkel igen jellegzetesek. A domonkosok építkezésének első pártfogója, Hunyadi János egyike volt a legbőkezűbb mecénásoknak; kiépítette a gyulafehérvári székesegyház déli tornyát, megépítette a szép tövisi kolostori templomot, kibővítette a marosszentimrei templomot és helyreállíttatta a dévai és az alsóorbói egyházakat, erősségeket emeltetett Déván és Piski mellett Aranyváron. Legnagyszerűbb alkotása azonban családi várkastélyának, Vajdahunyadnak (XV. tábla kiépítése volt. Bár változtos ritmusú tornyokkal megszakított magas tetőzetével, gazdag kiképzésű ablaksoraival és erkélyeivel, a faltagozások vertikalizmusával távolról emlékeztet a francia vidéki kastélyokra, nagyobb tömbszerűségével, erőteljes tektonikus hangsúlyaival és védőműveivel, a díszítő elemek leegyszerűsítésével, egész festői hatásával a magyar építészeti gondolkodásra jellemző, egyéni alkotás. Művészi kiképzésűek a belső helyiségek is, a kápolna és az arányaiban nemes, tágas lovagterem (XV. tábla, a leegyszerűsített formanyelvet beszélő, tipikusan magyar stílű falfestményekkel ékes ú. n. Mátyás-loggia. A Hunyadi Jánostól épített s halálakor, 1453-ban már befejezett vajdahunyadi vár egy korábbi helyére épült, melynek falait a tetemesen megnagyobbított új építkezésrészben megtartotta. A XIV. század elején emelt első épímény királyi vár volt, amelyet Zsigmond király 1409-ben Vajk nevű udvari lovagjának, Hunyadi János atyjának adományozott. Az első vár beletartozott a királyi várak rendszerébe, amely az egész országot behálózta, s amely még Szent Istvántól létesített, jellegzetes magyar intézmény volt. A királyi várak egyrészt az ország védelmét, másrészt a királyi közigazgatást szolgálták, amennyiben a környéket ezekből igazgatták a király megbizottai, az ispánok. Belőlük fejlődött a magyar közigazgatásnak ma is létező egyéni alkotása, a magyar alkotmánynak és függetlenségnek századokon át védőbástyája, a vármegye. Ebbe az ősi rendszerbe Erdély is beletartozott, a székelyek és a szászok részére megszabott némely különleges változattal és királyi privilégiummal.
