III.
III.
A legtöbb magyar vár története az Árpádház korába nyúlik vissza. Tudjuk, hogy brassóban már a XI. század első felében állott királyi vár, amelynek közelében még 1050 előtt a ma már nem álló s régészetileg néhány téglamaradványból ismeretes Sz. Lénárd-templom épült. A várak erőteljesebb kiépítése és újak építése nagyobb számban a XIII. század második felében, a tatárjárás után, IV. Béla idejében, majd a XV. században, különösen a déli végeken, törökök elleni védekezés céljából történt. Erdély önállósítása után legtöbbje a fejedelmek és egyes főúri családok birtokába került, s ekkor korszerű átalakításokon mentek keresztül. A ma is álló erdélyi várak közül még az Árpádok korában, jórészt a XIII. században épült a ma már romokban heverő s királyi várból parasztvárrá alakult Szelindek vára (Szeben megye), az ugyancsak omlatag egykori királyi erősség, Kőhalom (Nagyküküllő m.), a mai alakját 1630–1650 között Lónyai Zsigmondtól nyert aranyosmedgyesi vár, szép későreneszánsz kapuival; a XV. század elején Zsigmondtól a Bánffy-családnak ajándékozott Sebesvár (Bihar m.); az 1396-ban ugyancsak Zsigmondtól a Csáky grófoknak adományozott Körösszeg, melynek ma már csak öregtornya áll. Ugyancsak a XIII. századból származik Fogaras vára (XXI. tábla, a XVI. század óta a fejedelmek kedvenc tartózkodási helye, a legépebben maradt magyar várak egyike. A XVI. században megújították, s udvarát, a régi gótikus pillérkötegek felhasználásával kétemeletnyi, széles ívű nyitott árkádsorral, az erdélyi reneszánsz magyar kialakulására jellemző módon átépítették. Csáky István országos főkapitány, majd Bethlen Gábor, I. Rákóczi György s a leghuzamosabban benne lakott Apafi Mihály alakította, szépítette és gyarapította gazdag berendezéssel. Igen szép Lórántfy Zsuzsanna ajtaja 1640-ből. A vár külső képén feltűnik a négy, hatszögletű saroktorony, amelyeket zárt falak kötnek egymással össze. Hasonló alaprajzzal bír, sarkain kerek tornyokkal a XIV. században épült Küküllő vára (XXIII. tábla, a XV. század végéig királyi vár, később a szerencsétlen sorsú nagy diplomata és kormányférfi, Martinuzzi György bíboros, majd a Bethlen-család tulajdona; továbbá a négyzetes saroktornyokkal bíró, említett aranyosmedgyesi, s a XVI. század elején a Bogáthyaktól épített, a XVII. század közepén II. Rákóczi Györgytől átalakított radnóti vár (XXII. tábla, ahonnan az utolsó erdélyi fejedelmet, Apafi Mihályt rabságba vitték. A radnóti várat Agostino Serena építette át.
A kerek, négy- vagy többszögű, alacsony, kiugró saroktornyokkal bíró, négyzetes alaprajzú vár- és kastélytípus jellemző az egész országra. Eredete a római saroktornyos castrumokra megy vissza s rokon némely árpádkori székesegyházunkkal. Példáival találkozunk úgy a Dunántúlon (Egervár, Várpalota, Hédervár), mint a Felvidéken a Magas Tátra aljáig (Nagybicse, Brunóc, Alsómicsinye, Márkusfalva) és a nagy Magyar Alföldet szegélyező Mátrában [Diósgyőr (XXII. tábla, Nagy Lajos vára]. Monumentális tanubizonyságai ezek nemcsak az ország építészeti egységének, hanem római kontinuitásának, amelyet ezen a földön valójában nem a később beszivárgott oláhok képviselnek, hanem a kultúra és a néplélek, valamint a történeti elhivatottság jogán az ezeréves magyarság, legitim örököse Pannoniának épúgy mint Dáciának, a Kárpátmedencében a római gondolat igazi őrzője.
Az erdélyi várak római eredetű alaprajzát átvette némely magyar templomerőd és későreneszánsz stílű főúri és nemesi kastély, valamennyi magyar építtető rendeletére emelt magyar típusu építmény, akárcsak a várak. Erdély egyik, építészetileg legérdekesebb, legfestőibb fekvésű vára Brassó mellett, az országból kivezető törcsvári szoros bejáratánál, meredek sziklaszirten emelkedő Törcsvár (XXIV. tábla, amely nevét az alatta elterülő székely helységtől, Törcsről nyerte. A XIV. század utolsó negyedében épült, s a következő század végéig királyi erősség volt. A közelében fekvő Brassó városa 1498-ban II. Ulászló királytól zálogba kapta. Sok harc dúlt körülötte, számos ostromnak volt kitéve, de se a törökök, se 1530-ban az oláhok nem tudták bevenni, s csak a székelyeknek sikerült elfoglalniok 1630-ban. 1617-ben villám sujtotta, s az ezt követő helyreállításkor nyerte mai alakját. 1886–88-ban tatarozták. Brassó városa 1918-ban Zita magyar királynénak, két év mulva pedig Mária oláh királynénak ajándékozta ezt a magyar alapítású és stílű büszke várat. Építészetére jellemző a magasba nyúló, toronyalakú középső építménynek és a jobbról csatlakozó, jóval alacsonyabb szárny felső részének elegáns kettős vakárkád fölött pártázatos kiképzése, ami különleges stílusjegye a különösen Szepes és Sáros megyében elterjedt ú. n. felsőmagyarországi reneszánsznak, amint az északi Kárpátok alatt, a késmárki Thököly váron és várostornyon, a fricsi (XXV. tábla és a bethlenfalvi kastélyokon, a lőcsei városházán és Thurzó-házon, az eperjesi Rákóczi-házon, a magyar történet és művészettörténet mindmegannyi kimagasló emlékén, Törcsvára példaadó mintáin láthatjuk. Így köti összea magyar stílusakarat acélabroncsa az északi Kárpátokat a délkeleti Kárpátok bérceivel. S ez nem az egyetlen példa, nem az egyetlen közös stílusvonás, amint már láttuk és még látni fogjuk. Eredetileg ilyen pártás oromzata volt a XVII. században átépített aranyosmedgyesi várnak. Hasonló tagozással bír a prázsmári (Brassó megye) templomerőd (XXV. tábla kiemelkedő nyugati falának koronázó attikája, a legszebb erdélyi templomerőd magyar stílus jellegének bizonyítéka.
Az istentisztelet mellett a harci védelmet is szolgáló templomerődök az erdélyi építészetnek sajátos alkotásai. Javarészük a XV. és a XVI. században épült. Ilyen nagy számban sehol a külföldön nem fordulnak elő. Szerkezetük lényegileg gótikus, s felépítésükben, egész megjelenésükben teljesen különböznek a külföldiektől, a német-, francia- és spanyolországi, sőt a többi magyar vidékeken épült erődített templomoktól. Nagyjában két típusuk létezik Erdélyben: az egyik esetében a templomot tornyokkal, bástyákkal és más védőművekkel ellátott erős falak veszik körül, a másik esetben magának a templomnak megnyujtott, magas szentélyét építik ki lőrésekkel és a tető alá kiugró védőfolyosókkal a védelem céljára. A magyarlakta vidékeken, nagyobb számban a keleti határhoz közel fekvő Székelyföldön épúgy mint a szászoknál találkozunk velük, ahol némelyikét a német lovagrend építette. A magyar és a szász templomerődök stílusát legtöbbször könnyű megkülönböztetni egymástól, bár hatottak is egymásra, miként a két szomszédos, gyakran együttlakó nép egyéb művészi megnyilatkozásában is, a különbségek és a nyilvánvaló nemzeti sajátságok mellett, természetszerüleg élénk kölcsönhatás mutatkozott, különösen a figurális művészetekben és az ötvösségben. A magyar erődtemplomok zártabbak és tömörebbek, szerkezetük többnyire egyszerűbb, inkább várszerű. Nem egy esetben világos rajtuk a magyar várépítkezés hatása, mint az udvarhelymegyei erkedi erődtemplomon (XX. tábla, amelynek falövezete a fatornyok mintájára fasisakkal fedett és részben körüljáróval bíró négy négyzetes sarokbástyával van megerősítve; a belül középen emelkedő templomnak kettős tagozatú karcsú fasisakkal ellátott vaskos kőtornya a várak öregtornyára emlékeztet. Hasonló várszerű benyomást tesz a sepsiszentgyörgyi református erődtemplom. A Székelyföld erdőtemplomainak hosszú sorából idézzük az eredetileg magyar településű szászsárosi erődtemplomot (XIX. tábla, 4.), továbbá a szenttamásit, szentmihályit, homoródszentmártonit, kézdiszentlélekit, mindszentit, sepsiárkosit, illyefalvit, csíkménaságit, karcfalvit, bölönit, zabolait, kászonit, nagyajtait. A magyar fatemplomokat is gyakran kő- vagy téglafallal övezték.
Mint rendeltetésben és szerkezetükben rokon építményekről meg kell emlékeznünk a több helyütt, úgy magyar, mint szász vidéken még álló, erődítésszerű városfalakról, amelyek bástyáikkal, tornyaikkal és kapuzataikkal érdekesen hangolják a városképet. A tatárjárást követő s már elégtelennek bizonyuló erődítések után Zsigmond király, tekintettel a fenyegető török veszedelemre, 1405-ben elrendelte a városok erősítését. A legnevezetesebbek voltak a jórészben ma is fennmaradt brassói és nagyszebeni erődítések és a kolozsváriak, amely utóbbiak ugyancsak Zsigmond rendeletére a XV. század elejétől kezdve épültek, 1805-ben még teljes épségükben állottak s nagyrészüket csak a mult század második felében bontották le. Építészetileg, épp úgy mint az erődtemplomok, alapjában gótikusak voltak és a magyar várépítészet hatását viselték.
