VII.
VII.
Az erdélyi magyar művészet képe nem lehet teljes és világos, ha meg nem emlékezünk az ötvösségről, a régi magyar művészet egyik legnemzetibb ágáról, amely nemcsak nemzeti műformákat, de sajátos technikákat is kialakított. Erdély nagy szerepét a magyarországi ötvösségben már gazdag nemesfém-, ezüst- s különösen aranybányászata is biztosította. A nagy keresletet az egyházak, úgy a katolikus, mint a protestáns egyház litergikus szükséglete, a társadalom vezető rétegeinek, elsősorban a műszerető fejedelmi udvarnak, a nemességnek és polgárságnak igénye, s az ékszerektől csillogó magyar női- és férfiviselet különölegessége magyarázza, s végül a díszfegyverek, kardok, tőrök, buzogányok használata, ami könnyen érthető a harci erényeire büszke népnél.
Erdély már a középkorban kiváló ötvösműveket hozott létre, bár ekkor még nem vette át azt a vezető szerepet, amelyet a magyar ötvösművészetben a XVII. és a XVIII. században betöltött. A gótika korában alig volt stíluskülönbség az erdélyi és egyéb magyarországi ötvösség között, amely az egész középkorban elsősorban a liturgikus művészetet szolgálta. A magyar ötvösművészet e korbeli legjellegzetesebb alkotásai, a sodronyzománcos kelyhek kivitelében csak az a különbség volt, hogy az erdélyiek színskálája sötétebb, a felvidékieké pedig világosabb, élénkebb. A sodronyzománcozást Itáliából, a XIV. század végén vették át a magyar ötvösök, s alakították nemzeti technikává a XV. és a XVI. században, midőn Olaszországban már felhagytak vele. Kivételkép a XVII. században is alkalmazták, mint Kemény János fejedelem kardján (LX. tábla, dísznyergén és zabláján (Budapest, Nemzeti Múzeum). Erdélyi munka a legszebb, leggazdagabban kiképzett s méreteire is legnagyobb magyar gótikus kehely, az 1440 tájt készült és Suky Benedektől, az erdélyi nemesség egyik főemberétől a gyulafehérvári székesegyháznak ajándékozott, onnan az esztergomi főszékesegyház kincstárába került aranyozott ezüst, sodronyzománcos kehely (LIV. tábla. Kiváló mesterre vallanak a jó architektonikus érzékkel felépített kehely talpán, szárán és nódusán, a hajlott hátú ívvel zárt gótikus fülkébe helyezett, rendkívül finoman megmintázott egész- és félalakok – mingegyike külön kis remekmű –, a csészén körülfutó korongokba zárt lapos domborművek, s a közéjük ékelt ívcikkelyekben, valamint a lábazat szirmaiban üdén előbukkanó, egyszerűen stilizált, szines virágok. A Suky-kehellyel stílusban rokon és hasonló korban készült az esztergomi kincstár csüngő ereklyetartója (monile), az egyik oldalon gyöngyház, a másikon aranyozott ezüst domborművekkel, áttört peremén ékkövekkel és gyöngyökkel; továbbá a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött kerek mell-ereklyetartó közepén a Suky-kehely domborműveire emlékeztető Pieta-ábrázolással, keretén finom sodronyzománcos díszítéssel. Mind a kettő a XV. századközepi erdélyi magyar ötvösségnek fényes emléke. A XV. század második feléből és a XVI. század elejéről származó erdélyi későgótikus kelyhek közt ugyanazokkal a típusokkal találkozunk, mint Budán, Kassán, vagy a Szepességben. A magyar stílusegység épúgy megvolt az ötvösségben, mint a monumentális művészetben. Sokszor a szász ötvösök műveit is nehéz megkülönböztetni a magyarokétól, a kölcsönhatás folytán. A magyar ötvösség két főcentruma Kolozsvár és Marosvásárhely, a szászoké Nagyszeben és Brassó volt. S bár az előbbi városok ötvöscéheiben csaknem kivétel nélkül magyarok foglaltak helyet, az utóbbiakban pedig szászok, a kölcsönös kapcsolatok mellett bizonyít sok közös forma, valamint az a körülmény, hogy a magyarok és szászok egyaránt dolgoztak a fejedelmi udvar számára s poharaikon, serlegeiken, tálaikon egyformán használták a magyar és a német vésett feliratokat. A szászok németnyelvű céhirataiban nemritkán találunk magyar, a magyarokéban meg német ötvöstechnikai kifejezéseket. A szász származású s Kolozsvárt magyarrá lett Brózer István, ebben a magyar kiejtésre valló alakban véste a saját és »Colosvar« magyar nevét az ottani református egyház megrendelésére színaranyból készült, erdélyi zománccal és domborművekkel díszített, igazi magyar ízlésű kehely magyar nyelvű jelzetére: »Colosvarat Brozer István czinálta anno 1.6.4.0.« Mégis, a magyar és a szász ötvösművészetnek különleges formáik is voltak, bizonyos technikákat és motivumokat szívesebben – ha nem is kizárólagosan – használt az egyik nemzet, mint a másik.
Az erdélyi magyar ötvösök és megrendelőik rendkívül szerették a színes zománcot s a XVII. században kialakították a sodronyzománcnak egy sajátos helyi változtatát, az ú. n. erdélyi zománcot, amely amattól abban különbözik, hogy a zománcfelület keretelése nem sodrott, hanem egyenes fémszállal történik. Egy másik erdélyi zománcozó eljárás a színes, derűs virágokkal ékes festett zománc, az erdélyi virágos reneszánsznak, elsősorban úri ékszereken alkalmazott válfaja. A festett zománc, különösen a XVIII. században a felvidéki ötvösségnek is kedvenc technikája, itt azonban főként liturgikus tárgyakon, kelyheken, Úrfelmutatókon alkalmazzák, s nem virágmotívumokat, hanem alakokat, szenteket és bibliai jeleneteket ábrázolnak, színezésük pedig sötétebb, mint az erdélyieké. A színskála most fordított, mint a korábbi sodronyzománcon, amelynél az erdélyi sötétebb, a felsőmagyarországi pedig világosabb. A fejedelemség korában az erdélyi magyar ötvösök általában inkább használják a fém alakításánál a domborítást és a vésést, semmint az öntést, amit a szászok, sok ábrázolási motivummal, allegorikus és mitológikus alakkal és jelenettel együtt a német ötvösművészettől, elsősorban a nürnbergi és augsburgi mesterektől vesznek át. A magyar ötvösműveken gyakrabban találkozunk csata- vagy vadászjelenetekkel, bár általában, a kancsókat, serlegeket, kupákat szívesebben díszítik egyszerű tagolású keretekbe foglalt, szélesen stilizált virágokkal, gyümölcsökkel, füzérekkel, címerekkel, régi pénzekkel, stb. A virág ime az erdélyi magyar művészetnek az ötvösségben épúgy vezérmotivuma, mint a díszítőszobrászatban és festészetben, mint a népművészetben. Trébeléssel, véséssel és poncolással a legkülönbözőbb felületi hatásokat érik el; a technikai eljárás szerint megkülönböztetik a lefolyó cseppekkel kivert ú. n. verejtékes poharakat, a hullámosan vésett »gyapjaspoharakat«, a sűrűn poncolt ú. n. cápás poharakat stb., amelyek mind igen kedvelt típusok voltak. Gyakori és jellegzetes magyar forma az enyhén tölcséres, karcsú, egyszerű díszítéssel kivert, rendszerint aranyozott ezüst »talpas pohár«, melynek magas, üres talpán többnyire vésett török-magyar csatajelenet fut körül. A Németországba került ilyen poharakat »Türkenbecher«-nek nevezték. Érdekes, sehol másutt nem található hordószerű formája van a budapesti Nemzeti Múzeumban letétként őrzött Teleki-csobolyónak (LVII. tábla. Belényesi György készítette 1687-ben Teleki Mihály kancellár számára. Nehézkes alapformája ellenére kiváló művészi munkává avatják az elegáns vésett reneszánsz díszítmények, a nyesett és hajlított ág formájában finoman kivitelezett széles fogantyú, a hordócska abroncsainak ízléses tagolása és az oldalába két sorban elhelyezett barbár ezüstpénzek, ami utal arra, hogy a csobolyó mestere a fogarasi pénzverőház igazgatója volt. Hasonló jellegű, eredeti darab Szakáll János kolozsvári ötvösmesternek 1779-ben készült, füllel ellátott magyar kulacs alakjában formált boroskancsója. Az elegáns, tiszta formákban tartott, karcsú nyakú kancsó síma felületének egyetlen dísze a közepén babérkoszorúba foglalt vésett címerkorong. Az ötletes mesternek két másik kannája lopótök-, illetve sisakalakú. Az erdélyi magyar kupák, serlegek, fedeles kancsók általában karcsúbbak, díszítésükben kevésbé zsúfoltak, mint a szász ötvösök hasonló művei. Díszítésük plasztikusabb, mint a magyar daraboké, amelyek felülete síkszerűbben van kezelve, ami az erdélyi magyar szobrászatra és festészetre – különösen a középkori falképekre – egyaránt jellemző. Legnagyobb a különbség talán az ékszerekben, ami az eltérő ruházkodásból következik. A gazdag, festői magyar díszruha több és színesebb ékszert kívánt, mint a szász polgárság egyszerűbb öltözéke, melynek fő díszei, még a XVII. és a XVIII. században is nagyjában a későgótika formakörében mozgó s főkép az ú. n. Királyföldön készült, népies jellegű bogláros övek voltak.
A felsorolt megkülönböztető stílusjegyek a két nemzet ötvösművészete között csak irányító jelleggel bírnak, s csak nagy általánosságban érvényesek. Ellenkező példák is bőven akadnak, a stíluskeveredés jeléül.
A stíluskapcsolat Erdély és az anyaország ötvössége között az önálló fejedelemség korában sem szűnt meg, s azt elsősorban maguk a könnyen mozgó ötvösművek, a vándorló mesterek és legények tartották fenn. Az ebben az időben Erdélyhez tartozó Nagyváradon született és tanult, s más erdélyi városokban is megfordult Kecskeméti Ötvös Péter a törökök ostroma elől 1660-ban Kassára menekült, s három évvel később polgárjogot szerezve, ott működött tovább. Lőcséről, az északi Kárpátokból Erdélybe vezető hagyományos úton jött és telepedett meg 1675-ben, 31 éves korában, már mint kész művész, ennek a kornak Magyarországon legkiválóbb ötvöse, Hann Sebestyén, aki különösen a plasztikusan képzett, bibliai vagy mitológiai jelenetekkel díszített fedeles díszkancsóknak volt mestere. Mozgalmas, túlhalmozott stílusa már barokkos. Magyar urak számára is dolgozott s műveire magyar feliratokat is alkalmazott. Jelentőségét már maga az a körülmény is bizonyítja, hogy egyaránt magáénak vallja a magyarság és a szászság. Ezt a vetélkedést és a hozzá hasonlókat maga a név nem döntheti el a már Szent István óta több vendégnéptől lakott Magyarországon, ahol azok otthont és hazát találtak.
Az erdélyi magyar ötvösség sokáig hű maradt a reneszánsz formákhoz, akárcsak a művészet többi ága. Mint az építészetben és a díszítő plasztikában, Kolozsvári Tamással a festészetben, az ötvösségben is kolozsvári magyar mesterek voltak a reneszánsz első meghonosítói, terjesztői, magyarrá alakítói. A kolozsvári volt a legmagyarabb erdélyi ötvöscéh. A XV. századból fennmaradt legrégibb céhpecsétje latin feliratán a város nevét épúgy magyarul írták, mint ahogy magyarul szignálta magát »Thomas de Coloswar« garamszentbenedeki szárnyasoltárának predelláján. Szebbnél-szebb magyar nevek virítanak a kolozsvári ötvöscéh névjegyzékében: Képíró Ferenc, Katonay Mihály, Bajusz Márton, Szakáll János, Gyulai László, Cimbalmos István, Hunyadi András, Zilahy Pál, Gáthy Mihály, Kolozsvári Kis József, stb. Az ő műveik szerezték meg a városnak a »kincses Kolozsvár« elnevezést. Elsősorban ők szolgálták ki a fejedelmeket és a magyar főurakat.
Losonczy Antalnak, K. F. kolozsvári mesterjeggyel és az 1548 évszámmal ellátott, díszes tálon álló, zománcos, vert és öntött aranyozott ezüstből készült, fedelén szétterjesztett szárnyú sassal díszített hatalmas kancsója (LV. tábla a legfényesebb magyar ötvösművek egyike s a legtisztább, érett reneszánsz stílben tündököl. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy világszerte alig van nála szebb, méreteinél fogva is impozánsabb reneszánsz díszedény. Mesterjegyét Képiró Ferenc kolozsvári ötvössel azonosítják. A herceg Esterházyak gazdag kincstárának legpazarabb darabja s ezzel együtt letétben a budapesti Iparművészeti Múzeumban őrzik. Tektonikus alkatával, szélesen, magyarosan stilizált díszítésével a magyarrá vált XVII. századi erdélyi későreneszánsz ötvösség jellegzetes alkotása I. Rákóczi Györgynek nagy fedeles kupája a Magyar Nemzeti Múzeumban (LVI. tábla.
)
Káprázatos gazdagságot, leleményes formákat és változatos technikákat fejlesztett ki az erdélyi magyar ötvösség az ékszerben, amilyenek a drágaköves gyűrűk és násfák, köztük a szalagcsokor formájú, rendszerint festett zománcos ú. n. máslik (LIX. tábla, nyakláncok, ú. n. általvetők, derékpántok és övek (LVIII. tábla, koronkáknak nevezett diadémok, zománcos virágban végződő s hullámos szárra illesztett ú. n. rezgőtűk (LIX. tábla, a női szépségnek és a szép magyar viseletnek megannyi méltó kísérője. A férfi díszruhák festői pompáját pitykék, mellcsatok, mentekötők, övek (LXI. tábla, kucsmaforgók (LIX. tábla emelték. Pompás díszfegyverek készültek, kardok (LX. tábla tőrök, buzogányok és fokosok (LXI. tábla, amelyek díszítésén és kövein gyakran érvényesül a keleti, török és perzsa ízlés hatása. Gyakran díszítették ezüst veretekkel a dús hímzésekkel borított nyergeket is (LX. tábla. Az erdélyi ötvösség az ország többi részét is ellátta ékszerekkel, s ezek a magyar családoknak ma is, a régi dicsőségre emlékeztető féltett kincsei, a Királyhágón innen és a Királyhágón túl.
*
Az erdélyi magyar művészet történetének vizsgálatából kitűnik, hogy az majdnem egyenlő az erdélyi művészet történetével. Értékes, sok tekintetben egyéni hozzájárulást szolgáltatott a szász népcsoportnak, az irányító magyar művészethez sok szállal fűzött művészete. Az erdélyi szászok művészete legtöbbször közelebb állott a magyarhoz, mint annak a földnek művészetéhez, ahonnan új hazájukba jöttek, sőt a német művészet hatása is legtöbbször a magyar művészet közvetítésével jutott el hozzájuk. Az irányító szerepet a magyar művészet vitte, s az vezette be, honosította meg és idomította magyarrá a nagy európai stílusáramlatokat. Ebből a folyamatból az oláhok kimaradtak; az európai ízlés változásairól nem vettek tudomást s élték a maguk provinciális, megmerevedett ortodox, balkáni művészi életét, amely ritkán lépte át a népművészet küszöbét. Értetlenül álltak szemben azzal az európaivá lett nagy szellemi és művészeti mozgalommal, a reneszánsszal is, amely állítólagos fajtestvéreik földjéről indult világhódító útjára, amelyet Magyarország karolt fel elsőnek, s amely az erdélyi magyarságnak is különlegesen kedvelt művészi-, sőt egyidőben sajátos élet-stílusa lett. Ez a negatívum is bizonyítéka annak, hogy az oláhok nem érezték a latinság tudatát, amely épúgy mint a latin folytonosság hamis romantikus elmélete a XVIII. század irodalmi elképzelésében jött létre. A művészet szemléltető eszközével is kimutattuk, hogy az olasz-latin szellemnek, az örök Róma ideáljának a magyarság volt a képviselője Erdélyben, az egykori Dácia földjén, épúgy mint a Pannonia örökségét őrző és élvező Dunántúlon; mint Budán, az olasz reneszánsz legnagyobb rajongójának és terjesztőjének, Korvin Mátyásnak udvarában; Esztergomban, a prímási székhelyen, ahol a legszebb reneszánsz emlékek maradtak fenn; mint Felső-Magyarország fővárosában, Kassán, ahol az egyik legbőkezűbb reneszánsz főpap, Szathmáry György született s ahol a magyar mesterek képeiről az umbriai festők szelíd bája mosolyog; s az északi Kárpátok alatti városokban, ahol, Thököly késmárki várán, a legnagyobb magyar szabadsághős, II. Rákóczy Ferenc eperjesi házán és sok más emléken a magyarrá alakult reneszánsz építészet a XVIIII. századig élt, akárcsak Erdély bércei közt, amely szintén nem tudott elszakadni a magyar lélekhez oly közelálló varázsától.
Erdély műemléki térképe (LXII. tábla világosan mutatja, hogy sok oly helyre, nagy összefüggő területekre, melyeken a magyarság létezéséről, történeti és kulturális életéről ma is álló műemlékek tesznek bizonyságot, később, nem is oly régen oláh telepesek szüremkedtek be s változtatták meg a történeti Erdély valódi néprajzi arculatát.
A legszigorúbb történeti és stíluskritikai módszerrel kimutatható magyar műalkotások alapján vizsgáltuk az erdélyi magyar művészet szerepét, s vontuk le következtetéseinket. Kiváló erdélyi és Erdélyen kívüli magyar műemlékek párhuzamaival bizonyítottuk és tettük szemlélhetővé képtábláinkon a nagymagyar stílus erdélyi kisugárzását és közösségét az ország többi vidékének művészetével, a nyugati és északi végekig.
Amint Erdély története az önálló fejedelemség idején is magyar történet volt, művészete is kiszakíthatatlan része az egyetemes magyar művészetnek: része az oszthatatlan magyar szellemiségnek.
Erdély magyar művészete beleolvad a nagymagyar művészetbe, s annak stílusfejlődésében nem egyszer irányító szerepet játszott. Nélküle csonka a magyar művészet és a magyar lélek.
