VI.
VI.
Az önálló fejedelemség megszünte után, a Habsburg-ház uralmával és a gubernium megalakulásával, az új politikai helyzettel és társadalmi átalakulással kapcsolatban új szellemi és művészeti áramlatok jutottak Erdélybe. A Habsburgoktól előmozdított osztrák barok szellem és művészet volt ez, amely erős és céltudatos központi irányítással a birodalom minden részében elterjedt. A császári és királyibirodalmi barokművészet azonban országonként, így Magyarországon és Erdélyben is helyi vonásokat öltött. Ebben a hatalmas művészeti szervezésben osztrák- és bajornémet művészek mellett olaszok is résztvettek, ami nemcsak az osztrák császárság felsőolaszországi hódításai folytán érthető, hanem még inkább azon egyszerű ténynél fogva, hogy maga a barok stílus végeredményben Olaszországban jött létre. Habsburgbirodalmi kialakulásából a közös jogar alá tartozó minden tartomány és ország kivette a részét, így a magyar királyság is, amelynek területén, ennek a stílusnak sok mestere, így épp a legkiválóbbak, mint Donner és Maulbertsch, huzamosan működött és legjobb műveit alkotta.
Az erdélyi nagyfejedelemségben, – amelyen a Habsburgok a magyar szentkorona jogán uralkodtak –, részben ott megtelepedett másodrendű osztrák és német mesterek honosították meg az új stílust, amely ott is öltött helyi vonásokat. Olykor nehézkesebb, tömegeiben zártabb lett, gyakran elhagyta a túlságos és túlhalmozott cikornyákat, amelyek ellenkeztek a helyi művészeti hagyományokkal s nem is feleltek meg az erdélyi magyar szellemiségnek, amint oly jellemzően mondta Bocskay István fejedelem: »Sem a dialektikához, sem az rhetorikához nem tudunk.« Az erdélyi magyar művészetnek idegenkedése kezdőttl fogva a retorikai sallangoktól és az érzelgősségtől, s vonzalma az egyszerűbb, zártabb, tektonikusabb, lakonikus formákhoz nem volt a kisebb képesség, vagy művészi igénytelenség jele, hanem határozott stílusakarat, amely a magyar néplélek mélyéből merít.
A rövidéletű erdélyi barok részleges magyarrá idomításában szerepe volt a magyarországi barok emlékek, az ott kialakult típusok és stílusvonások hatásának. Az egyházi építészetből legérdekesebb példája az 1817–24 közt épült kolozsvári jezsuita, ma piarista templom (XLVII. tábla, amely alacsony tornyaival, homlokzatának lapos félpilléreivel, egyenes párkányaival, középső szakaszának hármas ablaktagozásával, s a fölötte emelkedő volutás és kerekablakos síma oromfalával az 1671–1681 közt épült kassai jezsuita, jelenleg premontrei templomnak, – az ottani, tartózkodó barok stíl egyik kezdő emlékének – stílusleszármazottja, s egészen közeli rokonságban áll a kassai templom egy másik fejleményével, a kolozsvárinál valamivel korábban épült (1715) eperjesi ferencrendi templommal (XLVII. tábla, a kassai Tornyosi Tamás művével. Lehet, hogy a kolozsvári piarista templomot is ez a kiváló kassai mester tervezte. A kolozsvári egykori jezsuita templomnak, kassa-eperjesi eredetű homlokzati megoldását később, már a klasszicizmusba hajló nyugodtabb és szárazabb fogalmazásban átvette a marosvásárhelyi volt jezsuita templom, a csíksomlyói és a székelyudvarhelyi Ferences-templom s több más erdélyi templom.
Az erdélyi barok kastélyok egy csoportjánál viszont a pestkörnyéki kastélyok (Gödöllő, Pécel, Nagytétény, stb.) széles és nyugodt barok stílje, az ú. n. Grassalkovich-barok talált élénk visszhangra. Első helyen említendő, jó tagozása, stílustisztasága és kitűnő karbantartása miatt gróf Teleki Domokosnak, 1772–1803 között épült, U-alakú alaprajzzal, kettős hajlatú magas tetőzettel ellátott gernyeszegi kastélya (XLVIII. tábla. Ehhez a csoporthoz tartozik a középső rizaliton a bethlenszentmiklósi kastély udvari homlokzatára emlékeztető szép, nyitott loggiával bíró, s a XVIII. század utolsó negyedéből származó, már klasszicizáló zsibói Wesselényi–Teleki kastély (XLIX. tábla és az ívesen elődomborodó középső részén szintén tábas loggiával képzett mezősámsondi Rhédey–Bethlen kastély (1777–79), gróf Bethlen István kastélya (XLIX. tábla.
A barok alapjában idegen hangzású intermezzója után Erdély magyar művészete az egyszerűbb, nyugodtabb és tisztább építészeti formában, lecsökkentett díszítő elemekkel fellépő klasszicizmus stílusvilágában újra otthonosan érezte magát. A neoklasszicizmus minden nehézség nélkül simult a hosszúéletű erdélyi reneszánsz hagyományaiba. Mint a feléledő klasszikus formák korábbi korszakában, a reneszánsz idején, úgy az új klasszicizmus idején is Kolozsvár volt a kezdeményező. Mint akkor, most is olasz művész, Carlo Justi, a kolozsvári Toldalaghi-Korda ház (1801–1809; jelenleg gróf Bánffy Miklósé; LI. tábla tervezője volt az útmutató. Ennek a hatalmas sarokháznak külsejét, a földszintet és az emeletet klasszicizáló fejezettel bíró egyetlen lapos félpillér rend fogja össze és tagolja nyugodt ritmusban. Keretnélküli nagy ablakok nyílnak rajta, míg udvarát– Bramante építészeti elgondolásának távoli visszhangja gyanánt – a földszinten íves és pilléres, az emeleten pedig architrávos, karcsúivű oszlopokon nyugvó, nyitott oszlopcsarnok veszi körül. Felépítésében és díszítésében magyar mesterek vettek részt, Kocsárdi Mihály kőfaragó a főkapun és az udvari oszlopokon dolgozott, Csűrös Mihály faragta a címertáblát és Ungvári István készítette a földszinti ablakrácsokat. A klasszicizmust előkészítik már a helyi mesterek, így Leder József 1790–99-ben épült s homlokzatán emeletenként pilaszterekkel tagolt, szép erkélyes kapuval bíró Teleki-házon, melyen már csak a kettős copfos tető emlékeztet a barokra, s amelyben Teleki József, a Hunyadiak történetírója élt és dolgozott. Ugrai László, az átmeneti stílű unitárius templomon (1792–96, L. tábla) is megpendít már klasszicizáló motívumokat. Tőle származik részben a régi kollégium is (1801), amelynek barátságos udvara földszinti és egymás fölött két emeleti, széles ívű nyitott árkádjaival a régi erdélyi magyar kastélyépítészet hagyományos udvari kiképzését veszi át, amelynek korábbi helyi példái közül felemlítjük a Karolina-téri egykori Mikes-ház udvarát (XVIII. század vége). Ebből a korból egész sereg magyar mester dolgozik Kolozsvárott, mint Sós Márton, Tóth György, Horváth Pál, Keresztesi György, Szőcs Dániel, Török Antal stb. A magyarrá vált erdélyi klasszicizmusnak egyik legkorábbi, nagy műtörténeti és nemzeti becsű emléke volt az oláhoktól legutóbb lebontott kolozsvári Nemzeti Színház (L. tábla, Alföldi Antal műve (1804–21). Későbbi, tipikusan magyar neoklasszikus alkotás a külmagyarutcai, monumentális hatású református templom (1829–1851), amelynek építésze a Péchy Mihálytól tervezett debreceni Nagytemplomot vette mintául. A klasszicizmus a XIX. század első felében egész Erdélyben elterjedt; a kastélyépítészetben legjelesebb emléke a koronkai Toldalaghi-kastély. Ebben a stílusban épültek az oszlopos tornácú nyájas magyar falusi kúriák úgy Erdélyben, mint Magyarországon, amellyel a század közepén közjogilag is újra egyesült, s amelytől lélekben és művészeti életében sohasem szakadt el.
Gerevich: LVII. tábla
Teleki Mihály kancellár ezüst csobolyója, Belényesi György műve, 1687.
Gerevich: LVIII. tábla
Női öv (XVII. sz.). Överetek és Goblár (XVI. sz.). Budapest, Nemzeti Múzeum.
Gerevich: LIX. tábla
XVII. és XVIII. századi erdélyi ékszerek, csatok, női rezgőtű és hajcsokor, kucsmaforgó, szalagcsokor alakú »másli«).
Gerevich: LX. tábla
Teleki Mihály kancellár nyerge. – Kemény János fejedelem kardja. XVII. sz. Budapest, Nemzeti Múzeum.
Gerevich: LXI. tábla
Magyar diszfegyverek és övek. XVI–XVII. sz.
Bethlen Ferenc és Báthory István országbiró hegyes tőre.
I. Rákóczi György, Báthory István és Kemény János fejedelem buzogánya. – Diszövek.
A XIX. század első felében az ország kettős fővárosának, Pestnek és Budának egyre fejlődő szellemi élete mind több erdélyi írót és művészt vonzott oda, a művészek élén Barabás Miklóssal, a század legkiválóbb magyar arcképfestőjével. Ezek a toll és az ecset fegyverével korábban megvalósították az Úniót, mielőtt azt 1848-ban politikailag is kimondták volna. Azóta Erdély művészete teljesen összeforrott az ország többi részével, s ha az újabb magyar művészetnek sok kiváló tehetséget adott is, ebben sem külön erdélyi vonást, sem külön iskolát vagy még helyi csoportot sem fedezhetünk fel. Sőt jellemző, hogy az újabb magyar építészet és iparművészet azon csoportjának tagjai, mint Kőrösfői Kriesch Aladár, Nagy Sándor, Thoroczkai-Wiegand Ede, Maróthi Géza, kik az erdélyi népművészet őstelevényébe nyúlnak vissza, nem erdélyiek, az ifjabb nemzedékhez tartozó, temesvári származású s Erdélyben megtelepedett Kós Károly kivételével; mint ahogy az erdélyi népdal két zseniális gyüjtője és a modern magyar zene legmagasabb alkotásaiban megszólaltatója, Bartók Béla és Kodály Zoltán sem erdélyi.
Erdélyi származású volt a XIX. század második felének legnagyobb történeti festője, a magyar művészi léleknek egyik legerőteljesebb megszólaltatója, Székely Bertalan, aki élete nagy részét Budapesten töltötte s aki fő műveit is itt és Pécsett alkotta (LII. tábla. A magyar romantikus realizmusnak egyik legnagyobb tehetségű képviselője, Gyárfás Jenő viszont erdélyi szűkebb hazájában dolgozott, anélkül, hogy festői stílusával és művészi elképzeléseivel külön erdélyi vonást képviselt volna. A brassói származású Koszta József, az élő magyar művészek e nagyérdemű veteránja, mély tónusú rapszódikus festőiségével a legnagyobb magyar festő, Munkácsi Mihály hagyományaiba kapcsolódik, s távol bérces szülőföldjétől, a Nagy Magyar Alföldön él s fejezi ki szuggesztív erővel ennek festői szépségeit.
Érthető, hogy az erdélyi származású újabb magyar művészek törekvései beleáramlottak a nagy magyar stílus széles folyamába, hiszen itt tanultak, vagy olyan külföldi művészeti centrumokban, Münchenben, Rómában, Párisban képezték magukat tovább, amelyek hatással voltak az egyetemes magyar művészet fejlődésére. A trianoni elcsatolásig a közös magyar szellemi és esztétikai légkörében éltek valamennyien, sőt ennek az áramát azután is érezték és érzik. Trianon után is több fiatal izmos tehetség jött fel Erdélyből a budapesti Képzőművészeti Főiskolára s lett tagja azután, magyarországi művésztársaival együtt annak a római Magyar Akadémiának, amelyből az ú. n. École de Paris kártékony hatását kiküszöbölve, a magyar művészet nagylendületű megújhodása kiindult. Közülük a két székely származású magyar szobrász, Borbereki Kováts Zoltán és Dósa Farkas András, a festő Mágori Varga Béla és Kún István, a grafikus Buday György, a székely balladák illusztrátora a fiatal magyar művésznemzedék legjobbjai közé tartozik. De az otthonmaradottak sem szakadtak le a magyar alkotó géniusz kebléről.
Borberekinek, az 1938-i velencei kiállítás magyar pavillonja előtt állott, tömör plasztikájú bronz kubikusában (LIII. tábla ugyanaz a magyar erő és alkotóképesség lüktet, mint az ősi gyulafehérvári székesegyházin hétszáz éve dolgozott elődeinek kemény kőszobraiban. S a velencei Biennálén époly joggal és teljességgel képviselte a ma is osztatlan, élő magyar művészetet, mint akár Budapesten született társai.
