3. Népünk foglalkozása, táplálkozása, lakmározás.
3. Népünk foglalkozása, táplálkozása, lakmározás.
Őseink fő táplálékát túlnyomó részben a halászat és vadászat adta; foglalkoztak a mellett földmíveléssel, állattenyésztéssel is, bár kisebb mértékben; «a család tej-élelmét szolgáltató kancza és tehén ott legelészett a folyók partjain».* Oláh népünk fő tápláléka a málékenyér s itala – sajnos – a pálinka.
Szikszai Lajos felolv. Szilágy vm. mill. közgy. jegyzők. 12. l.
Zilahi Károly a szilágysági oláhokról a Vasárnapi Ujság 1859. évi folyamában írt rövid népismertetésében, a mely mellől való az itt bemutatott két kép, kiemeli az oláh nép szép, erős testalkatát, de hozzáteszi, hogy tunyák s ritkán tudnak többet szerezni a mindennapi kenyérnél s a «polgáriasodásnak majd semmi előnyével sem ismeretesek». Foglalkozásuk leginkább földmívelés, ez azonban inkább csak a málé-termesztésre szorítkozik. Némelyek marhával kereskednek s méhtenyésztést is űznek. Sovány málékenyérrel s nehány fokhagymával hetekig eléldegélnek; húsneműt, főtt ételt, kivált saját házuknál, ritkán esznek, de napszámban, vagy mint cselédek, annál válogatósabbak. Gyümölcsfát gyéren tenyésztenek, kertjeikben alig van egyéb szilvafánál s silány vajalmánál, oltványuk nincsen. Szekerük rossz fakó-szekér, mely saját készítményük s benne vasszeg egy sincs. Hanyagságukat leszámítva felügyelet mellett elég jól dolgoznak, belőlük telnek ki falun és városon – a molnárok, kondások, csordások. 705Régentén az udvarbíróságot szinte minden uradalomban ők viselték.
Fő gyönyörűségük a vásárra járás, a mikor a ficsorok új kalapot tesznek, hajokat megkenik zsírral vastagon. A lányok arczukat bekenik pirosítóval. «Az oláh délelőtt a piaczot járja, délután beül a korcsmába, késő estig elpityizál kancsója mellett s szürkületkor hazaindúl. Addig megy, a meddig az Isten viszi s sokszor az országúton hál».
Bél Mátyás szerint 1753-ban Kraszna vármegyében jóformán egyetlen vendéglő nem volt. Oly híresek valának lakói a vendégszeretetükről.
Hogy a lakmározások, a «sokszor erőltetésekben is járó vendégeskedések» koronként mily mérveket öltöttek, érdekesen illusztrálja egy XVIII-dik századbeli körlevél,* mely erősen megszorítja a temetések, keresztelések és lakodalmok alkalmával kifejtett pazarlást és pompázást – «épen csak a szükséges illendőségig». A körlevél ugyan Szeben városát érdekli közvetetlen; de az intézkedést nálunk is jónak látták azzal a hozzáadással, hogy «a mi civiseink, külső és közrendeink ezen városbeli civisekkel részszerint nem is hasonlíthatók össze, általjában sokkal tehetetlenebbek» s így annál inkább szükséges, hogy igényeiket összébb húzzák s állapotukhoz képest mérsékeljék magukat.
Zilah város levéltára. (Közép-Szolnok vármegyének 1772 augusztus 2-dikán kelt körlevele Mária Teréziának 1771 deczember 21-dikén kelt rescriptuma alapján.)
A királyasszony akként intézkedett Szeben városánál, hogy a négy rendbe osztott nép első osztályának «a szebeni legfőbb és tehetősebb dúsgazdag polgárnak is tízféle éteknél többet lakodalom alkalmatosságával főzetni nem szabad; hanem a vendégek számához képest lehet az étket több vagy kevesebb tálakban tálaltatni». Konfektül pedig feladhatnak száraz vagy fris gyümölcsökön kívül piskótát, száraz vagy nádmézben csinált mandulát, száraz vagy malozsa-szőlőt, vagy fügét.
706A második osztályba tartozók nyolczfélét főzethetnek.
A harmadik osztálybelieknek hatféle étel van megengedve, a negyedik osztálybelieknek pedig négyféle. Konfektül e három utolsó osztály a fás gyümölcsökön kívül fánkokat, lepényeket és kalácsokat adhat fel.
Ha pedig valaki bármelyik rendből a megállapított számot túllépi, minden étekszámért két-két forint büntetést fizet. A «kávé, csokoládé vagy rozsolisnál 12 forint büntetés alatt senki ne kinálkodjék». Az első rendbeliek költsége a 80–100 forintot, a második rendé a 40–50-et, a harmadiké pedig a 10–15 forintot nem léphette túl.
Meghívhatja ugyan a gazda a lakodalomba atyafiait, vagy ha ezek közűl ki nem telnék násznagy stb., abban az esetben hívhat idegent is, de azonfelül minden behívott ilyen személy után hat-hat forint büntetés alá esik.
A vendégség készítése körűl csak három vagy két gazda forgolódjék. Inas a házi cselédeken kívűl az első rendbelieknél kettő, a többinél egy szerepelhet, a minek megszegése két forint büntetést von maga után.
A lakodalom csak egy napig tartson. Másnap az atyafiak elfogyaszthatják ugyan a maradékot, de friss tehénhúson és levesen kívűl egyebet főzetni nem szabad 12 forint büntetés terhe alatt, s nem szabad innen két forint büntetés terhe alatt máshova küldeni semmi ételt.
Pénteken vagy vasárnapon lakodalmat tartani 24 forint birság terhe alatt tilos. A táncz éjjeli 12 óráig tarthat s az elsőrendű civisek egész chorussal muzsikáltathatnak. A másod vagy középrendűek csak négy muzsikussal, minek meg nem tartására 12 forint büntetés esik. Ezüst kanalakat, késeket, töltött bőrös székeket csak azok használhatnak, «kiknek vagy magoknak vagyon, vagy közel való atyafiaktól kitelik». Máskülönben pedig olyanokat használjanak, «mint mineműek nékiek magoknál közönségesen szokásban volt». A bírság ezek megszegéséért is 12 forint.
707A temetési és keresztelési vendégségeket, süteményeknek és egyéb csemegéknek más házakhoz való küldözését, a «kézfogásbeli vendégeskedéseket» teljességgel tiltja, ugyancsak 12 forint bírság alatt.
Rettegi szerint «asztalok nem volt czifra az uraknak is csak az én értemre is, hanem széltiben felvitték a káposztát, répát, murkost, kaszáslevet s több efféle régi magyaros jó étkeket, de most soha sem tudja az ember, az uraknál mit eszik, mert egy tál étekben húszfélét is egybehabar s úgy főzi. Értem azt is, veres fazékból sokan ittak az urak közűl, de most mind üveg pohárokból isznak még az nemesi renden lévők is».
Azelőtt nagy gyönyörűségök telt az embereknek «a felettébb való boritalban», némelyek – két-három hétig – addig ittak, míg bele is haltak, most, «a ki jó hírét-nevét akarja megtartani, annak a részegeskedésről le kell mondani.»*
Hazánk 293–296. l.
A népmulatságok színhelyei a fonóházak, tollfosztók, máléfejtők stb. Krasznán minden utczán több fonóház van külön a leányok s külön az asszonyok számára. A világítást közösen fedezik. E fonóházak kaszinó számba mennek, a hol pletyka és politika egyaránt beszéd tárgya. Farsang idején a diósadi legények majdnem minden este álarczosan jelennek meg a közös fonóházakban s itt elmulatnak rendesen 11–12 óráig, a mely időn túl a fonó soha sem tart. Diósadon minden nagyobb ünnepen ifjusági bálokat rendeznek, még pedig utczák szerint. E bálok addig tartanak, a míg az ünnep; de a templomozás alatt szünetelnek s az ifjak seregestűl jelennek meg az isteni tiszteleten. Bürgezden a nők a tél beálltával egy pár háznál fonót tartanak, hol megjelennek a legények is s folyik a jó kedv, dalolás, mesélés, játék és tréfálkozás, különösen akkor, ha farsangosok is vetődnek a fonóba. Szombat este nincs fonóház. Inkább máléfejtőt, tollufosztót 708vagy ifjusági tánczmulatságot tartanak ilyenkor. A máléfejtő és tollufosztó-kalákák fűszere a mese és dal. A fiatalság évenként többször is rendez tánczmulatságot rendesen csekély belépő díjjal, melyet a leányért az az ifjú szokott fizetni, a ki iránta nagyobb vonzalommal viseltetik: szóval az udvarlója. Az ünnepi ruhába öltözött hivogató legény jelvénye virág, melyet mellén és kalapján hord. Táncz közben a legény ilyen rigmusokat mond: «Ez a kis lány atyámfia, szereti az apám fia!» «Ez a kis lány ellenségem, ez lesz az én feleségem, hopp!» Lakodalomkor: «A ki ide bámészkodik, tudom, ide kivánkozik». Görcsönben a tollufosztóban és fonókában szintén vegyesen jelennek meg férfiak és nők. Az idősebbek beszélgetnek, a fiatalok tréfálkoznak vagy énekelnek. Egy pár órai munka után a háziasszony főtt sütőtökkel vagy főtt tengerivel lepi meg vendégeit. A peéri ifjak úgy télen, mint nyáron egyszerű kalákákat vagy bálokat rendeznek, a hol csöndesen és szépen mulatnak. Csakis vasár- és ünnepnapokon vannak ily mulatságok; színhelyük magánházak. A fiatalok nyáron a piacztéren, melyet «Magtárdomb»-nak neveznek, vasárnap délutánonként különféle játékokat rendeznek, a melyek rendén szabad a csók és ölelgetőtés, a mi különben náluk egyszerű dolog.
Míg a szőlő virágában volt, vasárnap délutánonként ugyancsak járta a «pinczézés»: sorba járták a pinczéket s mindenki megkóstoltatta a maga borát.
Az oláhoknál, a Szamosmentén, például Szélszegen 1–2 előbbkelő legény szokott fogadni félévre egy czigányt, kinek bére sok mindenből telik. Így mindenik tánczoló legény és leány fizet egy csirkét, 1 forintot, egy vatikó (körűlbelűl öt liter) málét, 10 krajczár húrravalót stb. Gyakran ide rándúl a szomszéd falu fiatalsága vendégségre; ilyenkor büszkének tartja magát a legény, illetve leány, ha szülei házánál meg vendégelhetett valakit az átrándulók közűl. Táncz közben a legények néha népdal-töredékeket szavalnak. Hídvégen szokásban 709van a román körtáncz. Belső-Szivágyon bőjtök kivételével, minden ünnep- és vasárnapon tánczmulatságot rendez a fiatalság.
A legények évi 40–50 frtért zenészeket fogadnak és tánczteremnek kibérelnek egy csűrt, melynek haszonbére fejében minden tánczoló legény és leány egy kézi napszámot ró le. A táncz a templomból való kijöveteltől naplementéig tart.
Zilahi Károly szól a mi oláh népünk mulatozásairól is, a melyekben «sok vadság s állatiasság észlelhető». A tánczban a fiúk, leányok egymással szemközt sort formálva sétálnak, aztán kiki a vele átellenben állóval összefogózik s párosával forogva, el-elválva szabálytalanul ugrálnak, végre az egész koszorúvá alakúl s jobbra-balra lejt. Zenéjök a furulya és a nyögő hangú csimpolya, azonkívűl hegedűjök is van. Népdalaikban sok szépség s érzés van s azok szomorú melódiája figyelmet érdemel.*
Zilahi K. hat népdaluk magyar fordításait is bemutatja. (V. U. 1859. 13. sz.)
Különös népjáték van Tasnádon a svábok közt: a tojáshajgálás. A tojáshajgálás népjátékának keletkezése egyidejű az itt lakó svábok betelepítésével. Évenként mindig husvét másodnapjának délutánján templomozás után tartják. Cselekvő részt vesz ebben az ifjúságnak mindkét neme: fiúk és leányok egyaránt; csak az jegyzendő még meg, hogy a sváb ifjak közé – a tankötelezettségnek eleget tett fiúk közűl csak azok vétetnek fel, kik einstandolnak vagyis a felvétetésükkel járó egy forint taxát lefizetik, mely einstandolás leginkább ezen ünnepély alkalmával szokott történni. Történik pedig a játék a következőképen: A jelzett időben összegyűl az ifjúság egy oly sváb gazda házánál, hol rendesen eladó lány is van. A gyűlekezés megtörténte után az idősebb fiuk felszólítják a fiatalabbakat, hogy jelentkezzenek tojásszedőknek; ha azonban önkéntes jelentkezők nem állanának elő, akkor sorshúzás útján döntik el, kiknek lesz kötelességük a tojásszedés s ez 710ellen aztán felebbezésnek nincs helye. Minden utczára neveznek ki közölök kettőt, adva melléjök két 10–15 éves gyereket, kiknek a kosárhordozás leend kötelességök. Ezután megindúl a két legény saját utczáján s a két gyermek a kosárral. Mindenik legény visz magával egy pár cső tengerit s beérve az udvarra, hangosan kezdik a tyukokat pi-pi-pi-pi kiáltással hivogatni és a csőről lefejtett málészemeket – ha ugyan van tyúk az udvaron – közéjök szórni: ezt aztán akár tyúkos, akár tyúktalan gazdasszony – legyen az bármely vallásfelekezethez tartozó – jól tudja, mit jelent és ad egy vagy két tojást, a mit a legények megköszönve, a fiuk kosarába helyeznek el s azután foly a munka mindaddig, míg az egész utcza általuk ily módon végig requiráltatik. Ennek megtörténte után az összeszedett tojásmennyiséget a már említett házhoz viszik.
Mig ez történik, addig a lányok sem ülnek tétlenül, mert minden lány, ki a játékban cselekvő részt akar venni, visz magával nehány tojást (a szerint, mennyit akar szülői, testvérei, rokonai közt szétosztani), melyet aztán el kezdenek pirosítani s pirosítás után pedig késhegy kapirgálásával kiczifrázni. Míg a kiküldött fiuk a tojás-szedés, a lányok pedig a tojás-pirosítással foglalkoznak, az alatt történik a 17–18 éves fiuk belépése, vagy (a mint ők mondják) einstandolása.
Midőn a tojás-szedők munkájokat befejezve – melynek eredménye rendesen 400–600 tojás szokott lenni – visszatérnek, következik a játék két fő szereplőjének; a két futónak megválasztása. A sorsolás megtörténte után a két kiválasztott egymás között szintén koczkahúzás által dönti el, hogy ki legyen futó és ki szedő-futó. Ezeknek megtörténte után az összes ifjuság – választás útján – két táborra oszlik, ú. m. futó és szedő-futó pártiakra.
A futónak kötelessége a szomszédos község T.-Szarvad területén levő hídtól, mely Tasnádtól mintegy három kilométernyire esik, egy már jó előre oda küldött jelt (mely 711rendesen egy faragott vagy festett pálczika) elhozni azon idő alatt, míg a szedő-futó itthon fölszedi a futó-pártiak által a Sváb-utcza hosszában 1–1 lépésnyi távolságra lerakott 80–100 tojást.
Előállnak a futók futásra készen, 2–2 tojást tartva kezökben. Az adott jelre bucsuzóúl mindenik feldob jó magasra 1–1 tojást, melyek visszatértökben igen gyakran az összegyűlt közönség valamelyikének fején, hátán vagy vállán megakadva, folyó állapotban kerűlnek a földre. Erre aztán van óriási hahota, de most már kezdődik a tulajdonképeni küzdelem. A szedő-futó elkezdi munkáját s ezt a következőkép végzi: végig fut először a lerakott tojás-sor egyik végétől a másikig és visszajő a kiindulási ponthoz üres kézzel; ezután minden futás után fölvehet a sor tulsó végéről egy vagy minden második futás után – hogy ne kelljen annyit hajolnia – két tojást és ezt vagy ezeket a sor innenső végében levő s e czélra szolgáló csomó szalmára dobja, melyeket a pártján levők onnan gondosan kiszednek, nehogy a következő hozatal odadobása által az előbbiek eltörjenek, mert ha a lerakott tojásmennyiségből tíz százaléknál szedés közben több törik el, akkor azokat a szedőnek meg kell fizetnie.
E közben a futó-pártiak a legéberebb figyelemmel ellenőrzik, hogy a szedő-futó a tojás-sor mellett – mely a szedés által folyton rövidűl – mindig végigfusson és több tojást a meghatározottnál fel ne vegyen. A szedő-futó pártján levők pedig szigorúan ellenőrzik, hogy a futó elment-e a kitűzött hidig?
Az ellenőrzésre a dicsőségen kivűl tüzeli mindkét pártot az anyagi is, mert a vesztett pártiak személyenként 20–20 krajczárt tartoznak hadi sarczul a kasszába befizetni.
Ha már most a szedő előbb végezte munkáját, mint a futó: övé és pártjáé a győzelem s egy tojást véve kezébe, követve óriási néptömeg által, elébe megy a másiknak s mikor azt megpillantja, üdvözlésűl magasra hajítja a kezében 712vitt tojást, mely a legyőzetés pecsétjeűl potytyan a közelgő futó elé; míg ellenkező esetben, ha a futó hamarább érkeznék be (mintsem a másik a szedést befejezhette volna), az esetben övé és pártjáé a győzelem s ő hajítja a magával vitt tojást a levegőbe, ellenfele és pártja legyőzetésének jeléűl. Megtörténik az is, hogy a futó azon perczben érkezik be, midőn a szedő munkájával végzett; akkor azon párté a győzelem, melynek futója előbb hajítja fel a tojást.
A győzelem után a nyerő párton levő legények tálczákra rakva hozzák eladni a közönségnek a lányok által időközben megpirosított, szebbnél-szebb tojásokat, melyeket ha úrnak vagy úrnőnek kinálnak, szabott ára nincs; míg a köznép négy krajczár lefizetése után jut annak darabjához.
A vásár megtörténte után az ifjuság a nevezett házhoz visszavonúl s ott számba veszik a jövedelmet, hogy mennyi folyt be összesen az einstandolás, piros- és esetleg nyers tojás eladásából s végűl a legyőzött pártiaktól beszedett 20–20 kr. díjakból s azon bort vagy sört vásárolnak, azt kedélyes társalgás és dalolás között fogyasztják (mert még fehér vasárnap előtt lévén az idő, tánczolniok nem szabad) s esti 10 órakor a társaság minden tagja haza megy.
A társaséletről szólván, érintenem kell a zilahi mulatságokat. A negyvenes években Zilahon nobel, burger és vegyes bálok voltak. A nobel bálban az úri, nemesi és hivatalnoki osztály, a burgerben általában a polgárság, a vegyes bálban pedig a polgárság eleje s az úri egy része vett részt. A bálokban a következő tánczok járták: lengyelke, csárdás, deutsch (walzer), láncz, menuet, franczia négyes, körmagyar, galopmazur. A meghívás akként történt a bálokra, hogy egy czigányzenész trombitával lóhátról kihirdette a mulatságot, a melyet rendszerint az egy vendéglős rendezett. A nobel bálba a belépő díj egy ezüst huszas volt, melyet a rendező rakott zsebre. A tánczokat nem tánczmesterek, hanem a tanuló ifjak, kik itt-ott eltanúlták egyik-másik tánczot, oktatták, majd az 713időnként megjelenő szinészek, szinésznők pótolták a tánczmestereket.
