IV. Traianustól Aurelianusig. (117–274.)
184IV.
Traianustól Aurelianusig.
(117–274.)
Traianustól Aurelianusig.
(117–274.)
Traianus utóda Hadrianus (117–138) volt. Mindjárt, a mint híre ment Traianus halálának, a keleti provinciák ki vannak téve a barbárok támadásainak. A roxolánok királya, állitólag mert nem kapta meg Rómától a rendes évi ajándékot, több szarmata néppel szövetkezve, maga betör Moesiába, szövetségesei pedig Dáciába. Hadrianus kénytelen személyesen indulni ellenök. A háborúnak hamar vége lett s azzal végződhetett, hogy tovább is megkapta az anyagi segélyt, de hűbérese lett Rómának, római polgárjoggal ruháztatván föl.
A háború befejezése után Hadrianus egyik hadvezérét, Turbot Dácia telhatalmú parancsnokává nevezi ki. Mielőtt még Rómába tért volna, hosszabb utazást tesz Dácián át, hogy személyesen győződjék meg a provincia helyzetéről, Dáciában való időzésének emlékére Sarmisegethusában emlékszobrot emeltek. Tapasztalatai arról győzték meg, hogy Dácia védelmi szempontból igen fontos, de még nem eléggé biztos tartománya a római birodalomnak. Ezért fogják reá, hogy midőn lemondott az Eufratesen túl fekvő tartományokról, melyeket igen nehéz volt megvédelmezni, ugyanezen okból Dáciáról is le akart mondani. Ez nem lehet igaz s ha úgy is van a dolog, a mint Dio Cassius mondja, hogy leromboltatta a Traianus épitette dunai hidat, ezt inkább azon óvatosságból tette, hogy a barbárok ne találjanak kész útat Róma tartományaiba. Mert hogy értjük meg különben azt, hogy őt „restitutor Daciae”-nek nevezték, hogy magyarázzuk azon védelmi intézkedéseket a Duna felső részén, a mik Dáciát voltak hivatva megvédelmezni, hogy azt, hogy Drobeta dáciai város tőle kap municipalis jogot? Ugyanazon érmeken, a melyeken ő mint „restitutor Daciae” szerepel, magát Dáciát „Dacia felix”-nek nevezik. Lehetséges volt-e tehát, hogy ő oda akarta hagyni Dáciát, mikor ily bizonyitékok igazolják, hogy nagyon is szivén viselte sorsát? Ellenkezőleg. Ő azt láthatta csak, hogy igen fontos tartomány s ezért minden védelmi eszközzel kell ellátnia, hogy a támadó barbároknak ellenállni tudjon s mindenkép édesgetni s megnyerni lakóit, hogy hűek maradjanak a római birodalomhoz.
A tevékeny uralkodó kormányzása áldásos volt, mint minden tartományra, úgy Dáciára is. Utóda Antoninus Pius (138–161) alatt az 185egész birodalomban béke honol s főgondját a tartományok anyagi jólétére forditotta. Ha tőle függött volna, nem is kellett volna fegyvert fogni senkinek a birodalomban. Mégis úgy értesülünk, hogy a germánok és dákok lázadását kellett elfojtania. A dákok lázadása nem lehet dáciai eredetü s valószinü, hogy az önkéntes számkivetésbe ment dákok betörése lehetett ez a kapcsolt tartományokban. Egyéb lázongásról nincs tudomásunk s uralma még nagyobb áldás volt talán a provinciákra, mint Hadrianusé. A birodalom s tartományok népének őszinte gyásza kisérte sírjába 161-ben bekövetkezett halála alkalmával.
Utódai alatt már beállottka a viharos idők, s közvetlen utóda Marcus Aurelius (161–180) alatt már a markomannok lázadása hozza forrongásba a birodalmat, majd a jazigok s szarmatáké. Ez utóbbi népek Dáciát fenyegetik. A császár maga egyik hadtesttel Vindobona alá megy, egy másik hadtest pedig Fronto, Dácia és Moesia kormányzója alatt indul Dácia védelmére. Sarmisegethusa, mely a barbárok czélpontja volt, megzabadul egy fölirat szerint a kettős veszedelemtől. Fronto tetteinek emlékezetére Sarmisegethusában egy emlékkövet állitottak föl. A háború eredménye volt a többek közt, hogy számos idegen menekül s telepedik le Dáciában.
Jóllehet Marcus mindenek fölött szerette a békét, annyira még sem ment, hogy semmi se hozta volna ki a sodrából. Ha megkezdett egy háborút, azt be is fejezte, s rendesen diadal volt harczi vállalatainak vége. Számos csatát vívott sok nép ellen, s ha tovább élt volna, tán továbbterjeszti ki a birodalom határait. Annyit azonban elért, hogy minden támadót levert, s a provinciákat, s így tehát Dáciát is megvédelmezte a barbárok beütései ellen. Katonái tizedik ízben üdvözlik imperatornak a markomannok, hermundurok, szarmaták és quadok fölött nyert diadala alkalmából. Ez volt az utolsó győzelme s fiát esdve kérve, hogy folytassa a háborút e népek ellen, meghal.
Commodus (180–192) még csak 19 éves volt, mikor a trónra került, s mihelyt atyja tanácsadóitól megszabadult, nem törődött a birodalom ügyeivel s a háború befejezését is a hadvezérekre bízta, maga pedig indult Rómába, hogy az ott kinálkozó gyönyöröket élvezze. Dáciát is a már 170-ik év óta kinevezett helytartó – Fronto utóda – Pertinax védelmezte meg úgy, a hogy tudta. A szarmaták ellen viselt háborúja miatt „sarmaticus” melléknevet vesz föl. Dáciába az új helytartó, Sabinianus 12.000 dák családot telepített be azon dákok közül, a kik Traianus idejében kivándoroltak. Commodust 192-ben meggyilkolták.
186Septimius Severus (192–211). Már Marcus Aurelius alatt tapasztalták a tartományok s legióik, hogy Róma hatalma tulajdonképen a tartományokban van, azért nemsokára eljött az idő, mikor ők diktálnak Rómának. Commodus után még a praetorianusok kivánságára töltötték be a trónt. A választás Dácia egykori helytartója Pertinaxra esett. A szigorú ember nem tetszett a kényelemhez szokott praetorianusoknak s három hónapi uralkodás után őt is eltették láb alól. Helyébe M. Didius Julianust kiáltják ki. Ekkor tesznek kisérletet a legiók, hogy ők adjanak császárt a birodalomnak. Egyszerre három helyen kiáltanak ki a legiók császárt. Keleten Pescenius Nigert, Brittaniában Clodius Albinust, a felső Dunánál pedi Pannonia superior helytarótját L. Septimius Severust. A versenytársak között Severus maradt a helyzet ura, mint a ki legnagyobb hadsereggel rendelkezett s Rómához legközelebb volt. Mint Pannonia helytartója, jól ismerhette a közelben fekvő Dácia helyzetét s fölismerhette fontosságát is. Közelebbről érdeklődik tehát sorsa iránt s őrségét megkettőzteti, midőn a leg. V. Macedonicát oda rendeli s állomása helyéül Potaissá-t jelöli ki, a hol a legio jövedelmének forrásaként egy épületet – talán fürdőt – emeltetett. Potaissát ezenivül coloniai ranggal ruházza föl. Dácia iránt tanusitott atyai gondoskodását emlékkővel örökitették meg a hálás provinciák lakói. Alatta a tartományok békét, jólétet élveztek.
Nem sokat változtak a viszonyok a különben szörnyű ember, Róma legelvetemültebb imperatora, Caracalla (211–217) alatt sem. A barbárok mozgalma mind fenyegetőbb jelleget kezd ölteni, de úgy látszik, hogy mivel nem tudtak megállapodásra jutni, nem veszélyeztették a birodalmat, hanem egymás közt torzsalkodtak. Alatta tünnek föl először a birodalom határian a góthok, a kik miatt utóbb Dáciát kénytelenek voltak odahagyni. Le is jöttek állitólag a Dunáig, de Caracalla visszaszorítja őket. Dáciát a szabad dákok támadásaitól védi meg, a kiket halomra ölet.
Macrinus (117–118) utódának rövid uralma alatt a dakringok újra betörnek Dáciába, de könnyüszerrel megszabadúlnak tőlük. A tartományokan az útak mind jobb karban lesznek tartva, különösen Macrinus alatt.
Eleagabal és Alexander Severus alatt a góthok egész közelébe jutottak Dáciának s Severus egy ízben visszaszoritja őket a Duna vidékéről, midőn talán éppen Dáciát támadták meg. A jóakaratú de tehetetlen imperatort, midőn az allemanok ellen indult, a legionariusok meggyilkolják s az első barbárt, a gót férfi és vandal nő házasságából származott 187óriási testalkatú s rettentő erejü C. J. Maximinus Thraxot (235–238) emelték trónra, a ki mint barbár s a római kulturának esküdt ellensége, a birodalmat katonái önkényének szolgáltatja ki. Miután a rajnamenti népeket lecsendesitette s a Sirmiumban töltött tél után az összes germán népek kiírtása vagy leigázását vette czélba, először a szarmata és dák népeket csendesitette le, mely háborúkban szerzi meg a sarmaticus maximus és dacius maximus melléknevet, a mint a föliratok bizonyitják. A túlszigorú császárt 238-ban katonái meggyilkolják. Utána rövid időre két senatusbeli ember Pupienus és Balbinus veszik egyszerre föl a császári hatalmat. Alattuk két felől intéznek támadást a birodalom ellen s a két császár két felé készül háborúba, a carpok és góthok ellen. A senatus nem tudván eldönteni, hova kit küldjön, a hadsereget vádolja engedetlenséggel, mire ez mind a két császárt megöli.
Most újra a császári testőrségnek sikerül felül emelkedni a veszekedő pártok fölött, s a 14 éves Gordianust emelik a trónra (238–244). Gordianus apósa Misisthenesre bízza a kormányzást, egy bölcs s tudós emberre. Ez, miután újra fegyelmezte a hadsereget, hogy a tartományokat hamarabb s könnyebben lehessen megvédelmezni, az útakat javittatja s a várakat is jobb karba helyezte. Mindezen intézkedésre nagy szükség volt, mert a góthok most Dácia területére rontottak. Nem fordíthatták ugyan egész erejüket, s kizárólag a góthok ellen, mert keleten a Sassanidák birodalma fenyegette nagy veszedelemmel a birodalmat. A császár és apósa ellenök indulva, megállanak a dunai tartományokban és Dáciában is. Ez utóbbi helyről kikergetik a szervezetlen szarmaták, góthok és alánok hordáit, s Gordianus fölveszi a Victor Gothorum, Victor Sarmatorum s Victor Germanorum czímet. A félelmes góthoktól megszabadult Dácia egészben, azonkivül Sarmisegethusa s Napoca emlékköveket állitanak föl Gordianus tiszteletére. Ugy látszik, Gordianus emelte Sarmisegethusát metorpolisi rangra Dácia összes városai fölé. Innen folytatják útjokat az új perzsa birodalom felé, de útközben meghal Misisthenes, majd az imperatori hatalmat az őrség fejével M. Julius Philippus Arabssal megosztani nem akaró imperatort megölik.
Philippus Arabs (244–249) idejében a góthok két felé osztva támadnak a római birodalomra. Az egyik rész átkel a Dunán s Moesiát pusztitja, a másik pedig Dáciát akarja megtámadni. Philippus hamar ott terem s visszaveri a góthok előfutárjait a carpokat, fölvevén a Germanicus maximus és carpicus maximus czímeket. Dácziáról máskép is 188gondoskodott külömben. Pénzverdét állitott föl itt, a melyből kikerült érmek fölirata „Provincia Dacia.” A góthok újra mozgolódnak s Philippus Dácia helytartóját Gaius Messius Deciust küldi ellenük. A Moesián át Thraciáig hatolt góthokat Decius minden erőlködése daczára sem tudja leverni s csak úgy szabadul meg tőlük, hogy ezek a gepidák vérrokonaiknak saját területükön teendő hóditásaitól tartva, visszavonulnak. Azonban nemsokára vissza akarnak jönni s a megrémült dáciaiak saját biztonságukra saját császárokúl kiáltják ki (249–251). Philippus ellene indúl, de Veronánál már megölik. A közkatonából lett császár a keleti tartományok védelmére forditott különös gondot, a mit onnan lehet következtetni, hogy a föliratok restitutor Daciarum-nak nevezik, pedig nem győzte le a barbár góthokat s bár egyszer sikerül visszaszoritania őket a Dunánál, mégis áttörnek ezek s Philippopolisnál teljesen megverik a római hadat, melyeknek romjain át Macedonián keresztül le Thermopileig jútnak. Innen csak a természeti ellenállás szoritja vissza őket, a mikor a rendetlen sorban töméntelen zsákmánynyal megrakodottakat meg is támadja a császár, de a békét kérőknek oly szigorú föltételeket szabott, hogy ezek elkeseredett harczba fognak s a római hadakat teljesen megsemmisitik s maga Decius is egy mocsárban fúllad meg. Daczára a nagy veszteségnek, mely a rómaiakat érte, a góthok mégis jónak látják, hogy Dáciát egyelőre legalább ne bántsák.
Utána a római és góth háború árulója Gallus (251–254) és utána azonnal úgyszólván egyszerre M. Aemilius Aemilianus kerülnek a trónra. Gallus az Aemilianus ellen inditott hadjáratban esik el, magát Aemiliánust pedig a katonák gyilkolják meg. A provinciák s maga a birodalom semmi hasznukat sem látta. Utánuk jött Valerianus (254–260) jóakaratú, de minden erély hián való uralkodó. Mindenben társul fogadott fia Gallienus volt legfőbb támasza, a kit kormánytársul fogadott. Maga keleten, fia nyugaton intézi a birodalom ügyeit. A szerepet rosszul osztották el maguk közt. A veszedelem mind nagyobb és nagyobb lesz, de azért egységes és erélyes hatalmat kezelni tudó ember hiányzik; a barbárok mindenfelől nyugtalanitják a római birodalmat. Imitt-amott hallunk magunkat kitüntetett hadvezérekről, mint Probus, Aurelianus, a kit Valerianus egy levelében Illirikum fölszabaditójának nevezi. Mi történt e viharos időkben Dáciával, úgyszólván nem is sejtjük. Semmi emlékünk avagy más forrásunk nincs, mint csupán egy sarmisegethusai föliratunk, melyben Lucius Cornelius Valerianus neve fordúl elő, érmek, avagy más bizonyságunk ezen idők történetéről nincs. Ugy látszik, hogy a sokfelől szorongatott római császárok, ismerve a katonák fegyelmetlenségét, 189azonkivül tekintetbe véve, hogy e provincia mily kényelmetlen s nehezen védhető helyen van, nem törődtek vele többé s csak annyi hiányzott teljes elhanyagolásához, hogy mint Aurelianus, nem mondták meg nyiltan, hivatalosan, hogy Dácia nem arra való, hogy érte vérét ontsa bármely katona is. Gallienust is megölik a katonák, mint annyi sok más imperatort.
Őt követte a trónon a jeles Claudius (268–270), a ki mintegy bucsu dicsősége gyanánt a római fegyvereknek, a barbár góthok fölött egy utolsó nagy diadalt aratott Naissus mellett. Állitólag 32.000 góth hullája fedte a csatatért s méltán vehette föl diadala emlékéűl a „gothicus” melléknevet. A római birodalom s imperatora nem sokáig élvezhették a dicsőséget. A góthok dögvészt hoztak magukkal a tartományba s számtalan rómaival együtt maga Claudius is a dögvész áldozata lett.
Még volt egy jeles vezér Claudius táborában ez L. Domitius Aurelianus volt (270–275), a ki, miután őt tették meg császárrá, a rendet még egyszer helyreállitotta a birodalomban. Pannoniából kiveri a jitungokat, a kik Itáliáig elhatottak volt már. Utánuk a vandalokat veri le s Dáciával meg csak annyit gondol, hogy a legiók még ott maradt nehány emberét is kitelepiti Moesiába, miután már előbb kitelepitették más császárok őket s a lakosság szine-java is, hogy az örökös zaklatást elkerülje, szintén Moesiába megy. Ezzel – miután már Claudius alatt látjuk a dáciai legiókat milites Dacisciani néven Moesiában – Dácia megszünik többé római provincia lenni, a hivatalos római életnek Aurelianus edictuma végső nyomait megsemmisíti Dáciában, mely puszta terület mostantól fogva a jövő középkor sok apró népének lesz még tanyája.
