III. A nemesi önkormányzatú vármegyék megalakulása
III.
A nemesi önkormányzatú vármegyék megalakulása
A nemesi önkormányzatú vármegyék megalakulása
A nemesi vármegye megalakulása, illetőleg a királyi vármegyének a XIII. század folyamán nemesivé történt átalakulása, egyféle okokból ugyan, de nem mindenütt egyformán ment végbe.
A honfoglaló nemzet tagjai kezdetben nemzetségek és ágak szerint, zárt tömegekbe sorakozva éltek a maguk közös földjén. Ezen a területen az ősi magyar szokásjog, s nem a királyi megyék joga uralkodott. A maguk közt fölmerült viszályokat és pöröket, a nemzetségek vénei igazították el s csak ha valamelyik fél sértve érezte magát, vitték fel ügyét a király elébe. Ha az ország határain belül hadba kellett menniök, mindig a király zászlaja alatt harczoltak. Keresztényi kötelezettségüknek is eleget tőnek, midőn az egyház parancsainak mindenben engedelmeskedtek és a tizedet birtokaiktól megfizették. Daczára tehát e merev különállásnak, antagonizmusról király és nemzet között szó sem lehetett, mert egyik a másiknak belső dolgaiba nem ártotta magát, sőt inkább tiszteletben tartotta, e viszony megrontása pedig egyiknek sem állott érdekében.
Mihelyt azonban Szent István király, az ő megyéit megalapította, a honfoglaló nemzetségek fejlődése is lassankint új irányba terelődött. Legelőször is földrajzilag oszoltak meg, aszerint amint ennek vagy annak a nemzetségnek birtoka éppen az egyik vagy a másik királyi vármegyébe esett. Igaz ugyan, hogy e megyék ispánjainak se a nemzetségek birtokaihoz, se személyükhöz semmi közük se volt, de mégis egy-egy megyében magától lassankint bizonyos területi összetartozásnak kellett kifejlődnie. A vármegye ugyanis, habár csak királyi uradalom, mégis már mint közigazgatási szerv is működött, ispánja pedig – bár 239eleinte pusztán királyi szolga – mégis csak a közhatalom képviselőjül volt tekintendő.
Az általános fejlődés folyamán, a királyi vármegye a központi hatalom képviseletében, csakhamar három olyan ügyben lett önálló biróvá, amelylyel a nemzetségek belső életébe is belényult. Ezek: 1. a király pénzének ügye, t. i. a régi pénz időnkinti kicserélése az újjal; 2. az egyházi tized s végül 3. a felszabadított rabszolgák vagyis a szabad parasztok ügyei.
Az ispánok személyes tekintélye is gyarapodni kezdett, párhuzamosan a királyi hatalomnak, uradalmaiból merített gyarapodásával s udvarának fényével. Az udvart kiszolgáló sokféle emberből lassankint főúr, tiszte pedig országos méltósággá lőn. Ez a hivatalnoki arisztorkráczia aztán az udvari tisztségek és a vármegyék jövedelmeiből ugyancsak megszedte magát, s azonfelül temérdek birtokot szerzett.
Mindezen hatások, a nemzetségek zárt tömegeibe is, a bomlás csiráját dobták. Ennek talaja már úgyis elő volt készitve az által, hogy az örökös birtokosztályok, a hatalmas nemzetségi közös birtoktesteket, a különféle ágak szerint mindinkább eldarabolták. A vagyonukban s hatalmukban megfogyatkozott nemzetségfők, irigykedve nézték a király fölcseperedett udvari embereit, ispánjait. Megirigyelték könnyen szerzett jövedelmeiket, tekintélyüket, de talán mindenekfölött azt, hogy a királytól olyan birtokot kapnak adományba, amelylyel ezek szabadon rendelkezhetnek és nincsen – miként az övék – mozdulatlanul, a birtokközösség lánczaival megkötözve. Elégedetlenségük a XII. században kapóra jön a központi hatalomnak és az annak birtokáért viaskodó ellenkirályok és herczegeknek. A nemzetségek előbbkelőit magukhoz ragadják e különböző pártok, kiknek e friss erőre szükségük van, de viszont ez által az eddig elzárkozó nemzetségek szintén a királyi udvar hatalmi körébe terelődnek. Ők is kezdik már törni magukat az udvari méltóságok s a busásan jövedelmező megyei ispánságok után. A korona jutalmazásai és birtokadományai révén, ők is megismerkednek az egyéni tulajdon előnyeivel.
Ezen új birtokarisztokráczia kifejlődésével aztán, lassankint, az ország összes ősi intézményei bomladozni s új formákat kezdtek ölteni magukra.
Az új arisztokráczia birtokszerzési vágya nőttön nőtt. A királyok, rájuk lévén szorulva, ostromuknak nem tudtak ellentállani. Elkezdődött tehát a királyi vármegyékhez tartozó földek eladományozgatása, egyre rohamosabban s mindinkább nagyobb arányokban, úgyhogy alig 240egy század alatt, az óriási királyi uradalmak mindenütt az országban merő foszlányokra szakadoztak.
Ezen áramlat sodrában, a királyi vármegyékhez tartozó népek sorsa is koczkára volt téve. Eddig, e különböző rendű, rangú és foglalkozású emberek személyes szabadságát és birtokjogát, maga az a kötelék védelmezte meg, melylyel az illetők valamelyik vármegyéhez voltak odaerősítve. Most, hogy a vármegyék épségét maga a király kezdi megtámadni, egyszerre magukra hagyatva érezvén magukat, minden reményüket csak abban a kötelékben látják s mindnyájan görcsösen belé kapaszkodnak. Vármegyéjük ügyeit teljesen a magukévá teszik, birtokait, jogait körömszakadtáig – nem egyszer a királyi rendeletek ellenére – védelmezik.
E szakadatlan elkeseredett jogvédelemben születik meg az az új jogelv, hogy voltaképen e vármegyék, nem is a király uradalmai, hanem a koronának, azzal az országnak közjavát képezik, s hogy ennek következtében az azokon élő népek sorsa se függhet merőben a király szeszélyétől, s hogy tehát ők is az ország közszabadságának részesei.
Ezen eszmék hatása s az egyre nehezebb közös sors súlya alatt, a várnép, amely addig a legkülömbözőbb szabadságú és foglalkozású elemekből állott, lassankint mind jobban egymáshoz simul, összeverődik s egyik a másiknak érdekét teszi magáévá.
Mégis daczára mindezeknek, a várbirtokok rohamos fogyása következtében, az összefüggés a vármegye és népe közt, mindinkább meglazult, s így az ezzel járó kötelmek és foglalkozások is megapadtak, ott pedig, ahol még a megye székhelyén, sőt az egész vármegyét is eladományozták, – örökre meg is szüntek. A tatárjárás szörnyü katasztrófája pedig, mely egy sereg várat s a várföldek nagy részét elpusztitotta, népét megtizedelte vagy szétszórta, – a királyi megyék jogrendjének összes alapjait megingatta. A lakatlanná vált várbirtokok eladományozása még könnyebb lett és még inkább szaporitotta a kötelezettség vagy foglalkozás nélkül maradtak számát s ez által a várnép megmaradt külömböző elemeit még közelebb hozta egymáshoz.
Mialatt ez történt, a honfoglaló nemzetségekben is gyökeres változás ment végbe. Amióta belőlük az előbbkelő elem kivált, vagyonban és tekintélyben, egyre lejjebb, a köznemesség színvonalára sülyedtek. A sok osztozkodás következtében, a nemzetiségi közbirtokok elaprózódtak, sőt a nemzetségek tagjai közt már a vérrokonság érzete is elhomályosult. Addig tagjaiknak egyéni szabadságát és birtokjogát minden oklevél nélkül maguk a nemzetségek tartották 241számon. Most, hogy e közös élet átlalános bomlásnak indult, mindnyájuknak személyes szabadsága és vagyona egyaránt koczkán forgott. A perek megsokasodtak, megdrágultak s olyan bonyolultakká váltak, hogy a régi nemzetségi békebiráknak mind tudásuk, mind hatalmuk fogyatékosnak mutatkozott. Minduntalan magához a királyhoz, az ő törvényéhez kellett fordulniok. De viszont éppen e perek felszaporodása, részint a miatt, hogy a felek tekintélye is alászállott, közvetlen birájuk már nem lehetett többé a király, hanem az ő képe: a nádor vagy országbíró, sőt bármelyik megyeispán, akit „ad hoc” annak az ügynek elintézésével bízott meg a király. A nemzetségi közösség bomlásának tetőpontján, még hathatósabb, olcsóbb s közvetetlenebb jogvédelemre volt szükség. A nádornak, megyéről megyére kellett utaznia az országban, s az előre kihirdetett közgyűléseken, a megsértett jogrendet, közvetlen hatalmával állitani helyre. Másrészt a birtokviszonyok feneketlen felindulásával már II. Endrétől kezdve az udvarnak országszerte birói bizottságokat kellett kiküldenie, akik a külömböző birtokok jogczímét megvizsgálták, megitélték s arról oklevelet állitottak ki.
De ezek a felsorolt birák most már nemcsak a nemesek, hanem a vármegyei népek fölött is itélkeztek, gyakran ugyanazon a helyen, ugyanabból a törvényszékből s az ilyen alkalmakra az egész megyéből összesereglett nemesek és várnép együttes jelenlétében. A nemesi és megyei területek közti válaszfalak tehát maguktól megdőltek. Hiszen már régóta, a nemzetségekből kivált főurak állanak a királyi megyék élén, ügyeit tehát a köznemesség se átalja többé eléjük vinni. A hadba is már ők viszik a nemeseket, csak úgy, mint a királyi megye népét.
Lassankint tehát nemcsak a két terület, hanem az emberek közti külömbségek: vagyon, tekintély, illetékesség s kötelezettség tekintetében is, enyészni kezdenek. Hozzájárult ezekhez az is, hogy a várjobbágyok, a kik megyéjüket úgyis mindig kétségtelen nemesi szabadsággal szolgálták s birtokaikkal szabadon rendelkeztek – külsőleg is iparkodnak a köznemességhez közeledni, például külön nemesleveleket kérnek ki maguknak, nemzetségeiket ők is emlegetik, gazdaságukat úgy rendezik be, mint a nemesek stb. A várszolgák tehetősebbjei pedig legalább a várjobbágyi rang elérésére törekszenek, ami most már sokkal könnyebben megy, mert e rang osztogatása a megyeispánok hatáskörébe ment át. A szegényebb várszolgákból viszont, akiknek úgyszólván lábuk alól szedte el a földet a király, az ipart űző elem, a szintén éppen akkor fejledező városokba vonult. Csakis a földhöz 242ragadt vagy a nélkül maradt legszegényebb elem lesz paraszttá, de még mindíg személyének teljes szabadságával s csak később keres magának földesurat, hogy aztán ennek következtében előbb-utóbb valóságos, röghöz kötött paraszttá süllyedjen.
Mialatt így a várnépből, a kisebb szabadságú elemek kiválni kezdenek, mindinkább kevesebb akadálya marad fönn annak, hogy a várnépből s a nemzetségekből alakult köznemesség közös érdekeinek tudatára ébredjen. A közállapotok pedig e közben olyan fenyegető fordulatot vettek, hogy egyszerre a legéletbevágóbb érdekek forogtak koczkán. A meggazdagodott birtokarisztokráczia, félreérthetetlen oligarchikus hajlamokat árult el. Ekkor kezdenek épülni először a hegyi várak országszerte, a legkietlenebb helyeken, megközelíthetetlen magasságban. Igza ugyan, hogy e várak gazdaságilag az országnak rendkivüli hasznot hajtottak. Mentül kietlenebb helyre építették ugyanis az ilyen várat, annál szükségesebb volt, hogy élelmezését és a kellő munkaerőt állandóan biztosítsák. A várak körül tehát mindenütt, ős erdők helyén, szántóföldek, népes községek létesültek, s így az országnak csaknem minden lakatlan vidéke rohamosan benépesülni kezdett. A várurakat azonban erre nem kultúrczélok indították, hanem hogy hatalmukat mindenkivel szemben mentül nyomatékosabban éreztessék. Rablóváraikból féktelen erőszakkal, porba tiportak minden jogot és igazságot. Csakhamar, minden vidéknek támadt ilyen arisztokrata vára, ilyen sanyargatója, akik nemcsak a közszabadságot és közbiztonságot tették kétségessé, hanem immár az erkölcsöket is készültek megmérgezni. A hatalmuktól rettegő köznemesek már is melléjök kezdtek állani, kik mint valóságos hűbérurak vették őket pártfogásukba, hogy aztán velük együtt sanyargassák a föld népét.
E válságos helyzetben a köznemeség öntudatra ébredt, országszerte szervezkedett, részt követelt a királyi megye kormányzatában, sőt mivel a központi hatalom távol székelt, s több helyen maga a megyeispán is oligarcha volt, el kezdett maga tenni igazságot, a maga választott biráival. Deák Ferencz megyéje: Zala volt az első, amely 1232-ben e lépést megtette, midőn egy hatalmaskodási perben ítéletet mondott s azt mint „a királynak a Zala-folyón innen és túl lakozó összes szolgái” végre is hajtották. A tatárjárás után még határozottabban lépnek fel e törekvések a megyei önkormányzat felé. Ha egy megyében, az ország nádora igazságot szolgáltatni megjelenik, az ő birótársait, úgy szintén a birtokjogokat vizsgáló biróságokhoz is, a köznemesség választja a maga kebeléből.
243A királyi hatalom, mely az oligarchákért fosztatta ki magát birtokaiból, most hogy azok hatalma immár magát a trónt is veszélyeztetni kezdte, minden módot megragadott, hogy a köznemesség megerősítse s önkormányzati törekvéseit előmozdítsa. A köznemest ezentúl úgy tekinti, mint udvara hűséges belső szolgáját. A birtokba iktatások és más közügyek elintézéséhez már nem az udvarból küldi ki emberét, hanem valamely köznemest bíz meg vele az illető megyéből. Rendeleteit nem a megyeispánhoz, hanem a vármegye közönségéhez intézi, a jelentéseket is ugyanaz küldi hozzá.
A XIII. század ötvenes éveitől kezdve hol az egyik, hol a másik vármegyében fel-feltünedeznek a köznemességnek, azaz a király szolgáinak állandó, rendes birái: röviden a szolgabírák, az ősi nemzetségi békebíráknak utódai. Az ő megjelenésük jelzi mindenütt az önkormányzat elvének diadalát az illető vármegyében. Mert a vármegyei igazságszolgáltatás és közigazgatás összes gondja a szolgabírák kezébe van letéve. Ők az egyedüli független elem a megyei kormányzatban. A köznemesség választja őket, mint azelőtt a nemzetségi békebírákat, de miként egykor az ezek, úgy a szolgabírák itéleteinek is eleintén csak önként veti magát alá. A megyeispán főispánná válik, s a régi udvarbíróból alispán lesz, aki egyszerüen a főispánnak (gyakran nem is nemes) szolgája, megbizottja; ő csak elnököl a megyei törvényszéken, de szavazata csak akkor van, ha a birák nem tudnak megegyezni. Olyan megyében pedig, ahol még azután is fönmaradt valami várföld vagy várjövedelem (például vámok, halászati, erdei jövedelmek), azoknak kezelésére ügyel föl, s erre megfelelő tisztikart nevez ki a régi várnépből.
A fősúly azonban, most már ezentúl az önkormányzaton s annak függetlenségén nyugszik. Ennek biztosítására szolgált egész a legújabb korig az az elv: hogy szolgabírónak csak köznemest szabad választani, aki viszont e megbízatást birság terhe alatt tartozzék elfogadni. Eleinte a megyei székhelyeket is folyton változtatják, s az a legritkább eset, hogy a régi királyi vármegye székhelyén, vagy egyebütt – hol őket vagy a központi hatalom vagy valami főúr befolyásolhatná – gyüljenek össze. Gyüléseikben pedig nemes és nem nemes egyaránt megjelenik, mert még ekkor a kisebb szabadságú várszolgák, a szabad parasztok is, egyenlő jogú tagjai a megyének. Csak később, mikor az Anjouk alatt a földesuraság már megszilárdul, s minden nemes teljesen egyenlő jogúvá válik, akkor lesz csak a vármegye kizárólag a nemesek közönségévé.
