IV. Az önkormányzat kifejlődése Belső-Szolnok és Doboka királyi vármegyékben.
244IV.
Az önkormányzat kifejlődése Belső-Szolnok és Doboka királyi vármegyékben.
Az önkormányzat kifejlődése Belső-Szolnok és Doboka királyi vármegyékben.
Igy épült meg az ország közszabadságának legerősebb vára, Európa legrégibb politikai intézménye: a magyar vármegye.
A megalkotásában résztvett földrajzi és társadalmi tényezőknek helyenkinti külömbözősége miatt azonban, – nem egyszerre, hanem majd mindenik vármegye külömböző időben és alakban jött létre. Ott például, ahol régibb idő óta laktak nemesek, ahol számuk túlnyomóbb vala, ahol több volt a kisbirtok, ahol nemesség és várnép hamarébb vegyültek össze, ahol az oligarchia nyomása a legérzékenyebb volt, stb., stb. – ott az önkormányzati szellem is hamarébb fejlődött ki, míg végre III. Endre király 1291. s még inkább 1298-iki törvényei alapján, az önkormányzatu vármegye országszerte szerveződött.
Az erdélyi vajda főispánsága alatt immár három területre szakadt Szolnokvármegyében, leghamarabb annak tiszamenti része alakult át autonóm megyévé. Oklevelünk ugyan nincs róla, sőt Külső-Szolnokmegye legelső kiadványa eddig csak 1380-ból ismeretes, – de teljes biztossággal következtetjük ezt abból, hogy ott a középkorban mindig a kisbirtok volt túlnyomó, hogy területe elszakadva a többi Szolnok-megyétől, olyan megyék hatása alá került, ahol az önkormányzati szellem igen korán ébredt föl, s hogy végül szomszédai a még nomád erkölcsű jászkunok garázdálkodásai ellen, okvetlenül mielőbb szervezkednie kellett.
Közép-Szolnokban, mely már vagy félszázad óta szintén külön közigazgatással birt, az önkormányzatu megye legelső ismert kiadványa 1299-ből (Zichi Codex II. 371. l.) való. Minthogy azonban területén igen sok kis- és középbirtokú köznemes élt, kik részint a régi nemzetségekből, részint a várnépből váltak ki, alig lehet kétség, hogy önkormányzatuk még az 1291-iki törvénynél is régebben keletkezett.
Ha már most viszont azt vizsgáljuk, hogy a három Szolnok-megye meddig maradt egygyütt, az erdélyi vajda főispáni hatalma alatt, – arra az eredményre jutunk, hogy a három Szolnok ősi egysége, ilyen alakban: 1406–1427 tájáig tartotta fönn magát, aminthogy a három Szolnoknak Belső-, Közép- és Külső- jelzőinek állandó használata is – mint föntebb láttuk – szintén erre az időpontra esik.
Az erdélyi vajda főispánsága alól, leghamarébb a tiszamenti Külső-Szolnokvármegye szakadt el. Még a XIV. század egész folyamán, azt 245látjuk, hogy Külső-Szolnokmegye alispánját (Fejér. Cod. VIII. vol. III. 170.) az erdélyi vajda nevezi ki; hogy minden külsőszolnoki birtokba való beiktatásról, (péld. 1342. Fejér. Cod. VIII. vol. IV. 590–622.) az illető hatóságok a vajdának tesznek jelentést; sőt hogy minden, e megyebeliek közt folyó pernek fő-bírája, sem a nádor, sem az országbíró, hanem az erdélyi vajda volt, mert pl. 1349-ben (Véghelyi gyüjtemény a magy. Nemz. Muzeumban) a külsőszolnokmegyei Szentmártonkátai Jánosnak, Szelei Márton ellen, Füvesmegyer külsőszolnoki birtok iránt inditott perét, maga az országbíró teszi át az erdélyi vajda székéhez, kétségkivül azért, mert e megye területén itélkezni, nem tartotta magát illetékesnek.
A XV. századból azonban, az erdélyi vajda itteni főispánkodásának, már csak egy kétségtelen emlékét ismerjük, azt t. i. midőn 1406-ban (Fejér. Cod. X. vol. IV. 576.) Tamássy János és Laczk Jakab erdélyi vajdák, Szolnok városa mellett, Külső-Szolnokvármegye nemeseivel egygyütt megyei közgyűlést tartottak. Az 1406. éven túl minden nyomnak vége szakad, de mivel viszont 1427-től kezdve (Századok. 1875. évf. 248. s köv. l. és Gyárfás. Jász-kunok tört. III. 588. 591. 592.) Külső-Szolnokmegye főispánja, többé már sohasem az erdélyi vajda, – e megye elszakadása az 1406–1427. közti időre tehető.
A „szolnoki” főispáni czím ezután is megmaradt az erdélyi vajdák czímében, de ez alatt most csak Közép- és Belső-Szolnokmegyék főispánsága volt értendő, – csakhogy már ez sem sokáig. Szentgyörgyi és Bazini János gróf 1463-ban volt az utolsó erdélyi vajda, aki „szolnoki” főispánnak czímezte magát. Utódja: dengelegi Pongrácz János 1464-en már egyedül csak Közép-Szolnokmegye főispánja! Mivel pedig Dengelegi maga is középszolnokmegyei volt és egyik rokona: Bernát már 1451-ben is viselte e tisztet, – világos, hogy főispánságát szintén csak ilyen személyes okoknak köszönhette, nem pedig vajdai hatalmának. Az erdélyi vajdák szolnoki főispánsága tehát 1463-ban szakadt meg végképen, de sőt, nem lehetetlen, hogy egy vagy két évtizeddel hamarébb is, mert – mint látjuk – Közép-Szolnokban 1451-ben már más a főispán, viszont Belső-Szolnokban, mint általán egész Erdélyben, az önálló megyei főispáni hivatal kezdetét, szintén a XV. század közepére tehetjük.
A Közép- és Belső-Szolnokmegyék közti százados kapcsolat is ezzel végleg megszünt. Mégis, daczára e két szomszédos vármegye közti ilyetén kapcsolatnak, daczára hogy mindkettőben századok óta ugyanazon királyi vármegyei szervezet uralkodott, mégis Belső-Szolnok, 246valamint Doboka is, másként, más alakban alakult át autonóm vármegyévé. Mihelyt ugyanis, a régi szervezetnek most már, a megye belső erőinek munkájával kellett átalakulnia, az átalakulás csakis ezen erők eredete és természete szerint mehetett végbe.
A közel-szomszéd Közép-Szolnokmegyével ellentétben is kitünik a külömböző eredet s ennek következtében a teljesen eltérő fejlődés. Ebben a tekintetben, – mint az alábbi párhuzamból ki fog tünni – Belső-Szolnok közelebb állott Szlavóniához, mintsem Közép-Szolnokhoz.
Amaz s az egész anyaország még a honfoglaló nemzet által megszállt, emez mint általán egész Erdély a királyság által meghódított, Szlavónia pedig a királyság által telepített terület volt. Abban, a nemzetségekből hatalmas fő- és köznemesség állott elő, Belső-Szolnokban pedig, szóval egész Erdélyben és Szlavóniában ilyen eredetű fő- és köznemesség nem létezett. Csakis az anyaország nemzetségeiből kivált arisztokráczia tagjaival találkozunk Szlavóniában és Erdélyben, akik miután hazájukban már mindent fölemésztettek, előbb Szlavóniára, majd pedig – különösen V. István királytól kezdve – Erdélyre, mint valami szűz Californiára vetették magukat. Ilyenek voltak például Belső-Szolnokban: a fél vármegye birtokosai a losonczi Bánffyak a bessenyő Tomaj nemzetségből; a franczia eredetű Bethlenek és Apaffyak nezetsége; az alparéti uradalom urai a Gilétfiek; a Rátold és Kaplyon nemzetség tagjai; Dobokában pedig a dunántúli eredetű ősi Wass család, a hatalmas Borsa nemzetség; a Csák nembéli; Eördögök és Drágiak; a Kökényesrenold nemzetségből: a Dobokaiak; az Aba nemzetségből: a Csobánkák és Czenték stb., stb. Ezen arisztokrata birtokok Erdélyben is, Szlavóniában is mind a király adományából származtak, azok a vármegyei népekkel s azok birtokaival sehol össze nem elegyedhettek, s éppen ezért például ide a birtokjogok vizsgálatára birói bizottságokat kiküldeni, sohasem volt szükség.
Ha egy-két század mulva ezen arisztokrata-birtokok egy része lassankint el is darabolódott, s tulajdonosaik ez által, a köznemesek színvonalára sülyedtek, ez csak az önkormányzat megalakulása után ment itt-ott végbe. Ez az arisztokráczia az önkormányzat létrejöttében, még mint támadó fél sem szolgálhatott eszközül, mert oligarchikus törekvésekre nem igen vetemedhetett. Szlavóniában maga a bán, Erdélyben a vajda volt az oligarcha, s egyik se igen tűrt meg más urat maga mellett. Mivel ugyanis, az alattuk álló királyi vármegyéket, az eladományozások csak később kezdték ki, s így azoknak birtoka 247és népe nagyobb épségben maradt meg, hatalmuk is terjedelmesebb területre s egységesebb társadalomra támaszkodott. De sőt ezt a terjedelmet s egységet tulajdonképen az eladományozások se tudták megrontani. Az arisztokraták itt már oly későn jutottak a várföldek birtokába, hogy az azokon felszaporodott közterheket és szolgáltatásokat, még a királyi adomány ereje se volt képes elenyésztetni. Szlavóniában a nyestbőr-adót, Erdélyben az úgynevezett fertópénz-adót mindenki köteles volt birtoka után megfizetni, akár nemes volt, akár paraszt. Ott a bán, itt a vajda bárkinél is megszállhatott, s teljes ellátásuk mindig az illető birtokot terhelte és végül az eladományozott birtokon élő várnép fölött, daczára, hogy privát földesurat kapott, mégis továbbra is az illető vármegyei hatóság biráskodott. Sok-sok évtizednek kellett elmúlnia, míg az Anjouk alatt az arisztokrata birtokok e terhektől megszabadulhattak és a saját jobbágyaik fölötti biráskodás jogát elnyerhették.
Mind a két tartományban tehát, a királyi vármegyéknél maradt meg továbbra is a súlypont. Ennek következtében itt, a vármegyék népe se zülledhetett el, ellenkezőleg osztatlanabb tekintélyben részesült. A várjobbágy teljesebb joggal élvezhette nemesi szabadságát, s mikor az anyaországban a nemzetségekből származó köznemesség rendje megszilárdul, ugyanazon eszmék befolyása alatt, itt ezentúl a várjobbágyokat általánosan nemes embereknek tekintik. Várjobbágyi tisztüket, mely nekik már kevésbé volt ínyükre, a nyomukba tóduló várszolgák foglalták el, akik az ezzel járó jövedelmekre inkább rá voltak szorulva. A várszolgák terhesebb kötelezettségei pedig a köztük lévő szegényebb rétegen maradtak.
A köznemesi rend, tehát e két tartományban, csupán magának a várnépnek előbbkelő elemeiből válhatott ki. Szlavóniának és Erdélynek ezen köznemessége szintén vágyódott önkormányzati szabadsága után. Arról azonban, hogy azt már most, miként az anyaországban történt, megyéről-megyére, külön-külön vívja ki, – itt szó sem lehetett. Erre egymaguk sokkal gyöngébbek voltak, a köztük szórványosan élő arisztokratáknak pedig törekvéseik, helyi érdekeik iránt nem volt érzékük, külömben is, kinek is jutott volna eszébe, a megyei önkormányzati eszméért, a bán vagy a vajda félelmetes hatalmával szállani szembe. Az ilyesmi csakis általuk, az ő kegyelmükből valósulhatott meg.
Egyébiránt a kérdés nem is így volt felállitva. A megyei önkormányzat eszméje itt tulajdonképen csak mellékes járuléka volt egy sokkal 248nagyobb dolognak: a tartományi önkormányzat eszméjének, a melynek megvalósítására és megszilárdítására, maguk a bánok és a vajdák úgyis, a saját érdekükben mindent elkövettek. Nem elégedtek meg azokkal az előnyökkel, melyeket a rájuk bízott terület földrajzi és társadalmi helyzete önként nyújtott, hanem magukat és területüket az éppen akkor úgyis meggyengült központi hatalom alól minél inkább önállósítani törekedtek. Igy, miután az anyaországban a nádorok, már régóta szoktak volt egy vagy több megyében általános gyűléseket tartani s azokon igazságot szolgáltatni és ez a szokás főleg a királyi herczegek uralma alatt e tartományokban is meghonosult, az oligarcha bánok és vajdák e birói gyűléseket, valóságos tartományi gyűlésekké változtatták. Ezek a gyűlések váltak azután a báni és vajdai hatalom legbővebb forrásává, s őket, szinte fejedelmi joghatóság birtokába juttatták. Azzal ugyanis, hogy e gyűléseken az illető tartomány egész lakossága, birság terhe alatt, megjelent, hogy ott a biráskodásban okvetetlenül a tartományi szokásjog jutott érvényre, hogy a tartomány összes közügyeit is odavitték, az anyaországgal szemben itt egy külön jogi és politikai egységnek kellett kifejlődnie. A különböző elemekben bizonyos rendi tagozódás, a külömböző intézményekben bizonyos szervezeti egyöntetűség, szóval valóságos tartományi önkormányzat állott elő.
Mihelyt aztán e tartományi önkormányzat megszilárdult, annak további kiépítése az egyes megyékben, már csak mint egyszerű természetes folyomány tünhetett föl. Egy ilyen tartományi gyűlésen jelentek meg 1273-ban a bán színe előtt (Kukuljevic. Jura Regni Croatiae II. 3.) Szlavónia összes várnemesei és várjobbágyai, s tőle megyei önkormányzati szabadságuk megadását kérték, amibe a bán készséggel belé is egyezett. Meghatározta Szlavónia köznemeseinek politikai jogait s kötelmeit és megszabta a megyei igazságzsolgáltatás és közigazgatás rendjét.
A legnevezetesebb tétel azonban az, hogy a megyei birákat és esküdteket, nem mint az anyaországban, az illető megye közönsége, – hanem az egész tartomány rendei választják meg az egyes megyék részére. A másik fontos eltérés az anyaországtól pedig az: hogy míg ott az önkormányzat ellátására a vármegye közönsége: tizenkét nemest választott, akikből: négy mint szolgabíró és hat: mint esküdt működött; – itt a tartomány rendei minden megyére: hat nemest és pedig négy várnemest és 2 várjobbágyot választottak, kimondván, hogy belőlük az itéletek hozatalánál az ispán mellet mindenkor 3 vagy 2 tagnak kell jelen lennie.
249Erdély megyei önkormányzatáról ilyen magna charta még eddig nem került elő, de kétségtelen, hogy az teljesen ugyanazon a módon, ugyanazon formában keletkezett, mint Szlavóniában.* Ennek legelső emléke Erdélyben 1288-ból (Teutsch és Firnhaber. Urkundenbuch 144. l.) származik. László erdélyi alvajdának* kolozsmegyei birtokokról szóló ítéletlevele ez, melyben a kolozsi alispánon kivül birótársaiul három kolozsmegyei nemes van megnevezve, akiket birákul – úgymond – „Erdély országa rendelt ki.” A kolozsmegyei autonóm tisztikarnak ezen okleveléből tehát kétségtelenül kitünik: hogy Erdélyben is a megyei önkormányzatot a tartományi önkormányzat hozta létre, hogy a megyei önkormányzat tisztviselőit minden megyéhez az erdélyi tartományi gyüléseken az ország rendei választották, s hogy végül itt is csak hat-hat tisztviselőt választottak, kikből 2 mint szolgabiró, 4 pedig mint esküdt működött, s bizonyára itt is ezek közül: 4 nemes volt még a régi királyi megyéből, 2 pedig várjobbágy.
De a párhuzam a két tartomány közt csak eddig terjed. Az ellenségnek inkább kitett Szlavóniában sokkalta több vár épült, mint Erdélyben, s mivel a középkorban a várak birtoka volt a legbecsesebb, a szlavón várak lassankint a legelőkelőbb főurak birtokába jutottak. Erdélyben a királyi várak hadászati fontosságukat teljesen elvesztették, mert az ország védelme egy külön népfaj: a székelység feladatává lőn, s így a várnép teljesen beleolvadt a nemességbe. Szlavóniában ellenkezőleg, a várak védelme nélkülözhetetlen lévén, a várnemesek és várjobbágyok kasztját minden áron fön kellett tartani. A köznemességbe tehát ezek sohasem vegyülhettek el, mert még ha a vár más főúr kezébe került, akkor is ahhoz maradtak kötve tovább, mint nemes predialisták. Szlavóniában ily módon népes, erőteljes s egységes köznemesség mint Magyarországban s Erdélyben, sohasem fejlődhetett.
Félreértések elkerülése végett, meg kell jegyeznem, hogy Erdélyben a megyék szolgabíráival együttesen, az alvajda gyakran ítélkezik. (Péld. Zimmermann. Urkundenbuch I. 343.)
Igy keletkezett Erdélyben a megyei önkormányzat, Belső-Szolnokban éppen úgy, mint Dobokában, szóval az összes erdélyi hét vármegyében. Keletkezésének az 1283–1288. közti évekre kell esnie, mert 1283-ban (Árpádk. Új Okmt. IV. 262. l.) a vajda Deés városát még csupán a (belső-) szolnoki ispán, udvarbíró és várjobbágyok biráinak kellett működniök, daczára, hogy Dobokamegye legelső kiadványa eddig csak 1304-ből (Gróf Wass levéltár), Belső-Szolnoké pedig csupán 1325-ből (Zimmermann stb. Urkundenbuch I. 397.) került elő.
Azok a mélyreható külömbségek, amelyeknek az anyaországi megyékkel szemben, eredetüket az erdélyi vármegyék köszönhetik, továbbra is megmaradtak. Ezért látjuk, hogy Erdélyben az ispánokat és alispánokat még 1540-ben is a vajda nevezi ki. De ami a legérdekesebb, 250hogy míg az anyaországban, minden vármegyében (tehát Közép-Szolnokban is) állandóan négy, az erdélyi hét vármegyében mindíg csak két szolgabíró szerepel. Mikor szüntek meg őket az ország rendei választani, s mikor választják már maguk a vármegyék, nem tudjuk. Talán csak a XV. században, mert az egész XIV. század folyamán, még mindíg azt látjuk, hogy a tartományi gyüléseken, a vajda birótársaiul állandóan a hét vármegye szolgabírái szerepelnek, sőt, ami hallatlan, 1348-ból (Orsz. Levéltár. Dl. 30647.) egy olyan oklevelet ismerünk, amelyet a tartományi gyülésen, a hét vármegye szolgabírái közösen testületileg állitottak ki. Ezeknek emlékét újította fel az 1505-iki (Székely Oklt. I. 311.) tordai országgyülés, amidőn az erdélyi vajdai méltóság megürülvén, a perek vitelére országos békebírákat választott, még pedig minden megyéből két-két birót.
A tartományi gyűlések – bár első sorban igazságot szolgáltatnak ki s a megyei törvényszékek is minden fontosabb pert ide fölebbeznek, sőt, az Anjouk alatt újra megszilárdult királyi hatalom egyebet nem is enged nekik, – mégis továbbra se szünnek meg, főleg válságos időkben, Erdély tartományi jellegét minduntalan erősíteni s élére állitani. Innen van aztán, hogy mire Erdély önálló állammá lesz, az összes ügyeket az országgyülések intézik s a megyék pusztán mint végrehajtó közegek működnek, mialatt a magyarországi vármegyék, mint alkotmány erős bástyái viaskodnak. Viszont ezt a szerepet, az erdélyi megyék már csak a legújabb korban, akkor vehetik át, amidőn a Habsburgház uralma alatt, az országgyülések központosító ereje már megtört.
