BEVEZETÉS.
BEVEZETÉS.
A XIV. század elején valamint a királyhágóntúli Magyarországon, úgy Erdélyben, illetőleg ennek magyarok által lakott területén is megalakúlt a nemesi önkormányzatú vármegyei intézmény. A megfelelő nyomok, ha nem is épen minden erdélyi vármegyére nézve, de a legtöbbre már a XIV. század első tizedeiben feltalálhatók.
Nem ismerjük ugyan azokat a közvetlen megelőző és közreható mellékkörülményeket, a melyek a nemesi önkormányzatú vármegye megalakulásánál közbe játszottak, de azért mégis fel kell tennünk, hogy azok némileg eltérők voltak az anyaországban és Erdélyben, mivel magának a vármegyei intézménynek szervezetében, valamint a főhatalomhoz való viszonyában is megtaláljuk a különbségeket.
Az újabb kutatások eredménye szerint Erdélyt nem a honfoglaló nemzet szállotta meg, hanem a királyság által hóditott terület az. Kétségtelen, hogy a megszállás és hóditás között levő különbség befolyhatott a vidéki kormányzati szervek eltérő kialakulására, de még sem 254oly mértékben, hogy pusztán az a körülmény lényegesen differentiákat idézhetett volna elő. Hiszen magyarok foglalták el, s a vármegyéktől fedett területen magyarok lakták Edélyt, kik oly időben költöztették, ültették át ide az anyaország intézményeit, a mikor ezek úgy a központi, mint a vidéki szervekben elégé határozott körvonalakban domborodtak ki. Tehát a hóditásból inkább a közjogi működő organumok egyenlősége, mintsem különbözősége következnék. A sokkal conservativabb természetű magánjogi elvek csakugyan nem is mutatnak fel eltérést Erdély és az anyaország között sem a vagyoni jog, sem az öröklési jog terén.
Minden bizonynyal egyenlő módon voltak szervezve a királyi vármegyék Szent István korában úgy a Királyhágón innen, mint túl; hanem későbben kellett oly körülményeknek felmerülniök, melyek az eltérést indokolják.
Jól ismerjük ezeket a körülményeket, a melyek Erdélynek az anyaországgal szemben bizonyos separált helyzetet teremtettek, s a melyeknek nyomán fejlődött ki a maig is felismerhető, némileg gunyosan használt transilvanismus. Az egész Árpád korszakon keresztül I. Andrástól IV. Béláig Erdély a királyi herczegek, illetőleg ifjabb királyoknak, rendszeres s szinte jogszerüleg megkövetelt illetménye. Ha pedig sem herczeg, sem ifjabb király nem állott az élén, a vajdáknak a fenhatósága alatt élt. A herczegi s ifjabb királyi patrimonium korában ezek a birtokok szinte állami függetlenséggel, quasi souverainitással birtak, a mit sok tekintetben a vajdák alatt is megtartottak, úgy hogy a Királyhágón inneni részek nem külön-külön helyhatósági intézményeik útján közvetlenül, hanem mint egy egységes egész, mint egy tartomány, vajdáik közvetitésével függöttek össze s érintkeztek a központi hatalommal.
A vajdai hatalomnak beállitása tehát Erdélynek tartomány jelleget adott, a minek következtében megfelelő kormányzati szervek is keletkeztek, a melyek viszont az alapintézményekre gyakoroltak megfelelő befolyást. Míg a magyarországi vármegyék közvetlenül egyenként érintkeztek a koronával, addig az erdélyi vármegyék összességükben s így közvetve, a mennyiben a tartományi gyülés és a vajdai méltóság egy közbeneső állomást képezett számukra. S ezek a közbenső állomások hozták létre a különbségeket, illetőleg eltéréseket.
Erdély külön állásának a már emlitett okokon kivül, t. i. hogy egykor herczegi, illetőleg ifjabb királyi birtokrészt képeztek, még egyéb motivumai is voltak, melyek a vajdai hatalom felállitását és fentartását 255indokolták, t. i. Erdélynek végvidék természete. A székelyek, már – nevök is mutatja, – egyenesen határőrök voltak. A szászok, különösen a bárczaságiak és a beszterczeiek szintén a végek oltalmazására telepittettek le. Hozzájuk csatolhatjuk bátran a magyarokat is a Királyhágón és Meszesen, mint természetes határok és védvonalakon innen, kik amazokkal együtt a hazánkat leginkább ezekről a részekről érő ellenséges beütések és támadások ellen állandó védelmül szolgáltak. A XV. századból fenmaradt állami számadások, sőt a törvények is* Erdélyt a végek közé sorolják. S a végvidék természetével együtt járt az, hogy ennek külön polgári és katonai kormányzattal kellett birnia, az, hogy némi önállósága legyen az anyaországgal szemben.
Kovachich M. G. Supplementum ad vestigia comitiorum II. köt. 310. l.; I. köt. 433. l.
Azonban nem szabad még megfeledkeznünk egy nagyon fontos körülményről, a mely az eltérések indokolásánál döntő szerepünek látszik, t. i. hogy Erdélyt három „nemzet,” a magyar, székely és szász lakta, a melyeknek különböző kormányszerveik, eltérő köz- és magánjoguk volt. Az eltérő köz- és magán intézményeknek következménye gyanánt látjuk a nemzetek egységes külön kormányhatóságának a kifejlését, a minek következtében, ha netalán a magyaroknak külön egységes szervezetök nem lett volna is, idők folyamában, mikor a szászok és a székelyek, mint nemzet tömörültek ispánjaik alatt, nekik is okvetlenül tömörülniök kellett s az egységes szász és székely nemzettel szemben, egységes magyar nemzetet kellett teremteniök, hogy érdekeiket úgy bent a tartomány határain belül, mint kivül is megvédhessék a másik két nemzettel szemben.
Nincsenek felvilágositó és biztos alapot nyujtó adataink, a melyeknek világánál az erdélyi három nemzet mindenikének tömörülése idejét megállapithatnók, de úgy látszik, hogy a székelyek eleitől fogva így éltek, a szászok egyesülése az u. n. Andreanummal, 1224-ben kezdődik és a vegyes házbeli királyok idejében fejeztetik be, a magyarok pedig már a XIII. századnak végén egy nemzetté vannak egyesülve* és saját nemzeti gyüléseikkel birnak, melyeknek, valamint a magyarság által alkotott vármegyék egész kormányzatának élén a vajda, mint a specifice közigazgatási ügyekben az erdélyi magyar nemzet főhivatalnoka áll.
Teutsch és Firnhaber: Urkundenbuch 144, 169, 176. lap.
Az emlitett kettős sajátság, t. i. Erdélynek az anyaországgal szemben tartományaihoz hasonló helyzete, más felől bent, saját kebelében három nemzetre való elkülönitése s ezeknek egységes szervezkedése 256meg fogják előttünk fejteni azt, hogy az erdélyrészi vármegyék szervezete némileg eltérőleg fejlődött az anyaországi megyétől, sőt a legtöbb esetben magának az eltérésnek a magyarázatát is megérthetjük belőlük.
Az erdélyi vármegyéknek még a királyi vidéki kormányzat idejében megkezdődött s az anyaországi vármegyéktől eltérő sajátságai átmentek a nemesi önkormányzatú vármegyékbe is. Erdélynek külön állása több változásokon ment ugyan a legújabb időkig keresztül, de külön állásnak lenni meg nem szünt,* épen úgy, mint a nemzetek szerint való belkörü politikai elkülönülésnek is csak a jelen század s részben az utolsó 30 év reformjai vetettek véget.
Erdélyben a magánjog terén ma is az osztrák polgári törvénykönyv a szabályozó. A választói jog is más, mint a Királyhágó másik oldalán stb.
Az autonom vármegyék történetében épen Erdélynek az anyaállammal szemben elfoglalt külön állása különböző változásai képezik azokat a határpontokat is, a melyeken keresztül, illetőleg a melyeknek körén belül kell vizsgálnunk magát a vármegyei intézményt, mint a melynek sajátosságai a külön állásból erednek s a külön állás természetéhez képest nyujtanak más és más képeket.
A vajdák igazgatása alatt álló Erdély jogi és szerves kapcsolatban áll az anyaállam testével; ugyanazon törvényhozás és központi kormányzás alatt él, csupán helyi kormányzata különböző még a vármegyék területén is. Ez az állapot fenáll egészen 1556-ig, a mikor Erdély Izabellának és János Zsigmondnak visszahozásával a magyar államtesttől elszakad és tényleg külön állammá lesz, habár a szent-István koronájához való jogi kapcsolata fenállását soha meg nem tagadja is. Eddig az ideig Erdély a vajdák fenhatósága alatt áll s közvetlenül azok által kormányoztatik, úgy János király, mint I. Ferdinánd uralma idejében.
Attól fogva, hogy János Zsigmond fejedelem 1556-ban újból visszahozatott, Erdély mint önálló állam szerepel 1691-ig, azaz a Habsburg-ház fenhatósága alá való visszatérésig. Ezen idő alatt a vármegyék a fejedelmi hatalomban birják a központi kormányt s annak lesznek vidéki kormányszervei; vagyis a korábbi tartományi jellegü önkormányzat helyett, valódi állami önkormányzat közvetlen organumaivá válnak.
A Habsburg-ház fenhatóságának elismerése után külön álló koronatartomány gyanánt látjuk Erdélyt szerepelni egészen 1848, illetőleg 1868-ig. A vármegyei önkormányzat ezen állapothoz képest államjogi 257fontosságban veszit ugyan, de az idegen, teljességgel nem nemzeti kormánynyal szemben, politikai jelentősége hova tovább fokozódik.
Az 1848-dik pozsonyi VII. és kolozsvári I. törvényczikkben kimondott uniónál fogva Erdélynek tartományszerű különállása megszünvén, az erdélyi megyék is bele helyeztettek az egységes magyar állam organismusába s a szabadságharcz, majd az ezt felváltó absolutisticus korszak, végre az alkotmány helyreállitásától fogva bekövetkezett különböző változásokon keresztül, mint az állam többi vármegyéivel jogilag és szervezetben is teljesen egyenlő közigazgatási autonom hatóságok szerepelnek az erdélyrészi vármegyék is az 1870: XLII. t.-cz, illetőleg az 1876: XXXIII. s 1886: XXI. törvényczikkek rendelkezései következtében.
Ezek szerint vizsgálatunkban is az 1556., 1691. és az 1848. évek fogják az 1301–1886. év között való idő korszakainak közbenső határait szolgáltatni.
