I. A vármegye a vajdaság alatt. (1301–1556.)
I. A vármegye a vajdaság alatt.
(1301–1556.)
(1301–1556.)
A nemesi önkormányzatú vármegye a királyi vármegye helyébe a XIII. század második felében lépett s a gyakorlati életben való megvalósulása után csak utólag nyerte a szentesitést az 1291. évi V. s köv. törvényczikkekben.
A változás azonban sokkal mélyrehatóbb és bonyolódottabb, mintsem hamarosan elgondolhatnánk részleteit, mikor annyit mondunk, hogy a királyi vármegyét az autonom nemesi vármegye váltja fel. Nem szervezeti reformról, hanem a szó szoros értelmében új alakulásról van itten szó.
A királyi vármegye, legalább a XIII. század első felében, a központi kormányzatnak az ország nem nemes elemeire kiterjedő vidéki szerve volt. A nemesek alóla ez időben ki vannak véve a tized és a pénzbecserélési ügyek kivételével. Ezen mentséget hosszú, bár egyes szakaszaiban előttünk ismeretlen, küzdelmek után szerezte meg s az aranybullában biztositotta is a maga számára a nemesség. Az aranybulla megfelelő szakasza bizonyság arra nézve, hogy az előző időkben a királyi vármegye a maga fenhatóságát a nemesek felett is gyakorolta, sőt Szent István alkotmánya szerint, valamint Szent László és Kálmán törvényei értelmében, a vármegyei kormányzati és birói hatóság nemeseknek 258és nem nemeseknek egyaránt hatósága volt.* A vármegyei ispán ordinarius judex-e (rendes birája) volt a vármegye minden rendű lakosainak. Talán az a körülmény, hogy az ispánok helyettesei igen gyakran a nem nemesek közül vétettek s ezeknek helyettes minőségben gyakorolt biráskodása, mely a nemességnek derogált, szülte az aranybulla 5. pontját. Ezt látszik támogatni az a körülmény is, hogy mikor a nemesi önkormányzatú vármegye megalakúl s nagy körvonalaiban az 1291-iki törvényhozás által szabályoztatik, gondoskodás történt arra nézve is, hogy az ispán helyettese csakis nemes ember lehessen.
L. Hajnik. A magyar birósági szervezet és perjog az Árpád- és a vegyesházi királyok alatt. Bpest. 1899. 4. lap 8. jegyzet. Pauler Gy. A magyar nemzet története 1301-ig. I. köt. 75, 432. lap. Századok 1879. évf. 112. lap.
Az az állapot, midőn a nemesség teljesen kivonja magát a királyi vármegye hatósága alól, úgy, hogy ez tisztán csak nem nemesi vármegye maradt, magára a nemességre lett a legkárosabb hatású. Minden apró-cseprő, ügyes-bajos dolgaival vagy a király elé kellett mennie, vagy pedig bevárnia, míg a király kiküldött birósága a vármegyébe érkezik. Hogy ez mennyire nyomasztó hatású volt, eléggé bizonyitja a zalai nemesek egy részének amaz eljárása, hogy 1232-ben magok kérik a királytól, hogy saját ügyeikben, a rendes biróság hiánya miatt, maguk itélkezhessenek. Az engedélykérés egyenesen annak, a köztudatba már teljesen átment felfogásnak a következménye, hogy a birói hatalom a királyi felségjogok alkatrésze, melyet csakis királyi átruházás alapján gyakorolhat más. Autonom biráskodás a törzsi biráskodás korától fogva hazánkban ismeretlen, a mennyiben az u. n. fogott vagy választott birák inkább csak békéltetők és mint ügyleti tanúk tekinthetők. Érdekes jelenség, hogy e fogott birák épen abban a korban szerepelnek legnagyobb mértékben, a mikor az aranybulla az ispánokat a nemesek feletti biráskodástól eltiltja* és a mikor még a nemesi autonom vármegye meg nem alakúl. A kényszerhelyzetnek a szülöttje, – annak a kényszerhelyzetnek, mely hamarosan a vármegyét is átalakitja.
Bottka T. Budapesti Szemle 1865. i. köt. 312. lap. Századok, 1872, 73. s köv. lap.
A választott birói intézmény semmiképen sem lehetett alkalmas a rendes biróság helyettesitésére, mert itélete, ha ugyan itél, még nem képezi egyenes végrehajtás tárgyát s annak sanctiója tisztán a peres felek itélet-elfogadási készségében, megnyugvásában van. Igy aztán elkerülhetetlenül szükséges lett a nemesség számára újból vidéki rendes biróságot állitani fel, mely jogerős és végrehajtható itéletekkel döntsön és az akkori viszonyok szerint az itélet végrehajtásáról, foganatositásáról 259is intézkedjék. Minthogy pedig az országos nagy birákon kivül más rendes biróság a vidéken nem volt, csak a vármegyei ispán, újból csak ez alá került vissza a nemesség, épen úgy, mint a hogy Szent István korában is az alatt állott.
Azonban elhárittattak azok az akadályok, melyek a nemesség számára elviselhetetlenné tették a vármegyei ispán biráskodását. Nevezetesen az ispán helyettesére nézve megállapittatott a nemesi qualificatió szüksége. Sőt ez sem volt elegendő. A birótársak, az előnyomozást végző közegek, a végrehajtás közvetlen eszközlői, a nemesek birói néven (szolgabirák, judices nobilium, iudlium) a nemesek sorából állittattak be a régi pristaldok és bilochusok helyébe. Vagyis tehát: biztosittatott a vármegyei nemesség részére a kor felfogása szerint mellőzhetetlen pair-biróság. A nemes felett nemes itélt, sőt magának a pernek előkészitése, a perdöntő itéletnek foganatositása is nemesek által végeztetett.
Ez a változás a vármegyei intézményben, bár csakis a biráskodásra vonatkozott, a nemességet teljesen bevitte a vármegyébe, sőt a vármegyét egészen a nemesség helyi intézményévé alakitotta át.
A mint a nemesség csak lassanként tért vissza a vármegye fenhatósága alá, úgy a vármegyének tisztán nemesivé válása is lassanként ment végbe. Ha a nemesnek derogált az, hogy felette nem nemes itéljen, hasonlóképen helytelennek tetszhetett előtte az is, hogy a nem nemes vele ugyanazon biróság alatt álljon. Pedig a nemesi vármegye megalakulásakor ez volt az eset épen úgy, mint az aranybulla előtt, vagy Szent István idejében. Azért a nemesség mellől a nem nemesi osztály idő folytával kiszorult a vármegyéből, illetőleg a vármegye közvetlen birói hatósága alól.
Az Anjou királyok kora, mely újabb feudal eszméket hozott hazánkba, végleg megállapitja a földesuraknak jobbágyaik felett való biráskodását s ez által a jobbágyok kiesnek a vármegyéből, mert ügyeik csakis felebbezés útján, a földesuraktól megtagadott igazságszolgáltatás hiánya miatt és a fontosabb vétségekben tartoztak, illetőleg kerültek a vármegye elé.
E tekintetben a megfelelő előzmények már az Árpád-korszakban is feltalálhatók. Egyesek, főleg az egyházak megnyerték azt a kiváltságot a királyoktól, hogy jobbágyaik felett maguk itélkezzenek, p. o. Erdélyben a gyulafehérvári püspökség, és így az út meg volt egyengetve arra, hogy az Anjouk a földesurak biráskodását a jobbágyok felett, mint rendes dolgot állapitsák meg, azaz az úriszéket az ország rendes biróságai közé beilleszszék.
260Ami Erdélyt illeti, a földesúri biráskodás általános megállapitásának első nyoma Róbert Károlynak egy 1324-i rendeletében,* privilegiumában van, a melyet 1342-ben Tamás vajdának a biráskodást az erdélyi részekben szabályozó kiadmánya követ,* míg végre 1365-ben I. Lajosnak egy kiváltság-levele a földesúri biráskodást végleg megállapitja.*
Szilágyi S. Erdélyország története. I. köt. 92. lap. Archiv. D. Vereins f. Sieb. Landeskunde. N. F. II. köt. 249. l. Eredetije a Magy. Nemz. Muzeum levéltárában. Ismertetve a Gazdaság tört. Szemle 1898. évf. 602. lap.
Teleki cs. Oklevéltára. I. köt. 67–9. lap.
Zimmermann Urkundenbuch II. köt. 23. lap.
Ezen rendelkezések következtében a vármegye már teljesen nemesi vármegyévé, a nemesek intézményévé vállott. Míg ez be nem következett, a peres felek között nem nemeseket is találunk, mint a kikre nézve a vármegye még mindig elsőfoku rendes fórum. De még a nem nemesi elemnek a vármegyékből kiszorulása után is jó ideig látjuk őket az erdélyi hét megye közgyülésén, az u. n. vajdai generalis congreagatiókon szerepelni, illetőleg azt, hogy ott jelen vannak. Maga a vajdai közgyülés ugyan első sorban „Congregatio generalis nobilium partis Transilvanae,” de egyúttal „cuiuscunque alii generis hominum” is. Hogy miért vannak jelen a magasabb foku gyüléseken, holott az alsóbb fokuakból teljesen eltünnek, annak okát nem tudjuk megmondani, csak sejtjük, hogy az azért történhetett, mivel Erdélyben a nemesség csak a XIV. század közepén kapta meg a földesúri biráskodás jogát. Legalább Tamás vajda és Nagy Lajos* ide vonatkozó oklevelei erre mutatnak. Ennél fogva a vajdai közgyüléseknek fenhatósága a jobbágyok elleni perekre is kiterjedt, mint felebbezési fórum. Különben a „cuiuscunque alii generis hominum” még arra is vonatkozhatik, hogy a vármegye területén lakó „hospites” vagyis polgárjogu vendégek szintén a vármegye, s így felebbezés útján a vajdai biráskodás alá tartoztak.*
Zimmermann i. m. I. köt. 523–5. lap; II. köt. 230–1. lap.
Teleki család oklevéltára I. köt. 111, 119. lap.
Idővel aztán a generalis congregatióból is eltünik a nem nemesi elem, úgy hogy a XV. századtól fogva kétségen kivül igaz dolog a legszorosabb értelemben az, hogy a jobbágy semminemü politikai jogosultsággal nem birt. Különben a királyi vármegyének megszünte óta is a minimalisra szállott alá a jobbágyság politikai jogainak summája. Ha olykor rendkivülileg nem nemes is nyert megyei hivatalt, de szabályszerüleg a jobbágyság már elvesztette hivatalképességét s így a kinevezés útján betöltött megyei hivatalokban nem szerepel. Választói 261joga, tekintettel arra, hogy a vármegyékben eleinte csakis a szolgabirák s esküdtek választattak s a választást a pairbiróság eszméje uralta, legfeljebb, mint activ választói jog szerepelhetett. Azonban semminemü biztos adataink nincsenek arra nézve, hogy a nem nemesi elem a megyei választásokba activ befolyt volna. Az anyaország életéből ide vonatkozólag felmerült s a nem nemesek választói jogát bizonyitni látszó okmányos emlékek tévesek, illetőleg hibásak.* Erdélyben pedig még ilyen kétes értékü emlékek sem fordultak elő. Ugy, hogy az erdélyi emlékek szerint a nem nemesek összes politikai szereplése, a nemesi vármegye megalakulásától a XV. század közepéig, egyedül a vajdai gyüléseken való jelenlétében áll, a mivel összefüggésben van a gyüléseken való nyilvános tanuságtétel, a mikor valamely tényállás mibenléte felől a nem nemesek is nyilatkozhatnak.* Egyéb szereplésöket a nem nemeseknek a vármegyei vagy vajdai congregatiokon nem láthatjuk. De azért pusztán a jelenlét is bizonyos jogosultságot foglal magában, anélkül azonban, hogy ez megmásitaná a vármegyének tisztán nemesi jellegét.
V. ö. Krajner. Die urspüngliche Staatsverfassung Ungarns. 291. s köv. lap. Bottka T. i. m. I. köt. 318–9. lap.
Anjoukori okmánytár. V. köt. 32. lap.
Az elmondottak nyomán kétségbe kell vonnunk, hogy az u. n. democraticus vármegye az anyaországban is létezett volna. Erdélyre nézve pedig annál inkább tagadhatjuk ezt, mivel a legkisebb nyoma sem maradt fenn annak, mintha a nem nemesek a vármegyében bárminemü politikai jogokkal birtak, ilyeneket gyakoroltak volna.
A nemesi vármegyei önkormányzatnak már keletkezésétől fogva egyik legjellemzőbb tulajdonsága volt mindvégig, hogy az a kisbirtoku, vagyis köznemességnek szolgált, annak érdekei istápolásának tűzhelye volt. A köznemesség viszont a maga kebelében a társadalmi középosztályt jellemző, más nyelven szólva, democratikus felfogásnak, a jogegyenlőségnek volt a képviselője és az alkotmányos kormányzat védelmezője. Hiszen gyöngesége tudatában, a király és kormánya, vagy az oligarchák részéről jövő támadásokkal szemben egyedül összetartásában talált oltalmat, a mi viszont egymás jogainak kölcsönös elismerésére vezetett s így megteremtette az alkotmányos szervezeti formáknak azon conservativ megbecsülését, az azokhoz való nagyfoku ragaszkodást, mely minden társadalmi osztályt, minden időben jellemez, hacsak egyedül a törvényben találta oltalmát.
Ehhez képest valamely vármegyében annál pezsgőbb, annál elevenebb volt az élet, minél kevésbbé jutott benne szerep a nagybirtoku 262és nagyhatalmu főnemességnek, de viszont a vagyontalan és semmit sem veszthető egy telkes és czímeres nemességnek is. Az utóbbiak száma a XVI. század előtt még meglehetősen csekély lévén, a XIV. és XV. században uralkodó társadalmi rend szerint, csakis a nagybirtoku oligarcha főnemes válott a vármegyei életre veszedelmessé.
A nemességi birtokviszonyok aránya egyúttal hőmérője lévén az alkotmányos formák betartásának és a vármegyékben: joggal mondhatjuk, hogy a latifundiumok, nem különben az ezek birtokában bekövetkezett változások, egyáltalán nem kedveztek a vármegyei életnek. A végrehajtásra hivatott vármegyei közegek megválasztásában a köznemesség érdeke azt kivánta, hogy tehetős köznemest ültessenek a hivatalba, míg viszont a főnemesek a szegényebb s tőlük függő köznemeseket láttak szivesebben.*
V. Ö. Az 1468. évi 9. t.-czikk bevezetésével.
Az erdélyi vármegyék közül Doboka szerencsésebb helyzetben volt e tekintetben, mint Belső-Szolnok. Nem hiányoztak ugyan a nagybirtokosok egyikből sem, de Dobokán mégis a köznemesség nagyobb mértékben volt képviselve. Itt a főnemesek közül az Ördögök, Drágiak, Dobokaiak, Csobánkák, Wassok, Czenték, Somkerekiek, amott a Losonczi Bánffyak, Bethlenek, Apafiak, Giletfiek, Kaplyonok, Rátoldok szerepelnek. De az utóbbiak terjedelmesebb birtokkal birtak, mint amazok, úgy, hogy az Ördögök, Drágiak stb. köréből szolgabirákkal is találkozunk. De ezen felül Belső-Szolnokban feküdtek még a csicsói és bálványvári uradalmak is, tartozékaik legnagyobb részével együtt.
A most emlitett két vár és tartozékai míg László vajda birtokában voltak sok más birtokokkal együtt, szinte kis királylyá tették a vajdát. De mert még ezen időből a nemesi vármegyei életet alig vagyunk képesek felismerni, csak következtetünk annak erre való rosz hatására. A mikor Róbert Károly, Lajos és Mária idejében ezen várak és uradalmak koronai uradalmak voltak, nem igen veszélyeztették a nemesi önkormányzatot. De Már Zsigmond korától fogva sokszor* cserélik gazdájukat s így változnak a viszonyok is.
A gr. Zichy család okmánytára IX. köt. 560–80. lap.
A királyi várnagyok alkalmazkodni voltak kénytelenek a helyhatósági intézményhez, minthogy a király, a törvények legfőbb őre, nem tűrte alkalmazottai rendetlenkedését. Ekkor nem volt üres szó, hogy a vármegyei közegek saját hatáskörükben bárkinek s így a királynak a birtokán is eljárhatnak. Tudunk esetet, hogy midőn a bálványosi várnagy 263nem engedelmeskedett a vármegye őt vizsgálatra kiküldő határozatának, ezért a vármegye által 12 márkában elmarasztaltatott.*
Teleki család oklevéltára I. köt. 268. lap.
Mikor e várak magán kézbe jutottak, tapasztaljuk, hogy épen úgy járnak el az itteni uradalmi tisztek, mint más magán uradalmaknál korábban is tették, t. i. erőszakoskodnak a nemesség, jobbágyság vagy városi polgárság felett. A XIV. században a vajdai közgyülésen kellett a nemességnek megrendszabályozni a bonczhidai tiszttartót,* mivel az a Besztercze felé menő polgárokat és jobbágyokat, ha Kolozsvár felől jőve Kályánnak, Búzának, tekének akarták venni útjokat, kényszeritette, hogy a bonczhidai vámon átmenjenek. A XV. században pedig a csicsói várnagynak a rettegi réven eszközölt illetéktelen vámszedését a belső-szolnokvármegyei tisztikar akadályozta meg.*
Zimmermann i. m. II. köt. 191. lap. 1361.
Gr. Bethlen ltár 1485. M. Nemz. Múzeum ltárában.
A nagy- és kisbirtoku nemesség aránya lényegesen befolyt tehát valamely vármegye alkotmányos élete élénkségére, magára az igazgatás szellemére, de azért a vármegye alapjellegén jogilag mit sem változtatott. Ha tényleg hatalmasabbak voltak is a főnemesek a köznemeseknél, ha nagy számban lévén valamely vármegyében képviselve, nyomasztólag hatottak is az intézmény szabadságára, de azért jogilag a fő- és köznemes egyenlővé lévén a vármegye kebelében, maga a vármegye is megmaradt „universitas nobilium”-nak.
Most, miután megállapitottuk, hogy a vármegye az erdélyi részekben is „universitas nobilium” volt a XIII. század végétől fogva, következik, hogy magának a nemes önkormányzatú vármegyének a szervezetével megismerkedjünk.
A vármegye, mint hatóság, a vármegye területén lakos, illetőleg birtokos nemesség összeségéből állott s úgy tünik fel, mint ha a királyi felséghez tartozó kormányzói hatalomnak az illető területre vonatkozó részét a király az ottani nemesség összeségére bízta volna, fentartván magának a saját közegei által gyakorolt ellenőrzést és irányitást, a mi az összhangzatos kormányzás szempontjából elengedhetetlenül szükséges követelmény.
A vármegyei nemesség, a vidéki kormányzatnak helyi teendőit a már emlitett vezetés és ellenőrzés mellett részint a maga összeségében, részint pedig megbizottai útján vagy azokkal együtt végzi.
A nemesség összesége a vármegyei gyüléseken gyülekezik össze, mely gyülés ennélfogva „congregatio generalis”-nak neveztetik. Azonban 264nem hiányoznak a kisebb gyülések sem, a melyeken csak nehány vármegyei nemes (cum nonnullis nobilibus) jelent meg.*
Bethlen ltár. M. Nemz. Múz.
Hogy a vármegyei közgyülések mikor és mely czélból szoktak volt összegyülni és ki által hivattak össze: erre vonatkozólag a kellő felvilágositást az erdélyi részekre nézve nem tudjuk saját adatokkal megadni, de részint következtetés, részint pedig az anyaországi megyék életéből vett emlékek mégis útba igazitanak bennünket.
A vármegyei gyüléseknek volt egy oly tárgyuk, a mely miatt minden évben legalább egyszer össze kellett jönniök: t. i. a tisztújitás. A későbbi időkben már mindig használt márkás vagy girás szék elnevezés kétségtelenül a nemesi vármegyével egy eredetű s ha nem pusztán a tisztújitó gyüléseken való megjelenés volt is a három márka vagy gira-bírsággal kötelezővé téve, de mégis valószinű, hogy legfőképpen ez a gyülés volt már kezdetben is a tulajdonképeni girás-szék. Maga az elnevezés kétségtelenül igen régi időre utal vissza és jellemző, hogy épen a tisztújitó gyülésnek lett ez a neve,* holott más egyéb vármegyei gyülésekről elmaradók is sujtattak a három márka (gira) büntetéssel.
Benkő. Trans. II. k. 38. l. .
Azonban nem hiányoznak az okok, a melyek miatt kételyt lehet támasztani az ellen, vajjon az erdélyi vármegyékben a XIV. században vagy legalább ennek elején tartattak-e tisztújitó gyülések. Van ugyanis oly jelenség, mely a mellett látszik tanúskodni, hogy az erdélyi vármegyékben nem volt eleinte tisztújitás, hanem ez a hét vármegye közgyülésén az u. n. vajdai generalis congregatión ment végbe. Alább megkiséreljük az ellenvetésül felhozható adatok bővebb megvilágositását s így mostan egyszerüen annak a kijelentésére szoritkozunk, hogy a XIV. század elejétől fogva nem találtunk az erdélyi vármegyék történetében olyan adatot, a melyből következtetést lehetne vonni arra, mintha a tisztújitás ne a vármegyében, hanem a vajdai közgyülésen történt volna.
A tisztújító gyülés, melyen a vármegye szolgabirái választattak, rendszerint az év elején történt. Erre mutat az, hogy a szolgabirák névsorában akkor találjuk meg a változásokat. Van adatunk Dobokavámegyéből, hogy a deczember 31-én tartott birói széken még a megye egész éven át hivataloskodott szolgabirái vannak jelen, ellenben a legközelebbi jan. 14-én már más szolgabirák szerepelnek az okmányokban;* a miből bátran következtethetjük, hogy az utóbb emlitett időben tartott megyei gyülés volt egyúttal a tisztújitó gyülés is.
Teleki cs. Okltára I. k. 420. l.
265Azonban évközben is tarthattak részleges tisztújitó gyülések, mikor egyik vagy másik szolgabiró meghalt, mielőtt éve kitelt volna. Ha e haláleset nem épen az év vége felé történt, tekintettel arra, hogy az erdélyi vármegyéknek rendszerint csak két szolgabirája volt, valamint arra is, hogy a szolgabirák teendőinek tekintélyes részét a helyszini vizsgálat, nyomozás stb. mint ma szokták mondani, a comissió képezte: aligha lehetett a hivatalban levő egyik szolgabiró tulságos megterhelése nélkül a megüresedett állás betöltését hosszasan halogatni, annyival is inkább, mivel mindkettőnek külön járása volt.
Hogy a tisztújitó közgyülés csakis a nemesek közgyülése volt, hogy itten csakis ők szavaztak, a minthogy általában egyedül csak ők folytak be active mindennemü vármegyei közgyülési tárgy intézésébe, azt a már előre bocsátottak után felesleges többször ismételnünk.
A tisztújitáson kivül foglalkoztak a vármegyei közgyülések birósági és mindennemü, szorosabb értelemben vett közigazgatási tárgyakkal, a miket csak az akkor fejletlen közigazgatás felölelt. Mik voltak ezen tárgyak a részletekben, hátrább a vármegyei hatáskör fejtegetésénél, megkiséreljük előadni. Azonban már mostan reá kell arra mutatnunk, hogy az erdélyi vármegyéknek ily nemü működése sokkal szűkebb körü volt, mint az anyaországéinak, mivel felettük egy rendes közigazgatási organum, a vajdai közgyülés állott, mely a magyar nemzet hét megyéjét egyesitvén, az összes megyéket illető tárgyakat a maga hatáskörébe vonta s vele szemben az egyes vármegyéket már csak a végrehajtás illette meg s nem egyszersmind a tanácskozás is.
Vármegyei közgyülésekkel az év különböző szakaiban találkozunk és a tisztújitó közgyülésen kivül aligha volt a többi közgyüléseknek rendes idejök. Összejöttek tehát a szükség szerint, illetőleg a mint összehivattattak.
A nem fix napokon tartott gyüléseknek természetök az, hogy meghivásra gyülnek össze. A gyülés összehivása az anyaországi vármegyékben rendesen összehivó levél (currens) útján történt. Ellenben az erdélyi vármegyékben, ősi szokásnál fogva, a gyüléseket mindig a szolgabirák hirdették meg egészen a XVIII. század közepéig, sőt még a biróság elé való idézés is a szolgabiró által személyesen s nem pecsét vagy idéző-levéllel történt.*
L. alább a fejedelmi kort. V. ö. Hajnik i. m. 207. l. Teleki család okltára I. köt. 68. lap.
A meghivás, illetőleg a gyülés meghirdetése alkalmával a szolgabiró felkereste az egyes nemeseket, vagy jobbágyaik által értesitette 266őket. A meghivás élőszóval történvén, annak formaságai, t. i. hogy az ispán és szolgabirák, avagy csak az előbbi nevében történik-e a meghivás stb., nem igen lehettek.
A vármegyei közgyülések mellett kell megemlékeznünk ebben a korszakban a birósági gyülésekről vagy törvényes székekről (sedes iudiciaria, sedria) is. Ugyanis még ebben az időben elkülönitett vármegyei birósággal nem találkozunk. A birósági gyülésre bármely nemes megjelenhetett s így akár az összes vármegyei nemesség is. Minthogy annak nincs semmi bizonyos nyoma, mintha határozott időpontban összejönni szokott vármegyei gyülések léteztek volna és minthogy a biráskodás más egyéb tárgyaktól s teendőktől nem csak ezen korban, hanem még a következőkben is, jó ideig nem volt külön választva: ezért az összehivott össznemesség épen úgy részt vett a biráskodásban, mint a hogy a külön, csak biráskodás czéljából tartott gyülésekre esetleg megjelent nemesség, mely alkalmilag közigazgatási kérdésekkel is foglalkozhatott.
Vármegyei gyülésekről jegyzőkönyvek, közigazgatási ügyekről okmányok s vármegyei statutumok, a fejedelmi kort megelőző időkből, nem maradván fenn számunkra. A vármegyei gyülések és biróságok természetéről csak a birósági kiadványokból kell itéletet alkotnunk. És ezekben ott találjuk ezt a megkülönböztetést „in congregatione omnium nobilium comitatus”, vagy „cum omnibus nobilibus comitatus” és viszont „cum nonnullis nobilibus comprovincialibus”. A miből azt következtethetjük, hogy az első oly birósági ülésből kelt, mely vármegyegyüléssel volt kapcsolatos, az utóbbi pedig pusztán az érdekeltek s érdeklődők jelenlétében tartott birósági ülésen adatott ki.
Hogy vajjon a XIV. században, mint az anyaországban látható, voltak-e rendes birótársak (assesores) vagy esküdtek az erdélyi vármegyékben is, ennélfogva a vármegyei biróság birt-e consolidáltabb természettel: ez nem dönthető el határozottan. Különben erre a kérdésre még az assessorok felemlitésénél újból vissza fogunk térni.
A fentebbiekből azt állithatjuk, hogy a vármegyegyülés és a törvényes szék között csak esetleges különbség létezett, t. i. a szerint volt, hogy fordultak-e elő amazon birósági, ezen pedig közigazgatási ügyek. És ebben az értelemben veendő a congregatio és a sedes megkülönböztetése is, a mikor emez a biráskodással, amaz pedig más egyéb ügyekkel foglalkozó, ugyanazon nemesi gyülekezetet jelzi.
A vármegyei itélőszékek rendszerint nem hivattak össze külön meghivóval, hanem a gyülés maga tüzte ki a következő ülési időszakot, 267a mi már a XIV. században olyan formán történt, hogy minden két hétben (quindena) összejött az itélőszék. Azonban a két hét korántsem lett állandó határnappá, hanem gyakran más és más időt tüztek ki. De bármilyen időközökben történt is az összejövetel, a sedria idéző vagy perhalasztó okmányai mindig kiteszik a következő határidőt, a melyet természetes véletlenek azért megzavarhattak, a mikor külön összehivásra volt szükség. Külön összehivás volt szükséges a törvényszünetek, a iuristitiumok után tartandó törvényes székekre is.
Mint az anyaországban, úgy Erdélyben is szokásos volt még egy fajta vármegyegyülés, a melyet ott „proclamata congregationak” neveztek, de itt csak „generalis congregatio” volt a neve, a melyen 2–3 vagy több vármegye közönsége gyült össze. Az anyaországban rendszerint a nádorok, de esetleg más királyi megbizottak is hirdethettek ily közgyüléseket, a melyeknek tárgya többnyire az orvok és latrok üldözése, esetleg még a birtokot igazoló királyi s más levelek előmutatása volt. Ezen gyüléseknek egyik legjellemzőbb tulajdonsága volt ottan az, hogy királyi rendeletre tartattak. Igy tartott gyüléseket p. o. Dózsa vajda Szabolcs, Szathmár, Kraszna és Szolnok (Közép) vármegye részére 1317, 1320-ban. A XIV. század első felében ezek a proclamált gyülések rendesen bejárták az egész országot.*
Fejér G. Codex diplomat VIII/2. lap. Anjoukori okmánytár I. köt. 435, 553. Hajnik i. m. 66–77. lap.
Az emlitett erdélyi gyülések azonban lényegesen különböznek az anyaországiakétól, úgy a tárgyra, mint az összehivás módjára nézve. Itten amazokhoz hasonló gyülések rendesen a hét vármegye közönsége számára tartattak, királyi meghagyásra, esetleg királyi biztosok jelenlétében és elnöklete alatt. Csak annyi hasonlósága van az általunk jelzett és a magyarországi közös vármegyei gyülések között, hogy több vármegye számára tartatnak. Összehivója és elnöke a vajda, vagy helyette az alvajda. Tárgyait leginkább polgári birósági ügyek, több szomszédos vármegyében birtokos nemeseknek nagyobb vagyonjogi perei képezik, mikor a különböző vármegyékben fekvő birtokok iránt indittatik kereset és e miatt szükséges a vizsgálat vagy itélet.
Ilyen közös gyülések leginkább Belső-Szolnok, Doboka és Kolozs vármegyék részére tartattak, többnyire Bonczhidán Dobokavármegye rendes gyülekezési és székező helyén.* Sokszor nem tünik ki világosan az okmányokból, hogy ilyen természetü generalis congregatiorol van szó, 268de az a körülmény, hogy a gyülés helye valamely megyei székhely, az elnök pedig, a ki a gyülést tartja, a vajda vagy alvajda, eléggé bizonyossá teszi, hogy nem egyszerüen egy vármegyének generalis congregatiojáról, hanem többéről van szó, mivel egyes vármegyei közgyülések soha sem tartatnak vajdai vagy alvajdai elnöklet alatt, hanem mindig az illető vármegye ispánja vezeti azokat. Látszólagos ellenmondás Alsó-Fejérvármegyénél fordul elő, a mikor az alvajda a fejérvármegyei szolgabirákkal s a nemességgel együtt itélkezik. Azonban itten mindig alvajdai székről van szó, mely mint reá fogunk térni, a XV. század közepéig állandóan Maros-Szent-Imrén,* a fejérvármegyei tisztviselők és nemesség részvételével szokott tartatni.
Hazai oklevéltár 210. 223. lap.
Hajnik i. m. 121. lap.
Az emlitett közös vármegyei gyülések, csak mint ritkán előforduló rendkivüli közgyülések tekintethetnek.
A vármegye, mint egész, gyülésezik még a többiekkel együtt a vajdai közgyüléseken, de erről akkor fogunk majd szólani, mikor a vármegyének a magyar nemzethez és a három nemzet közgyüléseihez való viszonyáról tárgyalunk.
Amint maguk a gyülések és törvényes székek még nem birtak egy meghatározott és kijegeczesedett formával, sőt az egész vármegyei intézményről azt mondhatjuk hogy forrásban, alakulásban van: épen úgy nem volt még a vármegyének határozott székhelye sem. Míg a hét vármegyének közgyülése Torda városában, illetőleg mellette, Keresztes mezején, egy állandó helylyel bir, addig az egyes vármegyék gyülései ambulálnak.
Találkozunk ugyan az egyes okmányokban oly kifejezésekkel, a melyek a sedriának szokott helyéről („loco solito”) szólnak,* azonban épen Belső-Szolnokban, honnan vettük e kifejezést is, azt tapasztaljuk, hogy csak rövid ideig volt akár Víz-Szentgyörgy, akár Deés a vármegyei gyülésnek vagy széknek helye és néhány év mulva ismét más városban, illetőleg községben látjuk a nemességet összegyülve.
Gróf Bethlen levéltár.
Különben a határozatlan alaku s bizonytalan számu gyüléseknek, valamint ez időben még az autonomiának a természetével is jobban megegyezett a mozgó-biróság, mint az állandó székhely. És ez így marad Belső-Szolnok és Doboka vármegyéknél még a fejedelmi korszakban is, a mikor még mindig ambulált a gyülés, a sedria és pedig lehetőleg kisebb nemesi községeket választva tanácskozási helyül, hol valamely hatalmasnak nyomása alól inkább menten maradhatott.
269A vármegye hatáskörébe tartozó teendőknek túlnyomó része nem a tanácskozó vagy biráskodó gyülések, hanem a vármegye tisztikara által végeztetett, a mely a kormányzatnak, a végrehajtásnak és biráskodásnak a legfontosabb szerve.
A vármegyei tisztikar eleinte aránylag kevés személyből állott és csak idő folytával, a következő és még inkább a harmadik korszakban bővült ki azzá a hatalmas apparatussá, a mely szinte megfelel a mai vármegye tisztikarának.
Amint általában a nemesi vármegyének a megalakulásánál az új organismust összekapcsoltuk a régivel, a királyi vármegyével, hogy a fejlődést annál jobban láthassuk, hasonlóképen kell eljárjunk a vármegyei tisztikar megismerésénél is, mivel itten az összefüggés sokkal folytonosabb, mint a vármegyei közönségben.
A királyi vármegyének élén a király által kinevezett főispán (comes comitatus, provinciae, parochialis) állott, a kinek azobnan a hatásköre az aranybulla 5-ik pontja értelmében a pénz- és tizedügytől eltekintve, a vármegyei nemességre nem terjedt ki, hanem csupán a vármegyei várak különböző népsége volt alája vetve. Ezeknek ő rendes birája volt és felettök és közöttök a közigazgatás mindennemü teendőit végezte. Helyettese az ő udvarbirája, a „curialis comes”, kit ő maga nevez ki, a ki azonban az idézett czikkely szerint, csakis a maga vára népe felett itélhetett, azaz a nemesek pénz- és tizedügyeikben sem tartozhatnak alá. A bünügyekben, különösen pedig a lopók és latrok felett, (minthogy még ezen korban a felségsértésen és áruláson kivül, csak a tolvajlás és a rablás tartozott a közbüntények közé), a király bilochusai itéltek, tehát királyi birák, azonban némileg beillesztve a vármegyei szervezetbe, a mennyiben az aranybulla 5. czikkelye 2. §-a értelmében a megye ispánja széke előtt itélhettek csak. Tehát a bilochus vármegyei tisztviselő épen úgy, mint az udvarbiró (curialis comes), de a király nevezi ki, akár csak a vármegyei ispánt, a kinek azonban alá van rendelve. A bilochus birói hatásköre kétségtelenül kiterjedt nemesre és nem nemesre egyaránt. A vármegyei tisztikarhoz tartoztak még a pristoldok, kik a biráskodás és közigazgatás érdekében szükséges szemléket, idézéseket, végrehajtásokat és tudósitásokat végezték, a kik tehát ispáni kiküldöttek és hirdetők voltak. Ezeken kivül volt még a vármegyében néhány hivatalos személy, a kik magával a várszerkezettel állottak szorosabb összefüggésben s inkább csak katonai jellegü tisztségeket töltöttek be, mint ezt nevök is mutatja, t. i. a várnagy, a századosok, tizedesek és más kisebb officiálisok.
270A királyi vármegyében időközben némely változások állottak be, a melyek egyenesen a nemesi vármegyéhez készitik az útat. Nevezetesen IV. Béla király 1243 tájban a bilochusokat megszüntette.* Nem sokkal ezután feltünnek a szolgabirák is, kiknek emlitése szintén IV. Bélának, a székesfehérvári egyház részére 1254-ben adott kiváltságlevelében jön első izben elő.* Bilochus elnevezés ugyan még később is fordul elő olykor-olykor és pedig épen Erdélyben, azonban sem e hivatalnak itteni rendszerességéről, sem hatásköréről semmi bizonyosat nem tudunk.
Fejér, Codex dipl. IV/1. 279. 1.
Endlicher. Monumenta Arpadiana 485. lap.
A XIII. század végén, okmányokban és törvényekben egyaránt, mint rendszeres hivatalnokokkal találkozunk a szolgabirákkal s ettől fogva a pristaldoknak régi hatásköre is megszünik és egyszerüen hirnökök, kikiáltók gyanánt szerepelnek, mely tiszt olykor egész falvak lakosságának kötelessége s még a XIII. században is fennáll.*
Szabó Károly. Az erdélyi Muzeum eredeti oklevelei. 31. lap 134. sz. ok.
Előbb vázoltuk már, hogy a királyi vármegye miképen alakul át nemesi önkormányzatu vármegyévé. Itten még azt kell megemlitenünk, hogy a várszerkezetnek megbomlásával a várak teljesen kiesnek a vármegye keretéből s így eltünnek a várral összefüggő alsóbb tisztségek is. Azonban a királyi vármegyének élén álló ispán hivatala megmarad, csak hogy most már a nemesi vármegyébe ültettetik át s helyettese nem udvar-ispánnak, udvarbirónak (curialis comes), hanem alispánnak, ispán helyettesnek (vicecomes) neveztetik.
Ezen változásokhoz még csak annyit kell hozzáadnunk, hogy az 1298. évi XLV. czikkely 2. §-a szerint,* minden megyében 12 nemes választandó, kik közül négy szolgabiró. A hátramaradó nyolczról nem szól ugyan a törvény semmit, azonban ezekben a megyei esküdtek eredetét találjuk fel.
Kovachich: I. N. Sylloge decretorum Comitialium. 42. lap.
A nemesi önkormányzatu vármegyének ezek szerint a tisztikarát a vármegyei vagy főipsán, az alispán, a szolgabirák és esküdtek alkojták. Egyelőre a vármegye más rendes tisztviselőket nem ismer, azonban már rendkivülileg fordulnak elő vármegyei jegyzők, olykor rovók, sőt hadügyi vagy pénzügyi teendőknél egyes külön adhoc megbizottak is.
A nemesi önkormányzati vármegyének élén a vármegye ispánja áll, ki az anyaországban a királytól veszi a mandátumát. Azonban a tisztét a leggyakrabban az ő maga által kinevezett alispán végzi, minthogy az ispánok többnyire országos ügyekkel elfoglalt, tekintélyes országnagyok 271voltak, kik nem értek reá, hogy a vidéki kormányzatot is állandóan maguk vezessék. Minthogy a vármegyei ispánság megfelelő jövedelemmel, gyakran még várakkal s uradalmakkal is járt, hozzá ő volt hivatva a vármegyei katonaság vezetésére is: az ispánság inkább jutalmazás és kitüntetés volt már a nemesi vármegye keletkezésétől fogva, mintsem kötelességekkel járó hivatal. Az ispán összes hatáskörében szabadon járhatván el helyettese a vice comes, tehát a fő- és alispán között csak méltóságbeli, de nem egyszersmind hatásköri különbséget is találhatunk. Épen ezért főispáni és alispáni hatóságok közé húzott vonalat homály födi s XV. századi törvényhozás az alispánt a főispáni attributumok elsorolásában, a főispánnal oly szorosan összefüzi, hogy a kettőt szinte egynek gondolhatja a figyelő, midőn a kettő közt a vel kötő szót ott találja majd csaknem minden akkori törvényben.* Hogy e megjegyzés, legalább Erdélyre nézve felettébb találó, az alábbiakból ki fog tünni.
Budapesti Szemle 1865. I. köt. 440. lap.
Erdélyben, a vármegyei ispán, vagy nevezzük ezután főispánnak, nem a király, hanem a vajda által neveztetett ki. Igy volt ez már a királyi vármegye korában, mint Roland vajda 1284. évi oklevele bizonyitja.* Későbbi időkből sem ismerünk ugyan főispáni kinevező levelet, de a vajdák állandóan comes nosternek nevezik a főispánt, sőt átviszik ezt még az alispánra is, kit szintén a sajátjuknak neveznek, mint a hogy az uralkodók is szokták ezt tenni a Királyhágón innen és túl egyaránt.
Teutsch és Firnhaber i. m. 136. lap.
Az egyes erdélyi vármegyék közül különös helyzetet foglalt el Belső-Szolnok, melynek hosszú időn keresztül a vajda volt a főispánja. Azonban mindjárt jegyezzük meg itten, hogy a vajda általában nem ez vagy amaz Szolnoknak az ispánja, hanem egyszerüen „Comes de Zonuk,” szolnoki ispán, mely név arra az időre látszik visszamutatni, a mikor még a három Szolnok nem volt elkülönitve. Azonban be kell vallanunk, hogy a vajdának szolnoki ispánsága, daczára az ezen kérdés felett folyt nagyterjedelmü vitának és kutatásoknak, maig sem áll előttünk teljes világosságban.
Mint a legtöbb erdélyi megyében, úgy Belső-Szolnoknál is az alispán elnevezés igen ritkán fordúl elő. A XIV. században alig találunk alispánt, hanem csakis ispánt, comest, a mely név a köznyelv használatban, megyére vonatkoztatva, mindig főispánt jelöl. A XV. század némely időszakaiban csakis alispánok, de nem egyszersmind főispánok is, fordulnak 272elő az erdélyi megyékben, p. o. a XV. század 20–40-es éveiben,* hogy azután később megint ne találjunk alispánt, hanem csakis ispánt. Hogy fő- és alispán együtt emlittessék valamely oklevélben, az a legnagyobb ritkaság és a XIV. század folyamán csak 1484 körül találtunk erre egyetlen egy példát, épen Belső-Szolnokban, hol Zoard fő- és Nagy János alispán neve együtt fordul elő egy okmányban.* Több példát nem is tudunk idézni sem ezen, sem más megyének történetéből. Ha a többi megyékre nézve tudnánk bizonyitani, hogy fő- és alispánjuk is rendszerint volt egy és ugyanazon időben, akkor Belső-Szolnokra nézve hajlandók volnánk azt mondani, hogy alispánja csak némi kiváltság gyanánt birta és használta a comes czímet, a mi tulajdonképen csak a vajdát illeti meg. Azonban így, mikor se ott, se itt nincsenek fő- és alispánok egyszerre, sőt hol fő-, hol alispánokról tétetik emlités, ezt csak úgy tudjuk magyarázni, ha felvesszük azt, hogy a vajda hol fő-, hol alispáni czímmel nevezte ki a vármegyei ispánokat.
Teleki család oklevéltára I–II. köt.
Gróf Bethlen levéltár.
Az alispánoknak az erdélyi megyékben a XIV. század folyamán tapasztalható hiánya, a mely a XV. században sem pótoltatott állandóan, elsőben is azt eredményezte, hogy itten a főispánság nem lett méltósággá, hanem megmaradt hivatalnak, mely a vármegye ügyeinek vezetésében állandó és tevékeny részt vett.
Ennek megfelelő lett aztán az alispánok helyzete is A XV. század folyamán. Ugyanis ha a főispáni tiszt nem volt méltóság, hanem hivatal, a közszokás azt hozta magával, hogy a főispán lehetőleg maga végezze teendőit. Ha tehát az alispánokat látjuk a főispánok helyén működni, ennek nem az itt a jelentősége, hogy ő perpetuus vicarius, mint az anyaországi megyékben, hanem hogy a főispán adhoc akadályozva van rendes teendőinek a végzésében s ekkor s addig végzi helyette a végzendőket az általa kinevezett vagy megbizott alispán. Továbbá ennek lehet betudni azt is, hogy az alispáni tiszt Erdélyben nem nyerte meg azt a fontosságot, mint az anyaországban, hogy t. i. a törvényhatóságnak első tisztviselője legyen, hanem idővel, legalább a következő korszakban már világosan látszik, alacsonyabb rangú és kisebb jelentőségü lett a szolgabirói, illetőleg a főbirói hivatalnál. Igy történhetett az meg, hogy az erdélyi vármegyékben a nemzeti fejedelmek korában, a mikor a főispán többször fontos állami méltóságokat is töltött be s így megyéjéből többnyire távol volt, a vármegyei közigazgatás súlypontja 273nem az alispánokra, hanem a főszolgabirákra hárult által. A főispán javadalmát a királyi vármegyébn a várbirtok jövedelmének 1/3-a és a birságok képezték. Miután a várszerkezet nem jött által a nemesi vármegyébe, a főispánok javadalmául is csak a birságok maradnak meg, a melyek felett a szolgabirákkal osztozkodott, úgy, hogy két rész illette meg őt. A birságokon kivül illette volna még a kamarai nyereségből, a rendkivüli adókból és a tizedekből is némely részecske, de mivel ez a behajtásnál s beszedésnél való hatósági assistentia fejében járt s mivel ezen assistentiára a szolgabirák is fel voltak hatalmazva, illetőleg kötelezve, e terhes feladatot s a vele járó javadalmat is tovább a szolgabirák élvezték.
A főispánra nézve az 1486: LX. törvény megszabta, hogy neki a vármegye területén birtokos nemesnek kell lennie, de bár azelőtt ezen természetes egyetlen qualifiatio nem volt is megállapitva, az erdélyi vármegyékben, közelebbről Belső-Szolnok és Dobokában, nem tudunk esetet, hogy más megyebeli birtokos viselte volna a főispáni tisztet.
A főispáni hivatalos teendők a pénz- és hadügy s a rendészet körére terjedtek ki, a szorosabb értelemben vett közigazgatási körből, azonkivül az igazságszolgáltatásnál játszottak nevezetesebb szerepet. E hatáskört később, a vármegye általános hatáskörénél fogjuk részletesen tárgyalni, azért itten csak annyit emlitünk meg, hogy ezen hatáskörben, bármily fontosak lettek légyen is ezen ügyek, nem annyira a főispánon fordúlt meg a dolgok súlya, hanem a szolgabirákon. Legalább úgy látjuk, hogy a közvetlen ingerentia mindezen ügyekben a szolgabirák tiszte s a főispánnak a már előkészitett ügyekkel van csupán dolga. De ezeket az ügyeket aztán maga is végzi.
A főispánok állandó alkalmazása, úgy látszik, összefüggésben áll az 1486: LX. t.-czikkel, mely elrendeli, hogy minden vármegyében főispán legyen. Ugyanezen törvény szerint a király nevezi ki az ispánt s ez a király kezeibe tartozik az esküt is letenni. Azonban Erdélyben megmaradt a régi gyakorlat, t. i. hogy az ispánt a vajda nevezte ki s így valószinüleg az esküt is ennek kezébe tették. Az 1540. évi tordai közgyülés határozatai szerint, épen úgy, mint 1551-ben a Ferdinánd által kinevezett erdélyi vajdák jelentései szerint is, mit sem változott a főispán kinevezésének régi gyakorlata, daczára annak, hogy János király uralkodása alatt, az ő birtokában, Erdély még sem foglalt el oly annyira külön helyzetet, mint az 1526 előtti időben. Meg kell még emlitenünk, hogy az 1408: XLIV. t.-czikk ismételte, hogy a főispánnak megyebelinek kell lennie s az 1471: XV. t.-cz. pedig az 1291: III. t.-cz. 274rendelkezését, hogy főispán csakis nemes lehet. Az 1519: XIV. t.-cz. szerint egy ember egyszerre két megye főispánságát nem viselhette és az 1498: LVII. t.-cz. szerint egyháziak főispánok nem lehettek egy pár, a szent királyok által létesitett, örökös egyházi főispánon kivül. Az 1504: III. t.-cz. megtiltja, hogy örökös főispánságok lehessenek. Az 1486: LX. t.-czikk szerint a királyi tanácsosokkal egyetértve nevezendők ki. A XVI. század első felében, a mikor már a múlt század végének törvényei és gyakorlata folytán Erdélyben is rendszeresen alkalmaztatnak külön fő- és alispánok, itten is az alispán lesz egy ideig a közigazgatás vezetője, mint volt az anyaországban a nemesi önkormányzatú vármegye megalakulásától fogva. Az 1540. évi tordai közgyülés végzései e tekintetben világosan az alispánt állitják előtérbe s a főispánról nem szólnak.*
Magyar országgy. Emlékek II. köt. 161–8. l.
A főispánnak helyettese az alispán volt, kit ősi szokás szerint maga nevezett volt ki. Eredete e hivatalnak a comes curialisig, vagyis a királyi vármegyébe megy vissza. Talán épen ezen hivatal, illetőleg az a körülmény, hogy a vármegyei ispán a kinevezésnél nem volt a nemesi qualificatióhoz kötve, hanem szabadon választotta és pedig többnyire a vár népéből, szolgált okul a királyi vármegye bomlására és a nemesi önkormányzatú vármegye alakulására, mint ezt előbb már emlitettük.
A nemesi vármegyét nagy vonalakban szervező 1291. évi törvényhozás gondoskodott arról, hogy a botránykő elhárittassék, a mikor a IV. t.-czikk 2. §-ában kimondotta, hogy az ispánok a magok helyettesét csakis a nemesek közül választhatják. Ezen rendelkezés állandó maradt a nemesi előjogok megszüntetéseig, habár volt rá eset, hogy nem nemes is viselt alispáni tisztet.* Épen ezen okból az 1486: LX. t.-cz. újból meghagyja, hogy csakis nemesek és pedig a megyebeli tehetősebb nemesek közül válaszsza az ispán helyettesét.
Bottka. Budapesti Szemle 1865. I. köt. 316. l.
Emlitettük volt, hogy a XIV. század folyamán Erdélyben nem igen találunk alispánokat, hanem csakis ispánokat. Nem így volt ez az anyaországban, hol eleitől fogva az alispánok vezetik inkább a vármegyei ügyeket, mint a főispán. Részint a nagy hatáskör, mely reájuk ruháztatott, részint az a körülmény, hogy idővel a XV. század folyamán szokásba jött több főispán alkalmazása, kik közül mindenkinek joga volt helyettest nevezni ki, azt eredményzte, hogy az anyaországban egy megyének az élén több alispán állott már a XIV. és még inkább a XV. században.
275Minthogy a főispánok többnyire távol voltak megyéiktől, szinte állandóan az alispán működött helyettük s épen ezért a vármegyével az alispán teljesen összeforrott. Ennek lehet betudni az 1486: LX. t.-cz. ama rendelkezését is, hogy az alispán a hivatalos esküt, bár tulajdonképen az ispán s így a király hivatalnoka és nem a megyéé volt, a megye szine előtt tartozott letenni. Nem különben erre vezethető vissza az is, hogy az 1504: II. törvényczikk kötelezi a főispánt, hogy helyettesit az alispánt „semmi alkalommal sem lehet vagy szabad az illető megye nemeseinek beleegyezése vagy akarata nélkül kiválasztania.” Bár nem mondja e törvény, hogy az alispánt a megye választja, de azért a vármegye nemeseinek oly jogot ad a kiválasztásra, hogy a főispánt tulajdonképen csak a megerősités illetheti meg mellette. Igy aztán a gyakorlatban, nem minden küzdelem nélkül, az lett e törvények eredménye, hogy az alispánt tulajdonképen a vármegyei nemesség választotta.
A XV. század elejétől fogva Erdélyben is kezdenek az alispánok szerepelni. Eleinte, mint a múlt században ispánt, úgy ekkor alispánt is egyet látunk,* azonban e tekintetben nem volt itt sem állandó szabály, mint olykor 2–3, sőt egy izben Tordavármegyében 1448-ban 4 alispánt is látunk* egyszerre. Belső-Szolnokban 1434-ben Medvés Antal, Dobokában Mikói Kegye Miklós 1415-ben az első alispán. Két alispánt Dobokában 1452-ben találunk először. Belső-Szolnokban szintén. De a két alispán között hogy lett volna valami rangkülönbség, azt okmányaink nem mutatják. Különben is a két alispán beállitása egyáltalában nem volt Erdélyben, annak egy megyéjében sem állandó, vagy csak hosszas gyakorlat sem és Belső-Szolnok s Dobokában sokkal ritkábban fordúl elő, mint Kolozsban vagy Tordában.
Az egyetlen példa Elley fia István „viceomes comitatus de Zonuk.” Zimmermann i. m. II. 62.
Teleki család oklevéltára II. köt. 34. l.
Itt kell megemlitenünk azt is, hogy okmányaink Alsó-Fejérmegyének sem ispánját, sem alispánját nem ismerik. Szinte olyan helyzete volt a vármegyének, mint az anyaországban. Pest és Pilis vármegyéknek, melyek Buda közel fekvése folytán ispánnal s alispánnal nem birtak s az ügyek közvetlenül szolgabirák s a nemesi gyülés s ennek némely megbizottai által intéztettek, közvetve pedig maga a király által, ki gyülésein elnökölt is s a vármegyei pereket curiáján intézték el.* A fejérvármegyei állapot analog ezzel annyiban, hogy Maros-Szentimrén volt az alvajdai székhely s így a vármegye ügye itt, közvetlen igazgattathattak, sőt úgy látszik, hogy a fejérvármegyei szolgabirák s nemesek 276az alvajdai széknek rendes tagjai voltak.* Igaz ugyan, hogy az Árpád korból ismerünk fejérvármegyei ispánt, sőt általánosságban emlittetik 1342–1367-ben is,* de a név- és személy szerint egyetlen egy sem kerül elénk.
Budapesti Szemle 1865. évf. I. köt. 429. l.
Teleki család oklevéltára. I. köt. 126, 128.
Zimmermann. Urkundenbuch II. 524. 303. lap.
Az 1486: LX. t.-czikknek, mely elrendeli, hogy minden megyének legyen főispánja, ki maga helyett alispánt nevezett ki, kétségtelenül Erdélyre nézve is lett hatása. Minthogy a törvény vagy a közszükség kifejezése, vagy a tényleges állapotok sanctionálása: úgy tekinthetjük, hogy Mátyás és az országgyülés itt kifejezett akaratával áll összefüggésben az, hogy már 1485-ben Belső-Szolnokban fő- és alispánt találunk együtt, míg korábban, mint ez már előzőleg is emlitve volt, hasonló esetre nincsen példa okmányainkban.
Hogy az alispáni hivatal Erdélyben is épen úgy a vármegyéhez füződött, mint az anyaországban, az igen természetes. Tehát a vármegye szine előtt tették le az eksüt és az 1504: II. t.-czikk értelmében a vármegyei nemesség által választattak. Hogy mikor és miképen ment Erdélyben ez keresztül, azt nem tudjuk biztosan megmondani, de az 1540. éi tordai végzések már elrendelik, hogy a vármegyei összes nemesség által választassanak.
Hatásköre az alispánnak ugyanaz volt, mint a főispánnak, kit helyettesitett s így a pénz és hadügyre, a rendészete s a biráskodásra terjedt ki. Javadalmát ezen korban a birságok képezik, valamint a kamarai adó és dézma beszedéséből járó illeték, ha ő maga személyesen vesz részt a behajtásban. A rendkivüli adóból rendszerint 6 frt illette meg az alispánt, de az nem változott, ha több alispán volt is, a mikor a 6 frton ezek megosztoztak.* A birságokból csak akkor vehette ki a részét, ha az itélet végrehajtatott, mivel ennek megtörténte előtt a feleknek mindig szabadságukban állott egyezkedni s ily esetekben, Nagy Lajos rendelkezése szerint (1341: XXIV. t.-cz.) a birság 3 márka volt s később a békebirság meg is szüntettetett. Minthogy úgy az ispán, mint az alispán, már az 1291: V. t.-cz. 2. §-a értelmében nem itélhetett a szolgabirák nélkül, azért a birság felett azokkal osztozkodott. Őt eleinte a birság 2/3 része illette meg. Majd 1342-ben némely esetekben, p. o. a tolvaj elfogójának a tolvaj birságul esett javaiból 1/3 járván, a megmaradt rész 2/3-a járt ki az alispánnak. Az 1345: III. t.-cz. értelmében a birság az alispán és szolgabirák közt egyenlően osztatik meg. 277Beszedése az 1540. évi tordai végzés, mi több megelőző országgyülési határozat értelmében, csak a nemesség határozatából történhetett.
Engel. Geschichte des ung. Reichs und seiner Nebenländer. A bevezetésben közölt állami számadások 1494–5-ből.
A nemesi önkormányzatu vármegye megalakulásának első jele a szolgabirák intézményének (iudices nobilium, iudlium) beállitása. Sok ideig épen csakis abban áll az egész nemesi vármegyei önkormányzat, hogy magának szolgabirákat választhat a megye, a kiknek a jelenlétében itélhet egyedül a vármegyei ispán. (1291: V. t.-cz. 2. §.)
Az első emlités a szolgabirákról egy 1254-iki okmányban van. Ettől fogva aztán nem akadunk egy pár évtizeden át nyomukra. Biztos emlékei rendszeres működésüknek csakis az 1291. évi törvényhozással kezdődik, a mikor megállapittatik, hogy az ispán a négy kinevezett nemes nélkül (absque quatuor nobilibus nominatis) nem itélhet. Ezen négy nemes a palatinus gyüléseiben is jelen van az ispánnal együtt és feladatuk közé tartozott, hogy a palatinus helytelenül akar eljárni, azt megakadályozzák és a királynak jelentsék be. A megyei 4 nemesnek a kamara haszna behajtásánál, az eltartóztatott fiscális vagyon kinyomozásánál is szerep jutott.
Az 1291. és 1298. évi törvényekben emlitett négy nemes, a vármegyei szolgabirák. Hivatalba állitásukra nézve egyelőre nincsenek biztos nyomok. Az első törvényes rendelkezés kinevezésről szól (nominati) és csakugyan találunk esetet, hogy a négy biró a király által kinevezettnek mondatik 1301-ben.* Azonban akár kineveztettek legyen már e szolgabirák III. András idejében s csak a bekövetkezett 1301–10. évek zavarai alatt jutott a nemesség kezébe a választás, akár pedig a nemesek által választattak, (ezt látszik mutatni egy 1299. évi okmány Közép-Szolnokból)* tény, hogy a XIV. század legelejétől fogva a vármegyei nemesek által választattak. Számuk, mint az 1291. évi törvényben is emlittetik, rendszerint négy volt. Ha nem tartjuk is a négyes számot oly nagy jelentőségünek, hogy még egyes megyék szétválásának, eldarabolásának okát is abban keressük, hogy a 4-es számon túl nem akartak vagy nem tudtak menni s ezekre terhes lévén a nagy megye kormányzása, tehát inkább a megyét vágták ketté,* mindazonáltal biztos az, hogy Bodrog és Pilis megyéken kivül, az anyaország minden megyéjében négy szolgabirót látunk állandóan működni.
Fejér. i. m. VIII/5. 17. lap. Bottka. Budapesti Szemle 1865. I. köt. 317. lap, jegyzet.
Gr. Zichy család okmánytára. II. köt. 371. lap.
Bottka. Budapesti Szemle 1865. I. köt. 451. lap.
Ami már most Erdélyt, az erdélyi vármegyéket illeti, itten két kérdést kell előbb tisztába hoznunk, t. i. hogy miképen történt a szolgabirák 278választása és hogyan magyarázható, hogy számban eltértek az anyaországi vármegyéktől.
A négy biró, mely az 1291. évi törvényekben emlittetik, bizonyára már ezen év előtt a gyakorlatban nem volt. Erdélyben úgy látszik, hogy a XIII. század végén még a vajdák mellé is négy biró adatott, mint az anyaországban a palatinus mellé. Ezen négy birót, mikor a vajda és alvajda a vajdai közgyülés határozata következtében itélt, vagy vizsgált a vidéken, a vajdai közgyülés adta az eljáró vajda vagy alvajda mellé.
Egy 1288. évi okirat szerint* László erdélyi alvajda az Erdélyország részéről mellé adott assesorokkal, szám szerint négygyel, u. m. a kolozsi ispánnal és még 3 más, ispánnak nevezett egyénnel bizonyitja, hogy az erdélyi nemesség végzéséből az erdélyi püspököt Roland vajda itélete értelmében beigtatta Mykula fiai 3 falujába. Itt az „Erdélyország által” választott s az alvajdához rendelt négy assessor úgy tünik fel, mintha a szolgabirák is köztük volnának s szolgabiráknak is „Erdélyország” választotta volna őket. Egy másik okmány szerint:* Benedek, László alvajda helyettese, két szintén „Erdélyország” által birákul kirendelt ispánnal itélt. Egy harmadik okmány szerint* valószinüleg szintén Benedek, László alvajda helyettese, Miriszlón négy biró jelenlétében biráskodik.
Teutsch és Firnhaber i. m. I. köt. 144. lap.
U. o. I. köt. 169. lap.
U. o. I. köt. 176. lap.
Közelebbről megtekintve az okmányokat, úgy találjuk, hogy szolgabirákra bennök a legkisebb vonatkozást sem találunk. Mindössze annyi tény áll előttünk, hogy az alvajda vagy helyettese nem egyedül itélkezett, hanem mellé a birótársakat „Erdélyország”, itt valószinüleg csak a nemesek közgyülése, a vajdai közgyülés adta és pedig adott négyet, mint a hogy az 1291. évi törvény szerint az ispán, a nádor, tehát Erdélyben a vajda mellett is ennyinek kellett lenni. Ugy találjuk később is, hogy a vajda soha sem egyedül itél a vajdai széken, hanem birótársakkal, a kik közül valószinüleg vajdai közgyülési határozatból állandó elemek, a fejérmegyei szolgabirák. Sőt még a vajdai congregatiokon is igen gyakran fordul elő, hogy a vajda birótársai gyanánt a hét vármegye nemessége által választott assessorokat és hét vármegye szolgabiráit sorolja fel.*
Anjoukori okmánytár V. köt. 32. lap.
Az a korszak, mely alatt a nemesi önkormányzatu vármegye működését megkezdi, felettébb zivataros az egész hazában, de az, különösen Erdélyben, hol László vajda, mint egy kis király viselkedett 1310-ig, míg Robert Károlylyal megbékélt. Hogy ez alatt az idő alatt 279mi történt a vármegyékben, vagy a nemesség egyetemes gyülésén a szolgabirói intézményre vonatkozólag, azt nem tudjuk. De már 1314-ben ott látjuk Kolozsmegyében a 2 szolgabirót, kik magukat ama tartomány szolgabiráinak (iudices nobilium eiusdem provinciae)* irják. És ettől az időtől fogva gyakoriak az okmányok, a melyekben csaknem állandóan két szolgabirót látunk, kik mindig a vármegye szolgabirái (iudices nobilium comitatus). Az elnevezésben Belső-Szolnok szolgabiráinál találunk annyi eltérést 1325-ben, hogy a szolgabirák „iudices nobilium deputati de eodem,”* a mikor szintén meglehet állapitani, hogy a vármegye részéről deputáltattak és nem a vajdai congregatio deputálta őket. Dobokavármegyének név- és számszerint ismert első szolgabirái „iudices nobilium de Doboka” 1415-ből.* Tehát az elnevezés semmiben nem tér el az anyaországi szolgabirák elnevezésétől.
Teleki család oklevéltára I. köt. 33. l.
Zimmermann i. m. I. 397.
Anjoukori okmánytár. I. 388.
Ezek alapján nincs okunk kétségbe vonni, hogy Erdélyben a szolgabirákat már a XIV. század legelejétől fogva, a nemesség vármegyénként külön-külön választotta és nem közös gyülésből, a vajdai congregatioból adattak azok az egyes megyék élére.
Ami a szolgabiráknak a számát illeti, Erdélyben rendszerint kettő volt minden vármegyében, de nem kivétel nélkül. Ugy látszik, hogy egyelőre a szám ingadozott, legalább ezt csak a XIV. század elején találjuk. Pélául Dobokában 1315-ben 3 szolgairó emlittetik, t. i. Loránd és Gyula az Ortolph fiai és a Márton fia János,* Később Dobokában soha sem találunk 3 szolgabirót. Hasonlóképen 3 szolgabiró van 1320-ban Fejérvármegyében, t. i. Bökény fia Péter, Szentkirályi István és Györgyi Gergely.* Ezek azonban két külön okmányban emlittetnek, melyek ugyanazon év és hó (február) 19. és 28. napján, tehát 9 nap közzel keltek. Bár nem lehetetlen, hogy közben tisztújitás is történt, de azért valószinübb, hogy tényleg 3 volt itt a szolgabirák száma ekkor, habár később többnyire kettőt találunk is. Ugyanis a megye aránylag igen nagy kiterjedésü volt s ezért még 1540-ben is a tordai gyülésen az határoztatott, hogy Fejérmegyében, ennek nagysága miatt (propter eius magnitudinem) három, minden többi egyes vármegyében két szolgabiró választassék a nemesek egyeteme által.
U. o.
Zimmermann i. m. I. 343.
A szolgabirák kettős számának nem tudjuk positiv okát adni. Hiszen, mint láttuk, ingadozott is a szám és e mellett a nagyobb megye számára 3 szolgabiró is rendeltetik. Sőt már a XIV. századból adatunk 280van arra nézve is, hogy segéd szolgabiró is állittatott be. Csak valószinüség szerint okadatolhatunk, ha mégis magyarázatot keresünk. Tudniillik Erdély ama különös helyzetét hozzuk fel, hogy itten mindössze hét vármegye volt, a mely vármegye majdnem minden évben közös gyülésre gyült össze, a vajdai congregatiokon, hol a folyamatban lévő vagy meginditandó ügyek letárgyaltattak, illetőleg megbeszéltettek s igy a megyei hatáskörben végzendő teendők könnyebbekké váltak. Továbbá a rendes vajai congregatiokon kivül ülésezett az alvajdai szék négy rendes terminussal már a XIV. század közepén, mely alvajdai, valamint a vajdai szék, továbbá az évenként tartott vajdai congregatio, mint rendes felebbezési fórumai a nemesség kisebb és nagyobb ügyeinek, a vármegye közvetlen teendőit igen nagy mértékben magához vonta s így meg is könnyitette. Ezen rendes és állandó felsőbb hatóságok mellett a vármegye kisebb apparatussal is megfelelhetett feladatának, mint az anyaországi vármegyék, honnan csak a királyhoz volt appelláta. De még igen fontos dolog az is, hogy nehánytól eltekintve, a vármegyék Erdélyben kisebbek voltak, mint az anyaországban; sőt, ha e tekintetben talán a területtel, tehát a külterjedelemmel nem argumentálhatnánk, felhozhatjuk azt, hogy beltejedelemben, t. i. az ügyfelek tekintetében, valóban kisebbek voltak, a mennyiben aránylag kevesebb birtokos volt területükön, mint a legkisebb anyaországi vármegyének.
A szolgabirák kettős számával kapcsolatban meg kell emlékeznünk arról is, hogy minden vármegye két járásra, alsóra és felsőre volt felosztva és mindenik szolgabirónak meg volt a maga külön járása, melyben tisztje teendőit elvégezni tartozott.
Belső-Szolnok és Doboka vármegyékben, a melyek épen egymás felett, illetőleg alatt voltak, a vármegye két járásának természetes határvonala a Szamos folyó volt. A Szamos balpartján feküdt a felső és jobbpartján az alsó járás.
Igaz, hogy ez elnevezésekkel, valamint a járások megemlitésével sem találkozunk a fejedelmi kor előtt, azonban a mi az elnevezést illeti, ez később meglévén, a területi s helynevek ismeretes conservativ természetéből bátran s joggal következtethetünk visszafelé. A két járásnak már ezen korban való felvételére egy sajátos körülmény vezet bennünket. Ugyanis, ha megfigyeljük a szolgabirák nevét, – a név ebben az időben lakóhelylyel, a birtokkal szoros összefüggésben állván, azt tapasztaljuk, hogy csaknem kivétel nélkül a Szamos két partjáról valók az egyidőben működő szolgabirák. P. o. egyidőben szolgabirák Belső-Szolnokban: Némai Miklós és Dengelegi István, Szilkereki 281Jakab és Szilágytői Lestár, Mikeházi Antal és Dengelegi István, Girólthi Vörös Miklós és Szilágytői Miklós, Kodori András és Szentgyörgyi Porkoláb Sándrin; vagy Dobokában: Kendi Gergely és Szentmiklósi Jakab, Olnoki Pál és Szentegyedi András, Tőki Kis Mihály és Nyiresi István* stb., kik közül az elsők a Szamos bal-, az utóbbiak pedig jobbpartjáról valók.
Teleki család oklevéltára I. köt.
Hogy ezen két járásra való beosztás még a királyi vármegyék korából származik-e, vagy a nemesi autonom vármegyével egykorú; illetőleg hogy a szolgabirák száma alkalmazkodott-e a már ősrégen meglevő járásokhoz, vagy viszont a beállitott két szolgabirónak megfelelőleg osztatott a vármegye is két járásra, erre nézve még csak oly adataink sincsenek, a melyek hozzávetésekre engednének alkalmat. Mindössze annyi látszik előttünk valószinünek, hogy a jelzett két vármegyében, még a királyi vármegyék korában is, kellett valami befolyással lenni a két vármegyét közepén ketté szelő folyónak, melyen az átjárás nem volt könnyü, sőt olykor a lehetetlenségek közé tartozott.
De bármi lett légyen is az ok, annyi bizonyos, hogy a szolgabirák kettős száma tekintetében, már a XIV. század legelején, ha nem épen a XIII. század végén, a hét vármegye vajdai közgyülésen kellett valami megállapodásnak lenni, mely a szolgabirák számáúl a kettőt ajánlotta, de esetleg fennhagyja a vármegyének, hogy szükségletéhez képest többet is állitson be. Az ide vonatkozó okmányt nem ismerjük ugyan, de a határozat létében aligha kételkedhetünk.
A szolgabirák, mint emlitettük is, úgy tekinthetők, mint a régi pristaldok utódai. Legalább azok hatáskörének tiszti része nagy mértékben reájuk szállott által. Már kezdetben úgy látjuk őket szerepelni, mint a kik a birósági tárgyalás előkészitése végett a szükséges tényálladék felvételt, megállapitást végzik, a feleket, illetőleg az alperest megidézik, a perbehivási megelőző cselekményeket vagy maguk teljesitik, vagy azok előttök folynak le s erről ők okiratot állitanak ki; az itéletet végrehajtják. De ők azért épenséggel nem pusztán birói közegei az ispánnak, sőt egyenesen birák, mint ezt Drági László dobokai ispán és Olnoki Pál s Szentegyedi András ugyanoda való szolgabirák 1399 julius 15-én Bonczhidán kelt levelében olvassuk, hol igérik, hogy ők a birák, t. i. alispán és szolgabirák, elégtételt fognak szolgáltatni Porkoláb Imrének a Bolgár Miklós részéről, ha ez a vármegyei biróság előtt létesült megegyezési kötelezettségének eleget nem tenne.*
U. o. 270.
282A biróság körében reájok háramló feladatokon kivül már eleitől fogva nagy szerepük volt a kamarai adónak felszedésénél és felhajtásánál, nemkülönben a dézsmálásnál is. És itten, habár eleinte talán csak assistáltak, későbben az adózó porták összeirásával s az összeirás nyilvántartásával is megbizattak. Ezen összeirási kötelezettség a banderialis hadszervezetnek Zsigmond által történt rendezése alkalmával a nemességre is kiterjedt, mivel nemcsak azt kellett megállapitani, hogy hány portával bir a vármegyei egyes nemes s az összes nemesség, tehát mennyi portalis katonaság állitandó ki a vármegyéből, hanem kik a személyesen kötelezettek, kik és milyen czímen maradhatnak otthon. Tehát a vármegye pénz- és hadügyi nyilvántartása az ő kezükön fordult meg, a mi mindenesetre felelősségteljes állással járt. Bár az erdélyi vármegyék nemessége már 1324-ben Róbert Károly és 1366-ban Lajos király által a kamarai adózás alól felmentetett s így a rendes adó alól való mentességük folytán az itteni szolgabirák is megszabadultak terheik egy részétől, hanem utóbb a mindinkább gyakrabbá váló rendkivüli adók, melyek mindig újabb és újabb connumeratiót igényeltek, újból elég terhet róttak reájuk.
Közigazgatási teendőjük közé tartozott a révek, vámok és hidak jókarban tartására való felügyelet is és kellett, hogy a vámhely tulajdonosokat itteni mulasztásaik helyrehozására figyelmeztessék. Nekik kellett számon tartani a régibb és újabb vámhelyeket, nehogy a lakosság illetéktelen vámokkal terheltessék. Az ispánnal együtt itélkeztek a felett is, hogy egy vagy más község lakói tartoznak-e vagy nem valamely vámhelyen át venni útjokat, valamint a felett is, hogy némelyek kevesebb, mások rendes vámot fizessenek. Szóval voltak közigazgatási birósági esetek is, melyekben eljártak.
Hivatalukat, mint láttuk a vármegye nemessége általi választás útján nyerték s a választást kötelesek voltak előbb 25, majd 50 márka birság terhe alatt elfogadni s a hivatalt legalább egy évig viselni, de azután öt év betelte előtt újból nem kényszerittethettek a hivataloskodásra. Állásukat Mátyás király 1486. évi LXXIII. t.-czikke értelmében eskütétellel foglalták el s az esküt választóik, a vármegyei nemesség előtt tették le.
Javadalmuk a birságoknak különböző, eleinte 1/3, majd 1/2 részéből állott,* a melyet maguk között megosztottak. Azonban tekintettel arra, hogy csak az itélet végrehajtása után, a vármegyei közönség 283határozatából volt felhajtható, szabadságukban állván a peres feleknek a végrehajtás megtörténtéig bármely perczben kiegyezni: ezen javadalom igen labilis volt, habár abban az időben, mikor a hatalmaskodás és ököljog virágkorát élte, még nem épen jelentéktelen. A köz- és rendkivüli adók beszedésénél való segédkezésért külön díjat p. o. az utóbbiért maximum 6 frtot kaptak. Ha perbeli előkészitő cselekmények vagy bizonyságtétel végett kivétettek, ellátáson kivül napidijat is kaptak, a melynek összege nem volt meghatározva, habár valószinüleg egyenlő volt a káptalani vagy conventi emberével.
Teleki család oklevéltára I. köt. 271. lap. 143. évi III. t.-cz.
A saját megyéjükben végzett teendőkön kivül fontos szerep jutott számukra a vajdai közgyüléseken, hova kötelesek voltak elmenni s a vajdának a választott assessorokkal együtt birótársai, olykor tanúk és bizonyságok gyanánt is szerepelnek. Vajjon a vajdai, illetőleg alvajdai széknek, melyek Erdély nyolczadnapos törvényszékei voltak, minden vármegye szolgabirái jogositott tagjai voltak-e vagy csak a fejérvármegyei szolgabirák és assessorok, az kérdés. Saját ügyeikben nem, de egymáséiban igen is biráskodhattak,* sőt az ispán ügyében is biráskodtak.* Eljárásukban nem voltak a káptalani ember jelenlétéhez okvetlen kötve, így bünügyekben nem, de már határjárásoknál igen. Azonban sokszor látjuk őket a vajdai itélőmester társaságában, főleg a XV. század vége felé. Előttük, habár közhitelü pecsétjük nem volt is, procuratort lehetett vallani, a minthogy később is volt arról gondoskodás, hogy ez lehető legyen. De míg eleinte az előttük vallott procurator csak az ő előttük folyt ügyekben szerepelhetett, később az előttük történt ügyvéd-vallásról iratot állitva ki s a káptalanba vagy vajdai vagy fejedelmi itélőmesterhez küldetve az irat, itten ennek alapján általános érvényü ügyvéd-valló levelet adtak ki. A katonáskodás alól, daczára rendkivüli elfoglaltságuknak s közszükségszerü állandóan igényelt hivataluknak, nem voltak feloldva, legalább az 1459. évi L. t.-cz. kimondja hadba szállási kötelességüket.
Gr. Bethlen ltár. Gegus belső-szolnoki szolgabiró peres ügyében kelt itélet-levél, 1325-ből.
Gr. Bethlen levéltár. Az ispán birsága ügyében kelt itélet-levél 1437-ből.
Mellettük már a XIV. század első felében feltünik a segédszolgabiró, a mit 1340 körül Kolozsvármegyében találunk először.* A segédszolgabirót úgy tekinthetjük, mint a szolgabiró helyettesét a perbeidézésnél, helyszini szemléknél. Nincs semmi nyoma, hogy a „vice iudex” rendszeres vármegyei hivatalt töltött volna be, sőt ellenkezőleg úgy tünik fel, mint a ki csak egyes esetekre bizatott meg az emlitett 284teendőkkel. Megbizatása tehát nem a vármegyéből való. Nem is judex, csak eljáró, ki mandátumát gyakran az eljárni kötelezett szolgabirótól kaphatta,* de mint a XIV. század első felében látjuk, 1540-ben ez tiltatik s így nem szabatos eljárás, hanem a peres fél maga választhatta magának azt, a ki tetszett s hivatta el helyszini szemlére. E szerint inkább csak tanú, sőt az utóbbi esetben még csak nem is minősült tanú volt, mintha maga a szolgabiró ment volna ki s így vallomása, illetőleg jelentése is, nem lévén hit alatt eljáró hivatalos, nem birt teljes hitelességgel.
Teleki család oklevéltára I. köt. 66–7. lap.
Orsz. Levéltár dipl. Oszt. 29069.
Különben felőle a XVI. század közepéig igen keveset tudunk s szerepe főleg a fejedelmi korszakban kezdődik nagyobb jelentőségüvé válni.
A vármegyéknek hova tovább növekvő szerepe és jelentősége mindig több és több ügyet utalván körébe, ezeknek rendes és pontos ellátása az írásbeliséget fokozatosan érvényre juttatta. Az 1298. évi, de tekintélyes tudósok* által, nem is épen ok nélkül, Róbert Károlyénak tartott XLVIII. t.-cikk megrendeli, hogy a királyi curiában a palatinus vagy országbiró vagy más rendes birák által bünügyekben hozott itéletek bizonylatai a nemességnek tizenkét esküdtje előtt az alispáni biróságnál helyezendők le.* Ennélfogva itten találjuk meg a nyomát a vármegyei levéltáraknak.
Kovachich M. Gy Hajnik I. contra Pauler Gyula.
Sylloge 43. lap.
Az írásbeliségnek, főleg Róbert Károly óta való terjedése szükségessé tette, hogy a vármegye rendelkezzék oly egyének felett, kik az írás mesterségében, a latin nyelvben és a tételes törvények hiányában igen nagy fontosságú formulárék szerkesztésében elég jártassággal birjanak, vagyis szükség volt jegyzőkre. Tekintettel arra, hogy a vármegyében a rendes és első biró a vármegyei ispán volt s eleinte ő, mint biró vagy egyéb közeg járt el a legtöbb ügyben, a jegyző is az övének mondatik s épen úgy, mint a nádornak, országbirónak, vajdának és alvajdának, neki is volt jegyzője. A XIV. század folyamán még a vármegyei jegyző tulajdonképen az ispán jegyzője,* a mi arra mutat, hogy az ispán által vétetett fel és állittatott hivatalába, tehát neki volt lekötelezve és javadalmát is tőle vette. Azonban van emlités az alispán és négy szolgabiró jegyzőjéről is,* majd a sedria jegyzője fordul elő (notarius sedis comitatus), míg végre a XV. században rendszerint a vármegye jegyzője név fordúl elő.
Gr. Zichy család okmánytára I. köt. 608. lap.
U. o. III. köt. 131. lap.
285Az elnevezések mutatják a vármegyei jegyzői tiszt beállitásában követett eljárás fejlődését és ha nem tudjuk is positiv adatokkal igazolni, hogy már a XV. század második felétől állandóan a vármegyei közönség választja a jegyzőt, maga az elnevezés nem hagy fenn ez iránt semmi kétséget.
Belső-Szolnok- és Dobokavármegyében csak abból az időkből találkozunk jegyzőkkel, a mikor azok már a vármegye jegyzőinek neveztetnek. Az első adat 1479-ből való, a mikor Némethi Albert mester „notarius comitatus de Szolnok” Dobokavármegye sedriáján, mint vitézlő Horváth Pál és Vancsa János bálványosváraljai várnagyok procuratora, Báthori István vajdának egy levelét átiratja.*
Gr. Bethlen levéltár.
Később gyakrabban találkozunk nevökkel, de rendszerint mint fogott birákéval, vagy másnemű, p. o. procuratori minőségben, a mely körülmény azt mutatja, hogy a XVI. század közepéig valami önálló rendszeres hatáskörük nem volt, hanem úgyszólván csak pennaforgatásban jártas irnokoknak tekintetnek.
A mint a jegyzők a vármegye hivatalnokai lettek, javadalmukat is ettől kapták. Mennyi lehetett a javadalom, azt nehéz megmondani. Szirmai szerint, Szatmárvármegye történetében,* „csupán a jegyzők deákos emberek lévén, írásban tették a tanúságbeli leveleket, kik 50 magyar forint bérrel és számokra rendelt egynehány kaszásokkal s aratókkal kielégittettek s hiteltettek”. Azonban Belső-Szolnokban és Dobokában a XVI. század közepéig „iuratus notarius” kifejezésekkel nem találkozunk, a mit szintén fentebbi állitásunk mellett bizonyit a hatáskörre nézve. Általában sem az anyaországi, sem az erdélyi vármegyékben nem volt a jegyzői hivatalnak az a nagy jelentősége, mint Szlavóniában, hol a vármegye pecsétje már a XIV. században is nálok állott s 1397-ben,* mint sérelem orvosoltatik főispánjaik s bánjaik amaz eljárása, hogy a vármegye pecsétjét maguknál tartják. Sőt az anyaországi s erdélyi vármegyéknek rendes pecsétjük sincs ebben az időben, hanem az ispán vagy szolgabirák pecsétjeit, illetőleg ezeket együtt használják a vármegyei kiadványoknál.
I. köt. 139. lap.
Magyar történelmi tár III. köt. 232. lap.
A jegyzők általában igen fontos szereppel birtak a jogi tartalmú okmányok készítése folytán s müködésüknek eredménye gyanánt egy egész, szinte tudománynak nevezhető „jegyzői művészet” (ars notarialis) állott elő, mely a törvénytudományt pótló formulárék szerkesztésében és felhasználásában való képzettséget jelentette. Azonban a vármegyei 286hatáskör szűk voltánál fogva a vármegyei jegyzők nem igen birtak azzal a jelentőséggel, mint az országos hivatalnokok vagy csak a városok jegyzői is.
A már emlitett vármegyei tisztek s hivatalnokon kivül gyakran találkozhatunk még az u. n. exactorokkal vagy rovókkal, kiknek bizonyos terhek, birságok és rendes vagy rendkivüli közadók felhajtása, sőt az utóbbiak tekintetében az adótárgyak (porta) összeírása és kötelessége. Eleinte csak a birságot beszedő vajdai vagy ispáni rovókkal (exactor birsagiorum) találkozunk, kik mint ilyenek nem voltak a vármegye emberei. Az adó felszedése tekintetében az erdélyi részekben egészen a XVII. század közepéig nem fejlődött ki állandó eljárás. Eleinte 1324-ig, Róbert Károly korában, a király emberei szedték be a lucurum cameraet az ispán és szolgabirák assistentiája mellett. Róbert Károly, majd Nagy Lajos által felmentetvén az erdélyi nemesség a kamarai adó alól, rendes adóteherül csak a quinquagesima maradt meg, melynek felszedése módjáról nincsenek adataink. A XV. század közepétől oly gyakori, majd később szinte állandó terhet képező rendkivüli adók, subsidiumok felszedése hol vármegyei emberek, hol pedig a király kiküldöttei, a később rendesen dictatoroknak nevezett egyének által történt. Az 1474: IV. t.-cz. szerint minden vármegyében két tehetősebb nemes választandó, kik a kamara-nyereségre nézve, a dicsőült királyok korában követett szokás szerint, minden birtokos embernek portáit összeségükben és egyenként számba vegyék és összeírják, a kapukat számlálják meg és nem a füstöt, sem pedig a puszta telkeket. Ilyenek Erdélyben 1467-ig csak a quinquagesimát és a rendkivüli subsidiumokat illetőleg működhettek, de a jelzett évtől, midőn a lucrum cameraenak megszüntetésével a „tributum fisci”* lépett életbe, a rendes adók beszedői is lehettek volna, azonban igen gyakran a király dicatorait látjuk az adóbeszedésben eljárni. Igy az 1494. és 1495. évi állandó számadások* mit sem szólanak vármegyei rovókról, hanem a király dicatorait emlitik minden megyénél; ellenben már 1499-ben Dobokavármegyében Harinai Farkas Tamás és Somkereki Erdélyi János dobokavármegyei nemesek mondattak, „connumeratores et exactores presentis contributionis regiae maiestatis”-nak,* a mi azt mutatja, hogy ekkor vármegyebeliek voltak a rovók. Nem maradtak fel az 1499. év országgyülési törvények, de ezekben valószinüleg megyei rovókra volt bizva az adó beszedése, épen 287úgy, mint az 1747. évi IV. törvényczikkben. A fentebbiekből annyi valószinünek látszik, hogy a rovóknak a tiszte nem is éppen egy évre, azon túl semmi esetre sem, hanem csupán a kirótt adónak beszedésére és elszámolására terjedt ki. A felhajtást, ha t. i. hátralékok maradtak, törvényeink eleitől fogva az ispán és szolgabirák kötelességének tartják s rendelik. A rovók, kiket későbben „partialis preceptoroknak” neveznek, csak a XVII. században illesztettek be állandóan az erdélyrészi vármegye szervezetébe.
Thallóczy L. a kamara haszna 95. s köv. lap.
Engel i. m. I. kötet 39, 150 lap.
Gr. Károlyi család okmánytára III. köt. 32–33. lap.
E helyen kell megemlékeznünk arról is, hogy bár eleitől fogva kellett az erdélyi nemesi vármegyében némi vármegyei adónak is lenni valamely formában és később Mátyás alatt az 1486. évi LXIV. t.-cz. határozottan el is rendeli a vármegyei adót, nem találjuk még sem annak a nyomát, hogy az e czímen bejött összeg miképen és ki által kezeltetett.
A vármegyékben egyik legősibb intézmény az esküdtek (assessores, iurati assessores iurassores) intézménye, kik nem voltak ugyan hivatalban, de a hivatalos vármegyének egyik legjelentékenyebb részét képezték.
Az 1298. évi XLV. t.-czikk rendeli, hogy minden megyében 12 lelkiismeretes és megbizható nemes választandó a király által, a mely 12 nemes közül 4 szolgabiró legyen, a többi nyolcz pedig azokkal s az ispánnal együtt járjon el a vizsgálatoknál.
Csakugyan az anyaországi vármegyékben fel is találjuk az assessorokat a XIV. század elejétől fogva a vármegyei gyüléseken, hol 8, hol 12 számmal. Azonban Erdélyben a vármegyékben sehol sem emlittetnek azok. Itt az ispán és a szolgabiró a vármegyei nemességgel (cum nobilibus conprovincialibus) itél.
Amint amott a generale iudiciumoknál is szerepelnek az assessorok, úgy Erdélyben a vajda közgyüléseken találkozunk velök. Ilyen assessorok már a XIII. században is fordulnak elő a vajda vagy alvajda mellett, míg a XIII. században is fordulnak és a szolgabirák mellett a legtevékenyebb tagjai a vajdai congregatioknak. Ezek a vajdai congregatiokon szereplő assessorok a vármegyék esküdteinek vannak feltüntetve (a iuratis septem comitatum et iudicibus nobilium)* és annál feltünőbb, hogy a vármegyéken soha sem emlittetnek. Az 1444. évi X. t.-cz. azt rendeli, hogy minden megyében négy derék ember választassék a vármegyei nemesek közül, a vármegyei közönség által az ispán 288és szolgabirák mellé, a mi arról tesz tanubizonyságot, hogy az anyaországban is megszünt lassanként az 1298: XLV. t.-czikk által beállitott esküdti intézmény s azt újból fel kellett eleveniteni.
Anjoukori okmánytár V. köt. 32. lap. 1347. Zimmermann i. m. II. köt. 56, 92, 241, 378. lap.
Azonban ennek a törvénynek semmi hatását nem tapasztalhatjuk az erdélyi részekben.
A vármegyék szervezetében az esküdteket illetőleg az 1486: VIII. t.-cz. hozott be változást Mátyás alatt, a mennyiben ő a nevezett helyen elrendelte, hogy nemcsak, mint birótársak, hanem az u. n. királyi embert a birósági eljárásoknál helyettesitők gyanánt, minden megyében 8–12 egyén választassék ki és eskettessék fel. Ezen, az egész országra kiterjedő intézkedésnek lehet tulajdonitanunk, hogy 1487-ben Belső-Szolnokmegyében assessorokat találunk, hol Kidei Fegyveres György alispán, Girolthi Márton és Mikeházi Bálint szolgabirák „una cum nostris coassessoribus” itélnek.* Sajátságos különben, hogy bár a Mátyás által rendelt esküdtek inkább a birói eljárásoknál szereplő királyi emberek helyettesitésére szolgáltak, mintsem birótársak voltak, mégis Erdélyben, hol ilyen királyi emberek a legnagyobb ritkaság gyanánt szerepelnek, birói vizsgálatoknál és végrehajtásoknál a vármegyei tisztek mellett még a királyi embert helyettesitő vajdai ember is igen ritkán fordul elő, (azok inkább a káptalani kiküldöttel járnak): ezen törvény folytán mégis alkalmaztatnak esküdtek. Azonban a Mátyás törvényét az 1492: LXXXIII. t.-cz. megszüntette s azután a vármegyei esküdteknek mi sem találjuk nyomát egész korszakunkban.
Gr. Bethlen levéltár. M. Nemz. Muzeum.
Ideiglenesen még szerepeltek, mint megyei megbizottak, a hadügyi téren is egyes nemesek, a hadkötelezettek összeírásánál és táborba vezetésénél. Ugyanis az 1435. évi banderialis törvény 6. czikke szerint a vármegye közönsége a középrendü nemesek közül tartozott egyet kiválasztani, a ki a szolgabiróval együtt, a közönséges hadjárat kihirdetésének idején a királynak, királynőnek, báróknak és nemeseknek, a kiknek abban a vármegyében birtokuk van, minden jobbágyát hiven összeszámitsa, összeírassa és lajstromba vétesse, az ilyen lajstromnak párját vagy mását a maga megyei ispánjának adván által. Ezen a törvényen az 1454. évi IV. t.-cz. annyi változást tett, hogy annyi összeírót rendel, a hány szolgabirája van a vármegyének.
Az utóbb emlitett törvényczikk 2. §-a még azt is rendeli, hogy mindenik vármegyében válaszszon a nemesi közönség a maga kebeléből az illető vármegye hadának vezetőjéül egy-egy alkalmas egyént, a ki 289a hadi szolgálatra kötelezettek összeírt embereivel kellő időben a hadsereg főkapitányához köteles menni.
A mindkét rendbeli vármegyei választott egyének, mint láthatni, csak egy-egy esetre birtak mandatummal. Hogy Erdélyben úgy jártak volna el, mint az anyaország megyéiben, nem valószinü. Az 1463. évi erdélyi nemesi közgyülés az összeírást az ispánnak a kiséretében eljáró, legalább 5 nemesre bizta, kiket a vármegyei nemesség közönsége választ. Ugyancsak ők az ispánnal együtt voltak megbizva, hogy az összeirás után az úgynevezett lustrát, vagyis szemlét megtartsák: vajjon a hadkötelezettek jól vannak-e felszerelve. És ezen mandatum nem egy évre szólott, hanem állandó volt, hogy ha szükség esetén általános felkelés rendeltetnék el, akár a vajdai levél, akár véres kard által, akár más egyéb módon, hogy készen legyenek.
Minthogy az erdélyi hadak főkapitánya a vajda vagy alvajda volt, hozzá seregeltek, és pedig az egyik ispánnak a vezetése s jelvénye alatt.* Ennélfogva Erdélyben a megyénként választott „conductor belli” ismeretlen maradt, a mit egyébként a hadi rendtartás szüksége is kellőleg indokol, mivel az ellenség becsapásainak annyira kitett s épen e miatt szinte állandóan fegyverben álló tartomány vármegyei csapattestei jobban voltak szervezve és vezetve a vármegyei rendes főtiszt, mint az adh oc választott „conductor belli” alatt.
Árpádia III. köt. 43–44. lap.
Mielőtt a vármegyei hatáskör részletezésére áttérünk, röviden meg kell még emlékeznünk a vármegyék symbolumairól, minők a zászlók, czimerek és pecsétek, a melyekre vonatkozólag azonnal bevallhatjuk, hogy a legnagyobb bizonytalanság, illetőleg homály lebeg előttünk.
Az Anjouk alatt kezdődött el nálunk a nemesi czímereknek használata, valamint a nemzetségi zászlóké is. A főurkanak különös kiváltsága volt, hogy banderiumaikat saját zászlóik és czímereik alatt vezessék a hadba. A főuraknak adott ezen kedvezmény vonta maga után a helyi hatóságok zászlóinak és czímereinek kifejlődését is. E tekintetben az anyaország előbb járt, mint Erdély, melyben a megyeiség, a már érintett okoknál fogva is, kevésbbé fejlett ki, mint amott.
Hogy azért Erdélyben is meg voltak minden egyes vármegyének a maga jelvényei, tehát zászlói, ezt a XV. század közepéről megállapitható, habár a Mátyás korabeli hadi rendszabály csak signumról és nem signum comitatusról szól.* Hiszen a jelvény a hadi rendnek egyik legfontosabb eszköze, különösen oly időben, midőn általános insurrectio 290mellett rendszeres katonai képzésnek még csak nyoma sincs. És a jelvény ebben az időben zászló volt.
U. o. III. köt. 44. lap.
A zászló „signum” minden bizonynyal a vármegye szineiből állott. De hogy milyen volt ez az érintett időben Belső-Szolnok és Dobokában, azt nem tudjuk, valamint azt sem, hogy mellette vagy rajta volt-e a vármegyei czímer s ez minő lehetett.
A vármegyei pecsét felől azt állithatjuk, hogy Hunyadvármegyét kivéve, melynek czímere Hunyadi János óta s legrégibb pecsétje 1490-ből ismeretes, a többi erdélyi vármegyének nem volt külön vármegyei pecsétje sem ekkor, sem a fejedelmi korszak alatt. Ez annál különösebb, mivel az anyaországban és Szlavóniában máskép állott a dolog. A hivatalos kiadmányok nem a vármegye, hanem a tisztek pecsétje alatt kelnek. Ehez képest a pecsétek a tisztekkel együtt változnak. Szatmárvármegyéből a XV. század végéről tudjuk, hogy a megyének nagy pecsétnyomóra elosztott feliratát viselő négy pecsétje egyenként egy-egy szolgabirónál állott,* a mi legjobban kifejezte a vármegye autonom hatóság voltát s kiadványaiban az egységet. Szlavóniában, mint emlitettük is már, a XIV. század folyamán, mint állandó joggyakorlat és az autonomiának egyik biztositéka, szerepel a vármegyei pecsétnek a jegyzőnél való elhelyezése.*
Szirmai i. m. II. 34. lap.
Magyar tört. Tár III. 232. lap.
A már bemutatott szervezetü nemesi önkormányzatú vármegye hatásköre elméletileg három irányban nyilatkozik meg, t. i. a jogalkotás, a végrehajtás és az igazságszolgáltatás irányában.
Azonban a XVI. század közepét megelőző időből teljességgel semmi nemü adat vagy ilyennek nyoma sem maradt reánk egyetlen erdélyi vármegyéből sem, a mely vármegyei statutaris jogalkotás tényleges gyakorlását bizonyitaná. Különben e tekintetben majdnem ugyanezt mondhatjuk az anyaországi vármegyékről is. Ezen megütközni azért nincs okunk, mivel ismeretes előttünk egyfelől a jogi élet fejletlensége, továbbá a vármegyéknek egymással szemben, illetőleg egymás között teljesen analog jogi helyzete, végül azon körülmény, hogy az országos törvényhozás a legfőbb mértékben épen a megyei közönségre, a megyei életre vonatkozott és ennek eljárási hatáskörét szabályozta. Ezenkivül Erdélyban az erősen kifejlődött tartományi önkormányzat, mely a vármegyei önkormányzatot igen szűk korlátok közé szoritotta, maga végezte a statutum alkotást minden olyan ügyekben, a melyek az erdélyi vármegyék különös helyzeténél fogva külön intézkedést igényeltek.
291Mindazonáltal, ha statutarius jogalkotás emlékeit nem mutathatjuk is fel s ilyenekre nem is hivatkozhatunk: kétségtelenül az élet, a maga gyakorlati működésében, jogi szokásokat teremthetett úgy egy, mint más vármegyében, a melyek mint usus, hosszasan fenntarthatták magukat. Okmányokban is találunk hivatkozást arra, hogy egyes vármegyéknek külön szokásjoguk lett volna.* Azonban ezek tartalmát vagy szabályozását nem ismerjük.
Teleki család oklevéltára II. köt. 305–392. lap.
Ezen autonom jogszabályok hiánya, illetőleg elkallódása annál feltünőbb, mivel a más két nemzet, ezek székei és még az egyes kivételes területek, mint Fogaras földje is, mutathatnak fel az autonom jogalkotásnak emlékeit. Természetesen, mivel a statutumok mindig a particularis jogokkal állanak szorosabb összefüggésben, azért az ilyen jogterületeken találhatók inkább p. o. a városokban és külön jogú nemzetiségeknél.
Ezek szerint az erdélyi vármegyék statutum-alkotásáról többet s positive nem szólhatván, működésüket a közigazgatási és igazságszolgáltatási hatáskörben kell csak vizsgálnunk.
A vármegyei intézménynek első és ősi functiója a biráskodás, vagy igazságszolgáltatás terén található fel. Már a királyi vármegyékben ez vitte az első s főbb és egyúttal állandó szerepet. A nemesi önkormányzatú vármegyét pedig egyenesen az igazságszolgáltatás körüli szükségletek teremtették meg.
Ha netalán a királyi vármegyéknél még azt mondhatnánk is, hogy kebelökben a biráskodás az állami, illetőleg még akkor királyi pénzügyi s hadügyi igazgatáshoz függelék gyanánt járult, mint amazokat előmozditó s amazokkal együtt közös közegek által elintézhető s elintézendő közérdek: addig a nemesi önkormányzatú vármegyében épen a biráskodás, az igazságszolgáltatás rendes folyamata létesitésének és fentartásának az érdeke, a vármegyei intézménynek a gerincze, a melyhez csak lassanként és másodlagos sorban csoportosulnak a közigazgatási teendők és pedig először a hadügyi, majd a pénzügyi igazgatás terén és csak a legújabb időben a közigazgatás egyéb ágai: p. o. a fejlettebb rendészet, közegészségügy, tanügy stb.
A vármegye biráskodási hatásköre az erdélyi részekben némileg különbözött az anyaországi vármegyékéitől. Kiterjedt polgári és bünügyekre egyaránt, de mindkét téren csakis a kisebb ügyekre. Az ügyek nagysága többnyire pénzértékben nyert kifejezést, mivel a bünügyek 292legtekintélyesebb és leggyakoribb száma, az u. n. hatalmaskodás, a reá szabott birság szerint nyerte minősitését. A lopás és rablás volt ekkor csak egyedül oly közbüntény, a mely a delictum tárgyának értékére tekintet nélkül bünttetetett. De még ezek is részben szerződésesen fogattak fel, minthogy a sértett félnek a sértővel kiegyeznie meg volt engedve.
A polgári peres ügyeknél nem lehet teljes bizonyossággal megállapitanunk, hogy mily értékig terjedt ki az erdélyi vármegye biráskodási joga. Az anyaországi vármegyék 100 frt értéket meg nem haladó perekben itélkezhettek.* Azonban ezen határ az erdélyi vármegyéknél nem tartatott be, a mennyiben több oly vármegyei és pedig nemes ellen szóló, itélettel találkozunk, melyekben a pertárgy értéke a 100, sőt 200 márkát is meghaladja.*
Hajnik i. m. 83. lap.
Gr. Bethlen levéltár. Teleki család oklevéltára I. köt. 418. lap.
A felebbezés tekintetében, mint ősi erdélyi szokás szerepel és a Tripartitumban is emlittetik,* hogy „a vármegyei törvényszékeken az ispánok és szolgabirák előtt inditott és három forintot fel nem érő peres ügyeket a vajda elibe, nyolczados törvényszékre nem küldik fel”:
Tripartit. III. 3. §. 13.
Birtok perekben a vármegyei biróság eleinte egyáltalában nem itélt. E tekintetben az 1454. évi XV. törvényczikk, majd az 1458: III. s 1504: VIII. t.-czikkek tesznek kivételt, a mennyiben bennük a hatalmaskodással összefüggő, tehát birtokelfoglalási perekben való biráskodás a vármegyéknek kötelességükké tétetik, de az utóbb emlitett törvényczikk ezt is 10 hold erejéig korlátozza.
A büntető ügyek, a lopás és rablástól eltekintve, a melyek az értékre tekintet nélkül a megyei biráskodás elé tartoztak, tehát a hatalmaskodás neve alá összefoglalt mindennemü erőszakos birtok-háboritás, jószág elfoglalás szintén pénz értékben levén kifejezhetők, ezekre nézve is áll, miket fentebb az egyszerű polgári keresetekről mondottunk.
Azonban egy igen jellemző vonást kell itten felemlitenünk a biráskodásról, t. i. azt, hogy a felsőbb biróságok a tárgyi illetékességre nem ügyeltek valami nagyon szigoruan, hanem olykor kisebb jelentőségü ügyeket is elővettek, a mi által a felsőbb biróságok a vármegyei birósággal concurrálni látszanak, a mire a következő korszakban is meg van a példa, minthogy a rövid folyamatú pereket a felperesek tetszés szerint, vagy a fejedelmi táblán, vagy a vármegyei törvényes széken indithatták meg s járattathatták le.
A vármegyei biráskodás körében kell felemlitenünk még azt is, hogy a biráskodással összefüggésben a vármegye teljesiti a szükséges 293vizsgálatot, a melyre vagy egyik, másik szolgabiráját, olykor ezek helyettesét a viceiudexet, vagy más embert küld ki s a tapasztalt tényállásról ispánja és szolgabirái, olykor csak az utóbbiak nevében is pecsétje alatt okiratot állit ki. Kitűzi a határnapokat, melyek már a XIV. századtól fogva rendszerint quindenára szólottak; meghallgatja a feleket; mérlegeli ezek bizonyitékait, új bizonyitékok beszerzésére határidőt tűz; a meg nem jelenő felet a rendes 3 márka birsággal, be nem fizetés esetén ennek kétszeresével, majd háromszorosával sujtja; itél a per érdemében, megállapitván a szolgáltatást, esetleg birságot, mely egészen 50 márkáig mehet, vagy a jobbágyokra halálos itéletet is mond ki s annak végrehajtásáról gondoskodik.
A fél kivánságára a felebbezhető ügyeket a vajdai octavalis, olykor egyenesen a közgyülési törvényszék elé terjeszti és van arra eset, hogy az elintézést sürgeti és a visszavárás idejét kijelöli.* A vajdai széken hozott itéleteket végrehajtja, a birságot felszedi és a birák között, esetleg a fél részesitésével is felosztja. Előtte a fél képviselőt, procuratort vallhat és vall nemcsak ugyanazon biróság előtt folytatandó ügyeire,* hanem általánosságban* vagy kifejezetten bármely egyházi vagy világi biróság* előtt való eljárási jogosultsággal.
Teleki család oklevéltára I. köt. 536. lap.
U. o. I. köt. 406. lap.
U. o. II. köt. 14. lap.
U. o. I. köt. 223. lap.
A szorosabb értelemben vett birósági teendőkön kivül, számos oly jogügylet is köttetik a vármegyei hatóságok előtt, a melyek vagy tisztán szerződéses természetüek, vagy pedig a biráskodás folyományai, p. o. birtokban való osztozkodás* és perbeli egyezségek, de a melyek a biróság szinén kivül, olykor közvetitők, választott birák segélyével történnek. Némely esetben a birtokperek, a melyeknek rendes folyamata ugyan kivül esik a vármegyei biróság hatáskörén, ezen biróság előtt vezettetnek be p. o. a prohibitio vagy tiltakozás által, mely akár örökjog, akár tulajdonjog érvényesitése végett inditandó perfolyamnak a bevezetése volt. A határvizsgálat és eljárás, mely néha közigazgatási eljárás alakjában is előfordul,* a legtöbb esetben a birtokper meginditásának a kezdőpontja. Többnyire ugyan a hiteles helyek emberei, a vajdai emberrel szokták a határjárást teljesiteni, de már a XIV. században is látjuk olykor a megyei hatóság kiküldöttét, majd a vajda vagy alvajda itélőmesterét a káptalani s konventi emberek nélkül is eljárni, a mi a XV. század végén és a XVI. elején, a midőn állami jogéletünk az egyházi biráskodás és közbenjárás, általában az egyháziak praeponderantiájának 294s az egyház atyáskodásának nyügét kezdi magáról lerázni, hovatovább gyakoribbá lesz.
U. o. I. köt. 259. lap.
U. o. I. köt. 108. lap.
Hogy a fejedelmi korszak előtt az erdélyi vármegyék biráskodásában lett volna valami fokozati különbség, mint később a partialis és generalis sedria között, annak teljességgel nincs semmi nyoma. Nem ismerünk adatot arra, hogy a tisztán birósági sedria és a generalis congregatio, mint birósági és közigazgatási hatóságok különböztek volna egymástól. Kevés olyan peres ügyről maradt fenn okirat, melyet egy egész évi folyamában áttekinthetnénk, de Kegye Miklós dobokavármegyei ispánnak és szolgabiró társának Sólyomkövi Ördög Mihálytól jobbágyain a Bolgár Miklós elkövette hatalmaskodás ügyében Lépes Loránt alvajdához, 1417-ben, felterjesztett irata, mely 12 perbeli iratot átir s mely 1415 márczius hó 24-től 1416 márczius hó 24-ig terjedő időről szól,* a benne felsorolt iratokban ily megkülönböztetésekről nem emlékezik. Azonban 1453-ból Tordavármegyéből* van egy adatunk, melyből kitünik, hogy a vármegye közönségével együtt alkotott biróság, jobbágyok ellen inditott perben, midőn felperes a földesúr által, a vármegyei egyik szolgabiró jelenlétében, hozott itélettel meg nem volt elégedve, mint felebbviteli biróság szerepel.
Teleki család oklevéltára i. köt. 416–23. lap.
U. o. II. köt 52–54. lap.
A sedes iudiciariáról, mint vármegyei gyülésről, mely így az általa végzett biráskodástól vette nevét, már szólottunk a vármegye szervezeténél. Azonban itten fel kell emliteni még azt, hogy ezen törvényszéknek a hatásköre a közfelfogás szerint a vármegyei közönségre csak át van ruházva és nem eredeti sajátja. A mint a nemesi autonom biráskodás első okmányos nyoma 1232-ből, Zalamegyéből mutatja, hogy a vármegye illető részének közönsége biráskodásra a felhatalmazást a királytól nyerte s ezt maga is fölemliti: hasonló nyilatkozattal találkozunk Erdélyben a XIV. század végén,* mikor a vármegyei törvényszék, királyi törvényszéknek neveztetik. Mikor Belső-Szolnokvármegye Deésen tartott törvényszékét a deésaknaiak Pénteki Ferencz érdekében fegyveres kézzel megtámadták s Pénteki Ferenczet, kit kezesei állitottak törvény elé, onnan erőszakkal kiszabaditották, ez eljárást a vármegye a királyi szék lerontásának s Pénteki elhurczolását a királyi szék elől történtnek mondják.
U. o. I. köt. 271. lap.
Kétségtelen, hogy nem akarták itten a tulajdonképeni királyi törvényszéket a vármegyei törvényszékkel összezavarni, hanem igenis kifejezést 295adnak azon meggyőződésüknek, illetőleg a kor közfelfogásának, hogy a vármegyei biróság a király birói felség jogából veszi eredetét. Ugyanezt találjuk Verbőczy Hármas könyvében is kifejezve* s talán épen ennek lehet tulajdonitani, hogy a széksértés birsága, akár királyi, akár vármegyei törvényszéken követtetett el a sérelem, egyaránt 100 frt. E tekintetben ugyan Erdélyben annyi eltérés volt, hogy csak a vajdai congregatio vagy szék sérelme volt 100 gira, ellenben a vármegyéké 50.* Ez pedig azzal áll összefüggésben, hogy közvetlen összeköttetésben sem a királyi központi kormányzattal, sem a biráskodással, sem az országgyüléssel nem állottak.
P. II. T. 69,. §. 3.
P. III. T. 3. §. 10.
A vármegyéknek a biráskodási teendőkön kivül jelentékeny közigazgatási hatásköre is volt, a mely ugyan a mai viszonyokhoz képest csekélynek is tünhetik fel, de a középkorban, a mikor a teendők egyike s másika szinte teljesen a vármegye kezében volt és nemcsak az ő közbejöttével is, láttatott el, p. o. a hadügy, az azon kori fejletlen állami élet mellett elég terhet rótt a vármegyékre.
A vármegye közigazgatási teendőit első sorban a királyi és vajdai ily nemü parancsok s rendeletek végrehajtásában állott. Hogy ezek mely tárgyakat öleltek fel, azt itt részleteznünk nem lehet, de nem is szükséges, mivel legnagyobb részt azonos természetüek voltak a vármegyének saját hatáskörébe utalt, autonom úton végzendő feladatokkal, azaz többnyire a hadügy és pénzügy körében forogtak és a mennyiben egyéb tárgyra is kiterjedtek volna, feltalálhatók a vármegyei rendes hatáskörben.
A királyi rendeleteket illetőleg azt kell megjegyeznünk, hogy azok többnyire csak a birtokjogokkal és peres viszonyokkal kapcsolatban intéztettek közvetlenül az egyes erdélyi vármegyékhez. A mennyiben nem specialis helyi érdekü tartalommal birtak, hanem mind a hét vármegyét érdekelték, a vajdához intéztetvén, a 7 vármegye generalis congregatiojában beszéltettek meg. Itt történt a végrehajtás iránti megállapodás, melynek értelmében aztán az egyes vármegyék odahaza eljártak.
A vármegyei közigazgatás rendes teendői vagyis hatásköre ezen korszakban a pénz- és hadügyre és némi rendészetre terjedtek ki.
296A pénzügyi igazgatás terén a vármegyéket eleinte a pénzváltásnál való segédkezés kötelezte, melyhez a rendkivüli segedelmek kivetése és behajtása járult. Már az 1291: XIV. t.-cz. meghagyja, hogy ha a király új pénzt bocsát ki, a vármegyei ispán és a négy megyei ember (szolgabirák) segédkezzenek a pénz beváltásánál és forgalomba hozásánál.* Midőn az évi rendes pénzváltást a kamara haszna neve alatt meghonosodott portalis adó váltotta fel, a pénzváltásra csak ritkábban került a sor s igy ritkábban a vármegyének itteni segédkezésére is. Nem ismerünk erdélyi vajdához, vagy vármegyéhez ily tárgyban intézett királyi parancsot, de fenmaradt 1324-ből Róbert Károlynak a gyula-fehérvári káptalanhoz intézett rendelete,* melyben midőn arról értesiti, hogy a pénzverést Hey ispánnak adta bérbe, most már az ország nemesei által jobbágytelkenként megigért fél fertó fejében állandó és jó pénzt fog kibocsátani: egyuttal meghagyja a káptalannak, hogy a pénzváltást és a fél fertók beszedésének senki se állja útját. Azonban ezen rendeletből még nem látjuk a vármegyének a pénzügyek terén való szereplését, hanem igenis, abból a szerződésből, melyet Róbert Károly 1342-ből Hyppolit mester, körmöczi kamara-ispánnal kötött, mely a Corpus Jurisban, mint Róbert Károly decretuma szerepel.
Sylloge. 20. lap.
Zimmermann i. m. I. köt. 370. lap.
A kamara haszna régi elnevezés alatt szereplő új kapuadó jobbágytelkenként 18 denárt tett ki, melyet minden megyében, minden kaputól, melyen egy szénával és élettel megterhelt szekér ki- és bejárhat, akár külön kapu, akár udvartelki kapu legyen s rajta 3, vagy 4, vagy több ember, vagy csak egy lakjon is és nem annyira szűkölködő és szegény, hogy ne fizethessen, fizetni tartoznak.
Miután így a kapuadó alól némi kivétel állapittatott meg, a melyhez még hozzájárult, hogy a király, királyné, az egyházi és bárki más szegődött szolgái, valamint a földesuraknak katonáskodó szolgái is mentesittettek: szükséges volt a helyi viszonyokkal ismerős megyei hatóságnak jelenléte a felbecslésnél és kivétel megállapitásánál. Maga a pénzváltás is, mely a polgárságra sokszor nagy kellemetlenségekkel járt s épen ezért gyülöletes is volt és nem egy izben erőszakoskodásokra adott alkalmat, hasonló képen igényelte a megyei hatóság jelenlétét. Ide járult végre a kamara haszna lefizetésének megtagadása, a mely helyi végrehajtást vont maga után.
Épen ezen okok miatt Károly hivatolt decretuma 3. §-ában meghagyja, hogy a pénzváltásnál és a kamara haszna beszedésénél a kamaraispán 297tisztje mellett az érsek és tárnokmester emberén kivül, mindenkor jelen legyen a vármegyei ispán és egy szolgabiró, kik nélkül kamaraispán nincs jogositva a pénzváltásban és beszedésben eljárni. Ők jelölték ki a pénzváltás helyét, egyes városokat a vármegyékben, ők tették azt közhirré, jelen voltak és tanuskodtak a pénzváltásnál az új pénz el, vagy el nem fogadása felől. A kamaraispán vásárjog czímen 3 márkát tartozott adni a vármegyei ispánnak.
A kamara hasznának kivetésénél és beszedésénél nekik is jelen kell lenniök s ők is tagjai annak a bizottságnak, mely a fizetési kötelezettségét, esetleg ennek mértékét megállapitja. A nemfizetés 3 márka birságot von maga után, melyet ők hajtanak be, de viszont ugyanezen büntetés alá esnek, ha a kamara igazát eltitkolják és az embereket a fizetéstől visszatartják, vagy bármiben is a király rendelése ellen járnak el.
A kamara haszna neve alatt Magyarországon meghonosodott első rendes egyenes adó nem adott dolgot Erdélyben a vármegyei hatóságoknak, mivel 1324. és 1366-ban Róbert Károly és Nagy Lajos király által* az alól, valamint az élelmi szerek szolgáltatása és a kényszer hadbaszállás alól az erdélyi nemesség felmentetett, azon kötelesség mellett, hogy mint hű honfiak a királynak a lázadók ellen segitségére legyenek. Igy tehát Erdély a rendes adó alól mentessé lett.
Zimmermann i. m. II. köt. 256–9. lap. Gazdaságtört. Szemle 1898. 602. lap.
Azonban a közterhek viselése még ezzel sem szünt meg s így nem a vármegyei hatóságok pénzügyi szerepe sem. Megmaradt továbbra is az oláhok által fizetett ötvened, quinquagesima, mely az 1444. évi III. t.-czikkében,* mint erdélyi rendes adózás emlittetik egy sorban az anyaországi lucrum cameraeval s a szlavóniai mardurinával, vagy nyestadóval. Sőt az 1476. évi II. t.-cz. 3. §-a* az erdélyi oláhok adóját, mely a lucrum camerae helyett van, tizednek nevezi és legalább ez alkalommal így is állapitotta meg.
Sylloge 77. lap.
U. o. 190. lap.
Az erdélyi oláhok quinquagesimája mellett, mint közteher tekintendő a rendkivüli segedelem, mely a XV. század második felében, szinte állandó lesz, s a melyet hasonló képen portánként, esetről-esetre, ideiglenesen szokott ugyan megállapittatni az országgyülés, de a mely idővel, főleg a török veszély miatt, szinte állandó jellegüvé nőtte ki magát.
Ezen rendkivüli subsidium, vagy segély az országgyülés által megszavaztatván, még nem lett Erdélyre nézve kötelező, hanem itten a 298nemesség külön, az ő tartományi gyülésükön, vagyis a vajdai generalis congregatiokon ajánlotta meg a saját jobbágykapu után a segedelmet.* Ily megajánlás emléke s részletei nem maradtak reánk, de még a XVI. század közepén is, mint régi erdélyi szokást emlegetik I. Ferdinánd biztosai, Bornemisza Pál és Verner György.*
Lásd 1521: XLI.; 1522: XXVII.; 1523: XXVI. t.-czikk.
Engel i. m. III. köt. 10. lap.
Az így megajánlott adó mennyisége a körülményekhez képest váltakozott, de elég tekintélyes összeget tett ki a 99 denáros megajánlás mellett is, mert p. o. 1494-ben Belső-Szolnok adója 2806, Dobokáé pedig 3102 ˝ frt, habár a privilegiális helyek, p. o. a Deés, Akna és Szék nincsenek beleszámitva. Az 1495. évben Belső-Szolnok subsidiuma 2756 frt, Dobokáé pedig 3100 frt. Ezen kivül Deés és Akna 550 frttal, Szék városa Kolozsvárral 230 frttal, Csicsóvára, Küküllővárral együtt, melyek ekkor István moldvai vajdáé voltak, 1515 frttal voltak megróva.*
U. o. I. 38, 149.
A Mátyás király által 1467-ben végrehajtott pénzügyi operatió, mely a „tributum fisci” behozatalával kapcsolatban, minden adómentességi kiváltságot megszüntetett, mely Erdélyben a Szentgyörgyi és Veress Benedek-féle lázadásnak egyik főoka volt, Erdélyt is bevonta a rendes adózás kötelékébe s egészen Mátyás haláláig, illetve míg II. Ulászló 1492. évi XXVI. törv. czikkelye a tributum fiscit el nem törölte, ott is fizették a rendes kapuadót.
Mindezekből világos, hogy az adónak az országos törvényekben előirt módon való kivetése és beszedése, esetleg behajtása dolgot adott Erdélyben is a vármegyei hatóságoknak. E szerint az adókivetés, vagy dicálás a rovók, dicatorok által végeztetett, kik a melléjök adott szolgabiróval együtt, a portákat összeírták, s az összeírás bevégeztével, a kiróvást a vármegye közgyülésén bemutatták. Ez alkalommal az összeírás helyesbitésére, illetőleg mai nyelven szólva, az adó elleni felszólamlásra mód nyilott a nemességnek, a mikor a kifogás helyessége és valódisága felett a vármegye közönsége döntött.* A megállapitott kivetési, illetőleg portális névsor alapján történtek a befizetések a rovónak kezébe a földesurak, illetőleg tisztjeik s falusbiráik által, kik a teljesített befizetésről a rovótól nyugtát kaptak.* A befizetési határidő a névsor megállapitásától kezdve rövidre, rendszerint 15 napra volt szabva,* s ha a kötelezettségnek eddig elég nem tétetett, végrehajtás következett. Az adókivetés és befizetésnél való segédkezésért a vármegyei ispánt 6 frt, a szolgabirót 3frt illette meg, illetőleg ezek bárhányan voltak is 299egy vármegyében, együtt kapták a 3 frtot.* A rovónak jóval több járt, mert p. o. 1494. évi számadásokban a vármegyei hatóság részére kifizetett napi díj Erdélyben 168 frt, 1495-ben 148, ellenben a dicatorok ugyanekkor 300 frt, illetőleg 331 frtot nyertek a befolyt összegből.*
1470: évi I. törv.-czikk. Sylloge 240. lap.
A nyugtáért a rovónak 2 denár járt. 1478: IV. t.-czikk 2. §.
1467: 9. §. 57. Sylloge 193. lap.
1518. évi tolnai 15 articulus. Azonban 1494-ben több volt az illetékük, mivel egy alispán 8 frtot, egy-egy megye tisztviselői 12–28 frtot kaptak. Engel i. m. I. köt. Bevezetés.
Engel i. m. I. köt. 39, 148. lap.
A dicatorok fizetését az 1521: XXVIII. t.-cz. 3. §-a nagyobb megyékbe 50, középben 30, kisebben 25 frtban szabja meg.*
1478: V. t.-cz. Sylloge 303. lap. 1468: 14. §. 4. Sylloge 201. lap.
A falusbirák az előző kiróvás jegyzékét, az u. n. rovásnyelet tartoztak legalább 3 évről megőrizni és egy, e czélra elrendelt vármegyei gyülésre elhozni, hol jegyzékbe veszik a király és vármegye számára*
1478: 5. §. 1.
Az idejében be nem fizetett adó vagy segedelemnek behajtása az ispán és szolgabirák kötelessége volt, kik ezen kötelesség teljesitésére hol kisebb, hol nagyobb büntetés terhe alatt köteleztettek. Rendes körülmények között ugyanannyi birság, t. i. 3 márka sujtotta őket, mint azt, ki ellen a végrehajtást kellett volna vezetni,* de a midőn a törökvész növekedése az adó sürgős és pontos beszolgáltatását életkérdéssé tette, hivatalvesztés és pénzbirság is volt a hanyag vármegyei tisztekre kiróva.*
1342: XXVI. T.-cz; 1467: IX. t.-cz. 7. §. Sylloge 193. lap.
1523. évi VII. t.-cz. Sylloge 328. lap.
A quinquagesimát illetőleg eleinte azt látjuk, hogy ezt a földesurak szedték be oláh jobbágyaiktól.* Azonban később ennek sincsen nyoma; legalább a XV. és XVI. század zivataros éveiben nincs különbség téve az adók között. 1495-ben az oláh papok adóját is a rendes dicatori jegyzékben látjuk elszámolva.*
V. ö. Engel i. m. III. köt. 9–10. lap.
Engel i. m. I. köt. 149. lap.
Ha az erdélyi nemesség fel volt is mentve a kamara haszna fizetése alól, azért voltak oly terhei, minők az anyaországi vármegyékben elő nem fordulhattak, p. o. a vajdai adó. Ennek időnkénti nagyságát nem ismerjük, valamint azt sem, hogy állandó volt-e. A XIV. század előtt a vajdák rendes jövedelmei közé tartozott, de Róbert Károly 1324-ben, a fellázadt szászok ellen, a királynak tett kitünő szolgálatok fejében, felmenti a nemességet azon tehertől, hogy a vajdának és tisztjeinek szállással és élelemmel tartozzanak.* Különben a vajdáknak adandó szállást már III. András király is megszüntette volt,* sőt valószinű, hogy ezen teher alól már korábbi uralkodók is mentesitették a nemességet és csak hatalmukkal éltek vissza a vajdák, ha továbbra is megkövetelték 300azt. Azonban mégis vannak adataink, hogy a vajdáknak tovább is járt némi illetményük. A vajdai congregatión összegyült nemesség telkek szerint szokta volt megszavazni és a vármegyei tisztek szedték be s szolgáltatták át vagy közvetlenül a vajdának, illetőleg alvajdának vagy tisztjeiknek. Legalább Péter alvajdának egy rendelete, melyben marosszentimrei tisztjének, Kádasi Lászlónak, ezen vajdai adónak a dobokai és kolozsvármegyei szolgabirákkal együttesen való felhajtását meghagyja, erre mutat.*
Szilágyi S. Erdélyorsz. Tört. I. köt. 92. lap. Gazdaságtört. Szemle 1898. évf. 602. lap.
Zimmermann i. m. I. köt. 176. lap.
Teleki család oklevéltára. I. köt. 92. lap. 1350 körül.
Hogy külön vármegyei adó a XIV. században szerepelt-e már, azt nem tudjuk bizonyosan megmondani. Azaz, hogy rendkivülileg fordult ilyen elő, arra meglehetős biztossággal következtethetünk, némely a XV. század elejéről való adatokból; hanem hogy rendes adó lett volna ekkor, annak semmi nyoma. De a XV. század vége felé az 1486: LXIV. t.-cz. már elrendeli, hogy minden vármegyei köz- és főnemes a vármegye számára a közszükségletek fedezésére adózni tartozik. Ily közszükségletül még itten csak az országgyülésre küldendő követek költségei, valamint az egész vármegye ügyében járó küldöttségek kiadásai emlittetnek, a mire vonatkozólag szólnak a már fentebb emlitett és Zsigmond királyig visszamenő adatok is. Az országgyülési követség költségeinek fedezése alól a regalissal meghivottak ki voltak téve, de egyéb közköltségekhez minden megyei birtokos hozzájárulni tartozott.
Itten tehát már nyoma van annak, hogy a vármegyei adó egyenesen a vármegyei nemességet terheli, a mint terhelte akkor is, mikor már a vármegye pénztárából a tiszteknek rendes fizetést állapitott meg. Mátyásnak emlitett törvényéből sem olvasható ki biztosra, hogy az adó rendes lett volna, de hozzá kellett annak hamarosan válni, mivel a XVI. század derekán már egyes vármegyei tisztek rendes fizetéséről van szó.
Erdélyből a vármegyei adóra két adatunk van és pedig az adó mind a két esetben az országgyülési követség költségeinek a fedezésére való, tehát ideiglenes természetü. Sőt ha szabad volna két adat különbségéről elvre következtetni, még azt is állithatnánk, hogy ezen adózás fejlődését is láthatjuk belőlük.
Az egyik szerint Apanagyfalvi Apa László 1437-ben nyugtatványt ad* arról, hogy Somkereki Miklós az erdélyi követek számára, az országnak megigért 50 frtot megfizette. A melyből arra lehetne következtetni, hogy eleinte az országos követek költségei közadakozás formájában fedeztettek. A másik adat arról szól, hogy Boriszláv erdélyi alvajda 301Somkereki Erdélyi Miklósnak 1455 márczius 11-én az erdélyi követek fizetésére kölcsön adott 200 frtból a Belső-Szolnokvármegyére eső 28 forintnak megfizetéséről menedéket ad.* Ezen második nyugta már úgy tünteti fel a követek szükségleteinek fedezését, hogy az a vármegyék között repartiáltatván, otthon valami úton fedeztetett és a megye nevében fizettetett. Mindkét adat igen érdekes a vármegyei házi adónak a történetében is, de azonfelül az erdélyi részek országgyülési képviseltetésére is jellemző világot vet.
U. o. I. köt. 544. lap.
Teleki család oklevéltára. II. köt. 55. lap.
A vármegye pénzügyi igazgatási hatáskörével kapcsolatban kell megemlékeznünk a tized-ügyről is, a mely ugyan egyházi szolgáltatás és az egész korszakon át egyházi ügy is, következésképen a követelés jogosultságának és a fizetés kötelezettségének a megállapitása nem tartozott polgári hatóságok elé: mindazonáltal beszolgáltatásánál, esetleg behajtásánál, sőt kibérlése esetében az igényjogosultság megállapitásánál is, jelentékeny szerepe volt a vármegyének.
Az egyházi tized kérdésében eleitől fogva volt a vármegyének némi szerepe, a mit az aranybulla 5-ik czikkelye is bizonyit, mely a nemességet a tized-ügyben a királyi vármegye, illetőleg a vármegyei ispán hatáskörébe utalja. Míg egyfelől alkalmas kapcsolódó pontot képezett ez ügy a vármegyei közönség összeolvadására, másfelől némi contactust is létesitett a saját belügyeire nézve hermetice elzárt egyház és polgári hatóságok között. Csakhogy ez az érintkezés sokkal több kellemetlenséget szült, mint jót teremtett. Az egyházi tized szolgáltatásának módja felett keserü harczot vívtak az egyháziak és világiak mindenütt; így Erdélyben is. Az egyháznak tized-ügyekben való biráskodása is sok és gyakran épen indokolatlan panaszra adott okot.
A reformatió kora Erdélyben a tizedet fiscalis jövedelemmé tette nagyobb részben s így polgári biróság elé is került az. Azonban az anyaországban az egyháznak a tized-ügyek felett való biráskodását s az ezzel járó számtalan zaklatást csak az 1608. K. u. V. törvényczikk szüntette meg.
Minthogy a tizedet eleinte a nemesség is fizetni tartozott s e fizetési kötelezettség egészen Albert koráig fennállott (1439: XXVIII. t.-cz.) a nemesség és papság között olykor heves összeütközések voltak ezen kérdésben. A XIV. század folyamán az erdélyi nemesség erős harczokat vívott a tized kérdésében, a mikor elsőben is a híres András püspök és a nemesség között Lajos királynak kellett igazat tennie. Ez alkalommal 302a tizedre nézve az rendeltetett, hogy minden kepétől egy font denár fizetendő, mit ha a püspök el nem fogadna, akkor fizessenek természetben, kint hagyván a kepét a mezőn.* Az 1351. évi VI. t.-cz. I. §-ában azt határozta a budai gyülés, hogy a tized természetben fizetendő, de Lajos szept. 22-én az erdélyi lakossághoz intézett rendeletével* ezt megváltoztatja s elrendeli, hogy – tekintettel az új pénzre, – a hol eddig 12 vagy 10 bécsi garas fizettetett, most nem több mint 8 fizetendő kepénként és a hol 8-nál kevesebbet szoktak volt fizetni, ezután is maradjon meg a régi szokás.
Zimmermann i. m. II. 23. lap.
U. o. 89–90. lap.
András püspök erőszakoskodásai okozták, hogy a nemesség lehetőleg visszafizette a püspöktől nyert kellemetlen kölcsönöket. A vajdák jártak ebben jó példával elől, kik a királyi uradalmakból visszatartották a tizedet, a minek következtében a nemesség is csak a maga jó tetszése szerint állapitotta meg és fizette a dézmát.* Természetes, hogy ily körülmények között a vármegyének a tizedbeszedés és felhajtás körüli kötelezettsége is inkább az elméletben állott fenn, mint gyakorlatban.
U. o. 149. lap.
Amint azonban András után az erélyes Domokos lett 1357-ben püspökké, hamarosan megváltozott a viszony. Már 1358-ban megegyezett Domokos az erdélyi nemességgel, hogy még az idén ugyan fizesse kiki úgy a tizedet, mint eddig tette és adta, tetszése szerint, azonban jövőre a tized teljesen (cum omni plenitudine iuris) fizettessék, mint az Isten is rendeli. Aki nem fizetne, azt a többiek nem segitendik, sőt a dézma jogtalanul eltartóinak fogják tartani. A kaszás élet tizedét 10 denárban válták meg kepék szerint.*
U. o.
Domokos a nemességgel rendben jövén, Laczkfi András vajdát is kényszeritette a király rendeletével, hogy a püspöknek és káptalannak adja meg a Csicsó, Bálványos, Léta és Küküllővár (1359), Ujvár, Déva és bármely más birtokai (kir. uradalmak) után járó tizedet.* Akkor még a buni tized ugyan függőben maradt, de ezt is sikerült Domokosnak, vagy utódainak visszaszerezni, mert Lajosnak 1360-beli rendelete Küküllei János esperest ennek élvezetében védelmezi.*
U. o. 164. 6. lap.
U. o. 528. lap.
Amint a dézmaügy Erdélyben is rendbe jön, köteles volt a vármegye is eljárni a reá ruházott hatáskörben. Ennek értelmében a püspök dézmálójával mindenkor jelen volt az ispán egy embere, a kinek jelenlétében történt a dézmálás, mint már az 1291: XXVI. t.-cz. 4. §-a 303is rendelte volt. Kötelessége volt az egyház és a dézmakötelezett érdekeit egyaránt védeni. Igy p. o. Zsigmond 1435. évi (IV.) decretuma 6. czikkelye szerint, ha a dézmás az előirt szabályok ellen vétne, akkor a vármegyei ispán és szolgabirák annak a vármegyének a nemeseivel, melyben az előfordul, meg ne engedjék s abba bele ne egyezzenek. Az András püspök és az erdélyi nemesség között 1335-ben létrejött egyezség szerint a dézmálás rendes ideje Márton napja volt, azonban az eddig nem fizetők február 2-ig időhaladékot nyertek, csakhogy a nem fizetők ezentúl első izben egy, azután 2, majd 3 denár büntetéspénzt tartoztak fizetni, mit az ispánok voltak kötelesek megvenni. A birság 2/3-a az ispáné, 1/3-a a dézmálóé maradt. Ugyanezen alkalommal kimondatott, hogy a nem fizetés miatt excomunicatiónak helye nincs.*
Zimmermann i. m. I. köt. 469–70. lap.
A dézmálásnak ezen módja még eléggé tűrhető volt, mivel a nem fizető csak vagyonában bünhődött. Azonban az 1411. évi VI. t.-cz. már megtiltotta, hogy a dézma felhajtásnál a közigazgatási hatóságok assistentiája igénybe vétessék. A dézmálók a meg nem fizetett dézmát a vármegyei ispán vagy alispán hatalmával vagy segélyével be nem szedhetik, ki nem csikarhatják, hanem ha egyházi fenyiték útján, – de ezt kánon szerinti megntés előzze meg.
Zsigmond ezen intézkedése, mely valószinüleg az akkori egyházellenes általános hangulatban leli magyarázatát, t. i. hogy megtagadja az egyháztól az állam segédkezését, a lehető legrosszabb következményekkel járt, mivel a dézma fizetőket a hivatása magaslatán állónak épen nem mondható papság önkényének szolgáltatta ki, a mely pedig oly eszközzel rendelkezett, a melynek sujtását mindenki jobban megérezte, mint a brachialis executióét s a mely ezen eszköznek a használásában teljességgel nem a kánonok, hanem saját érdeke szerint járt el. Ide járult még az is, hogy a nemeség az 1439: XXVIII. t.-cz. által a dézmafizetés alól feloldoztatott.
Nincs indok, mely Albert ezen nagylelküségét kellőleg kimagyarázná, ha csak azt nem gondoljuk, – a mi legvalószinübb, minthogy már egy századdal előbb is meg volt reá a törekvés, – hogy a nemesség teher alól való szabadulási vágyának és tized fizetési kötelezettsége elmulasztásának, önkényes beszüntetésének sanctionálása foglaltatik ezen decretumban. Csak így lesz előttünk érthető Lépes György püspöknek kemény fellépése, mikor a nemeség megtagadott, s beszüntetett dézma 304fizetése által jövedelmében előállott hiányokat a dézma-váltságnak a jobbágyokon nagyobb értékü új pénzben való behajtásával akarta pótolni. A behajtás kényszereszköze a mindenétől kifosztott pór népségnek egyetlen vigasztalását, a vallás áldását is eltartóztató excomunicatio, a lázadásba kergette a jogtalanul sujtott jobbágyságot.
Az excomunicatio ezután sem töröltetett el, hanem gondoskodtak a dézmálás és excomuniatio visszaélésének a megszüntetéséről. Igy rendeli Mátyás 1471: III., 1481: X. t.-czikkelye, hogy a nemesség vármegyénként válaszszon egy-két nemest vagy papot, a ki az 1478: XVI. t.-cz. értelmében eskü alatt volt köteles a dézmálót ellenőrizni. Az 1486: XL. t.-cz. 3. §-a szerint már a király rendel ki a tized-szedő mellé minden megyéből embert, tehát az erdélyi részekben ezt a vajda tette. Az excomunicatiót szintén Mátyás kezdette szabályozni, midőn az 1481: IX. t.-czikkben eltiltja, hogy a február 2-ig kimondassék s elrendeli, hogy október 6-ig a nem fizetők megintessenek s a fizetésre december 24. és február 2-ig két határidőt kapjanak. Az 1481. évi XI. t.-czikkből láthatólag a dézma behajtását, mely az ispánok kötelessége, fentartja s csak ennek sikertelensége esetére engedi meg az excomunicatiót. Sőt ez ellen is védelmébe veszi a törvény a polgárokat, a mennyiben a jogtalanul excomunicáltak az 1504: XXIII. t.-cz. értelmében panaszaikkal a királyhoz járulhatnak.
Azonban, hogy mindezen intézkedéseknek sem lett meg a kellő foganatja, azt világosan mutatja az 1608. Kr. u. V. t.-cz, mely a tized feletti biráskodást az egyházak kezéből elvette s az 1715: XXVIII. t.-cz. 1. §-a, mely a tized behajtását végleg a vármegyére bizta.
Tized-ügyekben csak annyiban biráskodott a vármegye, a mennyiben a megróttak a rovás ellen kifogást tettek. De ismerünk oly tized pert is, midőn a bérlő jóhiszemüsége, haszonélvezeti jogosultsága kétségbe vonattatván, ezeket a vármegyei törvényszék igazolja be, p. o. 1351-ben Nádasi Istvánnak tizedhez való jogosúltságát a kolozsvármegyei törvényszék elismeri és a Gombási által neki okozott kár megtéritését megitéli.*
Teleki család oklevéltára. I. köt. 94–95. lap.
A XIV. századtól fogva Erdély nem annyira gazdasági, mint hadügyi tekintetben birt fontossággal a magyar állam belpolitikájában.
Már korábban is a szászok és székelyek a határok védelmére telepittettek le. A mikor az Anjouknak a Balkán-félsziget, közelebbről Moldva és Oláhország felé irányuló politikája szükségessé tette, hogy 305a közelben mindig kész hadsereggel birjanak, szivesen adtak, engedtek az erdélyi nemességnek is gazdasági előnyöket, csakhogy őket hadászatilag maguknak biztositsák. Nagy Lajos 1366. évi oklevele, mely az erdélyi nemességet a lucrum camerae fizetése alól felmenti s megemliti hűségüket, viszontszolgálat fejében azt köti ki, hogy ők a királyt a lázadók ellen segitsék. A lázadók alatt a moldvai és oláh vajdákat, nem pedig a hazában netalán kitört valamely lázadás részeseit kell értenünk.
A XV. századtól fogva az ország erdélyi részei a török hatalom becsapásaival szemben épen úgy határozott végvidékek lesznek, mint akár a szörényi, macsói stb. bánságok. Ily helyzetben nemcsak a székelyek és szászok lettek született határőrök, hanem azok voltak a vármegyékben lakó magyarok is, a kiknek kebelében a vármegyei hadügy is nagyobb fontosságot nyert és némileg eltérő alakot vett attól, mint a minő volt az anyaországi vármegyékben. Ennek legjellemzőbb formája a hadfelülésre való állandó készség, a hadi permanentia. Nem ment ugyan a vármegyei hadügy odáig a vármegye és magyarság beléletének átalakitásánál, hogy az egész beligazgatás katonai alapokon épüljön fel, mint a székelyeknél, de a békeidőbeli lustrák és mustrálások, melyek a Meszesen túli vármegyékben nem találhatók, mégis eléggé jelzik az ellenség közelléte által teremtett helyzetet.
A várszerkezet korában az ispán a várnépet vezette a hadba. Amint a régi várszerkezettel a honvédelem régi rendszere is megbomlott, új alakuláson ment át úgy a hadügy, mint általában a vármegye is. De az átalakulásban mégis megmaradt a vármegyei ispán vezető szerepe. Köré most már nem a várnép és várjobbágyság, hanem a vármegyei nemesség gyülekezik s az Anjouk korában a vármegye zászlója alá gyült nemesség s ezek emberei, vagyis a vármegye bandériuma beilleszkedik a banderiális hadszervezetbe. Ezen hadszervezet első ismert országos szabályozása Zsigmond V. decretumában foglaltatik, mely azonban nem tekinthető úgy, mintha megelőzőleg már megfelelő szabályozás nem lett volna s így valójában az első rendezést tartalmazná.
Zsigmond V. decretumából kitünik, hogy a vármegyei bandérium az ispán vezetése alatt áll; az általa kitüzött helyre és időben gyülekezik s bele tartoznak a vármegyei nemesek s a vármegye területén levő nemesi birtokok után kiállitott jobbágyok. Ezen jobbágykatonaság kiállitása, mely jelen decretum második czikkelye szerint minden 33 jobbágy után felfegyverzett egy-egy jobbágyból áll, a vármegyének kötelességévé tette a jobbágyok összeirását, s így az adózás alá való 306összeírással együtt, némi népesedési mozgalom nyilvántartását is tisztévé tette a vármegyei autonom hatóságoknak.
Az 1435. évi első decretum 6. czikkelye elrendeli, hogy a közönséges hadjárat idején a vármegye területén, bárkinek a birtokán levő jobbágyok összeszámittassanak, összeírassanak, lajstromba vétessenek. Ezen lajstromozás elkészitése a szolgabirák kötelessége, a kik mellé a vármegyei nemesség közönsége, a közgyülésben egy-egy középrendü és nem a hatalmasabbakból való nemest választ a segédkezésre.*
Lásd még az 1454. évi IV. törvényczikket is.
Az 1454. évi IV. t.-cz. a hadügyre vonatkozólag meghagyja, hogy az összeírás a kamarai nyereség kivetésének módja szerint történjék s a VII-ik törvényczik* egyúttal azt is elrendeli szemben az 1435. (I.) VI. t.-czikkel, hogy a több megyében birtokos urak jobbágyai, urokkal együtt mehetnek a harczba. Ezen rendelkezés, mely a nyilvántartást a megyére nézve nehézzé tette, annyiban figyelemre méltó, hogy Erdélyben állandó szokásnak maradt és a fejedelmi korszakban is újból statuáltatik, míg ellenben az anyaországban a megyeiség győzedelmeskedik a földesuraság felett, és az 1595. évi XVIII. t.-cz. megváltoztatja e régi eljárást.
Hasonlóképen rendelkezik az 1459: XXIV. t.-cz, az 1463: XVI. t.-cz. is. Sylloge 169, 184. lap.
Azonban épen a hadügy, Erdély sajátságos feladatánál és helyzeténél fogva, igen alkalmas arra, hogy az erdélyi vármegyék statutarius joga ezen a téren kiváltképen megnyilatkozzék. Már 1427-ből van egy hadi rendszabály Erdélyben, melyet Zsigmond a Földvár melletti táborban adott ki,* a mely a hadak ellátásának és az általuk okozott kártételek megtéritésének kérdésével foglalkozik, épen úgy, mint 1435. (I.) IX. t.-cz., csakhogy ennél részletesebb. Erre később vissza fogunk térni; azonban itt mindjárt a legfontosabbat, az 1463-iki hadi constitutiót kell felemlitenünk. Az 1463. évi tolnai országgyülés 20 első czikkelye* hosszasabban foglalkozott a hadügygyel a török elleni általános hadfelkelés alkalmából. A nemesség, főrendek, egyházak hadbaszállási módja, a vármegyei bandériumok vezetése, a fegyverkezés minősége ott már részletesen megállapittatott.
Árpádia III. köt. 34–37. lap.
Sylloge 178–86. lap.
Bár ezen országgyülésen az erdélyi nemesség követei is részt vettek,* mégis hazatérve, önmaguk számára egy részletesebb szabályzatot készitettek,* a mely, mint szövegéből kitetszik, nem egy esetre szóló, hanem általános hadügyi szabályzat. Bár tartalmában, főleg a vármegyékről, 307illetőleg a nemességről van szó és csak némi részben szól a székelyekről is, ellenben a szászokról hallgat: úgy tekinthető, mint a mely a három nemzet congregatióján jött létre.
Nos Praelati Barones et Nobiles Regni Hungariae, Dalmatiae, Croatiae et Partium Transylvaniarum, in praesenti congregatione nostra etc.
Árpádia III. évf. 42–47. lap.
Rendelkezéseiből itten a vármegyékre vonatkozólag a következőket emeljük ki: Generális hadfelkelés esetében minden nemes és jobbágy fejenként tartozik felülni, de a vármegyei nemesi hadnak 1/4 része, Hunyadban 1/3 része, a jobbágy hadnak pedig 1/5-e otthon hagyandó a vármegye védelmére. Minthogy a nemesség és jobbágyság egyaránt felfegyverezendő, minden vármegyében az ispán, öt melléje választott becsületes nemessel, köteles évenként lajstromot késziteni a vármegyei birtokos és egy telkes nemesekről s a jobbágyokról és a szerint tartozik a sereget rendbe szedni s megyei hadáról a három nemzet gyülése előtt számot adni. Az évenként újból készitendő, illetőleg kiegészitendő lajstrom elkészülte után, az összes hadkötelezettek hadiszemlére hivandók össze, a mikor a vármegyeispán és a választott nemesek számba veszik az összegyültek hadi felszerelését, lovait, ijját, puzdráját, dárdáját, paizsát és többi hadi eszközét, hogy ha a vajda általános hadfelügyelést rendelne el, azonnal felkészülve jelenhessenek meg a vármegyei hadak az egyik ispán vezetése és zászlója alatt a vajda, mint fővezér előtt, a ki maga, vagy alvajdája vezeti a sereget. Az otthon védelme végett az állami és magán úri várak várnagyai s udvarispánjai azon magyar birtoktalan nemesekkel és jobbágyokkal, kiket az ispánok és a nemesség rendelnek, otthon maradjanak, de ezeknek is, valamint a hátra hagyott mezei hadaknak névjegyzéke és a hadbamenteké is összeállittassék. Az otthon maradtak élén vagy a vajdának, vagy az alvajdának kell állani, kik közül az egyik minden esetre otthon kell hogy maradjon.
Hogy ezen, valamint az előbbi hadügyi szabályzat, melynek elfogadását, illetőleg fentartását ez alkalommal is hangsúlyozza a három nemzet, – t. i. a Zsigmond-féle 1435-ből, – mily mértékben folyt be a vármegyei közviszonyok alakitására, azt bajos megmondani. Kétségtelen ugyanis, hogy mindkét szabályzat a vármegyei ispánnak tekintélyét növeli, mivel a hadi fegyelem, melynek gyakorlására hadban és békében, t. i. a lustra alkalmával, a vármegyei ispánnak alkalmat adott, már magában is alkalmas volt arra, hogy a polgári közéletben is nagyobb függést létesitsen a vármegye ispánja és közönsége között, másfelől a hadvezetői hivatal tekintélye is mindenesetre visszahatott a polgári ügyekben való hivataloskodás nymbusának emelésére.
Azonban itten nem lehet azt sem felednünk, hogy a vármegyei 308ispánnak eleitől fogva egyik tiszte épen a vármegyei hadak vezetése volt, tehát lényegileg új dolog nem creáltatott, még ha a hadkötelezettség módozatai változtak is. Azért mégis hajlandók vagyunk annyi hatást feltételezni, hogy ezen hadügyi intézkedések a vármegyei közönséget közelebb hozták egymáshoz, minthogy a lustrán való megjelenés nagyobb és föltétlenül elmulaszthatlanabb kötelesség volt, mint a vármegyei gyülésen való megjelenés kötelezettsége, – hogy ezen lustrák a törökvész állandósulása óta szinte állandókká levén, tehát a vármegyei életben is nagyobb fegyelem, pontosság, a hivatalosok nagyobb tekintélye s a közönség nagyobb összetartozósági érzete járt a nyomában. Innen keltezhetjük azt a körülményt is, a minek istápolásához ugyan később más egyéb okok is járultak, hogy az erdélyi vármegyékben magának a vármegyei hatóságnak a vármegyei közönséggel szemben nagyobb – és viszont megforditva kisebb – önállósága volt egész a legújabb időkig. Viszont az is igaz, hogy ez nem annyira szembetünő a vármegyékben, mint a vármegyék összeségénél a tartományi kormányzással, ennek fejével a vajdával szemben, ki a tartományi had fővezére.
A XV. század vége felé a vajdák csaknem azon nagyhatalmu szerepet játszák, mint a XIV. elején. László vajda és Szapolyai János között már vontak történetíróink párhuzamot, a miben a vajdának egyéni, vagyoni helyzete által s talán az országos anarchia teremtette kedvező helyzetben kifejtett nagy hatalma volt a bázis. Csakhogy ide közbe be lehetne illeszteni a katonai szervezetnek – főleg Erdélyben – újjá alkotását, Erdélynek, mint véghelynek, folyton emelkedő fontosságát, a szakadatlan háboruk, török becsapások által létesitett állandó hadi készenlétet, melyek együttvéve – még ha nem valamely hatalmas olygarcháról lenne is szó, – alkalmasak voltak arra, hogy a polgári és katonai közkormányzatot egy kézben tartó tartományi főhivatal tekintélyét a vármegyeiség rovására emeljék s a köznemesség életét, erejét még azon zavaros viszonyok között se engedjék kifejteni kellőképen, a melyek az önsegélyre utalt köznemességet, mintegy akarata ellenére is, arra kényszeritették, hogy a helyi kormányzatot teljesen kezeibe keritse.
A hadügyi szabályok átvezetnek bennünket a vármegyének rendészeti feladataihoz, a mennyiben az 1429. évi hadi limitatio s a kártételekről Zsigmond által megállapitott szabályzat, mely a hadban levőknek szabályellenes kihágásait egyenesen a királyi kuria elé utalta, csakhamar helyt engedett az 1435. (I.) évi decretum IX. czikkelyének. Ez utóbbi szerint pedig a katonák által okozott károk, akár a hadi limitatio be nem tartása, akár egyéb erőszakosság által idéztettek is azok 309elő, a kárt szenvedő vármegye ispánja és szolgabirái elé utaltattak* megállapitás végett s az ő bizonyság-levelökkel lehetett csak a kuria elé fordulni. Annyira még nem juthattak a viszonyok, hogy a kártétel ellen preventiv rendszabályok alkalmaztassanak, mivel hadfelülés esetén a vármegyei ispán vezette a hadat, a szolgabirák is kötelesek voltak hadba szállani, tehát úgy szólván a biráskodás és közigazgatás ezen idő alatt teljesen szünetelt.
Lásd még az 1486. évi XXXI. törvényczikket is.
Béke idején a vármegyei rendészetnek egyik legfontosabb feladata az orvok és latrok czirkálása volt, mint később, a fejedelmi korszak alatt, a XVII. században mondják. Ezen inquisitio tulajdonképen a büntető igazságszolgáltatással állt kapcsolatban és annak eszköze volt. Az anyaország vármegyéiben a XIV. század első felében a nádorispán által több vármegyére kiterjedőleg tartott proclamáta congregatiók szolgáltak e czélnak, midőn a nádorispán az összegyült vármegyék közönségét a gonosztevők bejelentésére és kiadására szólitotta fel s a kézre került és elmarasztalt személyek felett azonnal törvényt látott. Erdélyben ez a vajdára maradt, ki a generalis congregatiók alkalmával tartotta meg az inquisitiót.* Azonban generalis congregatió néven – mint már emlitettük – 2–3 vármegye számára is tartattak gyülések, a melyeken szintén történhettek levelesitések. De ezen eljárás csak rendkivüli, t. i. midőn a gonosztevők felettébb elszaporodtak. Rendes körülmények között a vármegye ispánja és szolgabirái be-bejárták kellő fegyveres erővel a vármegyét, tudakozódtak az orvok és latrok után és a kiadott személyek felett a vármegyei törvényszéken ültek törvényt s itt történtek a levelesitések is.*
Zimmermann i. m. II. köt. 378. lap. Teleki és oklevéltára I. 231, 309.
Gr. Károlyi család ltára III. köt. 88–9. lap. Gr. Bethlen ltár M. N. Múz. 1484 febr. 4.
Az országos törvények a vármegyei tisztek kötelességévé tették, hogy a hidak, útak és vámok felett is őrködjenek. Az útaknak karbantartása, ha vámmal birt valaki rajtok, az illetőnek kötelessége volt bizonyos területen, különben pedig közmunkával végeztették. A hidak és hidasok, kompok, melyek többnyire magántulajdont képeztek és vámhelyek voltak, szintén azzal a kötelezettséggel birtak a vám tulajdonosára nézve, hogy azokat jó karban tartsa. Erre az 1435. (II.) évi XXIII. t.-cz. 5, 6. §-a értelmében az ispánok és szolgabirák ügyeltek fel s kötelességük volt, hogy a vámtulajdonost a hid vagy komp jó karban tartására birság terhe alatt is reá szoritsák. Ugyancsak ők vigyáztak fel arra is, hogy illetéktelen vámok ne szedessenek, egyes hatalmasabb 310vámhely-tulajdonosok az utazókat ne kényszerithessék jogtalanul a vámhelyen való átutazásra. Sőt, bár a vám dologi tulajdont képezett s királyi adománynál fogva a birtok tartozékának tekintetett és rendszerint a vajda itélt.* Erdélyben a felett is, hogy mely utasok, merre tartoznak útjokat venni, elkerülhetik-e vagy kötelesek használni a vámos helyeken át vezető útat: mégis egyes esetekben a vármegye is döntött abban a kérdésben, hogy mily mértékben köteles valamely község lakossága a vámos helyet használni és mily vámot köteles fizetni vagy esetleg mentesek a fizetéstől.*
Zimmermann i. m. II. köt. 191. lap. Teleki család oklevéltára I. köt. 330. lap.
Gr. Bethlen ltár. M. Nemz. Múz. 1482. évben a rettegi vámról.
Tekintettel arra, hogy a vámok tulajdonképen kisebb királyi haszonvételt képeztek s így csakis királyi adomány alapján állittathattak: az önkényesen felállitottak kitudakolása czéljából az 1486: XXXV. t.-cz. meghagyja a vármegyei ispánoknak, hogy a vámhelyeket vizsgálják meg egy év leforgása alatt és a királynak tegyenek róla jelentést. Ezen intézkedést az 1492. évi országgyülés ismétli, míg végre a száraz vámokat az 1518. évi tolnai országgyülés el is törülte.
A vámhelyeken átutazó nemesség vámmentességet élvezett, de a kevésbbé ismert nemes nem könnyen menekülhetett meg a vámfizetés kötelezettsége alól. Hogy tehát a nemesi előjogokon semmi sérelem ne essék, az 1500. évi XL. t.-cz. elrendelte, hogy a vármegyei ispán az ilyenek számára igazolványt állittasson ki, melylyel személyazonosságukat bizonyithatják. Ezen rendelkezést úgy tekinthetjük, mint a belföldre érvényes útlevelek statuálását, melyek tehát már ekkor is a vármegyei törvényhatóság első tisztviselője hatáskörébe tartoztak.
Fontos feladatot rótt a vármegyei tisztekre a mértékek felett való felügyelet is, mert az országban nagyon sokféle mérték lévén elterjedve, azoknak használásánál a közönség nem egyszer csalásnak lehetett áldozatává. Már Zsigmond korában látjuk,* hogy a budai mértékeknek országos mértékké tétele elrendeltetett volt. De ezen intézkedésnek az anyaországban nem lett valami nagy foganatja, Erdélybe pedig alig hatolt az el. Mint a Királyhágón túl, úgy innen is, az egyes nagyobb városok szokott mértéke használtattak a város környékén s így volt Erdélyben kolozsvári, beszterczei, brassói, szebeni, stb. mérték, míg végre a szászok közös megállapodással a brassói mértéket vevén be, Mátyás király 1489-ben elrendelte,* hogy egész Erdélyben a szászok mértékei használtassanak a vásárok alkalmával s a piaczokon.
1405. (II.) évi VII. törvényczikk.
Teleki. Hunyadiak kora XII. köt. 432–4. lap.
311Ezen szász mértékek még a fejedelmi korszakban is tartották magukat s a vármegyei tiszteknek is kötelességük volt, hogy azok hivatalos használata, valamint épsége felett őrködjenek.
Szintén a vármegye ilyen feladataihoz sorolhatjuk a jobbágyság költözködésének ügyét is, melyek a telek-katonaság behozatala óta ugyis a vármegye fenhatósága és felügyelete alatt kellet állania.
Zsigmond megengedvén a jobbágyok szabad költözködését, ez Erdélyre is kiterjedt s így Róbert Károly 1324-diki privilegiuma itten elveszitette hatását.
Miután a jobbágyságnak 1437. évi felkelése is arra intette a nemességet, hogy őket szabad költözködésükben ne akadályozzák: ezen jogaikban csak kivételes törvényes intézkedések által s rövid ideig korlátoztattak.* De hogy a vármegyénként, illetőleg járásonként készitett adózási s katonai kimutatások könnyen használhatók legyenek s ezen költözések ezt ne zavarják: az 1504. évi XVI. t.-cz. a költözési engedély megadását a szolgabiróra bizza, a ki, mint láttuk volt, a lajstromot is összeállitotta. Viszont ha valamely jobbágy felől az állittatott, hogy az megszökött, kötelezettségének eleget nem tett: ezen ügyben is a szolgabirák tétettek birákká, ő előttök döntetvén el, hogy a jobbágynak jogában volt-e földesurát elhagyni.
1463. évi XVII. törvényczikk. Sylloge 185. lap.
A vármegyének fentebb vázolt hatásköre nem terjedt ki a vármegyének sem egész területére, sem minden lakosára, sem a lakosok mindennemü ügyeire. A vármegye illetékességét részint bizonyos általános jogi elvek, részint pedig az exemptiók tekintélyes mértékben megszoritották.
Az exemptiók ugyan túlnyomó részben a biráskodásra vonatkoznak, azonban számos jelenséggel találkozunk a vármegyei közigazgatásban, úgy a pénz-, mint a hadügyi kormányzat terén, melyek azt mutatják, hogy a kivételek itten sem voltak ismeretlenek.
A területi exemptiók közül a leggyakrabban előforduló és legfontosabb jelenségek a városoknak s általában az idegeneknek, hospeseknek engedett szabadalmak. E tekintetben már nem követhetjük az összes erdélyi vármegyék beléletét figyelemmel, hanem Belső-Szolnok- és Dobokavármegyéknél kell maradnunk.
Belső-Szolnok- és Dobokavármegyék megalakulásuktól fogva a XII. század közepéig azt az egész területet fogadták magukban, melynek északi határa a Lápos-hegység és a radnai havasok, keletről a borgói 312hegység, nyugatról a Meszes-hegység és a Szamos egy része; dél felől azonban természetes határokkal nem birt.
A mint a XIII. század második felében, eddig meg nem határozott időben, a Szepességről jövő szászok a Nagy-Sajó völgyében megtelepedtek, egyes városokat és falvakat alapitottak, egy tekintélyes területet szakitottak el a két királyi vármegye fenhatósága alól. Belső-Szolnok megyének északkeleti részén Radna városa keletkezett, a róla nevezett szoros közelében és a szintén róla nevezett havas és az ilosvai hegység találkozási pontja alatt; míg Dobokának északkeleti részén, a Henul hegység lábánál, Besztercze városát alapitották.
Mindkét város, de különösen a sajóvölgyi szászsággal közvetlen érintkezésben álló Besztercze, nem állott egyedül, hanem köztük és a fajrokonaik által lakott falvak között a közös privilegiumok, közös szokások alapján némi összeköttetés, kapcsolat keletkezett. Ezen nagyobb helységcsoportokon kivül még 3 nevezetesebb helyen telepedtek le vendégek, t. i. Deésen és Aknán Belső-Szolnokban és Széken Dobokában, mindhárom helyen sóbányászattal s szállitással foglalkozván. A radnai, beszterczei, deési, aknai és széki hospesek a vendégeknek szokásos kiváltságával ruháztattak fel, t. i. saját nemzetiségi jogaikkal élhetnek, birót és papot szabadon választhatnak és a vármegyei ispán, tehát a vármegye fenhatósága alól kivétetnek. – Saját magistratusaik alatt élve, a vármegye kötelékén kivül állottak, bár annak területén feküdtek s ottan birtok gyanánt egyes községeket is birtak.
Legkevesebbet tudunk Szék városáról, vagy Szék-Aknáról, mely kissé félreeső és nyiltabb helyen feküdt és talán leghamarabb el is magyarosodott. Szabadsága ugyanaz lehetett, mind Deésaknának, Kolozsnak. Legalább III. András ezen hármat együtt emliti, midőn a tordai vendégeknek szabadalmait, melyekről szóló leveleik a tatárjárás idejében Mikud bán várával együtt elpusztultak, újból megállapitja.* Mátyás királynak 1471. évben kelt privilegiuma, a király előtt felmutatott levelek alapján, arról tesz bizonyságot, hogy Szék-Akna ugyanazon szabadságokkal birt, mint Kolozsvár, Buda és Esztergom, tehát a legkiválóbb hospes városok.
Zimmermann i. m. I. köt. 181–2. lap.
Deés és Deésaknára vonatkozólag több privilegium maradt fenn, így p. o. IV. Bélától, ki 1236-ban* őket, mint atyja II. András is tette volt, a vármegyei ispáni iurisdictio alól felmenti, V. Istváné 1261-ből,* melyben a vajdának, mint zonuki ispánnak fenhatósága alól kivétetnek. 313Több vajdától ismerünk hasonló levelet a XIII. század második feléből. Róbert Károlynak 1331 aug. 28-án kelt oklevele* elrendeli, hogy mint alperesek idegenek, t. i. nem városiak részéről, a deésiek csakis a vajda előtt perelhetők, míg Istán herczegnek 1351. évi rendelete* szerint csak saját biráik által itéltethetnek. A gyakorlatban azonban a vajda főbiróságának voltak alávetve végső fokon, ha idegenek léptek fel keresettel ellenök. Ez által tehát különböztek a többi városoktól és Erdély tartományszerü jellegének megfelelően, nem a király, illetőleg a tárnokmester, hanem az erdélyi „király személye,” a vajda, volt a főbirájuk. De azért nem egy izben fordultak a király elé is panaszaikkal, így p. o. 1349-ben* Nagy Lajos egy panasz következtében hagyja meg Beszterczén kelt rendeletében Elley fia János szolnoki alispánnak, hogy őket védelmezze.
U. o. I. köt. 65. lap.
U. o. I. köt. 85. lap.
Zimmermann i. m. I. köt. 446–7. lap.
U. o. II. köt. 81. lap.
U. o. II. köt. 62. lap.
Minthogy Deés városának a némai, somkuti stb. határokon birtokai voltak, melyek a vármegye területéhez tartoztak, a vármegyével mégis tartottak fenn némi contactust. A vármegye védi őket birtokaikban a király vagy a vajda rendeletére, a vármegye végzi a határjárást s esetleg meg is állapitja határát, p. o. 1315-ben vagy 1510-ben. E tekintetben Szék-Aknáról is hasonlót mondhatunk. Talán épen ezen érintkezés volt az oka annak, hogy a vármegye nem mindig respectálta a vendégek kiváltságait és birói széke elé vonta őket némelykor, p. o. azon, már emlitett esetben is, mikor a deésaknaiak a vármegyei – vagy mint panaszolva emlittetik – a királyi törvényszéket megrohanták és Pénteki Ferencz társukat onnan erőszakkal megszabaditották.
A Sajó völgyében elszórtan fekvő szász falvak egy ideig teljesen a vármegye fenhatósága alatt állottak, kivéve azokat, melyek Besztercze közvetlen közelében feküdtek. Ellenben Besztercze és Radna nemcsak hogy a vendégek szokott privilegiumát birták, hanem a vármegyével semminemü érintkezést nem tartottak fenn. Sőt a mennyire a régi okmányos emlékek nyomán megállapithatni, a közelökben elterülő falvak felett, a Besztercze és Radna völgyében, a városi hatóság iurisdictióval birt; de azért maga is a király helyett a székelyek ispánjának fenhatósága alatt állott.
Mindazonáltal Radna, habár önálló s a vármegyétől teljesen független iurisdictióval birt is, egészen Mátyás király koráig mint Belső-Szolnokvármegye területén fekvő tekintett. Csak Mátyás szakitotta ki nemcsak közigazgatásilag, hanem tényleg is Belső-Szolnokból és csatolta 314a Radnavölgygyel együtt a már ekkor teljesen külön közigazgatási területét képező Besztercze vidékéhez; a mely intézkedését Mátyásnak 1498-ban II. Ulászló király is megerősitette.*
Beszterczei városi levéltár.
Mindkét vármegye területének fogyása tehát Besztercze és vidékének önállósulásával s a szász nemzeti egyetemhez kapcsolásával áll összefüggésben.
Besztercze, épen úgy, mint az ezüstbányáiról híres Radna, a XIII. századtól fogva rendszerint a királynéknak a birtoka volt. Igy birta ezeket IV. Béla neje is, kitől fia István ifj. király elfoglalta s a pápa közbenjárása után is csak nehezen bocsátotta vissza anyja részére.* Az Árpád-ház kihalása után László vajda keritette kezébe az összes erdélyrészi királyi s királynői birtokokkal együtt s csak Róbert Károlylyal való megbékülése után bocsátotta ki kezéből 1310-ben, a szegedi szerződés értelmében.* Besztercze már ezen okiratban környékével együtt mint „comitatus” ispánság szerepel, valamint már korábban is jő elő a districtus de Besztercze* (1287). Erzsébet királynénak 1330. évi privilegiuma kiveszi Beszterczét és vidékét az összes vármegyei, sőt a vajdai hatóság alól is és egyedül saját biráinak s a királynő által beállitott ispánnak rendeli alá.*
Zimmermann i. m. I. köt. 92. lap.
U. o. I. köt. 296. lap.
U. o. I. köt. 157. lap.
U. o. I. köt. 437–8. lap.
Hogy minő nagy lehetett akkor Besztercze vidéke, mely községek tartoztak hozzá, azt nem tudjuk megmondani. Azonban 1453-ban, mikor V. László Hunyadi Jánosnak adja a beszterczei ispánságot,* (t. i. civitatem et districtum seu Comitatum), Beszterczével együtt 26 helységet foglal magában. Azonban még ekkor Besztercze és vidéke nem volt kiszakitva Dobokavármegyéből, hanem abban fekvőnek mondatik mind a 26 helység, épen úgy, mint 1440-ben* az a három ide tartozó község, melyet I. Ulászló neje Erzsébet, Bethlen Gergelynek 2000 frtért zálogba vetett. Nagy Lajos 1366 jul. 11-iki okirata* szabályozza a beszterczei kerület tisztjeinek választási módját, viszonyukat a király által kinevezett ispánhoz; felebbezési fórumukul Szebent rendeli s engedélyezi a szebeni jog élvezetét; rendezi az adó és más nemü szolgáltatás kötelezettségét s a biráskodási ügyet. Különben ezen beszterczei ispánságnak Nagy Lajos által történt szervezése még nem szakitotta el mindenestől a vármegyéből. Legalább még 1397-ben* Osvald fia Imre és testvére Péter, a Mihály beszterczei plébános által nekik hagyományozott 315budaki rész-jószágon, tehát oly birtokon, mely 1453-ban is, mint a beszterczei ispánság tartozéka, Dobokavármegyében fekvőnek jeleztetik,* Dobokavármegye tisztjei előtt osztoznak meg.
Teleki. A. Hunyadiak kora. X. köt. 399–402. lap.
Zichy család okmánytára. IX. köt. 3–4. lap.
Zimmermann i. m. II. köt. 249–50. lap.
Teleki család oklevéltára I. köt. 259–60. lap.
Teleki. Hunyadiak kora i. h.
Mátyás uralkodása alatt a szász székek és területek közelebbi viszonyba léptek egymással. Besztercze 1466-ban megerősittetik a szebeni jog élvezetében. 1475 óta a szász székekkel fizeti az adót s ez időtől fogva többé nincs Dobokavármegye területében, sőt viszi magával Radna városát és völgyét is.* A Hunyadi János által 1453-ban neki adott privilegium, melyet Mátyás két izben is megerősitett s újakkal megtoldott, biztositották részére, hogy lassanként a szász ispán fenhatósága alá jutva, mint a szász universitás külön közigazgatási kerülete rendezkedjék.
Schuller v. Libloy. Siebenbürgische Rechts-Geschichte I. köt. 213–15. lap.
A vendégek által lakott s fentebb jelölt területeken kivül, birósági tekintetben ki voltak vonva a vármegye hatósága alól az erdélyi püspökségnek itten fekvő birtokai, t. i. Harina és Bályok Dobokavármegyében, mely két községet, a többi püspöki birtokokkal együtt IV. Béla vett volt ki 1246-ban* a vajda s vármegyei ispánok fenhatósága alól, mit 1282-ben IV. László is újból ismételt. Ezen két községet később Zsigmond az erdélyi püspöktől Kecskésváráért elcserélte és Somkereki Erdélyi Antalnak és testvérének Jánosnak adományozta.*
Zimmermann i. m. I. köt. 72, 143. lap.
Teleki család oklevéltára i. kötet. 292. lap.
Ugyancsak kivett területek voltak azok, a melyeknek urai pallos joggal voltak megadományozva, a melyeknek lakosai úgy polgári, mint bünügyekben saját földesuraiknak fenhatósága alatt állottak. Igy nyertek Nagy Lajostól dobkavármegyei birtokaira nézve 1363-ban a Czegei Wassok,* így nyertek Somkereki Antal és rokonai, kiknek Belső-Szolnokban és Dobokában is voltak birtokaik, összes birtokukra Zsigmond királytól 1414-ben.* Pallos joggal birtak még a dobokavármegyei Sajó-Magyaros urai is,* stb.
Hazai oklevéltár 268. lap.
Teleki család oklevéltára I. köt. 402. lap.
U. o. I. köt. 281. lap.
A vármegyei hatóság alól kivett, illetőleg pallos joggal biró területek között különös fontossággal birnak a fiskalis jószágok, melyek László vajdának Róbert Károlylyal való kibékülése után, egészen Zsigmondig nem adományoztattak senkinek, hanem a vajdák kezében voltak.
Belső-Szolnok és Doboka vármegyék területén ezen birtokokból Bálványosvár, Csicsóvára és tartozékai feküdtek.* De mivel nem magánosok birtokait képezték eleinte, ezért a vármegyei hatóságoknak ritkán 316volt kezelőikkel, a várnagyokkal összeköttetésük, habár nagy kiterjedésü uradalmak voltak, mert p. o. Bálványoshoz 1406-ban Belső-Szolnokból 14, Dobokából 12 helység tartozott.*
Zimmermann i. m. I. köt. 345. lap.
Zichy család okmánytára IX. köt. 560–580.
A most emlitett két uradalom 1406-tól fogva gyakran cserélt birtokost, miután Zsigmond és utódai gyakran adományozgatták. Ettől fogva nagyon is nagy szükség volt olyan törvényre, mint az 1486: XLVIII. t.-cz., mely az exemptiókat eltörölve, a vármegyei hatóságot a régen pallos joggal birt jószágokra is kiterjeszti. Főleg mióta Mátyás István moldvai vajdának adja Csicsót és tartozékait a török által elvett fejedelemsége fejében, mi Erdély történetében a XVI. században fontos politikai következményekkel is birt, a vármegyének ezek a birtokok igen sok gondot okoztak s olykor erélyesebben kellett fellépni kezelőikkel szemben.*
Bethleni levéltár 1485.
Minden utóbb emlitett területek azonban, ha csak uraik különös kiváltsággal nem voltak felruházva, adózás és hadügyi tekintetben a vármegye alá tartoztak. Sőt a latrok és orvok üldözésénél semmi nemü vármegyei terület nem volt exemtus a vármegyei ispánok alól, kiknek az 1486: XLVIII. t.-cz. kötelességévé tette, hogy ha felszólitására ki nem adatnának a tolvajok, latrok, gyilkosok, gyujtogatók, pénz- és levélhamisitók, tehát az ispán is tartoznék azok elfogása végett reájok küldeni. És általában akkor is, ha a pallos joggal biró földesúr, a jobbágya, részéről elkövetett sértésért nem hajlandó elégtételt adni, feléled a vármegyének azon joga, hogy az illető terület lakosai felett biráskodjék, ha csak egyenesen a király számára nincs fentartva az ily esetben a biráskodás mint volt p. o. az erdélyi püspök fentebb emlitett birtokainál.
Személyes mentességgel birtak a vármegye hatósága alól az egyháziak, a mennyiben a privilégium fori élvezete az alól őket mentesitette. Azonban azon szigorúbb kánonjogi elv, mely az egyházi személyt tisztán vagyoni jogok tekintetében is kivette a világi hatóságok alól, nálunk nem tudott meghonosodni. Látjuk, hogy a clericusok, mint alperesek is perbe vonatnak a vármegyei törvényszéken, annál inkább a vajdai széken, vagy vajdai congregatión.*
Teleki család oklevéltára I. köt. 254. lap. II. köt. 388. lap.
Személyes mentességet világiak számára is megadták az uralkodók, hol kisebb, hol nagyobb fokon, a mennyiben némelyeket csak a vármegyei, másokat a vajdai biráskodás alól is felmentve, egyenesen a maguk biráskodásának vetettek alá. Igy mentességet nyert p. o. 1338-ban 317a csicsói volt várnagy Wass Miklós, kit Róbert Károly emlitett év febr. 10-én kelt levelével* a vármegyei hatóság alól kivett és egyenesen a vajda biráskodása alá helyezett és a neki adományozott birtokokban való biráskodástól 1340-ben* az ország valamennyi biráját eltiltotta, minek következtében Péter alvajda az ezen birtokokra nézve folyó pert be is szüntette. Az ilyen természetü mentességeket Mátyás az 1846: XXI. Törv.-czikkben kevés kivétellel megszüntetvén, Erdélyben ettől fogva ilyenekkel nem is találkozunk. De az exemtus területek lakói továbbra is mentesek maradtak a vármegye biráskodása alól.
Hazai oklevéltár 213. lap.
U. o. 221, 223–4. lap.
Fordultak elő egyes esetek, midőn a quinquagesimára nézve, vagy a hadi segélyre nézve adott a király egyeseknek mentességet, vagy p. o. hogy a vajdák a hadbaszállás kötelezettsége alól mentesitettek valakit. De ezekből épen úgy, mint az egyes pees ügyekre nézve adott exemtiókból, habár elég gyakran fordulnak is elő valamelyes rendszeres elv s eljárás, ki nem vonható.
Amint az ügyek szerint való kivételt illeti, mint már emlitettük is, a vármegyék rendszerint nem biráskodhattak a birtokperekben, a nagyobb értéket képviselő (200 frtot túlhaladó?) keresetekben, a nagyobb hatalmaskodás eseteiben. Általánosságban ki voltak véve illetékességük alól a szent székek elé tartozó ügyek, a melyek hosszas változtatások, csonkitások után abban az alakban mentek át a reformatio századába, a mint az 1492: XLVI. t.-cz. megállapitotta, t. i. a szent székek elé tartoznak; a végrendelet, házasság, hitbérek és jegyajándékok meg leánynegyed jogok, a papi személyek és asszonyok megverésének és fosztogatásának dolgai és a tizedperek stb.
A jobbágyok, kik eredetileg a vármegye ispánjának biráskodása alá tartoztak és még a nemesi önkormányzatú vármegye megalakulásakor is Erdélyben, közfelfogás szerint, ottan állottak, idővel itten is a földesúri biráskodás alá jutnak a lopás, rablás s a criminális ügyeket kivéve, s a földesúri biróságtól csak az igazságszolgáltatás megtagadása, vagy nem megfelelő volta, tehát felebbezés útján jutnak a vármegyei hatóság elébe. Azonban még ez a körülmény nem szakitotta őket el a vármegyétől, melyhez az adózás és hadügy tekintetében egészen szorosan hozzá voltak füzve.
Sajátságos helyzetet találunk Erdélyben, az erdélyi vármegyékben a jobbágyság jogállapotát illetőleg. A míg az anyaországban már a XI. századtól fogva vannak és a XIII. századig folyton szaporodnak az 318okmányos emlékek, a melyek szerint az egyházi és világi földesurak szolgáik, jobbágyaik felett földesúri hatóságot, iurisdictionális hatalmat nyernek: Erdélyből a püspöknek adott hasonló kiváltságon kivül alig tudunk mást idézni. De viszont az is áll eddigi tudásunk szerint, hogy a XIV. század előtt semmi nemü országos törvény nincs, mely a földesúri joghatóságot megállapitaná. Igy az anyaországra nézve is az első, de már tényleges helyzetet sanctionáló törvény e tekintetben az 1351: XVIII. t.-cz.
A biráskodás terén az erdélyi nemesség jobbágyainak ugyanazon helyzete alakul ki, mint az anyaországéinál van. De gazdaságilag úgy látszik, mintha kezdetben roszabb helyzetben volnának, legalább Róbert Károly 1324. évi oklevele* a szabad költözködést nem engedi meg nekik. A jobbágyság és a vármegye viszonyára vonatkozólag, a Tamás vajda-féle 1342. évbeli constitutiók az elsők az új alakulás óta,* melyek az úriszék alapjait megvetve, őket a vármegye közvetlen biráskodása alól, a bünügyeket kivéve, (ha földesuruk nem szabad ispán) a földesúri biróság alá helyezi. Majd 1365. nov. 6-án* Zólyomban kelt privilégiumával Lajos király is ismétli ezen intézkedést, mi által annak érvénye alkotmányos szempontból is minden kételyen felüli.
Gazdaságtörténeti szemle 1898. évi 602. lap.
Teleki család oklevéltára. I. köt. 67–9. lap.
Zimmermann i. m. II. köt. 230–1. lap.
Ha így a vármegye és a jobbágyság között az úriszék felállitása által, lazult is a kötelék, azért a gyakori felebbezések, nem különben azon kifejlődött gyakorlat, hogy a földesúr a szolgabiró vagy embere jelenlétében szolgáltatott igazságot* jobbágya részéről a károsultnak, a contactust mégis fentartotta. Ide járult még idővel az is, hogy a jobbágyok költözködése a szolgabiró engedélyéhez köttetett, s ha a földesúr az elbocsátást megtagadta, a jobbágyok a miatti panasza a szolgabiró által láttatott el. Igy idővel a „judices nobiliumból” egészen helyesen fejlődött ki a „szolgabiró” elnevezés.
Teleki család oklevéltára II. köt. 52–3. lap.
De Erdélyben volt még egy kötelék, mely a jobbágyot jobban a vármegyéhez füzte, mint az anyaországban, t. i. a hadügyi szervezet. Igaz, hogy az anyaországban a helyett ott állott a kapuszám szerinti adózás. Igaz, hogy ott is meg volt a telekkatonaság, s ezekkel összefüggésben a jobbágyság lajstromozása, de ottan csak 33 jobbágy után állittatott egy fegyveres, Erdélyben pedig a jobbágyság is köteles volt a generalis expeditio esetén fejenként felkelni s csak 1/5 részük maradt otthon s 4/5 részük hadbaszállt.* Ők is kötelesek voltak a lustrán megjelenni 319s úgy itt, mint a háboruban, együtt voltak uraikkal, a nemesekkel, a vármegyével s a vármegye bandériumában annak zászlói alatt vezettettek. Hogy ennek minő morális hatása volt, mert egyébről szó nem igen lehet, azt részletekben kimutatni igen nehéz, de mégis reá mutathatunk arra, hogy daczára a fentebb hivatolt hadügyi szervezkedés előtt történt pórlázadásban mutatkozó hajlamnak, Erdély kevésbbé volt kitéve a Dózsa-féle pórlázadás veszélyeinek, mint az anyaország megyéi.
Árpádia III. köt. 43. lap.
A jobbágyság, mely jobbágyközségekbe volt szervezkedve, képezte volna a tulajdonképeni községi életet a vármegye keretén belől, mint hogy a nemesség nem a községben, de a vármegyében élt. A községek az ő biróikkal, a melléjük adott esküdtekkel azonban épen oly jelentéktelen szereppel birtak a vármegyében, mint maguk a jobbágyok. Mindazonáltal a mennyiben a földesúr által a falusbirákra is volt ruházva a földesúri biráskodás, úgy lehet őket tekinteni, mint a vármegyei igazságszolgáltatás kiegészitő részét. Az ilyen, a község által választott, vagy inkább a földesúr által tett biróval s esküdtekkel biró község, a subsidium beszedését megelőző róvás elkészitésében, a dézmáláskor, a hadi czélokra való conscriptiók lakalmával, nem csupán a jobbágyság gazdasági, vagyoni közössége, hanem a közigazgatásnak némi közege gyanánt tünik fel és szerepel. De azért községi életről épen úgy nem szólhatunk, mint nem szólhatunk községi vagyonról sem. Sőt a népnek az egyházi ügyekbe oly kevés részt és befolyást engedő egyházzal szemben magasabb foku egyházközségi életet él a jobbágyság, mint politikai községit, mert a tempom, parochialis ház, a hozzájok tartozó földek, a „fabrica ecclesiae” gondozásnál, kezelésénél legalább, némi önálló szerephez jutottak; a szentegyház birái és egyházfiak, valamint a falusi közönség ezen vagyont, mint részben sajátját tekintették és kezelték.
Ha lefelé, t. i. a jobbágysághoz és jobbágy községhez még meglehetősen analóg képpel birnak is az erdélyi vármegyék az anyaországéival, de más felől a felsőbb hatóságokhoz való viszonyban nagy mértékben eltérnek azoktól.
Mig az anyaországi vármegyék egyen-egyen külön és önálló területet képeztek, addig az erdélyi vármegye csak részben önálló, mert másik részben a többi vármegyék összeségéhez, azaz az erdélyi magyar nemzethez van kötve. A tartományiság és vármegyeiség egyaránt igényekkel lépnek fel s az előbbi mindig fontosabb, mint az utóbbi. Kifelé nincs vármegye, hanem csak magyar nemzet, úgy Erdély határai között 320a másik két nemzettel szemben, mint a határokon túl az állam irányában. A miképen az anyaország szempontjából Erdélyben van szász és székely ispánság s a két terület, mint egy-egy megye tünik fel, tekintet nélkül a kebelökben fenálló tagozatokra, úgy a magyar nemzet, mely a vajda fenhatósága alatt áll, csak egy nagy vármegye, melynek ispánját vajdának hivják s tagozatának, a tulajdonképeni vármegyéknek ispánjai csak a vajdának alispánjai, vicéi.
Nem tudjuk megállapitani, hogy az erdélyrészi hét vármegye mióta tartja közös gyüléseit, de az bizonyos, hogy ez még az Árpád korszakba visszanyulik. 1288-ból van első emlékünk,* mely a nemesek congregatiójáról szól s ettől az időtől fogva folyton szaporodnak az okmányok, úgy hogy belőlök megállapithatjuk, hogy a hét vármegye évenkint összegyült Tordán, ha csak valami ok, p. o. háboruskodás esete nem akadályozta. A gyülések határideje ugyan meglehetősen váltakozik, de mégis a leggyakoribb eset, hogy Szent-György- és Szent-Mihálynap után tartatnak. Ezen kivül elő szokott fordulni a vizkereszti s a Szent-Jakabnapi* idő is, olykor Szent-Mihálynap helyett Mártonnapja. Tekintettel a Mátyás és II. Ulászló törvényeiben előforduló erdélyi négy nyolczadnapos törvényszakra, azt lehetne gondolni, hogy azoknak megfelelően a hét vármegye közgyülése többször, esetleg négyszer is összejött évenként, azonban nincs reá példánk, hogy egy évben több generalis congregatió tartatott volna egynél, s az octávás törvényszékek a vajdai széken, tehát a generalis congregatiótól függetlenül tartattak meg.
Teutsch és Firnhaber i. m. 169. lap.
Róbert Károly 1324. évi oklevelében a Szent-Jakab napi gyülés, mint rendes és állandó van kiemelve.
A hét vármegye közgyülése a vajda vagy alvajda meghivására ült össze. Maradt fenn ilyen meghivó számunkra vizaknai Geréb János vajdától* 1478-ból Dobokavármegyéhez intézve, de tárgyul egyszerüen csak fontos ügyek és nem concrét dolgok jelöltetnek meg. A biráskodás terén elég gyakran vannak emlitve a congregatiók időpontjai, azonban csak birói parancs alakjában, hogy a felebbezést vagy jelentést a vármegyék akkorra küldjék be.
Hodor i. m. 377–8. lap.
A magyar nemzet generalis congregatióján a vajda vagy az alvajda elnökölt. Tagjai voltak az egyes vármegyék hivatalnokai, az ispánok és szolgabirák s a vármegyék összes nemessége, kik közül assessorok választattak. Volt eset reá, hogy sürgős szükség esetében nem az egész vármegye, hanem annak csak névszerint megnevezett nemesei hivattak 321össze. Igy hivja meg p. o. 1478-ban vizaknai Geréb Péter vajda Losonczi Bánffy Györgyöt, Drági Zsigmondot, Ördög Antalt, Zalai Lászlót és Kereszturi Györgyöt Dobokavármegyéből Kolozsvárra 50 márka birság terhe alatt, hogy a többi megyékből hasonlóképen személy szerint meghivott más nemesekkel, „bizonyos nevezetes dolgok felől” tanácskozzanak s megállapodjanak a király parancsa értelmében.*
Gr. Bethlen levéltár a M. Nemz. Muzeum levéltárában.
A magyar nemzet ezen közgyülésének egyik legnevezetesebb tulajdonsága az, hogy benne a vajda vagy alvajda mellett birótársakul a hét vármegye nemesei, szolgabirái és a választott assessorok szerepelnek. Az ispánok, kiket a vajda nevezett ki, vagy később ezek helyettesei, az alispánok, soha sem emlittetnek, hanem csakis a szolgabirák és assessorok. Ez kétségtelenül azzal függ össze, hogy a nemességnek a vármegyékben szervezett autonomiája itten is érvényesül. Ezért birótársak a szolgabirák és nem azok az ispánok, mivel amazokat a vármegyei nemesség választá s ezeket a vajda tette. A mi az assessorokat illeti, az erdélyi vármegyék a közügyekbe való befolyása legelsőben is ezek választásánál tünik szembe. Még szolgabirákról szó sincsen az okmányokban, de már a nemesek által választott assessorok szerepelnek az Árpád korszakban.* De mikép azt már a vármegye szervezeténél megemlitettük s a mi nem kevésbbé jellemző az erdélyi magyar nemesség önkormányzati viszonyaira nézve, hogy ezen assessorok nem a vármegyében, hanem csakis a generalis congregatiókon szerepelnek s folyton emlittetnek itten, a mikor a vármegye kebelében assessoroknak egyáltalában semmi nyomukra nem tudnak akadni. Ez annál különösebb, mivel az okiratokban az assessorokra, vagy esküdtekre nézve használt jelzők semmi kétséget nem hagynak fel az iránt, hogy azokat is a nemesség és pedig vármegyénként választotta.
Teutsch és Firnhaber i. m. 144. lap.
Míg az Árpád korszakban még az Erdélyország által a vicevajda mellé assessorokul kijelölt nemesekről van szó, addig az Anjou korszakban a hét vármegye esküdtjéről, mint saját assessorairól szól a vajda.* Ha némely esetben el is marad az esküdtek mellől, hogy azok a vármegyéi s mint ilyenek a vajda assessorai a hét vármegye szolgabiráival együtt, de a legtöbb esetben kitétetik az. A mint Simontornyai Imre vajdának 1372. április 29-én kelt leveléből látható,* épen ezek, t. i. a hét vármegye esküdtei: ezek alkották a vajdai congregatiókon is a tulajdonképeni vajdai széket.
Zimmermann i. m. II. 56, 92, 241, 378. lap.
U. o. II. 378. lap.
322Hogy a vármegyék által választott esküdtek csakis a vajdai széken lettek volna assessorok, ez kissé érthetetlennek látszik, mikor ugyanazok meg sem emlittetnek a vármegyei törvényszéken, holott az anyaországi vármegyékben, legalább az Anjou korszak elején, mindig felemlittetnek: mindazonáltal a dolog úgy áll, hogy itten soha és sehol sem találtuk őket az okmányokban Mátyás nagy decretumának a rendelkezéséig. E körülményt olyan formán gondoljuk magyarázhatni, hogy a vajdai közgyülésen szereplő assessorok, ott a gyülés alkalmával, adattak külön-külön a hét vármegye nemessége által a vajda birótársaiul s így bár a vármegye által választott ülnökök voltak, de még sem voltak vármegyei assessorok.
A vajdai generális congregatiónak épen úgy, mint az anyaország vármegyei közgyüléseinek tagja volt minden nemes, sőt a XV. század második negyedéig a nem nemesek (cuiusvis status, v. cuiuscunque conditionis homines) is. Ez a körülmény, tekintve a vajdai congregatio fontosságát, t. i. hogy az birói szék, statutum-alkotó közeg, legfőbb közigazgatási testület volt az erdélyi részekben, nagyfoku önkormányzatot biztositott a tartományi nemességnek. Hiszen a subsidiumokat ők magok külön szavazták meg s a szavazásba minden nemesnek befolyása volt. Hasonlóképen történt a vajdai adónak a megajánlása is. A mi statutum alkotási jogukat illeti, bár kevés emlék az, a mi reánk maradt, de az 1463-iki hadügyi statutum bizonyságot tesz arról, hogy nem épen a szó szoros értelmében áll a Tripartitum* ama megjegyzése, mintha a törvény körén belül készittettek volna csak satatutumok.
P. III. T: 2.
A hét vármegyének a vajdai congregatióhoz s így közvetve magához a vajdai hatalomhoz való viszonyát azonban legjobban a biráskodás jellemzi.
A vajda birói hatalma, egyenesen a király biráskodási felségjogának a folyománya ugyan, de erre sokkal nagyobb befolyása van a vármegyei nemességnek, mint az ország bármelyik rendes biróságára. A vajdai szék legfontosabb jellemvonása, hogy alóla személyes mentességnél fogva nincs kivétel. Mentesitvék ugyan az egyházak, a külön privilegiummal felruházott vendégek, de a mit személyi mentességnek nevezünk, 1327-től fogva Erdélyben ismeretlen,* míg az anyaországban roppant nagy számmal vannak egészen az 1486: XXI. t.-cz. meghozataláig az olyan privilegiumok, a melyeknél fogva egyesek csupán a király személyes vagy legszemélyesebb biráskodása alá tartoznak. Egy másik 323jellemző vonása ezen biráskodásnak, hogy a birtok tárgyában keletkezett pereknél az Erdélyben is birtokost a lakhely, mely esetleg az anyaországban feküdt, nem mentesitette a vajda birói széke alól* s ehez képest Erdélyből nincsenek is esetek arra, hogy – mint Zsigmond alatt látjuk, – a birtokos birtoka más, távoleső megyéhez kebeleztessék át,* csupán azért, hogy a birtokos kisebb birtokai után az illető vármegye elé ne legyen kénytelen fáradni. Egy harmadik vonás az, hogy felebbezés a vajdai széktől a királyi kuriához, kivéve a Nagy Lajos által emlitett esetet,* t. i. hogy ha valaki irásos bizonyitékkal kivánna élni, – egészen a XV. század közepéig* igen ritkán fordulhatott elő.
Zimmermann i. m. I. köt. 381–3. lap.
Anjoukori okmánytár VI. köt. 306. lap.
Wesselényi levéltár. Erd. Muzeum.
1366. Zimmermann i. m. II. köt. 256–9. lap.
Az 1444. évi IX. t.-cz. állapitotta meg először, hogy felebbezés esetén a vajda köteles a pert a királyi kuriához átteni. Sylloge 81. lap.
Mind ezen vonások eléggé jellemzik a hét vármegye szerepének fontosságát a vajdai széken. Sőt ha az utóbb emlitett vonást veszszük csak figyelembe, látni fogjuk, hogy míg az anyaországi vármegyéknek befolyása a királyi kuriához felebbezett perekre nézve megszünik s minthogy saját hatáskörében a vármegye csak csekélyebb jelentőségü ügyekkel foglalkozhatott, tehát biráskodási hatásköre nagyon alsófokú: addig az erdélyi vármegye, habár saját törvényszékén alig bir is nagyobb hatáskörrel, mint az anyaországi vármegye, de választott szolgabirái és esküdtjei, mint a vajdának birótársai által, tagjának pereit végig kiséri, a legtöbb esetben egészen a végső forumig, hogy visszakapja az itéletet végrehajtás végett.
Ha a statutum alkotás és közigazgatásnál azt mondhatjuk is, hogy az erdélyi vármegye jóval jelentéktelenebb hatáskörrel bir az anyaországi vármegyénél, mivel ide vonatkozó tevékenységét, a tartományi önkormányzat, hol nem hét vármegyéről, hanem a hét vármegye nemességéről van szó, nagy részben absorbeálja: a biráskodás terén befolyása sokszorosan nagyobb, mivel a vajdai széken nem mint a tartomány egy bizonytalan alkatrésze, hanem mint vármegye, az ő maga által választott és a vajda mellé adott birótársakkal szerepel.
Kitünik ez nemcsak a generalis congregatió alkalmával tartott u. n. vajdai közgyülési törvényszékek berendezéséből, hanem a vajdai szék működéséből is, mivel a vajdai szék, akár maga a vajda, akár az alvajda tartotta is azt, mindig a nemességnek közreműködésével munkálkodott. A vajda, illetőleg alvajda birótársaiul – bár ezek nincsenek is minden okmányban jelölve – a tartomány némely, majd összes 324nemesei emlittetnek, amazok sokszor úgy, mint a nemesség, majd a vármegyék által adott birótársak.
A mi a vármegyének a vajdához való viszonyát illeti, itten csak annyit emlitünk fel, hogy bár a vajda a hét vármegyéből álló magyar nemzetnek (néha külön királyi kinevezés alapján a székelységnek és a szászságnak is) legfőbb polgári és katonai hivatalnoka, a ki szinte úgy tünik fel, mint a kifelé egy megyét (comitatus) képező hét vármegyebeli magyarságnak főispánja: mindazonáltal a vármegyék vele szemben egyen-egyen és együtt véve, önállóságukat fenntartották. Ha az egyes vármegyéknél nem tünik is ki kellőképen, annál láthatóbb az összeségnél.
Jellemző, hogy midőn Szécsi Dénes vajda megkeresi az általa lefoglalva tartott Dátos és Lekencze jószágnak, a kolozsmonostori konvent birtokának, tulajdonjoga kérdésében Kolozs- és Tordavármegyéket,* ezek a konvent okiratai alapján nem haboznak kinyilvánitani, hogy Tamás vajda jogtalanul foglalta el azt és a mostani, a kérdező vajda jogtalanul birja.
1366-ból Zimmermann i. m. II. köt. 236, 238. lap.
Azonban még fontosabb adat a vármegyéknek a vajdával szemben elfoglalt állására nézve az, hogy midőn 1348-ban a Kaplyon nembeli Nagy Simon és Menyhárt a maguk és rokonok nevében a vajdai közgyülésen panaszolják, hogy Kaplyon, Kaczkó és Kusaly nevü birtokaikat egykor László vajda erőszakkal, jogtalanul elfoglalta és hogy azok most a király kezében vannak, a közgyülés nevében a hét vármegye szolgabirái, a vajda nélkül, igazolják a panaszosok igazságát, mivel a vajda, mint a fiscalis birtokok birlalója, ezen kérdésben érdekelt és némileg perbe vont fél gyanánt volt tekinthető.* Ezen okirat egyszersmind a tartományi kormánynak a hét vármegye kezeiben lételét is jelképezi.
Orsz. Levéltár. Dipl. Osztály 30647. szám.
Sőt midőn 1506-ban, a vajdának huzamos távollétében a jogszolgáltatás rendje is megakadt a vajdai székek szünetelése miatt, a három nemzet együttesen gondoskodott* a tartomány legfőbb birósága helyreállitásáról és működése zavartalan, a vajdától független folytatásáról.
Árpádia III. évf. 51–8. lap.
A vajda és a vármegyék érintkezése, eltekintve az egyes concret esetekben kiadott birói parancsoktól, nem közvetlenül, hanem inkább a közgyülésen történik. Ezért a vajda nem tart az egyes vármegyék számára külön vajdai székeket, vagy bárminek nevezendő vármegyei közgyüléseket, mint p. o. Szlavoniában, hanem az egyes vármegyék saját 325körükben végzik teendőiket s az itten el nem intézhető dolgok a hét vármegye közös gyülésén kerülnek a vajda elé. Ha a XIV. század első felében tartatnak is 2–3 vármegye számára külön generalis congregatiók, azért ezek nem praejudicalnak a hét vármegye együttes hatáskörének és müködésének, a mit kellően igazolnak az onnan ide intézett felebbezések.
Hasonlókép a hét vármegye tartományival vegyes megyei önkormányzatát szépen illustrálják a vajdai széktől a vajdai közgyüléshez intézett felebbezések. Ha tehát azt mondjuk is, hogy a vajda a hét vármegye főispánjának, ellenben a vármegyei ispánok, csakis a vajda alispánjának, vicéinek látszanak: ez nem belkörüleg, hanem csak kifelé látszik így. Valóságban a vajda nem főispán és alvajdája nem vármegyei ispán, mint p. o. Szlavoniában a bán és az albánok, hanem a vajda magasabb tartományi főkormányzó és alvajdája, míg Maros-Szentimre volt az alvajdai székhely, legfelebb Fejérvármegyének ispánja gyanánt szerepel, mikor az ottani szolgabirákkal a vármegyei törvénykezés terén eljár.
A vajdának katonai főhatalma, mely az egész Erdélyre, ennek mindhárom nemzetére kiterjedt, úgy a vármegyék, mint a székek haderejét illetőleg, a hadvezetésre szoritkozott. A hadösszeírás és lustra a vármegyék kötelessége maradt s e tekintetben a vajdák nem avatkoztak a vármegyék hatáskörébe. Ők már csak a kész hadsereget vezérelték. Az egész haderőnek territorialis eredete s ügyeinek ugyan ilyen intézése már abban is kifejezésre jutott, hogy nem volt külön zászló, a mely alatt együtt vezettettek volna az összes erdélyi hadak, hanem mindenik vármegye saját zászlóit követte s a vajdának, mint banderialistának, saját nemzetiségi zászlója csupán saját két banderiumának volt jelvénye.
A mint az olygarchia hazánkban mind jobban fejlődött és a vajdai állásra is ilyen nagy vagyonu és nagy hatalmu dinasták kerültek, a vajdai hatalom is mind félelmesebb és nehezebb súlyú lett nem csak a vármegyékre, hanem mind a három nemzetre nézve. Bár tartalmilag a vajda hatalma országos törvények vagy királyi rendeletek által nem növekedett is, de a betöltő egyén nagy ereje mégis alkalmas volt arra, hogy a tartományi önkormányzatot s ebben a vármegyei élet egyensúlyát felbillentse.
A vajdáknak ezen hatalmassága s ebből folyó hatalmaskodása maga után vonta a reactiót, mely társadalmilag és kormányzati téren egyaránt megnyilatkozott és sajátos jelenségek és alakulásoknak lett szülője.
326Mátyás halála után, mikor az olygarchák fékevesztett uralma következett a gyenge központi kormány idejében és mikor nemcsak épen az országos hivatalban levőknek, hanem minden hatalmasabb egyénnek önkénye is az állami jogrendet megzavarhatta: a kisebb nemesség többé nem bizott a hatalmasok által vezetett s az ilyeneknek befolyása alá került önkormányzati hatóságokban. Ezen bizalmatlanságnak és a közigazgatási, különösen a birói hatóságok békés és rendes functiója megzavarodásának lehet tulajdonitani, hogy a mikép az Árpád-korszak végén, a királyi vármegye hanyatlásától a nemesi önkormányzatú vármegye megalakulásáig, a választott vagy fogott birák intézménye oly kiváló szerepet játszott, most azonképen előtérbe nyomúl az. A köznemesség kerülni látszik, hogy ügyeit a törvény rendes folyására bizza, mivel abban a hatalmasabb egyéneknek erőszakossága diadalt ül a jog, törvény és igazság felett. Ezért oly expedienst választ magának, a minővel érdekeit megvédheti. Ez némely vármegyékben, p o. Belső-Szolnok és Dobokában is, annál szükségesebbnek tünik fel, mivel az 1467. évi erdélyi lázadást követő notázás a birtokviszonyokat teljesen felforgatta.
Az ekkor notázottak közül Belső-Szolnokban és Dobokában birtokaitól megfosztott egyének között ott találjuk Losonczi Bánffy Lászlót és Zsigmondot, Iklódi Mártont, Dobokai Miklóst, Kecseti Lászlót, Erdélyi Istvánt. Birtokost cserélt Csicsó vára 39 falujával és Bálványos vára 26 faluval.* És ugyanekkor a boszus király, hogy a felkelt nemességet megbélyegezze, Erdélyben a nemes vérdíját 200 frtról 66 frtra szállitotta alá.* A notázottak jószágait új egyének kapták s velök új birtokaristokratia költözött be Erdélybe, mely nem volt a vármegyékkel úgy összeforrva, mint a régi birtokosság, a kiket tehát az összeszokás s századok viharainak együttes átélése, bajok s csapások együttes átküzdése, kiméletre s egymás iránti figyelemre nem lelkesitett.
Kővári. Erdély történelme II. köt. 97. lap.
Hármaskönyv III. R. 3. czim.
A másik ellenhatás a közkormányzati téren nyilatkozott meg és nemcsak a vármegyéket, hanem mind a három nemzetet átjárta, mivel a vajdák túlhatalmát s az olygarchák féktelenségét mindannyian érezték.
A vármegyék, melyek együtt a magyar nemzetet tették Erdélyben, már régi idő, óta a XIV. század első felétől fogva,* gyakran gyültek össze közös gyülésre a másik két nemzettel, a székelyekkel és szászokkal. Az 1437. évi pórlázadás, majd a mind gyakoribbá váló török becsapások létre hozták a három nemzet unióját, mely számos alkalommal 327megújittatott s a mely később a független Erdélynek tulajdonképeni alapját képezte.*
Az első ily gyülés emlékezete 1322-ből való. Zimmermann i. m. I. köt. 361. lap.
Az unió történetét l. dr. Teutsch Fr. Archiv. XII. köt.
Bár első sorban hadi természetünek látszik az unió, s egyik legelső és legfontosabb megnyilatkozása, az 1463-iki statutum hadi természetü is: mindazonáltal nem kevésbbé fontos volt az egyes nemzetek privilégiumainak kölcsönös védelme. Mátyás idejében épen ezen privilégiumok megtámadása, az 1467. évi adóreform, hozta létre a Szentgyörgyi Gróf János-féle lázadást. Hasonlóképen a privilégiumok védelme szolgáltatott alkalmat II. Ulászló és II. Lajos idejében a három nemzet gyakoribb összejövetelének s így p. o. 1506-ban az új biráskodási szervezet felállitásának is.
Ami az egyes vármegyének az unióhoz való viszonyát illeti, erről keveset szólhatunk, mivel inkább a nemzet a maga egészében, mint sem ennek kormányzati hatóságai szerepelnek. Az 1463-iki hadügyi constitutióban az mondatik ugyan, hogy a szabályok betartásáról minden vármegye a három nemzetnek tartozik felelősséggel; továbbá az 1506-iki törvényszéki szabályzatban vármegyénként választatnak a közös törvényszékek birái: mindazonáltal a vármegye az unióban nem jutott különös és fontosabb szerephez, legalább ennek semmi nyoma. A mennyire kivehető, eleinte az összes nemesség vett részt a három nemzet közös gyülésén is, de később, valamint a vajdai közgyülésekre, ide is csak követeiket küldötték el.
A három nemzet gyülésének tárgya az unió előtt meglehetősen bizonytalan. Leginkább biráskodást találunk itten.* Majd pedig úgy tünik fel, mintha a király rendeletéből gyültek volna össze, hogy a királyi biztosok előtt birtokigényeiket igazolják az illetők.* Amint az unió a kölcsönös védelmet és támogatást a két nemzet részéről a harmadik számára biztositotta, leginkább ily tárgyban jött össze a három nemzet közös gyülése. A XVI. század elején már a három nemzet uniója annyira a köztudatba ment, hogy a vajdák hivatalosan is a három nemzetről beszélnek.
Zimmermann i. h.
U. o. II. köt. 200, 240. lap.
A magyar nemzetet alkotó hét vármegye, mely kifelé egy zárt egységet tüntet fel, egyes részeiben, azaz az egyes megyék útján alig állott a királylyal s az egész központi kormányzattal összeköttetésben. A kapocs a vajda személye, illetőleg hivatala volt. Ezért a király lehető legritkább esetben keres meg egyes erdélyi vármegyéket rendeleteivel, 328minthogy a közigazgatás körében előforduló ügyek ugyis a vajdai közgyülésen nyertek szabályozást vagy megoldást s a birói parancsok a közvetlen alsó hatósághoz, a vajdához vannak intézve. Legfelebb, ha arról van szó, hogy a vármegye ellenében vesz a király valakit pártfogásába, p. o. egyik vagy másik vendég-községet, ekkor küldi tiltó rendeletét közvetlenül a vármegyéhez és hasonló körülmények között fordul a vármegye is a királyhoz.
Amint a királytól a vajdához érkeznek a rendeletek, hasonlóképen a vajda útján közvetittetnek s jutnak az erdélyi nemesek ügyei is a királyhoz. Ugy szólván nincsen semmi tárgy, melyben a vármegye a királyt megkeresse, hozzá felterjesztést intézzen, vagy tőle rendeletet vegyen. Ha a királynak valamely, a vármegyékhez intézett rendelete is fordul elő, ezek is többnyire mind a hét vármegyét együtt illették s mindhez intéztetnek, p. o. mikor hadba szállásra szólittatnak fel.*
Teleki oklevéltár I. köt. 158. lap.
Ha a királylyal szemben nem az egyes vármegyék, hanem ezek összesége, a magyar nemzet áll: hasonló helyzetet foglalnak el ezek az országgyüléssel szemben is, azaz nem az egyes megyéknek követei, hanem a magyar nemzet követei vesznek részt azon.
Bármennyire homályosak legyenek is az ide vonatkozó emlékek, annyi bizonyos, hogy az erdélyi nemesség a magyar országgyüléseken résztvett. Minden gyülésen ott voltak-e a képviselők: azt nem tudjuk megmondani, de bár a két ismert országgyülési névsorban* nem találjuk is az erdélyieket felemlitve, mégis valószinünek látszik, hogy nem igen maradtak el az egyes országgyülésekről. Igaz ugyan, hogy az 1521. és 1522.* évi országgyülési czikkek, melyek az adóra vonatkozólag azt rendelik, hogy e tárgyban a király követeket küldjön Erdélybe, a mellett látszanak bizonyitani, mintha az erdélyi nemesség képviselői nem lettek volna jelen: azonban, ha tudjuk, mint fentebb láttuk is, hogy az erdélyi nemességet külön adómegajánlási jog illette meg, akkor nem fogunk ily következtetésre jutni.
Sylloge 90–3. lap.
Sylloge 311. lap.
Az erdélyi hét vármegye valószinüleg a Tordán tartani szokott vajdai közgyülésen választá meg az országgyülésre küldendő követeit. Hány lehetett ezeknek száma: azt nem tudjuk megmondani. De ha lehetne következtetést vonni a szászok példájából, akkor azt mondhatnánk, hogy körülbelül 4, vagy esetleg több. Legalább az ország főrendeinek 1454-ben az erdélyi szászokhoz intézett meghivójában,* az a 329felszólitás foglaltatik, hogy négyet, vagy ha akarják, többet is küldjenek maguk közül. Ezen követküldési módozat még akkor is fenmarad Erdély és Szlavónia részére is, mikor az országgyüléseken a nemesség fejenkint jelent meg az anyaországi vármegyékből. Az 1524-iki országgyülésen legalább az alvidéki vármegyékre Temes, Torontál, Bács, Valkó, Szerém és Posegára, nem különben Erdélyre és Szlavóniára nézve az határoztatott, hogy nemesei otthon maradhatnak és csak orátoraikat küldjék el.*
Árpádia III. köt. 4–6. lap.
Batthyányi. Legas Eccl. I. köt. 600–1. Sylloge 364. lap. Teleki oklvtár II. köt. 333. lap.
Amint a követek küldése a hét vármegye nemessége részéről történt, hasonlóképen a hét vármegye viselte az országgyülési követek költségeit is. Az 1454. évi országgyülési követek költségeinek fedezésére Broniszláv alvajdától kölcsön vett 200 frtból* Belső-Szolnokvármegyére 28 frt, azaz 4/7 frt hiányával épen egy hetede esett a költségeknek, ami a mellett bizonyit, hogy a költséget egyenlő arányban viselte mindenik vármegye nemessége.
Teleki oklevéltár II. köt. 55. lap.
*
Ha végig tekintünk az erdélyi vármegyék szervezetén, azt fogjuk látni, hogy az anyaországi vármegyékhez való sok hasonlóságuk mellett is lényeges különbséget találunk közöttük. A különbség, mely egészen Szent-István koráig felnyomozható, Erdélynek tartományi jellegü, külön autonomiájából származik, mely a törvényhozás közössége mellett a vidéki kormányzat közegeire, ezek hatáskörére, eljárásának módjára nézve eltéréseket hozott létre. A királyi központi hatalomtól való távollét folytán oly jogokat is élveztek tagjai, a melyek az anyaországi vármegyék semmi ilyen kisebb körét nem illették meg külön, p. o. az adómegszavazási külön jog. De viszont a központi hatalomnak közvetlen végrehajtó közege, a vajda közelsége az egyes vármegyék tulajdonképeni autonomiája és nagyobb kiterjedésü birói és közigazgatási functiója, nem is annyira a vármegyék kebelében, mint ezek közös gyülésében fejlett ki. Itt élték valódi autonom életüket. E tekintetben aztán nagyobb és messzebbható jogokkal birtak úgy a jogalkotás, mint a kormányzás és igazságszolgáltatás terén az anyaország vármegyéinél.
Mint a politikailag kitünő mértékben jogosultaknak, a nemességnek összesége, a vármegyék, illetőleg a magyar nemzet, képezték azt a 330jegeczesedési pontot, a mely körül a 3 nemzet uniója létrejött. Az unióban is ők vitték a főszerepet s legnagyobb részük van a független Erdély alapjának megvetésében. A közjogi elemeket, a melyek Erdélyben is specialis magyar jellegüek, ők ültették át és tartották fenn a későbbi időkben. Igaz, hogy mindezt, nem mint egyes vármegyék, hanem, mint a vármegyék összessége gyakorolták s a vármegyéknek a független Erdély megalakulása előtt a tartománynyal szemben elfoglalt helyzete lesz az irányadó és döntő későbbre is az erdélyi központi és vidéki kormányzatra nézve, melynek legjellemzőbb vonása a vidéki autonom kormányzat erejének elenyésző csekélysége a központi kormánynyal szemben, de egyúttal a központi kormánynak, a mellé helyezett tartományi autonomia által biztositott alkotmányos jellege.
