IV. Befejezés. 1848–1886.
IV. Befejezés.
1848–1886.
1848–1886.
(A nemesi vármegyének az 1848. évi reformok következtében történt megszünése, egyúttal a polgári vármegyének születése is.) Azonban úgy a rendi viszonyok átalakitása, mint az egész állami kormányzatnak a törvényhozásnak reformja megkivánta, hogy a vármegye az új helyzetbe beillesztessék, vagy – a mint az 1848. évi XVI. törvényczikk mondja – a közszabadsággal összhangzásba hozassék.
A kolozsvári I. törvényczikk 3. §-a „közigazgatás és igazságszolgáltatás folyamát és személyzeti szerkezetét a közelebb közös hongyülés általi elrendezésig” az akkori tényleges helyzetben hagyta meg, 533és minthogy a pozsonyi XVI. törvényczikkben kifejezett óhaj a bekövetkezett nagy, majd szomoru események miatt egyelőre nem valósulhatott, – minthogy „a közelebbi közös hongyülés” majdnem husz esztendő mulva foglalkozhatott csak az 1848-iki reformok kiépitésével: tehát az erdélyi vármegye, épen úgy mint a magyarországi is, sok tekintetben olyan maradt, mint volt 1848 előtt. A legfontosabb változás, a mit már emlitettünk, az volt, hogy a vármegyei gyülést többé nem a nemesség, mint olyan, hanem „a képviselő állandó bizottmány” alkotta. A másik szintén igen fontos változás a vármegyének felfelé való viszonyában állott elő, a mennyiben t. i. a független felelős miniszterium alá helyeztetett.
(A szabadságharcz megindult folyamában, 1849-ben oda utasitotta a magyar kormány a vármegyéket, hogy tisztjei és gyülései „a kifejlődött bonyodalmak tisztázásáig” helyükön maradjanak. Ott is maradtak, míg a győztes absolutismus fel nem függeszti az alkotmányt s vele az egész vármegyét is. Belső-Szolnok bizottmánya 1849 julius 19-én tartja az utolsó vármegyegyülését, – azon a napon, melyen a császár br. Wohlgemuth Lajost az erdélyi nagyfejedelemség polgári és katonai kormányzójává kinevezte.
Az alkotmányos életet a katonai dictatura váltotta fel. Ennek következménye volt az is, hogy Erdély korábbi politikai felosztásának megsemmisitésével hat katonai vidékre osztatott fel.* Belső-Szolnok és Dobokavármegyék a kolozsvári és rettegi vidékek között szétdaraboltattak. Az igazgatást a vidéki katonai parancsnokok s a melléjök rendelt civil „distrikts commissär”-nek vezették, a vidékeket alkotó kerületek és alkerületek commissariusai segélyével. Deés és Szamosujvár s Szék magának a vidéki biztosnak közvetlen felügyelete alá tartoztak, a mint a többi szabad kir. városok, taxás helyek s nemes városok is.
Nagyszebeni, károlyfehérvári, rettegi, kolozsvári, székelyudvarhelyi és fogarasi vidékek.
Majd 1851-ben újabb beosztás és újabb rendezés következett, mely Erdélyt öt közigazgatási és hat pénzügyi kerületre vágta szét.* Érdekes felemliteni, hogy a hat pénzügyi kerület közül négynek a szászok földére esett a székhelye.
Nagy-Szeben, Károly-Fehérvár, Deés, Kolozsvár s Marosvásárhely voltak a közigazgatási, Nagy-Szeben, Szászváros, Kolozsvár, Besztercze, Marosvásárhely és Brassó a pénzügyi kerületek székhelyei, melyekről a kerületek is neveztettek.
Erdély végleges új berendezése 1854-ben történt meg, midőn a junius 26-án közzé tett legfelsőbb kézirat rendelkezése szerint tiz közigazgatási kerület állittatott fel ugyanannyi kerületi törvényszékkel u. m. 534a nagyszebeni, udvarhelyi, marosvásárhelyi, beszterczei, deési, szilágysomlyói, kolozsvári, károlyfehérvári és szászvárosi. Az erdélyi s a partiumbeli 13 vármegye négy kerületbe olvasztatott bele. A kerületek járásokra osztattak és pedig a magyar kerületek 6-6 járásra, s minden kerületben 2–5 vizsgáló biróság állittatott be.
Még ezen szervezés az ostromállapot idejében történt s a polgári kormányzás csak 1854 deczember 15-től fogva vette kezdetét. Hogy a szervezet és működése hivatali, bürokratikus természetü volt, az már az osztrák absolut kormányzati rendszer szelleméből folyt. És ez a kormányzat boldogitotta Erdély népeit az 1860. évi úgynevezett októberi diplomáig.
Az októberi diploma következtében 1861. április havában megindult az alkotmányos élet Erdély vármegyéiben, a régi vármegyei keretekben az 1848. évi törvények által inaugurált változtatásokkal. A vármegyék működése egyenesen a politikai térre csapott át. Még azon intézkedés is, melylyel a vármegyei képviselő bizottmányok constitutáltattak, politikai irányzatok vonásait viseli magán.
Belső-Szolnokvármegye ápril 18. s következő napjain tartá első közgyülését. Midőn Weér Farkas főispán kinevezési okmánya után főispáni utasitását is be akarta mutatni a vármegyének, a vármegyei bizottmány felolvasatlanul félretette azt s így indokolta meg eljárását: „törvényeinkben alaposan és bőven le van téve az utasitás és meghatározva a főispáni teendők és kötelességek; azonkivül ilyetén külön utasitásnak sem szükségességét, sem jogosságát el nem ismerheti.”*
Vármegyei jegyzőkönyv 1861.
A vármegyei bizottmány constituálásánál, főleg az oláh nemzetiségü tagok egészen új és pedig az ős választók megkérdezésével eszközlendő választást óhajtottak, melyben a nemzetiségek lélekszám arányában nyerjenek mandatumot. A többség azonban hivatkozva a vármegyei szervezet ideiglenességére s arra, hogy az 1848-iki választmány egyenesen a régi vármegyegyülés helyére s jogkörébe választatott: az önkiegészitést fogadta el.
Igy állapittatott meg a bizottmány tagjainak száma 250-ben. De midőn a választásra került a sor, az ajánlottakból senkit sem akartak visszautasitani és ezért Szamosujvár két követével tényleg 282 tag választatott meg. A két különböző határozat kiegyenlitése végett megállapittatott, hogy míg a bizottság tagjainak száma 250-en alól nem száll, új választás nem fog eszközöltetni.
535A vármegyegyülés az 1848. kolozsvári I. törvényczikk 3. §-ban kimondott ideiglenesség álláspontjára helyezkedve, tisztikarát a szerint rendezte be, hatáskörét az 1848-iki folytatása gyanánt az 1848-iki állapotoknak megfelelően, az államkormánytól kérte a szükséges dotátióit.
Az alkotmányosságnak ezen felderülő hajnala csak csalódást hozott magával. A rövid szabad mozgást a provisorium s ebben a régi kormányzati szellem váltotta fel, bár az ősi területi beosztás megmaradt. A vármegyei tisztikar a legtöbb vármegyében teljesen lemondott. A provisorium után administratorokat állitott az egyes vármegyék élére s a provisonális szabályzat szerint ezen vármegyéket a régi elnevezésü tisztikarral berendezte. Azonban ez a vármegye nem volt alkotmányos, nem volt törvényes.
A provisorium idejéből, mellőzve az egyes vármegyéknek hol dicső, hol pedig nagyon is szomorú politikai szerepét, mint köztörténeti tárgyakat, itten meg kell emlitenünk a vármegyei bizottmányok szervezésére vonatkozólag 1861 decz. 12-én, tehát mindjárt a provisorium kezdetén kiadott felsőbb utasitást, mely a virilisták intézményének a vármegyébe való első beállitását foglalja magában. E szerint a vármegyei bizottmányok állani fognak „a) a nagy földbirtoknak tagjaiból, b) a nagyobb földbirtoknak választott képviselőiből, c) a városok, mezővárosok és iparhelységek, d) az ipar és kereskedelem választott képviselőiből.”*
Ürmösy Lajos: Tizenhét év Erdély történetéből I. 345. lap.
Ezen intézkedés, melynek hivatolt része első tekintetre annak az állapotnak némi folytatása, mely a régi vármegyében a mágnásokat és köznemeseket egy gyülésbe összehozta, tulajdonképen a retrograd szellem kifolyás, igazi ausztriai specialitás, melyben a feudalis-conservativ érdekképviselet nyer kifejezést, szemben a régi magyar nemesi jogegyenlőséggel.
A provisorium vármegyéje, melynek szervezetét és hatáskörét Erdélyre az 8161. évi decz. 12-iki utasitás szabja meg, 1867-ben szünt meg, hogy helyt adjon az 1861-iki, illetőleg 1848-iki vármegyének. Különben már ez sem volt az 1848-iki vármegye, mivel hatásköréből az igazságszolgáltatás kivétetett s ideiglenesen rendeztetett. Majd 1868-ban a IV. törvényczikk az igazságszolgáltatás tekintetében végleges intézkedéseket állapitván meg, a vármegye az 1848-iki és előtti hatáskörét ezen törvényben tett átalakitások, illetőleg módositások szerint folytatta. Szervezetében azonban még mindig nem történt fontosabb 536módositás és így 1848-ban szervezett bizottsággal és régi hivatalnokaival végezte a belügyministerium fenhatósága és ellenőrzése alatt azokat a teendőket, melyeket a régi s új törvények s az újabban fejlődő gyakorlat és a felmerülő szükségletek hatáskörébe utaltak. Ezen állapot ideiglenesen újból szentesité az 1868. évi XLIII. törvényzcikk 8. §-a, mely szerint „az erdélyi köztörvényhatóságok alkotmányos hatáskörének visszaállitása iránt az országgyüléstől nyert felhatalmazás alapján, a magyar felelős ministerium által 1867-ik évi julius 27-én közzétett rendelt, nem különben az ennek 21-ik pontja nyomán az erdélyi városok szervezése tárgyában az erdélyi királyi biztos által kibocsátott utasitás, a törvényhatóságok rendelkezéséről alkotandó törvény létrejöveteléig érvényben marad.”
A már 1848-ban kilátásba helyezett s a változott viszonyok által nagyon is szükségessé lett vármegyei rendezés az erdélyrészi vármegyékre nézve a magyarországiakkal egy időben, ugyanazon törvényben s teljsen egyenlő módon törént. Az 1870. évi XLII. törvényczikk rendelkezései következtében az erdélyrészi vármegyék sajátos szervezete mindenestől megszünt és úgy tisztikaruk, hivatalaik, mint bizottmányaik és gyüléseik tekintetében az anyaországban fejlődött alakzatnak, a most emlitett törvény által módositott formáihoz alkalmaztatott. Ez által azok a különbségek, melyek az erdélyrészi és az anyaországi vármegyék között hetedfél száz esztendeig fenállottak, teljesen megszüntek.
„A köztörvényhatóságok rendezéséről” alkotott 1870. évi XLII. törvényczikk már megállapitotta volt lényeges főbb fonásaiban a vármegyéknek azon szervezetét s hatáskörét, melylyel jelenben is birnak. Az utóbbi tekintetében a törvény szavai szerint: „jövőre is gyakorolni fogják a törvény korlátai között: a) az önkormányzatot, b) az állami közigazgatás közvetitését, c) ezeken felül egyéb közérdekü, sőt országos ügyekkel is foglalkozhatnak, azokat megvitathatják, azokra nézve megállapodásaikat kifejezhetik, egymással és a kormánynyal közölhetik, s kérvény alakjában a képviselőházhoz közvetlenül felterjeszthetik.”
A vármegyék ezen újabb törvény következtében is az alkotmánynak biztositékait képezik, habár politikai jelentőségük már jóval csekélyebb, mint volt 1848 előtt. Az önkormányzat, a felirási jog, de különösen az idézett törvénynek 17. §-a, mely felmenti a vármegyét a végrehajtás kötelezettsége alól minden olyan kormányrendeletekkel szemben, melyek az országgyülés által meg nem szavazott adó tényleges behajtására vagy meg nem ajánlott ujonczok kiállitására vonatkoznak, egyaránt mind fontos közjogi jogositványok, az alkotmány garancziái.
537Az állami közigazgatás közvetitésének zavartalan folyásáról az 1870 évi XLII. t.-czikkben még nem lévén gondoskodás, az 1876-iki VI. törvényczikk gondoskodott az u. n. közigazgatási bizottság felállitása által arról, hogy „azon teendőknek végrehajtásában, a melyeket az állami közigazgatás közvetitése folytán a vármegyéknek teljesiteniök kell, kellő biztositék szereztessék ezen nagyfontosságú feladatnak a köz- és magán érdek által igényelt módon való megoldása iránt.”
Az 1870. évi XLII. törvényczikk a vármegyék területi viszonyait még nem érintette s az erdélyi vármegyékben levő némely városok sajátos helyzetét és közjogi jogositványait is érintetlenül hagyta. De midőn az egész ország közigazgatásának területi rendezésével és a kerületek, székek, vidékek megszüntetésével az egész ország vármegyékre osztatott fel, az erdélyrészi vármegyék területi viszonyai is változást szenvedtek.
Az 1876. évi XXXIII-ik, illetőleg 1877. évi II-ik törvényczikkek az erdélyrészi ősi 7 s a XVIII. század második felétől fogva 8 vármegyét területileg teljesen átalakitották s ezen alakulás következtében Doboka- és Felső-Fehérvármegyék önállóságukat elvesztették. Az előbbi Belső-Szolnokvármegyével és Kővár vidéke egy részével a mai Szolnok-Dobokavármegyévé alakittatott, Deés székhelylyel; az utóbib pedig, szétszórt területénél fogva, több vármegye között osztatott meg. Ugyan ezen alkalommal Belső-Szolnok- és Dobokavármegyék két kiváltságos helyzetben levő városa, t. i. Szamosujvár szabad királyi város és Szék taxás város Szolnok-Dobokavármegyébe teljesen beolvasztatott.
A régi területi és közjogi viszonyoknak még ekkor is fennmaradt annyi nyoma, hogy a most emlitett két város országgyülési képviselőválasztói joga abban az alakban hagyatott meg, a mint ezt az 1848. évi kolozsvári I. törvényczikk 7. §-a megállapitotta, t. i. hogy mindketten külön választókerületet alkotván, Szamosujvár két és Szék egy országgyülési képviselő küldésére birt joggal.
De az 1877. évi X. törvényczikk az országgyülési képviselőválasztókerületek új beosztásával Szék város külön képviselő küldési jogát megszüntette, Szamosujvár képviselőinek számát kettőről egyre szállitotta alá.
A vármegyei szevezet az 1870. évi XLII. törvényczikk óta több kisebb átalakulásokat szenvedett, míg végre az 1886. évi XXI. törvényczikk, – a törvényhatóságokról – az előbbivel azonos elvek alapján, abban a formában állapitotta meg, a melyben jelenleg is működik.
