III. A vármegye a „koronatartomány”-ban. (1691–1848). | Tündérkert

III. A vármegye a „koronatartomány”-ban.
(1691–1848).

Az 1683. évi bécsi hadjárattól fogva az erdélyi fejedelemségnek, Erdély önálló állami létének napjai meg voltak számlálva. Buda visszafoglalása után helyzete tarthatatlanná, jövője reménytelenné változott. A török uralom hazánkban rohamosan aláhanyatolván, vége felé közeledett s megszünésével az erdélyi fejedelemség nemzetfentartó missiója is véget ért.

A német hadak megfészkelték magukat, téli szállás ürügye alatt, Erdélyben s a Leopold által Dunod páter útján ajánlott, de visszautasitott diplomát már csak ezek assistentiája mellett lehetett megszerezni. Az erdélyiek sürgetik most és a császár vonakodik, húzódozik a kiadástól. Tököly edélyi támadása mégis rábirja a császárt az engedékenységre s Bethlen Miklós 1691 jan. 31-én* megjelenhetett a diploma tervezettel az erdélyi rendek országgyülésében és 1691 deczember 4-én ünnepélyes formában is megkapta Erdély a diplomát.

Czegeli Vass György naplója 121. l.

Erdély a diploma által elvesztette az önálló fejedelemség, az állam jellegét: tartománynyá lett. Az erdélyi rendek még a diploma kiadásakor és azután is jó ideig reménykedtek, hogy a császárhoz szuverenitási viszonyba jutnak, de a császár souverain akart inkább lenni s II. Apaffy Mihály fejedelemsége szétfoszlott.

A leopoldi diploma minden fogyatékosságai és az erdélyieket ki nem elégitő tulajdonságai mellett is rendkivül fontos volt Erdély jövőbeli közjogi helyzetére nézve, mert bár a császárt sem elégitette ki, de saját keze irásával kötötte. Általában tapasztalhatjuk hazánk XVI. XVII. és XVIII. századi életében, hogy az egyezményi alapon létrejött szerződéseket uralkodóink s kormányaik nagyobb tekintélyben tartották, mint az országgyülési törvényeket.

Buda visszafoglalás után Magyarország hóditott föld az uralkodó kormánya szemében, de Erdély, habár „Transylvania capta” feliratot 470veretett is lothringeni Károly herczeg emlékérmére, mégis szerződés útján, egyezmény alapján jutott a Habsburgok fenhatósága alá.

Hogy Erdélynek külön tartományi élete úgy az uralkodó, mint az erdélyiek kivánságával találkozott, az igen természetes. Elég bajt okozott az idegen mintára reorganisálni akaró császári kormánynak a magyarországi magyarság is; miképen óhajthatta volna azon erősödését oly elemek csatolásával, kik még nem mentek át a bécsujhelyi, pozsonyi és eperjesi praeparatión. Viszont Erdélynek elegendő oka volt arra, hogy a Magyarországon folyamatban levő és jól ismert kormányzat áldásait lehetőleg elkerülje s ne jusson egyszerre a Kolonics-féle rendszer kellő közepébe.

Az az ellentétes érdek, mely a császári kormányt és az erdélyi rendeket vezette Szent-István koronája fenhatóságának visszaállitásánál, nem engedte meg, hogy a diplomában körvonalazott helyzet megszilárduljon és magától, a korviszonyok s az állami életfejlődés irányában bensőleg épüljön. Már pedig az ellentétes érdekek közül a császáré támaszkodott nagyobb erőre, s így Erdély húzta a rövidebbet. De másfelől a régi alapokban, törvények és traditiókban, valamint az ősi intézményekben meg volt az erdélyieknek az a támaszuk, mely őket a báb szerepétől megmentette s képessé tette arra, hogy meglevő közjogi institutiókban idővel erős várat emeljenek saját védelmökre.

Már a diploma kiadásának módja s körülményei is előre jelezték a bekövetkezendő változásokát. A diploma-tervezet kedvezőbb volt, mint maga a diploma. Az „Accorda” és a „Resolutio Alvinciana”, II. Apaffy Bécsbe vitele, az oláhok vallási uniója s a Mikes-féle punctumok másfél századra vetik előre fényüket s világitanak be az uralkodóház politikájába. A német hadak bejövetele óta szakadatlanul folyó panaszok, az adóteher elleni remonstratio, a Bécsbe küldözgetett sérelmi lajtsromok stb. pedig mutatják, hogy Erdély is a gravaminalis politika útjára tér.

A Habsburg-ház fenhatóságának Erdély felett való elismerésével bekövetkezett változások között a fejedelemség megszünésénél fontosabb a tartománynyá vállás, illetőleg a legfontosabb az, hogy Erdély, mint tartomány tényleg a Bécsben székelő birodalmi ministerium kormányzása alá jutott. Ugyanis kétségtelen az, hogy ha II. Apaffy Mihály fejedelemnek marad is, avagy ha Bethlen Miklósnak az „Olajágat viselő Nóé galambja” által ajánlott fejedelemség felállittatik is, ezek semmi esetre sem lettek volna egyebek, mint a császár helytartói, a bécsi ministerium eszközei.

471A diplomával az eddig központi igazgatást alig ismert Erdély egy erősen centralisticus kormányzat keretébe vonatott belé. Ha eddig a közkormányzta jóformán municipiumok, illetőleg „nemzetek” autonom tevékenységével már teljesen ki is merittetett, úgy hogy maga az állam a közügyek, a hadügy és az ezekre vonatkozó pénzügyeken kivül csak annyiban birt központi kormányzattal, a mennyiben az országgyülés egyúttal legfőbb kormányzó közeg is volt s a fejedelem a municipiumok kormányzati tevékenységét ellenőrizte: a diplomával teremtett új közjogi helyzet a tartomány kormányzatát a bécsi ministerium kezébe juttatta, mely ministeriumnak jobb keze, a diploma után nemsokára létesitett erdélyi udvari kanczellária, az erdélyi főkormányszéket expediáló, az országgyülést adó-repartiáló, a municipiumokat pedig a centralis központ engedelmes végrehajtó közegeivé tette.

Bármennyire is biztositotta a diploma Erdély számára a fejedelemség idejében kifejlődött köz- és magánjogi viszonyokat, bármennyire legyen is az, mint kétoldalu szerződésen létrejött alaptörvény, Erdély alkotmányának egyik legerősebb biztositéka: azért tény marad, hogy általa Erdély autonomiája lassanként háttérbe szorittatott és a birodalmi centrális kormányzás lép előtérbe.

Kétségtelen, hogy maga a diplomában concipiált kormányzat egyenes folytatását képezi a fejedelmi kormányzatnak. Megmaradt az országgyülés; megmaradt a fejedelmi tanács, mint főkormányszék, azzal a különbséggel, hogy a fejedelem, illetőleg most a császár képét a gubernator viseli; megmaradt a fejedelmi kanczellária; megmaradt a három nemzet uniója; megmaradtak a municipiumok. Minden megmaradt a régiben, csak az autonomia, vagy helyesebben a souverainitás veszett el. És ezzel az önkormáyzat helyére egy absolut hatalommal rendelkező központi kormány rendeleteinek a föltétlen végrehajtása helyezkedett. Erdély minden hatósága végrehajtó, egyszerü vakon engedelmeskedésre kényszeritett administrativ szervvé lett.

II. Rákóczy Ferencz támadásáig folytonosan és úgy működnek az országgyülések, mint a fejedelmek alatt, de határozataik formális törvényerőre sohasem emelkednek, mivel az uralkodó nem erősiti meg azokat. Ebben kifejezésre jut, hogy az uralkodó nem is tekinti azokat valódi országgyüléseknek. Nem hivja össze, nem terjeszt eléje propositiokat, nem szentesiti határozataikat. Hanem mindezt végzi a gubernium, illetőleg a gubernator.

A II. Rákóczy Ferencz-féle felkelés lezajlása után már az országgyüléseknek alig van más tárgyuk, mint a tartományi adó és a hadi 472adó felvetése. Majd jegyzőkönyvet sem vesznek fel üléseiről, hanem határozatai, mint főkormányszéki kiadványok kelnek és küldetnek szét. A Mária Terézia alatt tartott hat valóságos országgyülés, melynek határozatai formális törvények, a pragmatica sanctióval, a róm. kath. vallással, a királyi jövedelmekkel és honfiusitásokkal foglalkoznak, de az állam belügyeire vonatkozólag az Approbátákat és Compilátákat módositó, tehát negativ természetü törvényen kivül más törvény alig foglaltatik azokban. Egészen 1791-ig, midőn II. József minden felforgató absolutistikus törekvéseivel szemben a felébredt nemzeti szellem reaktiója megnyilatkozik, az erdélyi országgyülések a legsiralmasabb képet hordják magukon.

Ha az állami lét önálló fejlesztése, épitése az országgyülések útján nem volt lehetséges, annál kevésbbé sikerülhetett az tisztán kormányzati úton, rendeletekkel a főkormányszék iniciativájára. Elsőbben is az ilyen kormányzati módot, ha az ugyan szabadon érvényesülhetett volna, az erdélyi közjogi felfogás be nem tudta volna venni. De meg aztán ez a főkormányszék önállósággal nem is birt Bécscsel szemben.

Minthogy nyilvánvaló és természetes volt, hogy Bécsben az erdélyi viszonyokat nem ismerhetik alaposan, ennélfogva az onnan jövő rendeletek nem felelhetnek meg az erdélyi állapotoknak: a bécsi ministerium informatiója czéljából alakittatott meg az erdélyiek kivánságára az erdélyi udvari kanczellária. Épen az ellenkező czélt érték el vele, mint a mit szándékoltak. Nem az erdélyi rendek kivánságainak, felvilágositásainak tolmácsolója, hanem az udvari ministerium czélzatainak közvetitője lett e kanczellária.

Még vigasztalanabbá tette a helyzetet az, hogy az Erdélyben elhelyezett állandó német katonaság fegyveres ereje, a parancsnokoló tábornok felhatalmazása, lidérczként nehezedett az egész tartományra, melynek hatóságai számára épen nem maradt egyéb hátra, mint a Bécsből kapott parancsok végrehajtása, mivel a végrehajtás ellenőrzéseként nyakukon ült az idegen haderő.

Erdély autonom igazgatásának a megbontására nagy mértékben befolyt még az alkotmány legsarkalatosabb alapelvének, a három nemzet uniójának a megzavarása is. A három nemzet egyenjogusága, egymás szabadsága védelmére irányuló kötelezettsége fenmaradt ugyan a papiroson továbbra is, de a bécsi kormány egyiket a három közül, a szászokat, kiváltképen dédelgette s ezek is engedelmes hű szolgái voltak a kormánynak, kiknek eszökbe sem jutott a másik két nemzet támogatása. Sőt hogy ez unió annál inkább erejét veszitse, a 473négy recepte religio egyenjoguságát is megtámadta a kormány és a róm. katholikusok sérelmeinek orvoslása ürügye alatt, a legerősebb rekatholizáló politikát inditotta meg s folytatta főleg a magyar és székely nemzet kebelében.

Az alkotmány fontosabb szerveinek ily mértékü változása nem maradhatott hatás nélkül a kormányzat vidéki intézményeinek, közelebbről a vármegyéknek életére sem. Ha eddig a közkormányzatot autonom hatáskörükben teljesitették, ettől fogva a bécsi központnak a két kanczellária s a főkormányszék közvetitésével megjelentett akaratát kellett végrehajtaniok. Azonban, ha a vármegyék nem voltak is képesek korábbi önállóságukat megőrizni a centralisticus kormánynyal szemben, mégis bennök volt a legtöbb önállóság az összes hatóságok között. Sokkal több, mint akár a guberniumban, akár a kaczelláriákban. A mit autonomiájukból megőriztek, az a magyar vármegyei szevezetnek, ebben a nemesi kiváltságok s előjogok tömörülésének és ezen jogok hatalmas codificatiójának a Tripartitumnak érdeme.

Alig láthatjuk valahol oly tisztán Werbőczy alkotásának fontosságát, azt a nemzeti missiót, melyet ezen jogkönyv hazánk sorsára gyakorolt, mint az erdélyi vármegyék ezen korbeli életéről.

A fejedelmi kor megbontotta az erdélyi magyar nemzet addigi kapcsolatát. Mint láttuk, a vármegyék egyen-egyen állanak a fejedelemmel szemben. Nincs meg közöttük az a szerves kapcsolat, melyet a székelyek között azok privilegiumai, a szászok között pedig a privilegiumok és közös organumok létesitettek. A fejedelemség megszünésével még az országgyülési s hadi adhoc összekapcsolódás is folyton gyengébbé válik. Míg a székelyek és még inkább a szászok egyesült erővel és közös alapon állhattak ellent a központi hatalomnak, addig a vármegyéket, mint oldott kévét találta az maga előtt. De van még egy vonás, mely az erdélyi vármegyéknek más irányu, t. i. a magyarországi vármegyékkel szemben mutatkozó, gyöngeségét tárja fel. Nevezetesen míg a magyarországi vármegyék, melyek épen ily külön, illetőleg önálló helyzetet foglaltak el, ezen helyzetben voltak már ősidőktől fogva, másfelől a Habsburg uralkodók centralisaló politikájával 1526 óta szakadatlanul küzdelemben állva megerősödtek, megaczélozódtak, mit politikai jelentőségük legfényesebben igazol: addig az erdélyi vármegyék Mohács után, ősi kapcsolatukból kiválnak, új helyzetbe jutnak a kormánynyal szemben, mely helyzetben nincs alkalmuk ellenálló képességük kifejtésére és most egyszerre egy egészen idegen szellemü, absolut irányu, központi iránynyal kerülnek szembe.

474Ebben a helyzetben, ha a vármegye tisztán csak kormányzati, avagy önkormányzati szerv is, meg nem állhatott volna sikeresen. De a vármegye ennél több volt. A nemességnek összesége, a nemesség organismusa, a nemesi köz- és magánjogi jogositványok gyakorlásának szintere, őre, oltalmazója. A vármegye megvédelmezi a nemességet s a nemesség a vármegyét. A nemességnek, mint personalis statusnak megtestesülése a vármegye és épen azért, míg a nemesi jogok a rendi alkotmány fenállása idejében érintetlenül maradtak, a vármegye sem volt elpusztitható, nem volt autonom természetéből kivetköztethető. A nemesi rendi jogok nagy codificatioja, a Tripartitum, a mint ezen rendi jogoknak minden meghamisitás és bántalmazás ellen őre, épen úgy lett a nemesi jogok incarnatiojának, a nemesi vármegyének is megvívhatatlan bástyája.

A mikor az idegen szellemü kormányzat a nemességet a törvényhozási tevékenységtől megfosztotta, befolyását az állam főkormányzatára, az országos pénzügyre csökkentette, az állandó hadsereg felállitásával hadi tevékenységét megszüntette: a nemesi élet mindjobban a vármegyébe zsugorodott össze, de itten intensivitása gyarapodott, sőt idővel a fejedelemség sorsára döntő befolyásu hatalommá növekedett.

A felülről jövő nyomás a vármegyei autonomiát egyfelől nyirbálja, de másfelől alkalmat nyújt arra is, hogy bensőleg fejtse ki erőit. Ha p. o. egyfelől a vármegyei tisztviselők választásának a szabadsága a felség megerősitési joga által korlátoltatott, a gyülések tárgyai az adó és katonasági ügyekre korlátoltattak, addig másfelől a vármegyei tisztikart mindjobban kifejti, biróságait tovább fejleszti, az adókivetés és szedés jogát kezeibe veszi.

A nemesi vármegye ezen belső gyarapodása azonban nem tartozott a kormány programmpontjai közé. III. Károly uralkodása alatt, a hol tényleg folyó, hol fenyegető török háborúk s az a rokonszenv, melylyel Erdélyben a Rákóczy nevet kisérte a közvélemény, nem különben a nyugati bonyodalmak is megakadályozták a kormányt abban, hogy a vármegyét organisálva, régi formájából teljesen kiforgassa. De már Mária Terézia idejében, az osztrák örökösödési, majd inkább a hét éves háború befejezése után az erdélyi vármegyére is kiterjeszti figyelmét a bécsi centralis kormány.

Nem lehet hamarjában megmondani, hogy általában a nemesi előjogok, vagy pedig ezek védőbástyája, a nemesi önkormányzatu vármegye állott-e inkább útjában az állami omnipotentia elméletétől áthatott patriarchalisan absolutisticus kormánynak. Azt azért világosan láthatjuk, 475hogy támadásait mindkettő ellen külön és együttesen is inditotta meg.

A birodalmi kormány központjából, jól megfontolt módszer szerint és nyomatékos súlylyal támogatva indittatván meg a fejedelemség átformálására czélzó s másutt már ki is próbált reformok, a nemesség s a nemesi vármegye fejét vesztve, lépésről-lépésre és szinte minden számbavehető ellenállás nélkül hátrál s szenved vereséget a saját területén. Először a vármegye régi képe alakittatik át. Majd a nemesi praerogativák fokozatos nyirbálása következik. És ez a rendszer halad egészen odáig, míg II. József alatt kitünik, hogy mindkettőnek megsemmitése a mindenható absolut államnak a czélja.

Az eddigi újitásokat fokozódó elégületlenséggel, de minden számbavehető ellenmondás nélkül türte a nemesség. De mikor látta, hogy vármegyéjéből kizáratva, jogai védelmének szinterét elvesztette; mikor látta, hogy a közügyekkel szemben bekövetkezett ellanyhulása saját magának magán- és közjogi jogositványait juttatta a veszedelembe: felébredt aléltságából, összeszedi magát, harczba sorakozik. Védelmi bástyája, – már a nemesi jogoknak a vármegyével való összeforrottságánál, a közös ősi traditióknál fogva, de meg mivel minden fokozatos kormányhatóságban, még saját tartományi, tehát nemzeti dicasteriumaiban is csak ellenséget talált: egyedül csak az autonom vármegye lehetett.

A diploma kiadásától fogva kerek száz esztendő lefolyásáig tapasztalhatjuk a vármegye önállóságának fokozatos hanyatlását, mely ezen száz év utolsó negyedében oly rohamos, hogy szinte a végenyészet szélére jut a vármegye.

Az 1691. évtől fogva II. Rákóczy Ferencz támadásáig még alig észlelhető az autonomia hanyatlása. A terhes adók, katonai, postális és mindennemü egyéb zaklatások, igazságtalanságok a vármegyéket erélyes fellépésre ösztönzik. Alig van országgyülés, hogy panaszaikkal elő ne álljanak, sőt az országgyülésből, a másik két nemzettel együtt a császárt is több izben megkeresik.*

Szilágyi: Erd. országgyül. emlékek XXI. köt. 170, 309, 338, 355. lap.

II. Rákóczy Ferencz szabadság-háborúja az erdélyi központi és vidéki kormányzatot egyaránt megakasztotta. Mint Belső-Szolnokvármegye jegyzőkönyveiben olvashatjuk,* teljes nyolcz év leforgása alatt egyetlen egy vármegyei gyülés sem tartatott.

Protocollum: „Foenix.”

476A mint a szathmári béke után a gubernium helyreállittatik s az erdélyi udvari kancellária teljesen magához ragadja az erdélyi ügyek vezetését, gőzerővel indul meg Erdélynek rendeletek útján való kormányzása.

Az új kormányzati rendszer alakitja át az országgyülést adórepartiáló székké, mely közügyekkel foglalkozni nem is mer, nem is tud. A vármegye pedig lesz subrepartiáló hatóság, de legalább ezen körben némi önállóságra tesz szert. Egyéb közügyek közül birósági functiója válik ki, melyet zavartalanul és nagy pontossággal folytat, úgy hogy megközeliti, sőt meghaladja a később felerőszakolt állandó táblák működésének gyorsaságát. Belső-Szolnokban évenként 8–10 alszék és fiúszék tartatott és megfelelő számu derékszék, ambulans forum gyanánt. Hivatalnoki kara, adókezelése csak előnyösen változik.

Igaz ugyan, hogy már III. Károly idejében megjelennek az első viharos felhők, melyek a vármegyei autonom organisatiót veszélylyel fenyegetik, de hamarosan el is mulnak. Az 1728. évben felvetett terv, mely az igazságszolgáltatás gyorsitását hangoztatta, „Reformatio remoratae iustitiae” czím alatt, tulajdonképen az Approbáták és Compiláták s főleg ezeknek vallásügyi czikkelyei ellen irányult orvtámadásból vette eredetét, de mivel nem az udvar initiativájából indult ki, hanem némely hazai vallási frondeuröktől: mikor az uralkodó tapasztalta azt a visszatetszést, melylyel a tervezetet az ország gyülése fogadta, maga elejtette a terv nagy részét s csak a kir. táblát rendezte. III. Károly idejében a vármegyei biráskodás érintetlenül is maradt és csak a kir. tábla nyert új organisatiót.

Mária Terézia uralkodása idejében már nagyon súlyos válságok érik a vármegyét és autonomiájába mélyen a kiméletlen kézzel nyúl bele a kormány.

Az első támadás a megyei háztartást éri s vele együtt a vármegyének az adókezelés körül teljesitett hatáskörét. A „Systhema Bethlenianum” az adóügyet annyira kiveszi a vármegye kezéből, hogy csupán az u. n. „perceptor regius” megválasztása s a behajtásnál az assistálás kötelessége marad meg nála. Az ezen adórendszerrel együtt felállitott „Cassa provincialis” olyannyira agyonütötte a vármegyei autonom háztartást, hogy 1791-ben is csak „de jure” jutnak a „domestica cassához” ellenben „de facto” az 1868. évi Unioig azt létre nem hozhatják.

A második támadás még mélyrehatóbb volt, mivel az előbbit legalább az 1754. évi IV-ik törvényczikk némi formális sanctióval 477ellátta.* Ugyanis ez a vármegyei biráskodást érinti és rendeleti uton az eddigi biróságokat mind megszüntetve, 1763-ban az u. n. „állandó táblákat” létesiti, melynél kiterjed a vármegyei tisztikranak némi új szervezésére, hatáskörére és fizetésére is a rendelkezés.

Dósa Elek: Erdélyhoni jogtudomány I. köt. 227. lap.

Ezen előzetes veszteségek után következett 1784-ben II. József kormáyzati reformja, mely a császár egész birodalmát uniformisba öltöztetvén, a vármegyei institutiót régi formájában teljesen megszüntette. Ezen rendelkezésnek Dobokavármegye mindenestől áldozatul esett, mivel felosztatán Belső-Szolnok és Torda vármegyék között, még neve is megszünt létezni.

Az a reactió, mely II. Józsefnek az ősi alkotmányt teljesen felforgató rendszerére következett, a vármegyéket Erdélyben is a politikai élet mezejére sodorta. Már az 1791. évi országgyülésen tapasztalható ennek hatása s eredményeképen a régi vármegyei szervezet és hatóságok sértetlen és tényleges visszaállitása, másfelől a megyék házi pénztár s így vármegyei adó kivetése s felszedéséhez való jogának elvi elismerése lett. Ugyanezen alkalommal a vármegyei szervezet és hatáskör nemcsak visszaállittatott a Mária Terézia alatti reformokat megelőző alakba, hanem egyúttal szabatosabban és részletesebben is rendeztetett. Ugy hogy az Approbátáktól kezdve az 1791. évi törvényhozásban találunk csak a vármegyei institutióra vonatkozó organicus és törvényes szabályozásokat.

Minthogy az 1791–2. év után az országgyülések tartása újból szünetelt a törvények ellenére, a mindenfelé felébredt nemzeti visszahatás az uralkodó absolut czélzatai ellen Erdélyben is a vármegyékben vetette meg a lábát. Az 1791-ben újra szervezett vármegye, mely közgyüléseit ezután pontosan tartotta, épen oly lelkesen foglalkozott az országos közügyekkel, mint a magyarországi. A vármegyék sűrün élnek felirati jogukkal, érintkeznek egymással, közös actiókat szerveznek, a törvényellenes felsőbb rendeleteket félreteszik, az országgyülésre küldött képviselőiket részletes instructióval látják el stb.: szóval az erdélyi vármegye is politizál és pedig annál hevesebben, minél többet mulasztott e tekintetben az elmult századok folyamán, mintha mulasztását pótolni akarná. Főleg 1830-tól fogva láthatjuk, hogy a magyar vármegyék, valamint a székely székek is szakadatlanul kemény tusát vívnak a dicasteriumokkal.

De ezen harczoknak egyelőre nem lett olyan következménye, mint 478Magyarországon. 1791-től 1847-ig nem született nyomukban valamely új törvény, mely akár az ország jogait, akár a vármegyék helyzetét érintené. A rendek ugyan megcsinálták a maguk javaslatait, de az uralkodó szentesitése sohasem járult azokhoz.

Az 1847. évi II. és X. t.-czikk foglalkozik a vármegyével, az altisztek választásával és a törvényszékekkel. Ezek az utolsó törvények, melyek az erdélyi nemesi vármegyére vonatkoznak.

Az 1848. évi kolozsvári I. törvényczikk a jogegyenlőséget a hazának minden lakosaira nézve nemzet-, nyelv- és valláskülönbség nélkül örök és változhatatlan elvül elismerte és az ezzel ellenkező eddigi törvényeket eltöröltetteknek nyilvánitotta. A nemesi autonom vármegye ezzel megszünt létezni. Hatodfélszáz esztendeig volt a rendi alkotmánynak rendithetetlen bástyája, mely időnként és helyenként rendkivüli fontosságu országos tevékenységre is hivatott, de legfőbb jellemvonása mégis az volt, hogy a nemesi rendi jogoknak megtestesülésévé vállott, annak letéteményese, őrizője volt. Bármily fontos szerepet játszott is politikai tekintetben, de jelentőségének, erélyének alapja a nemesi joggal való indentificatiójában rejlett s ezen épült fel minden egyéb kiválósága.

Habár a nemesi vármegye az 1848. kolozsvári I. törvényczikknél fogva Erdélyben is megszünt, de maga az erdélyi vármegyének sajátos szervezete, hatóságai, tisztviselői, hatásköre egyelőre változatlanul maradtak. Az új erdélyi vármegye, melyet talán a régi „nemesi”-vel szemben „polgári”-nak nevezhetnénk, ugyancsak az idézett törvényczikk 3. §-a szerint, formában a réginek a képét ölté ideiglenesen magára és így csak tartalomban változott. „Erdélyben a közigazgatás és igazságszolgáltatás folyama és személyzeti szerkezete a közelebbi közös hongyülés általi elrendezésig jelen helyzetében marad,” mondja a hivatolt törvényszakasz.

És ez az állapot a bekövetkezett események következtében huzamosabb ideig fenmaradt, mint a jelzett törvény hozói gondolták. Az 1868. évi XLIII. t.-czikk 8. §-a is megújitja az 1848. kolozsvári I. törvényczikk 3. §-ának érintett intézkedését és csak a sürgősebb elsőrendü feladatok megoldása után kerülhetett arra a sor, hogy az erdélyi vármegyék az unionak megfelelő szervezettel elláttassanak.

Ezen rendelkezésnek, valamint a közbenső ideiglenes állapotoknak rövid ismertetését későbben fogjuk adni.

A vármegye, mint emlitettük volt, a diploma után lassanként a központi udvari kormánynak egyszerü, engedelmes eszközévé lesz az 4791790. évi újjáébredésig. Gyülései, biróságai, tisztviselői alig őrizhetnek meg valamit régi szabadságukból, önállóságukból.

Ezen fokozatosan előbb és előbb haladó változásnak, ha nem az alkotmányosság, hanem tisztán a közigazgatás szempontjából vesszük azt figyelemre, igen nagy jelentőségü eredménye a kormányzat egyöntetüsége, viszonylagos egyszerüsége és gyorsasága lett. Az egy központból irányitott közigzagatás, a mint lassanként és kevés ellenállással legyőzte a vidéki szervek autonomiájában eléje gördülő akadályokat, a vármegyéket, valamint a székeket is, nagy kiterjedésü kormányzati tevékenységénél sikeresen fel tudta használni. De tagadhatatlan az is, hogy az önkénytességnek igen kevés jellemvonásaival találkozunk: inkább a kénytelenség irányitja a vármegyék tevékenységét.

Hogy még III. Károly uralkodása és Mária Terézia kormányzásának első 10–15 éve alatt a vármegye autonom életének némi, bár lanyha érverése észlelhető, azt a fenmaradt statutumok is eléggé igazolják, de attól fogva 1790-ig, a vármegyék „csak lábai és kezei a gubernium bizottságainak” mondja Benkő.*

Transilvania II. kötet 44. lap.

A vármegyei életnek bágyadtságát a diploma kiadása után nyomban érezhetjük, midőn 1696-ban országos intézkedéssel szabnak törvényt a vármegyei gyüléseken meg nem jelenőkre.* „Főtiszt. Atyánkfiai – mondja a hivatolt fejérvári országgyülés VIII. czikkelye – mikor magok praesentiájában leendő generalis gyüléseket akarnak hirdetni, az vármegyék és székek gyüléseinek helyéről és idejéről az cursusok tempestive kibocsáttatván és publicáltatván, azon vármegyében és székben resideáló urak és főrendek is, ha olykor ott való házoknál találtatnak, – az köteles assessorok és köznemesség is penig, ha az gyülésnek és széknek is ideje s helye idején tudtokra esik, el ne mulaszák compareálni: egyéb iránt az urak s főrendek jószágain fl. 12., az assesorokén fl. 6., az köznemeségén pedig fl. 3. exequáltassanak az vármegyék és székek főtisztei inremissibiliter.”

Szilágyi: Erdélyi országgyülési emlékek. XXI. kötet 276–7. lap.

Ezen országgyülési végzésnek tulajdonithatjuk, hogy a marchalis congregatió, vagy girásszék elnevezése, mely a XVI. s XVII. században csaknem feledésbe ment, újra felelevenittetik és gyakorivá lesz.

A vármegyei közgyülés a XVIII. században általánosan márkás- vagy girásszéknek neveztetik s évenként többször, a szükségkivánta számmal ül össze egészen 1764-ig. Magában foglalja a vármegye összes 480fő- és közrendü nemeseit. Élén áll a főispán, vagy helyettese, ki a különböző vármegyei szokás szerint most a főbiró, majd az alispán, majd pedig az, ki közülök hivatalra idősebb.

Tárgyai közül legfontosabbak a statutum alkotás, a subrapartitio az adókulcs megállapitásával, a vármegyei szükségletek felvetése, a vármegyei tisztviselők választása, fegyelmi ügye, a vármegyei perceptor számoltatása, a gubernalis rendeletek végrehajtása. Biráskodik a széksértési perekben és az 1772 ápril 8. kelt udvari rendelet alapján az ősi jószágokat pazarlók ügyeiben. Egyébiránt eléje tartoztak minden azok a különböző közigazgatási ügyek, melyeket valamely törvény, szokás vagy fejedelmi rendelet hatáskörükbe utalt.

A marchalis gyüléseknek napja az 1764. évben egészen nyugovóra szállott. Ezen ideig, habár igen csekély önállóságot tanusitanak is, de legalább régi körökben folytonosan működtek. De 1764-től fogva hatáskörük túlnyomó nagy részét tényleg elveszitik.

Az új alakulás tulajdonképen más oldalról, nem a közigazgatás, hanem a biráskodás rendezését tárgyazó reformokból indult ki formailag, de alig lehet benne kétség, hogy már eredeti terv szerint is benne foglaltatott a reformtörekvésekben. Az állandó táblák, – continuae tabulae – a vármegyének nem csak biróságait, hanem közigazgatási főszervét, a marchalis, vagyis vármegyegyülést is agyonütötték.

Az 1762-ben, gróf Nemes Ádám elnöklete alatt kirendelt 8 tagu bizottság, melynek feladata az 1737. évi Carolina Instructio után is észlelhető igazságszolgáltatásbeli fogyatkozások orvoslása volt, miután az u. n. „Codex Theresianus” czímü munkálata „több nehézségek alá hozatott volna”; a Continua Táblák felállitására okot szolgáltatott.* Ezen, 1764-ben behozott törvényszékek nem csak a peres ügyeket látták el, hanem a „Politica és Oeconomia Administratio” is hatáskörükbe utaltatott.

Sósmezei Vajda László: Az erdélyi polgári magános törvény historiája 422. lap. Hodor i. m. 298. lap.

Minthogy az állandó táblák meghatározott számu – tizenkettő – tagokból állottak s körükből a vármegyei nemesség teljesen kizáratott: így a marchalis gyülés közigazgatási és birósági feladatai a vármegye közönségének kezeiből teljesen kivétetvén, ezen táblák tagjaira, – röviden kifejezve, – a vármegyei tisztekre, az officiolatusra biztattak. Ennélfogva 1764-től fogva az erdélyi vármegyék kizárólagosan a vármegyei tisztektől s a melléjök rendelt nehány, rendszerint négy, assessortól 481igazgattattak, vagyis a marchalis gyülések teendőinek túlnyomó része az u. n. tisztségi gyülésekre, a tiszti collegiumra megy át.

De ezen változás daczára is, a marchalis gyülések nem szünnek meg létezni. Tendői közül még mindig megmaradt a tisztújitás, a hivatalnokok választása. E végből legalább minden két évben egyszer összejött a marchalis gyülés, melynek tartására a vármegye 100 frt asztalpénzt kapott a tartományi pénztárból, s megejtette a főkormányszéktől sugalmazott főispán jelölése mellett a tisztviselőkre a szavazást.

A marchalis gyülésnek ezen teendője, melyhez, mint emlitettük, 1772 óta a pazarlók elleni birósági eljárás is csatlakozott s a mely mellett legalább elvileg az országgyülési követek választási joga is fenmaradt, tulajdonképen csak illusorius jelentőségü volt, az alább ismertetendő tisztújitási eljárás mellett. Hasonlóképen csak a külső látszatnak kedvezett az is, hogy a gubernális főbb rendeletek nem a vármegyei tisztekhez, hanem a vármegye nemesi közönségéhez intéztettek.* Ugyanis ezek azért a tisztek kezébe kerültek, azok által láttattak el s a marchalis gyülés legfelebb jelentést kapott azokról.

Illustris, Egregii Nobiles, et Agiles Nobis observande et benevoli” etc. Benkő i. m. II. köt. 44. l.

II. József a politica administratióit külön választotta az igazságszolgáltatástól s az u. n. continuus officiolatusokra bizta. Ennélfogva a vármegyei tisztség állandósitásával és kinevezésével még a tisztújitás is kiesett a marchalis gyülés kezéből s maga a gyülés, mint rendes hatóság, teljesen megszünt működni. Bár maradtak ugyan fenn teendői, p. o. országgyülési követek választása, de ezen jog gyakorlására neki alkalom nem adatott.

Volt ugyan reá eset, hogy II. József Erdélyben országgyülést és vármegyei gyüléseket is tartatott, de ezek, – mint a köztörténelemből ismerjük – semmi összefüggésben sincsenek a régi ország-, illetve vármegyegyülésekkel.

József halálával a vármegyék abba az állapotba helyezkedtek vissza, a melyben Mária Terézia korában voltak. Az a sok gyötrelem és zaklatás, melyet a nemesség az utóbbi 30 év alatt kiállott, megtanitotta őket arra, hogy szabadságuknak egyik legfontosabb garantiáját nagyobb gonddal és nagyobb erélylyel őrizzék.

Midőn a József-féle reformok visszavonásával, – legalább a következő országgyülésig – az 1780. évi állapotokba akarta az uralkodó a gubernium útján visszahelyezni az erdélyi vármegyéket: ezek részéről a lehető legerőteljesebb ellenállással találkozott. A főkormányszékhez 482intézett feliratban Belső-Szolnok kifejti, hogy mily sérelmes reájuk nézve ezen rendelkezés, mivel már Mária Terézia utolsó 20 évi kormánya alatt is meghamisittatott és rontatott úgy a nemesi szabadság, mint a vármegyei autonomia.

A főkormányszék minden erőlködése hiába valónak bizonyult a vármegyékkel szemben. Ezek mindjárt első gyülésükön megszüntetik az állandó táblákat s így a régi közigazgatási és birósági organumokat helyreállitják. 1790-től fogva tehát a marchalis gyülések ugyanazon hatáskörrel, mint birtak a XVII. században s egészen 1763-ig, de több erővel és teljesen újjá született szellemmel kezdik meg működésüket.

Az 1763 előtti és 1790 utáni vármegyegyülések között létező óriási különbségnek az oka a nemesség alkotmányos szellemének újjá ébredése s annak felismerése, hogy a vármegyének mily nagy, sőt döntő fontosságu szerepe van az állami és egyéni közszabadság, az alkotmány megvédelmezésében.

Az 7191–2. évek reformja törvényileg is törölte a II. József-féle vármegyét, ennek egész szervezetét, de törölte a Mária Terézia-féle állandó táblákat is. Az 1791. évi XII. t.-czikk tehát, a mint a régi biróságokat, úgy visszaállitja a marchalis congregatiókat is. És ettől az időtől fogva a marchalis congregatio, vagy girásszék egészen az unióig állandóan fenmarad vármegyegyülésnek.

Az 1791. évi XII. t.-czikk a girásszékkel bővebben foglalkozik. Megállapitja, hogy az minden évben legalább négyszer, tehát évnegyedenként, ezenkivül a szükséghez képest bármikor összehivandó. Tagjai: a vármegyének mindazon birtokos nemesei, kik a homagialis esküt letették. Összehivja a vármegyei főtiszt, a főispán, vagy ennek akadályoztatása esetén az ő helyettese, ki a helyi szokás szerint a főbiró, vagy az alispán, de sohasem a később ismertetendő administrator. A vármegyei gyülések összehivásánál az összehivónak arra kell ügyelni, hogy az más vármegye vagy szék gyülésével össze ne essék, hogy a több törvényhatóságban birtokos nemes, szükségre vagy kedve úgy hozván magával, ottan akadálytalanul megjelenhessen. A vármegyei gyülések már ezen korszakban rendszerint nem a viceszolgabirák által, hanem currens, vagyis meghivó körlevéllel hirdettetnek meg.

A kellő időben meghirdetett s összejött girásszékek rendes elnöke a főispán, kit akadályoztatása esetén a főbirák, vagy alispánok közül a hivatalban idősebb helyettesit. Jegyzői a gyüléseknek a vármegyei jegyzők. Az elnök a XIX. században már rendszerint a vármegyei élet jelenségeit összefoglaló beszéddel mintegy jelentéssel nyitja meg a gyülést.

483A girásszékek a XVIII. század elején még közös asztalt nyertek. A vármegyei adóból a közönség ételéről és italáról volt gondoskodás. Mint Belső-Szolnok 1718. évi számadásaiból látjuk, a girásszékre ökröt és bort vettek. Utóbb, mint már emlitettük, a tartományi pénztárból fedeztetett, 100-100 frttal, a gyüléstartási költség és az 1791. évi XII. törvényczikk is azt rendeli, hogy eme gyülések számára sem valami adót kivetni, sem terménybeli szolgáltatásokat követelni nem szabad, hanem ezeknek piaczi árát azonnal meg kell adni.

A girásgyülések tárgyaira vonatkozólag a következők határoztattak: Ide tartoznak a tisztek választása, az országgyülési követek kirendelése, az ezeknek adandó utasitások, a már emlitett törvénykezési ügyek, továbbá mindazok az akár közigazgatási, akár gazdasági dolgok, a melyek a törvények értelmében a vármegyék hatáskörébe tartoznak és ezeknek beleegyezését, vagy tanácskozását teszik szükségessé.

Az utóbbi, összegezve összefoglalt ügyek pedig a következők: statutum alkotás, az útlevélügyben szükséges bizonylatok, a homagium s az uniói eskü értelmében a jogvédelem, az özvegyet jog szerint tartásul megillető ellátás megállapitása s az e czélból rendelt jószágnak az elpusztulás elleni védelme, az ártalmas malmok megszemlélése s lerontatása, a cirkálás elrendelése s elinditása, a missilisek mellett elfoglalt jószágoknak egy év alatt való visszaadatása, a hatalmaskodó tisztek megfenyitése, a gyámi számadások és nagykorusitás, a biróságok helyeinek s tagjaik napidíjainak megállapitása, a dézmabér beszedési helyének megjelölése, a kincstár kezéhez hatalmas elfoglalás után jutott javak visszaadása iránt folyamodás, a vármegyei adó felvetése (e jog azonban életbe nem lépett), a felséghez küldendő követek választása, a derék- és alszékek fizetéses tagjainak beállitása, a táblabirák vagy assessorok választása s felesketése.*

Dósa Elek: Erdélyhoni jogtudomány I. 138. l.

Továbbá elrendeli az 1791. évi XII. törvényczikk 3. §-a azt is, hogy azokban a dolgokban, a melyeknek az ellátása és kivitele a tisztség természeténél, vagy a törvények rendeleténél, valamint a közönség végzésénél, vagy határozatánál fogva a tiszteknek a kötelessége, a közönséges gyüléseken kivül az illető fő- vagy altisztek is eljárhatnak és a kiadandókat kiadhatják, mindazonáltal kötelesek lesznek mindazokra a kiadványokra nézve, a melyek vagy a királyi főkormányszék rendeletei, vagy a vármegyék határozatai alapján történnek, pontos jegyzőkönyvet vezetni és a legközelebbi közgyülésen, az ezen kivül 484történt intézkedéseket szükséges tudomásul vétele és jóváhagyása végett a közönségnek bemutatni. Azaz tehát a mai számonkérőszéket is ezen törvény értelmében a girásgyülés képezte, mely e czélból vizsgálat és jelentéstétel végett adhoc bizottságot szokott a maga kebeléből kiküldeni.

A gyülés tanácskozási s ügyrendje is megállapittatott. E szerint a tanácskozás szabályai ugyanazok, mint az országgyüléséi. A tárgyak vagy főkormányszéki rendeletek veendők elő. Azután következik bármely tárgy, mely a vármegyék autonom hatáskörébe tartozik. Majd sorra következnek a községek ügyei, magánosok közérdekü panaszai vagy kérései s végül a netaláni perek.

A határozatok és rendelkezések a közgyülés nevében, a vármegye pecsétje alatt, a jegyző által adatnak ki. A gyülések egész tárgyairól kimeritő és pontos jegyzőkönyvek vezetendők és pedig külön a közigazgatási és külön a birósági ügyekről. A közgyülést a jegyzőkönyvek hitelesitése előtt feloszlatni nem lehet. A jegyzőkönyvek, mindnyájan, nem különben a határozatok tárgyában kelt jelentések, a királyi főkormányszékhez felterjesztendők. Ugyancsak a jegyzőkönyvek vezetésével kapcsolatosan rendeltetik, hogy minden beérkező beadványt az egész közlevéltárak iratait is e szerint kell elrendezni s lajstromba vezetni. Általában a kezelésre nézve az 1772. évben kiadott királyi rendelet az irányadó, mely rendelet a táblák számára részletes utasitást foglalt magában az irodai és levéltári ügykezelésre nézve.

A marchalis gyülések mellett párhuzamosan alakulnak ki a tisztségi gyülések, vagy tiszti székek, melyeket nem törvény, hanem a gyakorlati szükség hivott életre.

Ha voltak már esetleg a fejedelmi korban is tisztségi gyülések, ezek nem képezték organikus részét a vármegyei institutiónak? De mikor a diploma után főleg az országban elhelyezett német katonaság elszállásolása, élelmezése állandó terheket rótt a vármegyére nem csak anyagilag, hanem igazgatásilag is; ezen teendők ellátásában a vármegye tisztei foglalatoskodtak s megbeszéléseik székhelye a tisztségi gyülések voltak. Itt rendelték ki a vármegye faluiban elhelyezett katonasághoz az elszállásoló és élelmező biztosokat, itt intézkedtek az állandó katonai élelmi raktárakba szállitandó, a vármegyére felvetett, a vármegye girásszékén subrepartiált, viceszolgabirák és comissariusok által felszedett élelmiszereknek a beszolgáltatásáról, a fuvarról, a szállitmánykisérőkről.

485A tisztségi gyülések tárgya folyton szaporodott. Mivel az élelem és takarmányfelvetés nem volt mindig elegendő a pótkivetést már a tisztségi gyülés végzi, a girásszék által megállapitott kulcs szerint. Majd az erdélyi sorezredek számára felvetett ujonczok kiállitása, illetőleg falvak szerint az állitandó mennyiség elosztása, a katonafogás elrendelése, szintén a tiszti gyülés kezébe jutott, mely teendő, t. i. az ujonczállitás egészen nála maradt még az 1791. évi reformok után is.

A tiszti gyülésnek azonban legáltalánosabb tárgya a felsőbb kormányrendeletek végrehajtása volt. Ezek a rendeletek, a mennyiben törvények végrehajtását czélozták, a vármegyei tisztek gyülésén a megfelelő tisztviselőnek teljesités végett kiadattak s viszont a végrehajtásról ide s innen a főkormányszékhez jelentés tétetett. Ezért rendelte már 1737-ben* a főkormányszék, hogy a jegyző naplót vezessen, melybe a vett rendeleteket a vétel napja s tárgyuk megjegyzésével bevezesse.

Belső-Szolnoki protocollum az 1737. aug. 8-iki rettegi march. congregatióról.

A kormánynak olyan rendeletei, melyek a nemesi jogokat, vagy fenálló törvényeket érintették, vagy a melyek eddig ismeretlen tárgyakra vonatkoztak, eleinte a girásszékeknek bejelentettek – s ez adta meg a tisztviselőknek a végrehajtáshoz az utasitást és az engedélyt. De a központi kormány erejének növekedése és súlya csakhamar leigázta az autonomia itten mutatkozó érvényesülését, úgy hogy a tiszti gyülés Mária Terézia korától fogva sokkal fontosabb szerepet játszik a közigazgatásban, mint a marchalis gyülések.

Az állandó táblák felállitása a vármegye igazgatását teljesen a főkormányszék kezébe játszotta át. A 12 tagból álló tábla az igazságságszolgáltatás terén biróság, de valódi jellemvonását mégis a közigazgatási tevékenység adta meg, „In politicis et oeconomicis,” tehát az administrationális és gazdasági ügyekben a marchalis gyülés hatósága az állandó táblára szállott át, melynek tagjai tisztességes fizetéssel láttattak el s a főispán iránt engedelmességgel tartoztak.* Kötelessége volt ezen állandó táblának a guberniális rendeletek felbontása, gyors elintézése s működéséről havonként rovatos kimutatást és kimeritő jelentést tartozott tenni.

1763 okt. 11. kir. rendelet.

A tiszti gyülések még az 1791. évi reformok után, tehát az állandó táblák megszüntetésével is fentartják magukat. Mintegy a mai közigazgatási bizottságnak megfelelve, az adó és katonaság beszolgáltatása s kiállitásában, továbbá a kormányrendeletek végrehajtásában járnak el.

486Az 1791. évi XII. törvényczikk biztositotta azt a jogot, hogy a tiszti gyülések, mint a vármegye hatósága szerepeljenek, a mi külső kifejezést abban talált, hogy minden felsőbb rendelet továbbra is, nem a tisztekhez vagy a főispánhoz, hanem a vármegyéhez czimeztetett és ha oly tartalmu volt, mely közönséges gyülés, azaz girásszék egybehivását tette szükségessé, ennek rendelkezéséig végre nem hajtathatott. Ellenkező esetben a tiszti gyülés intézkedett a végrehajtás tekintetében. Minthogy pedig a XIX. század első negyedében még mindig erős absolutisticus szinezettel birt a központi kormányzat és elég erős is volt akarata érvényesitésére, ezért a tiszti gyülések hatásköre is sokban hasonló maradt, mint volt Mária Terézia idejében, a mikor állandó tábla nevet viselt, habár törvény szerint jegyzőkönyveit az eszközölt végrehajtásokról a girásszékhez utólag benyujtani kötelessége volt is.

Az erdélyi vármegyéknek a XIX. század 30-as éveitől folyton emelkedő és erősbödő politikai szerepe és súlya a tiszti gyülések jelentőségét folyton csökkenti, de azért azok az 1791 utáni állapotban maradnak fenn egészen az 1848. évi unióig. Tartásuk és összeállitásuk módja felől a girásszék rendelkezik s tagjaiul a tiszteletbeli jegyzőket is felveszi, sőt esetleg szavazatra is feljogositja.*

Belső-Szolnok 1844. évi májusi girásszékének jkönyve.

Az erdélyi vármegyékben még egy közigazgatási hatóságról kell megemlékeznünk, mely főleg 1711-től 1754-ig birt fontosabb szereppel, t. i. a számvevőszékről, vagy censuralis székről.

Már a fejedelmi korszakban is szerepel, de csak mint adhoc intézmény. Egyes perceptorok számadásainak átvizsgálásával egyik-másik a szatmári béke után, mikor az adóügyi igazgatás a vármegye kezeibe jutott, ezen igazgatási ágnak megfelelő egész apparátus fejlődött ki.

Mivel a vármegye által kezelt pénzügy három irányu volt, t. i. a tartományi s vármegyei adó és a dézmabér; ennek megfelelőleg az első kettőre egy külön hivatalnok, az utóbbira ismét más állittatott be. Amaz az egyszerüen perceptor, ez pedig az arendae perceptor, kik megfelelő segéderőkkel láttattak el. A számadások átvizsgálása az u. n. exactoroknak volt a kötelessége, kik észrevételeiket azokra megtevén, úgy a számadásokat, mint megjegyzéseiket a girásszékhez nyujták be. A girásszék rendes és állandó censorokat választott, kiknek feladatuk volt a pénztárnokok ellenészrevételeivel együtt a nyert adatokat összevetni 487s a számadás helyessége, a felmentés vagy elmarasztalás kérdésében dönteni.

Midőn Mária Terézia idejében a Systhema Bethlenianum életbeléptetésével úgy az adómegajánlás joga az országgyüléstől, mint kezelése a vármegyétől elvonatott: megszüntek az eddigi vármegyei perceptorok, exactorok, censorok s velök együtt a censuralis szék is létezni. És mivel a vármegye egészen a legújabb időkig, daczára az 1791: XII. t.-czikknek, nem juthatott oda, hogy legalább külön házi pénztárral birjon s adóztatási jogot gyakoroljon, ennek hivatalok s szék nem éledtek fel a régi alakjukban.

A vármegyék területében a Habsburg-házi uralkodók korszaka fontosabb állandó változásokat nem hozott létre. Történtek ugyan változtatások, a melyek egyik-másik újabb intézménynyel, p. o. a határőrvidéki katonaság felállitásával állottak összefüggésben, de ezek is csak egyik-másik megyét, főleg Hunyadot, s a vármegyéken kivül a székely, szász földet s Fogaras földét érintették.

A közigazgatás rendezésénél 1764-ben tétetett meg az első lépés arra, hogy Fejérvármegye két részre, alsó és felsőre szakittassék, a mi 1775-ben befejezett ténynyé is lett.*

Sósmezei Vajda László: i. m. 439. lap.

Azonban afféle eljárás, mely Magyarországon I. Leopold uralkodásától gyakori s a mely virágkorát Mária Terézia alatt élte, t. i. hogy egyes városok a vármegye köréből kiszakitva, mint szabad kir. város, önálló municipium rangjára emeltessék, Erdélyben ritkán fordul elő. Belső-Szolnokvármegyéből Szamosujvárt emlithetjük itt fel, mint a mely az uralkodótól megfelelő privilegiumot nyerve, 1736 óta a vármegye hatósága alól kivonatott s autonom igazgatással ruháztatott fel. Ez annál könnyebben történhetett, mivel Szamosujvár kincstári jószág volt s bár így is a vármegye alá tartozott volna ugyan úgy adózás, hadügy, mint biráskodás tekintetében, mégis az uralkodó több joggal hitt vele szemben s a vármegye akarata ellenére különös privilegiummal láthatta el. Ebben az állapotban maradt egészen 1876-ig, habár követeivel, mint 1791 óta szab. kir. város, a vármegyei gyüléseken állandóan részt vett is.

Ha Szamosujvár szabad kir. várossá lévén, a vármegye hatósága alól kiszabadult, ellenben Dobokavármegyében Szék, mely a XVI. és XVII. század folyamán nem csak mint taxás hely birt külön állással, hanem egyúttal külön országgyülési követeket is küldött: a XVIII. 488század folyamán a vármegyébe inkább beleolvadt. Nem vesziti ugyan el követküldési jogát, hanem adózás tekintetében s biróságilag is beleolvad a vármegyébe, sőt a XVIII. század közepétől (1764) Dobokavármegyének egyenesen praetorialis, vagyis székhelyévé lesz.

A II. József-féle reformok a területben rövid ideig tartó nagyobb átalakulást eredményeztek, a mit főleg Dobokavármegye érezett meg. Ugyanis ez a vármegye 1784-ben két járása szerint szétválasztatott és a felső Belső-Szolnokhoz, az alsó pedig Tordavármegyéhez csatoltatott. Ebben az állapotban is maradt 1790-ig, a mikor az alkotmány visszaállitása alkalmával, úgy a főkormányszék rendeletéből mint önként is, mindkét emlitett vármegye kibocsátá kebeléből a dobokavármegyei kerületeket s a vármegye újból életre kelt.

Az új területi beosztás, melylyel II. József az egész ország történelmileg fejlődött területi s politikai berendezéséből tabula rasa-t akart csinálni, a megyéket nagyobb mértékben érintette, mint ezeknek régi járási beosztását. Igy Belső-Szolnokvármegye, mely ősidőtől két járásból állott, két járását most is megtartá és a dobokai felső járással nagyobbitva meg, három járást foglalt magában. Mindegyik járás épen úgy, mint korábban, eljárásokra oszlott és pedig a három járásban összesen 23 aljárás volt, de ezek beosztása már meglehetősen eltért a régitől.

Az 1792. év folyamán a főkormányszék kisérleteket tett arra, hogy az egyes vármegyék belső felosztását újra megváltoztassa. Ekkor Belső-Szolnok rendei hajlandók voltak arra, hogy a két kerület 10 járását 14-re emeljék fel s újra beoszszák, azonban ezen kisérlet a tervezés határvonalán nem terjedt túl.*

Vármegyei jegyzőkönyv. 1792.

A területtel kapcsolatban kell megemlékeznünk a vármegyei székhely kérdéséről is, mely a legtöbb vármegyében már a XVII. század folyamán rendeztetett, de másoknál állandó bizonytalanság képét nyujtja.

Belső-Szolnok- és Dobokavármegyék különösen azok, melyeknek hosszas időn keresztül nincsen állandó székhelyük. Gyüléseik, úgy a közigazgatásiak, mint a biróságiak, vándorgyülések, melyek felváltva egyik vagy másik helyen tartattak. Az előbbinél Deés, mint katonaság által lakott, az utóbbinál Szék, mint félreeső hely, nem volt kivánatos vármegyei székhely gyanánt, de 1764-ben az állandó táblák felállitásakor mégis ezek jelöltettek ki számukra.

489A vármegyei székhely és a vármegyeház épitése mindkét vármegyében igen sok tanácskozásra és a főkormányszékkel folytatott sok hercze-hurczára szolgáltatott alkalmat. Midőn 1790-ben a gubernium arra szólitja fel Belső-Szolnokot, hogy a vármegyei praetorialis ház tárgyában tervezetet és költségvetést terjeszszen elő: a vármegye a kérdést az országgyülésre utalja, mint a mely fog majd határozni arra nézve, hogy praetorialis házra lesz-e szükség vagy nem.

Az állandó székház kérdésében a legnagyobb nehézséget a költségek okozták, minthogy a vármegye sem házi pénztárral nem rendelkezett, sem külön adószedési joggal nem birt. A főkormányszékre kellett tehát e tekintetben támaszkodnia, mely viszont a nemesség zsebére igyekezett az épitkezést átháritani.

Bár Mária Terézia az állandó székhelyek kijelölésével megigérte volt, hogy székházépitésre is fog alapot kijelölni, de meg nem tette, azért Dobokavármegyének soha sem lett vármegyeháza, sőt székhelyét Szék városából Bonczhidára helyezte át a XIX. század folyamán s bérelt helyiségben tartá gyüléseit, levéltárát.* Belső-Szonokban 1817-ben gr. Haller István főispán veti fel újra vármegyeház épitésének a gondolatát. A vármegye zsidó vallásu közönsége által 10 évi közmunka-váltság fejében felajánlott 8000 frt. elfogadását a gubernium mindenképen igyekezett akadályozni s Deés városa sem volt hajlandó alkalmas telket átengedni.*

Hodor i. m. 25. lap.

Vármegyei jegyzőkönyvek.

Végezetre vásárolt telket, részben a nemesség önmegadóztatásával, részben a tartományi pénztár segitségével felépülhetett a vármegye állandó székháza, melyben 1833. év január havában tartotta meg a vármegye, nagy ünnepségek között, első girás gyülését.

A miképen az erdélyi vármegye testületi hatóságait, úgy tisztviselőit is nagyban átalakitotta a XVIII. század centralisaló hatalma. A vármegyei tisztikar gerinczoszlopa ugyan II. József új rendszerkedésétől eltekintve, ugyanaz maradt, de egyfelől tágabb kifejtést nyert a viszonyok s a közigazgatás fejlődéséhez képest, másfelől önállóságából sokat veszitett s inkább a központi igazgatással, mintsem a vármegyével állott összefüggésben, daczára, hogy mandatumát ettől s nem amattól vette.

Az első változás a vármegyei tisztviselők beállitásánál állott elő és pedig már a diploma következtében, a mennyiben ez nem csak hogy a főispán kinevezésének jogát tartá fenn az uralkodó számára, hanem a főbirák és alipsánok megerősitését is, mely hivatalok ezért 490decretalisoknak neveztettek.* Idővel ebből az lett, hogy a főkormányszék minden választott vármegyei tisztviselőnek a megerősitését igényelte az uralkodó számára.

Leop. Diploma 8. pont.

A vármegyéknek egészen a szatmári békéig, a fejedelmi kor traditiói szerint, két-két főispánjuk volt. Ettől az időtől fogva azonban már csak egy-egy, kinek kijelölése a főkormányszék, kinevezése pedig az uralkodó jogkörébe tartozott. A főkormányszéki kijelölés a diploma, vagyis inkább ennek utólagos magyarázatai értelmében a négy bevett vallásra volt tekintettel, figyelembe vevén természetesen az illető vármegye területén lakók vallási megoszlását. A felterjesztettek, kik a főkormányszékben reájuk esett szavazatok sorrendjében állittattak össze, rendszerint a vallási hovatartozás szempontjából biráltattak el s a kormány rekatholisáló politikája igényelte, hogy lehetőleg róm. kath. egyén jusson minden fontosabb, sőt kevésbbé fontos hivatalba is.

Eleinte csupán a főispánoknál kivánták meg az ilyen vallás szerint való jelölést, de már 1751-ben* Mária Terézia utasitotta a vármegyéket is, hogy a választásnál a bevett vallások közötti egyenjoguságra tekintettel legyenek. Továbbá kötelességükké tétetett a vármegyéknek, hogy a tisztújitás legalább 3 hónappal történjék a tisztváltozás előtt s megrendeltetett, hogy senki azt a hivatalt, melyre választatott, uralkodói megerősités nélkül el ne foglalja.*

Máj. 17-iki rendelet. Vármegyei levéltár.

1753-ban. Vármegyei levéltár.

Az uralkodó rekatholisáló politikája következtében a vármegye tekintélyes joga, a tisztújitás szabadsága lényeges csorbát szenvedett, mivel a vármegyei szavazatok eredménye nem mint választás, hanem csak mint jelölés tekintetett. A gyakorlatban kötelező szokássá lett, hogy a főispáni kijelölés nélkülözhetetlen legyen. Míg a XVI. s XVII. századbeli protocollumok csak arról tudnak, hogy a vármegye közönsége a főispánnal egyetértőleg választja a tisztikart, addig a XVIII. század derekától fogva nincs választás főispáni kijelölés nélkül.

A vármegyei összes vicetisztségre, a főbirótól fogva a segédszolgabiró vagy aljegyzőig, a főispán minden egyes állásra a vármegyében létező összes bevett vallásfelekezetek közül 3-3 egyént jelölt s ezekre szavazott a közgyülés. A szavazás egész eredménye a főkormányszékhez s általa az uralkodóhoz terjesztetvén, ő azt erősitette meg, a kit jónak látott.

Minthogy a kormánynak inkább tisztviselőkre, mint autonom institutiókra volt szükségük, ennélfogva a tisztújitás alkalmával igazán 491alig lehet választásról szó. A főispán olyanokat is jelölhetett, a kikben a főkormányszék engedelmes és kész közeget nyerhetett és az ilyen jelöltekkel szemben csak a XIX. században látjuk a vármegyei közönség akaratának megnyilatkozását, mikor elsőbben is a jelölteket általánosságban rostálták meg. Bármily csekély számu szavazatot kapott legyen is egy, a jelöltségben bentmaradt s a főkormányszéknek alkalmas egyén: a megerősitésnél neki volt elégsége s ő kapta meg a tisztséget.

De még azt sem tartotta elégnek a kormány befolyása biztositására, hogy a sok jelölt közül, kiket ő juttathatott a jelöltséghez, maga válaszsza ki emberét, hanem megkisérelte, hogy a jelöltekről conduit lisztát állittasson össze, melyben a felterjesztetteknek „tehetségeik, erkölcsi tulajdonságaik s szolgálati idejek” stb. egybeállittassék. Azonban 1799-től fogva teljes husz évi erőlködése daczára sem birta ebbeli kivánságait a vármegyéknél keresztülvinni.*

Belső-szolnoki v. m. jkönyvek.

Általában elmondhatjuk, hogy a főkormányszék lehetőleg minden eszközt felhasznált arra nézve, hogy a vármegyei tisztségeket engedelmes emberekkel töltesse be, a kik a hozzájuk érkező felső rendeleteknek csak a végrehajtásával, nem pedig törvényes, vagy törvénytelen voltával is törődjenek.

Ezen uralkodói politika csupán a XIX. század 30-as éveiben keltett élénk visszahatást, midőn Alsó-Fehérvármegye inditványára az összes vármegyék s így Belső-Szolnok is az u. n. „kilencz vagy három jelölt” kérdésében arra az álláspontra helyezkedett, hogy csak a legtöbb szavazatot nyert 3 egyént terjeszti fel a főkormányszék útján az uralkodóhoz megerősités végett. A kifejlett harczban, mely közben a vármegyék több rendbeli kemény intelmet és dorgálást kaptak az uralkodó részéről, elvégre is ők maradtak győztesek.

De nem csak a vallási hovatartozás figyelembevételével, hanem azzal is csorbitá a kormány a vármegye régebben szabad tisztválasztó jogát, hogy a diploma ellenére azon hivatalnokok megerősitését is magának követelte, kikről a diplomában szó sincs, t. i. jegyzőkét, exactorokét, commissariusokét, assessorokét. És ezt is türték a törvényhatóságok egészen 1833-ig, mikor erélyesebb fellépésre határozták magukat.

Belső-Szolnokvármegye 1833. évi gyüléseinek jegyzőkönyvében világosan látjuk ezen küzdelem fázisait. A különböző vallásu jelöltekre 492nézve az határoztatik, hogy minden vallásból 3-3 egyén jelöltetik ugyan minden hivatalra, de a kik többséget nem nyernek, kibukottaknak tekitnetvén, fel sem terjesztetnek. A megerősités leérkeztéig is, mint ideiglenes tisztviselők folytathatják a legtöbb szavazatot nyert egyének a hivatalt, melyre megválasztattak. Azok a hivatalnokok, kik nem „decretalisok” azaz a kiknek megerősités végett való felterjesztése a diplomában kikötve nincs, a választás után azonnal felesketendők, hivatalukba beállitandók s megerősités végett semmi esetre sem terjesztendők fel. Ez utóbib határozatnak megfelelőleg a fő- és 2 aljegyző csakugyan azonnal feleskettettek.

Az 1833. évtől egészen 1847-ig folyó küzdelmeknek végeredménye a tisztújitás szabadsága lett az erdélyi vármegyék részére abban az értelemben, a mint ezt az erdélyi vármegyék kivánták. Az 1847. évi II. t.-czikk e decretális hivatalokra, t. i. főbiró, alispán és királyi pénztárnok, szoritja a fejedelmi megerősités szükségét s összesen 3 jelölt felterjesztését kivánja meg oly formán, hogy ha az illető törvényhatóságban csak két bevett vallás léteznék, harmadik helyen „valláskülömbség nélkül a több kijelöltek közt legtöbb szózatot nyert, hol végre csak egy vallás léteznék, az ebből legtöbb szózatot nyert egyén” terjesztendő fel ő felségéhez megerősités végett.

A tisztújitás tartama, a fejedelmi kor szokása szerint, a XVIII. század első felében is egy évre terjedt. Az állandó táblák beállitásával, 1764-től, két évre választattak a tisztviselők. Míg végre az 1847. évi II. törvényczikk a választás érvényét 3 évre terjesztette ki oly formán, hogy a véletlenül megüresedett helyek legfelebb 3 hónapig láthatók el ideiglenes erőkkel s aztán a közgyülés a választást megejteni köteles, mi annyival inkább megtörténhetett, mivel az 1791. évi XII. t.-czikk szerint évenként négy vármegyegyülés volt tartandó, tehát minden negyedévben egy.

A Mária Terézia korabeli állapotoknál is szomorúbb képet mutat a vármegye tisztújitási joga II. József alatt, mivel akkor egyáltalán nem is létezett, az uralkodó nevezvén ki a különböző tisztviselőket.

A mi a tisztviselők fizetését illeti, ez a XVIII. században folytonosan javult, illetőleg rendezettebbé lett.

A mult korszakban rendes fizetésről még nem is szólhatunk, mivel a tisztviselők javadalma teendőikkel állott viszonyban s mintegy illetékszerü volt. Ellenben a XVIII. század elejétől fogva megkezdődik a rendes fizetés, mely lassanként emelkedvén, megszüntet minden eljárás után eső jövedelmet.

493Már 1718-ban olvassuk Belső-Szolnok rendeinek kérését a főkormányszékhez,* melyben sürgetik, hogy a felségnek a vármegyei tisztek fizetése megállapitása tárgyában tett igéretét minél előbb igyekezzenek megvalósuláshoz segiteni. De bizony ez még ekkor csak annyiban maradt. Hanem azért már 1718-ban rendes fizetésekkel is találkozunk, p. o. a főispán fizetése 30-30 frt, az inspectoré s az exactoroké 83-83 frt. Természetesen a főbiró s alispán, de még más tisztviselők is, a készpénz fizetésen kivül egyéb javadalommal is birtak, mint a fejedelmi korszakban.

Vármegyei jegyzőkönyv.

Az első fizetés-rendezés, melylyel együtt járt a természetbeli szolgáltatások és az illetéki jövedelmek megszüntetése, 1742-ben következett be, a mikor Mária Terézia az összes magyar és székely törvényhatóságokat 3 osztályba osztotta s osztályok szerint állapitotta meg a tiszti fizetéseket.

Az első osztályba Fehér-, Torda-, Kolozs-, Küküllő-, Hunyad-, Zarándvármegyék és Háromszék s Udvarhely székely székek tartoztak. A második osztályba jött Belső- és Közép-Szolnok- és Dobokavármegye, továbbá Maros és Csikszék, valamint Fogaras és Kővár vidéke. Míg a harmadik osztályt Krasznavármegye és Aranyosszék alkotta.

Az első osztályban a főbiró fizetése 150 frt, az alispáné 100 frt, a jegyzőé 80 frt volt, a második és harmadik osztályban 100, 80 és 60 frt. Az alszolgabiráknak mindenütt 20 frt, az országgyülési követeknek 50 frt rendeltetett. És minthogy ez a rendezés az egész vármegyei háztartásra kiterjedt s mintegy előre vetett árnyéka volt az ország egész adóügye rendezésének: ezen alkalommal megállapittattak a gyüléstartás költségei is s igy a vármegyei háztartás szabályoztatott.

Az 1764. évben az állandó táblák felállitásával úgy a vármegyei tisztikar és szolgaszemélyzet, mint ezek fizetése új szabályozás alá került s tekintettel arra, hogy 1754-től fogva elveszti a vármegye házi pénztár tartási jogát s domestica cassája a provinciális cassába olvasztatik, a fizetés megállapitása, valamint új tisztségek creálása is végleg kiesett a vármegye kezéből.

Az 1791. évi reformok e tekintetben semmi lényegesebb változást nem hoztak létre. A tisztviselők választása biztosittatik ugyan a vármegye részére, nem különben a házi pénztár felállitása is, azonban az utóbbi a papiron maradt úgy, hogy még 1862-ben a provisorium idejében 494is, a vármegyék az uralkodóhoz fordulnak, hogy tisztviselőik fizetéséről s a vármegye egyéb szükségeiről a tartományi pénztár útján gondoskodjék. A mint a fizetés, úgy az új hivatal beállitása is a főkormányszék gondja volt, ezért a XVIII-dik vagy XIX-dik században keletkezett fontosabb hivatalok és némely segédhivatalok személyzete vagy egyenesen a gubernium által, vagy pedig a főispán által neveztetett ki.

A tisztikar fegyelmileg közvetlenül a vármegyei girásgyülés alatt állott, hova adattak minden, az egyes tisztviselők ellen inditott panaszok. Akár magánosoknak, akár pedig a főkormányszéknek volt kifogása egyes tisztviselők ellen, azt a girásgyülésnek jelentették be. Ugyan ide tette át a főkormányszék azon panaszokat is, melyeket magánosok, a vármegye kikerülésével, egyenesen hozzá terjesztettek fel.

Bizonyos időkben a főrkományszék valóságos hajszát inditott a vármegyei tisztek ellen s ez ügyek szemmeltartására külön királyi biztost is küldött ki, p. o. 1830-ban Belső-Szolnok ellen midőn az úrbériség, a csődperek stb. kérdésében a vármegyén állandó vereséget szenvedett.

Rendes fegyelmi eljárás nem létezvén, panasz s feljelentés esetében a girásgyülés bizottságot küldött ki a fegyelmi vizsgálat megejtésére s a vizsgálat eredményéhez képest határozott.

A vármegye hivatalos személyzetének törzskara ugyanaz maradt a XVIII. és XIX. században is, egészen 1872-ig, a mely a megelőző fejedelmi korszak alatt volt. Fontosabb változás a főispánok számánál állott elő, mely 1711-től fogva nem kettő, hanem egy. Ellenben megmarad a két főbiró s rangban mindjárt utána a két alispán s a segédszolgabirák a járásoknak megfelelő számban.

A főispáni hivatal ürességben léte alkalmával, valamint fontosabb ügyek fenforgásakor akkor is, ha volt főispán, a kormány 1790-től fogva gyakran nevezett ki főispáni helyetteseket, u. n. administratorokat, kik nem egy izben királyi biztos szerepét is vitték. Az ilyen helyettesités főleg azért volt kényelmes a kormányra nézve, mivel nem volt nála a vármegyei birtokos nemességhez kötve s az illető esküt nem tartozott a vármegye előtt letenni. De viszont akár mint főispánhelyettes, akár mint királyi biztos szerepelt az illető administrator, a vármegyék nem voltak hajlandók sem gyülés összehivási, sem elnöklési jogát elismerni.

Midőn 1818-ban gr. Haller István főispán vármegyéjével nem tudta a kormány urbariális tervezetét elfogadtatni, a gubernium részéről 4951820-ban kiküldött királyi biztos administrator Geötz László elnöklése ellen a rendek, az 1791. évi XII. törvényczikke hivatkozással, tiltakoznak, az emlitett munkálatot újból elvetik s a gyülés eredménytelenül oszlott fel.* Majd 1836-ban gr. Lázár László királyi biztos gr. Bethlen Pált főispáni székébe beiktató beszédében „magát egyszer az elnöki szék elfoglalására meghivottnak, majd elölülői székét a Méltóságos főispán úrnak által adandónak emlitette” – ez ellen a vármegye rendei, daczára a beiktatási ünnepély kegyeletes hangjának, óvást jegyeznek jegyzőkönyvükbe.*

Vármegyei jegyzőkönyv 1820.

Vármegyei jegyzőkönyv 1836.

A harminczas évek közepétől fogva ritkábban is neveztetnek ki administratorok és a főispán távollétében, vagy széke ürességben létekor a hivatalban idősebb főbiró, mint „igazgató főbiró” vezette a vármegye ügyeit s így a gyülési tanácskozásokat is.

A jegyzői hivatal egészen 1764-ig rendszerint egy egyén által töltetik be, de az állandó táblákkal együtt kezdenek szerepelni az aljegyzők is. Ezek száma eleinte egy, majd a XIX. század elején két rendes és több tiszteletbeli aljegyzőt is találunk. Igy p. o. 1847-ben Kolozsvármegyében 11, Felső-Fehérben 10, Belső-Szolnokban 8 tiszteletbeli aljegyző is szerepel. Különben a vármegyei rendek súlyt fektettek arra, hogy a képzett fiatalabb nemesek, mint tiszteletbeli aljegyzők, a vármegyei közigazgatással s biráskodással a gyakorlatban megismerkedjenek. Ez a tiszt és a számfeletti assessorság volt az az iskola, melyben a vármegye tisztikarának succrescentióját növelte.

A vármegyei pénzügy a XVII. században még csak egy rendes tisztviselőt, a perceptort, foglalkoztatott. A perceptori tiszt a XVIII. században s a XIX-ikben is előfordul, csakhogy tartalmilag nagyot változik. Kétféle perceptort lehet megkülönböztetnünk, t. i. a dézmabérszedőt s a tulajdonképeni adópénztárnokot. Amaz az állás 1780-ban II. József intézkedése következtében megszünik,* de 1790-ben a vármegyei rendek, be sem várva az országgyülés rendelkezését, újra választattak „arendae perceptort” és ettől fogva állandóan szerepel a tized eltörléseig. Az adópénztárnok, ki 1754-ig a tartományi, hadi s vármegyei adót is kezelte, az 1754. évi adóreformmal rangban előre halad, a főbiró után s az alispán előtt áll. Neve regius perceptor, királyi adópénztáros, 300 frt fizetéssel s előbb két, majd egy segédhivatalnokkal van ellátva. A vármegyei rendek változó, a gubernium állandó 496hivatalnak nézi s végre az 1847. évi II. törvényczikk a tisztújitás alá tartozónak rendeli és – bár a diplomában nincs róla emlités – decretális hivatalnak teszi meg.

Belső-Szolnokvármegye 1790. évi jegyzőkönyvei.

A törvényszékeknél 1764-ig a régi szokás szerint választattak az assessorok vagy ülnökök igen különböző számmal. Belső-Szolnokban rendszerint 24 törvényszéki ülnököt találunk, kiknek fizetésük nincs, de a biróságnál befolyt birságok fele őket illette. Hogy ez sem volt jelentéktelen összeg, ezt eléggé mutatja p. o. az is, hogy a vármegye 1718. év május hó 12. napján tartott alszékén, hol a főbiró és alispánnal 2 jegyző és 7 esküdt volt jelen, 532 frt 72 kr. birság folyt be.*

Vármegyei jegyzőkönyv.

Mária Terézia az állandó táblákkal az ülnökök számát és hatáskörét is változtatta. Ugyanis az állandó tábla a főispán elnöklete alatt 12 rendes ülnökből állott, kik közé a vármegyei rendes tisztviselők közül a két főbiró, a két királyi pénzkezelő, két alispán, a fő- és aljegyző is beszámittatván, még négy egyén választatott tulajdonképeni assessor czimen. Ezen rendes assessorok mellett volt még 12 számfeletti assessor, kik napidíj mellett alkalmaztattak akkor, ha a rendes ülnökök mind jelen nem lehettek. A négy rendes assessornak eleinte egyenként 160, majd 200 frt fizetés járt, ellenben a rendkivüli ülnökök napidíja 50 krajczárban volt megállapitva.*

Vármegyei jegyzőkönyvek. Hodor i. m. 298. lap.

Míg korábban az ülnökök csakis a törvényszékeknél birtak rendes teendőkkel, hol mint birótársak működtek, 1764-től fogva, tekintettel arra, hogy az állandó táblák a közigazgatást is kezükben tartották, az esküdtek ezen igazgatási ágban is résztvettek, habár csak tanácskozás és nem végrhajtás útján. Ez a szerepük maradt meg egészen 1791-ig, a mikor újból a törvényszékeknél szerepelnek ülnökök gyanánt. A régi törvényes székek visszaállitásával annyi változás következett be az ülnöki intézménybe, hogy külön ülnökök választattak a derékszékek számára, 12-en és külön 7-en az alszék és fiúszékeknél való biráskodásra. Az 1791–2. évi XCVI. s XCVII. ideiglenes törvényczikkek rendelkezése következtében állapittatott így meg ez a szám, a melynek alapja már a XVII. századi törvényhozás azon rendelkezésében van, hogy a derékszéken épen úgy, mint a fejedelmi táblán, legalább 12 ülnök s a partiális széken legalább 7 ülnök jelenléte szükséges.

Az assessorságra való megválaszthatóság elé eleinte semmi különös feltétel nem volt kötve. De midőn a XIX. század huszas éveitől fogva mind többen folyamodtak a vármegyéhez, hogy tiszteletbeli vagy 497számfeletti assessorokul felvétessenek, szokásba jött, hogy külön megvizsgáltassanak az e végből kiküldött biztosok által. Belső-Szolnokvármegye 1820. évi novemberi girásgyülésén kimondatott,* hogy assessorságra a vármegyébe senki be nem vétetik, ha csak a királyi táblánál kancellista nem volt, vagy a nemes vármegyénél nem practisált. Az így beválasztott számfeletti assesorok képezték az erdélyi vármegyéknek „táblabirói” karát.

Vármegyei protocollum.

Az assessorok csak a continua tabulák és a continuum iudiciumok, azaz Mária Terézia és II. József alatt élveztek rendes fizetést. Már 1790-től fogva napidíjat kaptak, melyek a vármegye 1790-ben 1 frtban, 1792-ben 1 frt 20 krban állapitott meg. Napidíjaikat az assessorok a jegyző utalványára az u. n. „fundus assessorum”-ból kapták, mely alapot a tartományi pénztárból a főkormányszék a vármegye szabad rendelkezésére szakitott ki, melyről tehát a vármegye számolni nem tartozott. Ez alap Belső-Szolnokban 1200 frtot tett ki.*

Az 1830. évi vármegyei jegyzőkönyv.

Az ülnökök eleinte bizonytalan, illetőleg meghatározatlan időre választattak, majd 1764-től fogva két évre, az 1847. évi XVII. t.-czikk értelmében pedig egy-egy évre.

A vármegyének emlitett régi tisztviselőin kivül a XVIII. század folyamán újabbak is keletkeznek s így a tisztikar bővül.

Az állandó s bequartélyozott katonasággal kapcsolatban keletkeztek a hadi biztosok, comissiáriusok, kiknek kötelességök volt az elszállásolást tényleg keresztül vinni, ők gondoskodtak a vármegyei falvakban fekvő katonaság élelmezéséről. Comissiáriusok biztattak meg a terménybeli szolgáltatások felszedésével, a meghatározott helyekre való befuvarozásával. Köztük a fő, supremus inspectornak neveztetett, 1718 tájban 83 frt fizetéssel birt, míg az alcommissariusok 10-10 frt fizetést élveztek az ellátáson és fuvaron kivül.

Mária Terézia hadügyi rendszabályai, a határszéli katonaság és az erdélyi két gyalog s egy lovas ezred felállitása következtében, általában a hadügy pontosabb és szigorúbb rendezésével a comissariusi vagy hadbiztosi állás is rendszeresittetett. Négy stationalis comissarius állittatott vármegyénként minden kerületben 2-2, 50-50 frt fizetéssel, kik az ezred, illetőleg századok állomáshelyein gondoskodtak a természetben, de adó fejében beszolgáltatott élelem rendes kiosztásáról és egyúttal a katonaság elszállásolásáról is. Az utóbbiak neveztettek tulajdonképen stationalis vagy szállás-biztosoknak, míg segédeik az élelem s takarmánykezelők, 498magazinális commissariusok, azaz élelmezési biztosok voltak.

A XVIII. század elején egészen 1754-ig szerepelnek a vármegyei számvevők, kik a pénzkezelők számadásait felülvizsgálták, nem különben a katonaság részére szállitott élelem és takarmányról vezetett hadbiztosi kimutatásokat is. Számuk rendszerint kettő volt, s Belső-Szolnokban együtt 83 frt fizetést élveztek. Ezen állás azonban 1754-től fogva megszünik, mivel a számvizsgálat többé nem a vármegye, hanem a tartományi számvevőszék feladata volt.

Azonban 1791 után, midőn a vármegyéknek sikerült legalább annyit kivívnia, hogy a dézmabérletet saját közegeik, az arende perceptorok útján szedték fel, voltak az u. n. domestici exactores, azaz vármegyei számvevők, kiknek kötelességük volt a vármegyei szükségletek fedezésére a tartományi pénztárból kiutalt összegekről vezetett számadások felülvizsgálása s egyúttal a királyi adópénztárt is évenként kétszer megvizsgálták. Fizetésük 50 frt volt.

Az adózással kapcsolatos rendszeres összeírások és becslések, melyek már III. Károly idejében megindultak, melyek személyre, földre, terményekre s állatokra is kiterjedtek, eleinte a segédszolgabirák, vagy pedig külön a vármegye által ezzel megbizott nemesek által végeztettek. Mária Terézia adóügyi reformja óta ezen teendők végzése és pótlása, illetőleg kiigazitása külön tisztviselőkre bizatott, kik igazitó biztosoknak (rectificatores commissarii) neveztettek, vagy hivták őket adóügyi biztosoknak (commissarii in contributionalibus). Minden szolgabirói járásban volt egy ilyen adóügyi biztos, de a kik rendes fizetéssel nem birtak. Ezen hivatal megmaradt az unióig.

A XVIII. század közepe tájt kezdenek a vármegyék orvost is alkalmazni és ettől fogva a vármegyéknek rendes orvosuk, később sebészük és bábájuk is lesz. Belső-Szolnokvármegyében az első megyei orvos Pataki Sámuel 1733-ban, kinek fizetése 50 frt, 6 köböl búza, 12 köböl zab és 6 szekér széna volt. Később 1766. s 1772. években 80 frtban állapitotta meg a vármegyei orvos fizetését a főkormányszék. Mária Terézia és II. József idejében van külön orvos és külön sebész a vármegyén és a XIX. század közepe táján, habár orvos csak egy, de sebész több is található. Vármegyei bábák II. József által rendeltettek először és az ő halála után a Guberniumnak sikerült rábirni a törvényhatóságokat, hogy a reájok dictált ezen új, de hasznos és szükséges állást jövőre is fentartsák.*

Belső-Szolnokvármegye jegyzőkönyve 1790 ápril. 26.

499II. József korában van először alkalmazásban mérnök (geometra), kit a közfelfogás annyira meggyülölt, hogy később csak nehezen lehetett a vármegyéket a mérnöki teendők fontosságáról, szükségességéről meggyőzni s reábirni, hogy rendes mérnököt alkalmazzanak. 1790-ben a II. József alatti földmérés adatait Belső-Szolnokvármegye közönsége tűz által pusztittatta el,* a miben a főispán nem birta a közvéleményt és közakaratot más irányba terelni. És ugyanakkor csak különös kegyből engedték meg, hogy a II. József idejében működött mérnökök, mint magánszemélyek, a vármegye területén maradhassanak. Azonban idővel mégis belátták gyülölködésük ok nélkül való voltát s a XIX. század eleje óta, mint a többi vármegyékben, itt is rendes mérnök található.

Vármegyei jegyzőkönyv 1790.

A vármegyei életbe több olyan tiszt is illeszkedett még be, a melyet a fejedelmi kor nem ismert, hanem az ausztriai ház centrális kormányzata inaugurált és a melytől épen ezért a vármegyék eleinte fáztak, de későbben maguk is meggyőződtek szükséges és hasznos voltukról.

Csak röviden emlitjük fel, hogy 1740 óta találkozunk a kincstári ügyészszel (fiscalis procurator), kire lassanként átment az alispán tiszti ügyészi feladata; a XIX. század eleitől szegények ügyvédjét (pauperum advocatus) és az árvaszéki birákat (iudices sedis orphonalis), az útbiztosokat, némely vármegyében az erdészeti felügyelők stb., mely hivatalok mutatják egyúttal a vármegyei hatáskör bővülését s gazdagulását is. Meg kell még emlitenünk a hites ügyvédeket, kik a vármegyei törvényszékeknél működtek.

A vármegyei hivatalok mellett a XVIII. század közepétől fogva szerepelnek a segédhivatalok és segéd erők, mint p. o. írnokok a törvényszékek s az adószedők részére, könyvelő vagyis, iktató s kiadó, majd a levéltárnok a XIX. század elejétől. A segédszemélyzet közül az állandó táblákkal kezdi meg szereplését a táblai ajótnálló (janitor tabularis), a ki azonban idővel a szolgák közzé került.

A szolgaszemélyzetben eleinte a hajduk és ezeknek az őrmestere fordulnak elő, kik egyfelől a circálásnál szerepeltek, később az executiónál s a rend fentartására használták őket az alispánok. Ugyancsak közülök teltek ki a börtönőrök is. A hajduk száma, őrmesterükkel együtt, változó volt. Belső-Szolnokban egészen 1764-ig többnyire 10 hajdut találunk. Mária Terézia azonban leszállitá e számot háromra s csak ennyinek engedett fizetést. 1764-től fogva külön börtönfelügyelő van alkalmazásban s ugyan ezen időtől fogva találunk állandósitott 500hóhért is. Ugyancsak a XVIII. század elejétől fogva alkalmaztatnak a lovaslegények vagy futárok, vagy postások különböző számmal. Belső-Szolnokban eleinte 2, majd 4, később Mária Terézia korában 3 s a XIX. század közepe táján, a mikor a postaügy nagyobb fejlődést ért el s igy a gyors küldönczökre nem volt oly szükség, csak kettő.

A vármegyei személyzetből a fő- és szolgabirák, alispánok, királyi adó- és dézmabér-szedők, kebli számvevők, ülnökök, jegyzők, igazitó biztosok, árvaszéki birák a vármegyei marchalis gyülésein választattak, ellenben az útbiztost, levéltárnokot, iktató-kiadót, írnokokat, tiszti ügyészt, szegények ügyvédjét, ajtónállót, postákat a főispán nevezte ki, továbbá az orvos, sebész, bába, mérnök, erdőfelügyelő, mint a gubernium által „megrendelt” hivatalnokok ugyanannak kinevezéséből birták mandatumukat. A többi szolgaszemélyzet a fő-, illetőleg alispán által fogadtatott fel, s állittatott be p. o. a börtönőr, hajduk, hóhér stb.

Bár, mint láthatjuk, a tisztviselők egy részének megbizatása a vármegyei rendek szavazatára is vissza vezethető s aránylag csekély, vagy épen kevésbbé jelentékeny tisztek töltettek be közvetlen kinevezéssel, mégis a kormány magának a megerősitésből, valamint a kinevezésből is jövedelmi forrást csinált. Az egyes vármegyei tisztviselők megerősittetésökért „confirmationis vagy aulica taxa” név alatt, illetéket voltak kötelesek fizetni, mely az évi javadalom 10%-át tette ki.

A vármegyei személyzet ezen összeállitásában láthatjuk, hogy miképen fejlődik maga a vármegye, miképen nyomul előtérbe. Különösen közigazgatási tevékenysége, melyet egy erőteljes központ öntudatosan vezet és felhasznál.

A vármegye az emlitett hatóságok és tisztviselőkkel, segéd- és szolgaszemélyzettel a leopoldi diplomától fogva az unióig a régi területen élte életét. Ez az élet ugyan kevésbbé volt autonom s maga a vármegye kevésbbé municipium, mint a fejedelmek idejében, azonban a belső tartalom hiányáért külső dolgokban kárpótlást igyekeztek neki nyujtani.

A miképen magát Erdélyt Mária Terézia 1768-ban nagy fejedelemséggé léptette elő, hogy így az országrendek hiuságának hizelegjen s őket az alkotmány szétrombolásáért czimmel kárpótolja: hasonlóképen találjuk a vármegyéknél is, hogy a királynő igyekezett azon, hogy a vármegye önállóságát, jelentőségét, mely a kormányzatban egyszerüen nem létezett, külsőleg documentálja.

Igy keletkezett a XVIII. század derekán a legtöbb erdélyi vármegye czímere és hiteles pecsétje, a minőkről a megelőző korszakban 501tudomásunk nincs, az egyetlen Hunyadvármegyét kivéve, melynek czímere Hunyadi János idejéből s legrégibb ismert pecsétje II. Ulászló korából való.

A vármegyék ugyan már a királyi adomány előtt állapitanak meg maguknak czímert, azonban ezt pecséteikre nem alkalmazták s közhitelü pecséttel nem is birtak, mint municipium.

Belső-Szolnokvármegyének 1737. évi decz. hó 14-én girásszékén* fordul először elő a vármegye czímere, midőn a gyülés elhatározza, hogy „a nemes vármegyének zászlót egyet kell csináltatni, zöld szinüt. Inscriptiója legyen egyfelől kétfejü sas, a másik felén a deési kápolna, a mellete való kő és a hét kapitányok fegyveresen; nemkülönben a kápolnára irott két distichon cum emendatione, egy pár rézdob, egy gyalog dob, két török síp.”

Vármegyei jegyzőkönyv.

Ezen határozatra kilencz évvel kapja meg Mária Teréziától a nemes vármegye hiteles pecsétjét, melyet a királynő egyenesen azzal az indokolással ad, hogy ilyennel még nem bir. A czímer esetlegességét s nem régi eredetét eléggé igazolja az is, hogy a pecséten adott az iménti jelzettől eltérő, a nemesi koronával fedett s széltében kétfelé osztott paizs felső jobb oldalán a ló látható fékkel, kantárral nyereggel, melyen Árpád Zalántól a Tisza s Duna közét megszerezte; a felső baloldalon a deési kápolna, előtte a hét vezérrel, a kik „ter Deus clamarunt”; a alsó balodalon egy malomkő s a jobboldalon Csicsóvára.

Dobokavármegye czímere két évvel később, 1748-ban keletkezett s akkori főispánja gróf Bethlen Gáborra, a Systhema Bethleniaum szerzőjére tekintettel, grófi koronával van fedve s középpaizsán Szent László király látható, a mint a kerlési csata után a kún vezér által elrabolt magyar leányt megszabaditja, felső jobboldalán Dobokavára, baloldalán a borgói hegység egy jávor szarvassal látható, míg alant balról a hegyekben található ásványok chémiai jegyei, jobbról pedig a vármegye két folyója van ábrázolva.

A mint ezen két vármegye, úgy kapta Hunyadot kivéve, a többi is ezen időtájt czímerét,* ami annak jele, hogy czímerrel a régi erdélyi vármegyék egyáltalán nem birtak s közpecsétet, habár ilyenre a fejedelmi kor törvényeiben, így az Approbátákban is hivatkozás található, nem használtak.

Belső-Szolnok- és Dobokavármegye czimer-pecsétje a III. kötet 171. lapján van feltüntetve.

Igen jellemző a korviszonyokra, hogy a czímeres zászló abban az időben keletkezik, mikor többé nem gyül alá nemesi felkelés s a vármegyei 502pecsét kiadatásával majdnem egy időben szinte felfüggesztetik a nemesi vármegye autonomiája.

A vármegyének a fentebbiekben ismertetett tisztikara s hivatalos személyzete már nagy vonásokban elénk rajzolja a vármegyei hatáskörnek átalakulását, fejlődését s egyúttal jellemét is. Némi megdöbbenéssel tapasztaljuk, hogy a vármegye ősi ereje a XVIII. század elejével megcsappan és alig képes legeredetibb vonásait megtartani. Sőt ezek is csak nehezen ismerhetők fel, úgy, hogy ha a század végén bekövetkezett reactó a régi jellemvonásokat részben fel nem eleveniti, a XVIII. század második felének vármegyéje merőben idegen intézmény lenne előttünk, a melyben csak az egyes officiolatusok elnevezései emlékeztetnek a régi elemekre.

Mielőtt ezen sajátságok méltatására, a vármegye és a tartományi központi igazgatás s kormányzás jellemének viszonyára s magának a vármegyei élet fejlődésének természetszerü s benső irányára, characterére bővebb figyelmet forditanánk: mindenekelőtt ismerkedjünk meg a változások, az alakulások természetével.

A fejedelmi korszakban láttuk, hogy országos központi kormányzat a szó mai értelmében alig van. Az országgyülés közigazgatási hatóság is, de ezen minőségében bár numerice és potentialiter több, mint az egyes vármegye, de qualitative alig különbözik attól. Ugyanazon elvek irányitják az országos közkormányzatot, mint a vármegyei vidéki igazgatást. Nem egyszer az utóbbi szab irányt, mely egyes példák után általánosittatik és alig van az igazgatásnak oly ága, vagy részlete, mely az országgyülésnek, mint olyannak, vagy a fejedelemnek kezdeményezéséből származnék. Természetesen itten nem vagyunk tekintettel azon igazgatási ágakra, melyek a vármegyékkel alig, vagy épen semmi összefüggésen sem voltak, p. o. az államjavak stb. kezelésére.

Ugyde mind az, a mi a vármegyei igazgatásban helyt talált, mai nézőpontból aránylag csekély jelentőségü, illetőleg a folyton fejlődő állami életnek meglehetősen kis körét ölelte fel és még itten sem valami nagy rendszerességgel. Megtette ugyan, a mi tőle telt, de hiányzottak a békés fejlődés feltételei ahoz, hogy maga is fejlődhessék. És ebben a szűk körben, ki lévén nagyrészt zárva a fejlődés alkalma és lehetősége, a vármegye meglehetősen megcsontosodott, s ősi feladatán kivül alig látjuk erőteljesebben fellépni autonom erejét.

A diploma után ugyanebben az állásban marad meg egy ideig. De másfelől a viszonyok hatása s kényszeritő erejének befolyása alatt 503megkisérli a tovább fejlődést, a nélkül, hogy valami messzire mehetne. Egy erősebb hatalommal a központi kormánynyal és ennek a távoli nyugat kifejtette szabatosabb igazgatási programmjával találja magát szemben.

Erdély alkotmánya már a fejedelmi korban is olyan volt, hogy a központi kormánynak elég tág befolyást engedett a vidéki igazgatásba. Hogy a fejedelem és tanácsa ezzel a joggal alig élt, azt inkább a folytonos háboruk korának tulajdonithatjuk, mely a külpolitikában annyira igénybe vette a központi hatalmat, a fejedelem s tanácsa figyelmét, hogy belső reformokra nem is gondolhattak, a közkormányzat fejlesztésére sem tanulmányokat nem tehettek, sem pedig önállólag valamelyes reformok felett gondolkozni nem értek reá. A municipiumok, illetőleg az élet csinálta a reformokat.

A mint Erdély a Habsburg-ház fenhatósága alá kerül, bár lényegileg a régi alkotmány biztosittatik a diplomában és mégis a régi alkotmány gyökeres felforgatásának csirái vannak benne elvetve. A főkormányszék, az udvari kanczellária teljesen kivonatik az ország befolyása alól s a felekezetek és nemzetek között támasztott viszály és versengés, a combinált jelölésekkel, módot adott az uralkodónak, hogy az alkotmány ellen való működésre használja fel azokat. Ugyanazon jelölési és megerősitési eljárás a vármegyékre is kiterjesztetvén, ennek ellentálló erejét is egészen megtörte.

Az uralkodók kész kormányzati programmja s az alkotmányos élet megszüntetésére irányuló állandó politikája a dicasteriumokban készséges eszközzel birt, s a törvényhatóságokban sem talált ellentállásra, mert ezekből teljesen hiányzott még a politikai érzék s így nincs náluk politikai tevékenység sem. Ez legjobban az országgyüléseken tünik ki, melyek csaknem minden évben tartatnak egészen 1761-ig, mégis soha sem látjuk, hogy az alkotmányért valaha sarkukra állanának. Valóban épenséggel nem lehet csodálkoznunk a felett, hogy Mária Terézia 1762-től országgyülést nem tartva, könnyüszerrel lépteti életbe nagyobb reformjait; hiszen megelőzőleg sem talált ellentállásra.

De azért nincs okunk rá, hogy az erdélyi törvényhatóságok és országgyülések erélytelen magatartása felett könnyüszerrel pálczát törjünk. Hiszen Magyarországon is ugyanezen idő alatt szilárd léptekkel haladt előre a centralisáló absolut kormányzati politika, pedig ott a vármegyék már kétszáz év óta szakadatlan harczban állottak vele s e harczokban megedződtek s határozott politikai characterük fejlett ki. Ellenben Erdélyben a XVI. és XVII. században ez a küzdelem nem 504forgott fenn és így sem valamely törvény, vagy pedig valamely gyakorlat, sem bizonyos traditiók ezen érzületet ki nem fejlesztették. Vegyük még hozzá, hogy az ország erejében roppantul megfogyott Apaffi alatt s folyton szipolyoztatott a Hasburg uralkodók idejében; hogy társadalma meglehetős corrupt állapotban jött át a XVIII. századba s a vagyon, kitüntetés, rangosztály s hivatal az önálló meggyőződésnek nagy akadályát képezte; hogy a vallásfelekezeteknek az uralkodóház által is szított és támogatott versengése egyesen a közszabadság és az alkotmányos jogok rovására munkált; hogy az állandó német praesidum igen nyomasztólag hatott a szabad véleménynyilvánitásra. Mindezek, megannyi okai annak, hogy Erdélyben a törvényhatóságok kevesebb ellenálló képességgel birtak, mint az anyaországban.

Ily meggyengült életerővel egyáltalában nem volt képes az erdélyi vármegye a különböző kormányzati ágak terén nap-nap után felmerült reformokat, újitásokat a maga természetéhez assimilálni. Ezek különben is oly gyorsasággal lepték meg, hogy még csak ideje sem maradt azokat jól megfontolni. A közigazgatás megannyi új, eddig ismeretlen kérdésében teljesen tájékozatlan lévén, a főkormányszék rendeleteit, a mint vette, úgy végre is hajtotta. Ami erő volt benne, azt inkább a régi intézményeknek részint fejlesztésére, részint csak megőrzésére forditotta, de még itten sem járt valami nagy sikerrel. Már Mária Terézia alatt csak névben maradtak fel a régi hatóságok és tisztségek; tartalmuk teljesen átalakult. De más oldalról viszont áll az is, hogy a vármegyei tevékenység oly sok oldalu, oly szabatosan működő és oly pontos volt, a minőről az ősök a fejedelmek idejében aligha álmodtak.

Hogy a vármegye fejlődésében tünetkezni látszó belső ellentmondást kellőleg megérthessük: különböztetnünk kell a vármegye autonom hatásköre, valamint a központi kormányzat által reá bizott teendők végrehajtásában álló hatáskör között. Az elsőben a vármegye folyton gyengül s ez a tevékenységi kör mind kisebb térre szorul, az utóbibban pedig állandóan gyarapodik. Ezen kettős hatáskör viszonyában mutatkozó jellemvonás az autonom vármegye elernyedésének és annak a jele, hogy erős központi hatalom mellett, legyen az bár absolut irányu, avagy alkotmányos, a törvényhatóságok autonomiája csak idő kérdése.

Az erdélyi vármegyék is reá lépnek ugyan 1790-ben a politikai tevékenység mezejére és ettől fogva a dicasteriumok nem képesek a vármegyékkel azt tenni, a mit akarnak; azonban ez a politikai hatáskör nem változtatja meg a vármegyei önkormányzati tevékenységnek 505az állami kormányzatból átruházott teendőkkel szemben folyton hátrább vonulását s összezsugorodását. A politikai hatáskör úgy Erdélyben, mint Magyarországon arra képesitette csupán a vármegyéket, hogy az állami központi kormányzat minőségét ellenőrizzék, alkotmányellenes törekvéseinek ellentálljanak, de már arra nem, hogy a kormányzat újabb ügyköreit, melyeket a központi kormány állitott be az állami életbe, s a melyeket ez, mint saját tevékenységének tárgyát tekintett, de a melyeket mégis az autonom hatóságokkal, mint saját közegeivel hajtatott végre, mondjuk: hogy ezen újabb ügykörüket saját autonomiájába beleolvaszsza.

Csak illustrálásul legyen itten felhozva a közegészség ügye, mely ebben a korban a gyakori epidemiák, különösen a pestis miatt, ugyancsak megérdemelte volna a vármegyék különös figyelmét, de a melyben az egész fejedelmi korszak alatt egyetlen egy közhatósági rendelkezést sem találunk. Midőn a XVIII. század elején, főleg 1718-ban pusztitó pestissel szemben a központi kormány erélyes intézkedésre szólitja fel a törvényhatóságokat, Belső-Szolnokvármegyének ide vonatkozó classicus rendelkezése élénk világot vet nemcsak a korszellemre és a megelőző viszonyokra, hanem magának a vármegyének az intensivebb közigazgatás iránti felfogására is. Előbb az összes felekezetek espereseit felszólitják, hogy a lelkészek által engesztelő imákat mondassanak. Majd tovább folytatva, így szól a jelzett határozat: „Az egész vármegyében az ország útjában levő faluknak határain – az ország útja mellé szolgabirák atyánkfiai akasztófát erigáltassanak, kikre az infectus helyre járó, vagy oly helyben lakó emberek ha még nem inficiáltatott helyeknek határain találtatnának, minden személyválogatás nélkül felakasztassanak, nem különben ha kik efféle embereknek szállást adnának.*

Vármegyei jegyzőkönyv az 1718. jan. 3-iki Mikeházán tartott tiszti gyülésről.

Igaz ugyan, hogy a XIX. században, főleg a harminczas és negyvenes években örvendetes fejlődést látunk a vármegyei autonomiában is, de ez a bekövetkezett események miatt nem lehetett tartós. Igy látjuk p. o. a gazdaság fejlesztésére irányuló egyesületek létesitését, melyek bár kormány buzditásra, de mégis vármegyei autonom körben keletkeztek, oly feladatok megoldására, melyek manapság tulnyomó részben a földmivelésügyi kormány kezében találhatók. Felemlithetjük a kölcsönös tűzkár biztositó intézetek létesitését, a minő Belső-Szolnok- és Dobokavármegyében 1844. év óta működött. Gondot viselnek a magyar nyelv fejlesztésére. A főkormányszéket felszólitják, hogy a vármegyékkel 506folytatott levelezéseiben a hazai nyelvet használja. Támogatják a nemzeti játszó társaságot. Különös gondot forditanak a népnevelés és kisdedóvásra s Deésen épen a vármegye állit fel központi kisdedóvót. Minden rendű üdvös egyleteket védelmükbe vesznek még a kormány tulságos befolyásával szemben is, stb.* Ezek és más hasonló tünemények arról tesznek bizonyságot, hogy a központi kormányzat kezelte igazgatási ágak a vármegyei autonomiába is beillesztettek volna s a felettök gyakorolt pontos és szigorú felügyelet elegendő erővel birhatott volna arra, hogy a különböző municipiumok együttes működését, összhangzó fejlődését biztositsa.

Belső-Szolnokvármegye jegyzőkönyvei 1770–1848.

Azonban a fejlődésnek menete nem ily irányt öltött magára. A föltétlen értékünek hitt állami czélok miatt az állami omnipotentia tanának korában egy eszköznek tekintették a vármegyét s mivel az autonom jellem az eszköz kellő felhasználásában gát volt, épenséggel nem az autonomia fejlesztésére, hanem annak megtörésére vagy átalakitására, vagy bizonyos szűkebb korlátok között való megrekesztésére forditottak minden igyekezetet.

A vármegyei autonom élet sekélyesedő folyamát alig mutatja ki oly tiszta szinben egy-egy megnyilatkozása, mint a statutum alkotás. A marchalis gyülések számának megritkulásával, a statutumok is ritkábbak lesznek, sőt lassanként ki is maradnak. A főkormányszék 1775 tájban foglalkozott ugyan ezen statutumok összegyüjtésével és a XIX. század elején nem egy vármegye szedte elő s öntötte egy egészbe régi s újabb statutumait;* azonban ezen statutumoknak azon része, mely a XVIII. századból való, mindkét gyüjtő számára kevés felhasználható anyagot szolgáltatott.

P. o. Küküllővármegye 1813. évi statutum gyüjteménye.

A fejedelmi kor megszüntével, a diploma után főleg egy új irányban látjuk egyelőre a vármegyei autonomia fejlődését, t. i. az adóügyi igazgatás terén. Ugyanis a mint a diploma határozott összegben megállapitotta volt Erdély adóját úgy béke, mint háboru idejére, ezen „diplomaticum quantum” fix számával szemben a porták folyton változó számára nem lehetvén épiteni: a három nemzet között állandó porta aránykulcs szerint osztatott fel mindig ez a diplomaticum quantum s ugyan így szavaztatott meg az országgyüléseken a további tartományi szükséglet, mely az u. n. „cameralis consursus,” azaz a kincstári jövedelmek felhasználása mellett is még fenforgott. A mint a három nemzet 507közös gyülésében szétosztották nemzetek szerint a pénzben, terményekben és munkában, avagy csak pénzben teljesitendő szolgáltatásokat; épen úgy osztá fel azokat minden nemzet a maga belkörü hatóságai, tehát a vármegyék, illetőleg székek között. Ugyanezen módon osztá tovább minden egyes törvényhatóság a maga kebelében az egyes adózókra s gondoskodott az adó beszedéséről s beszolgáltatásáról.

A biráskodás mellett épen a folytonos adóügy, a pénzben, terményekben és szolgálmányokban álló teljesitések elrendezése, beosztása, végrehajtása a legfontosabb és legtöbb gondot adó teendője a vármegyének. Azonban a biráskodásnál megállapodott szrevek, codificált anyagi s alaki jog áll a vármegye rendelkezésére, ellenben az adóügyben teljesen magára van hagyatva és magának kell kitalálni a módokat, a melyek mellett a szinte elviselhetetlenné vált szolgáltatásokat az adózók összeroskadása nélkül, teljesiteni képes legyen. Épen ezért a különböző vármegyei statutumok egészen 1754-ig tulnyomó részben az adóügyi igazgatás kérdésével foglalkoznak.*

L. Kolozsvári s Óvári i. m.

Ha végig nézzük valamely vármegye marchalis gyüléseinek jegyzőkönyveit 1711-től 1754-ig, avagy az általuk hozott és nagy részben ki is adott statutumokat ugyan azon időből, azt fogjuk tapasztalni, hogy azok kétharmad részben az adóügygyel foglalkoznak s a határozatok, a szabályrendeletek egyharmada az autonomia minden többi ügyeire terjed ki.

Már maga ez a jelenség is eléggé jellemző és mutatja az anyagi szükségek, a nyomor, s zsarolás által teljesen tönkretett, a földhöz szegzett existentia győzelmét, az ideálismus, a szabad intézmények korszerü fejlesztésére irányuló szellem készsége és képességei felett.

Az élet anyagi gondjai mindig is eléggé nyomasztóak, de a mit a XVIII. század közepéig az erdélyi vármegyéknél látunk, az szinte kétségbeejtő. Ki kell találniok a megfelelő adókulcsot, mely mellett az igazságos subrepartitió lehetséges. És csakugyan a vármegyei statutumok szinte fél századdal előre kifejtik a „Systhema Bethlenianum” alapelveit, úgy hogy a neves kanczellár csak generalizálta azt, a mi az egyes vármegyékben előtte készen állott. A fej, jószág és termés arányában megállapitott adókulcs a vármegyei jogalkotás találmánya. Meg kellett állapitani az adóköteleseket, a hol nemesi privilegiummal, főnemesi hatalommal, szegény ember furfangjával kellet megküzdeni. A statutumokban levő szabályok egy tekintélyes része, mely p. o. a falusi 508őrizésekre, a strázsákra vonatkozik; nem rendészeti, hanem adóügyi intézkedés. Az adózó jobbágyok egymást őrzik éjjel-nappal, hogy valaki a teher elől meg ne szökjék, mert a megszököttek terheit az ott maradtak viselik és a mellett még birságot is kell fizetniök.

A statutumoknak ezen adóügyi tárgyai csupán 1754-ig fordulnak elő. Attól fogva az adóügyet az állam kezeli. Nincs subrepartitio, nincsenek az ennek nyomában felmerülő szükségek és így nincs statutum sem. Valósággal 1754 után a vármegyékben és székely székekben nagyon megcsappan a statutumok száma. Csak a szászok között található még statutum alkotás nagyobb méretben, azonban itt is a „Policey Ordnungok” nyomulnak előtérbe.*

Kolozsvári, Óvári i. m.

De nemcsak tárgyi okai voltak a törvényhatósági jogalkotás elsekélyesedésének, hanem még fontosabb volt az, hogy egyfelől maga a vármegyei gyülés is lehetőleg kiszorittatik 1764-től fogva az életből, másfelől pedig a a központi kormány leiratai, rendeletei, intézvényei bőséges joganyagot nyujtottak a közigazgatás viteléhez még oly téreken is, p. o. a biráskodásban, hol az autonomia a maga legclassicusabb földjén nyugodott.

A vármegye, mint az alsóbbfoku igazságszolgáltatás kezelője még a XVIII. század elején is megmutatta, hogy ezen a területen van teljesen odahaza. A filialis törvényszékek akkor kezdenek először szerepelni és viszont az eljárás módjára nézve is nem egy statutummal találkozunk a vármegyéknél, de az utóbbiak hatályukat vesztik, midőn az autonom biráskodás az állandó táblákkal erős csorbát szenvedett.

Az egyes biróságok az 1791. évi XII. törv.-czikkben és az 1791–92. évi XCVI. s XCVII. ideiglenes czikkelyekben azon mód állittatik helyre, s maradtak fenn az unióig, a mint azokat a vármegye maga kifejtette.

A különböző biróságok között a legifjabb a fiúszék, vagy „filialis sedria”, másképen „ispány széki,” melynek sem statutumban, sem országos törvényben nem találhatunk nyomára, hanem maguknak a XVIII. századbeli jogi íróknak a nézetével együtt azt kell mondanunk, hogy az nem az írott jognak, hanem a szokásjognak köszöni eredetét.*

Váró Mihály. Idea actionum iuridicorum. Kolozsvár 1742. 126. lap.

A fiúszék a nem nemes alperesek polgári peres és bünügyének a megitélésére állott fenn. Mivel a jobbágyok ezen korban elég gyakran forogtak büntetendő dolgokban, ezen biróság előtt is nagyob számmal fordulnak elő a büntető, mint a polgári peres ügyek s ezért nevezték gonoszok vagy rabok törvényszékének is.

509Ezen filiális sedriának elnöke a kerületi főbiró s tagjai az alispán, az esküdtek s a jegyző voltak. Miképen a partiális széknél a törvény, épen úgy kivánta meg a filiálisnál a gyakorlat, hogy a birák száma a fejedelmi táblára előírott mennyiség, azaz legalább is hét legyen az elnök főbirón s a közvádló alispánon kivül.

A fiúszék úgy a polgári perek, mint a büntető ügyekben csak abban az esetben biráskodott, a mikor a felperes az alperes jobbágy földesurától nem kapott itéletet, vagy a nyert itéletel meg nem elégedett, illetőleg mikor a földesúr jobbágyát bünössége daczára is büntetlenül hagyta. Ezek szerint tehát a fiúszék az úriszékre nézve felebbezési forum és csak akkor elsőfoku biróság, mikor az úriszék nem működött.

A fiúszékre nézve nem volt megállapitva, mint az alszékre nézve a kereset maximuma. Bármily nagy lett legyen is a kereset tárgyának értéke, a fiúszék azzal foglalkozhatott.

A felebbezés útja a fiúszéktől egyenesen a derékszékre s onnan esetleg a táblára vezetett. Az alszék, mely a nemes alperesek ellen intézett, 100 frtot felül nem haladó értékü polgári keresetek megitélésére szolgált, már ezen természeténél fogva sem volt alkalmas arra, hogy a fiúszékkel szemben felebbviteli biróság legyen, de még kevésbbé azon körülmény következtében, hogy az alszék ugyanazokból volt összeállitva, mint a fiúszék, tehát ugyanazon birák elé újból nem utaltathattak a felebbezett ügyek.

A nemesi vármegyének ezen három rendes birósági foruma volt 1764 előtt, t. i. a derékszék, alszék és fiúszék. Bármily fogyatékosan működtek legyen is ezek a tudós jog szempontjából, azonban mégis volt egy igen jeles tulajdonságuk, t. i. a birói belátás szabad érvényesitése, a mi által a polgári perekben mintegy a békebiróság, a bünügyekben pedig az esküdtszék némely vonásait viselik magukon.

Már III. Károly idejében kifogásolták ezen biróságokat a központi kormány részéről. A kifogás, mely ellenök emeltetett, az volt, hogy számuk nagy és működésük lassu. Azonban III. Károly a királyi tábla javitásánál tovább nem juthatott és 1763-ban Mária Teréziára jutott a feladat „a sok apró haszonvehetetlen törvényszékeket”* eltörölni s a lassu igazságszolgáltatást gyorsabbá tenni.

Hodor i. m. 298. lap.

Hogy az egész birósági reform egészen más czélzatból történt, mint a miket felhoztak, azt már emlitettük. Bár tény az, hogy eddig három megyei törvényes szék volt, de ezek közül kettő egyenlő helyen 510volt subordinálva a harmadiknak, t. i. a derékszéknek, tehát az állandó táblák felállitásával két törvényes székkel, illetőleg egy felebbezési forummal kevesebb lett ugyan a vármegyékben, de ugyancsak erre tódultak az összes kisebb és nagyobb polgári és büntető peres ügyek, melyek között pedig a vármegyei ősi biráskodás a gyakorlat alapján igen czélhoz vezető felosztást létesitett a bagatell ügyek külön utalásával, a jobbágyi perek elvonásával s a büntető keresetek megosztásával. Ha tehát van valami előnye az állandó tábláknak szervezet dolgában a régi megyei törvényszékek felett, ez csupán az állandóságban van, a melyért azonban a régi rendet felforgatni épenséggel nem volt szükség, mivel a vármegye keretében is meg volt oldható a continuitás, mint ezt az 1791. évi törvények bizonyitják, midőn az egyes törvényes székek tartamát a beadott perek elintézésétől tették függővé.

Ami a vármegyei törvényes székek ellen emelt másik kifogást, t. i. a lassuságot illeti, az bizonyos, hogy itten nem a szervezetben, hanem a rendtartásban volt a hiba. A régi magyar perrendtartás roppant nagy súlyt fektetett a formaságokra, a mi az anyagi jog fejletlensége mellett a jogi biztonságnak különben is egyik fő-fő garantiája volt. De hogy e tekintetben is mit tett és mennyire fejlődött a vármegyei jogalkotás, annak számos példáját láttuk a fejedelmi korszakban, mikor a rövid perfolyamatot az ügyek legtöbbjére kiterjesztik, mikor a repulsióban, a perújitásban, a felebbezésben álló jogorvoslatok rendjét a minimumra igyekeznek reducálni; mikor a liquid adósságok zálogos per stb. kérdésében a perenkivüli eljárást honositják meg. Mellőzve azon perjogi reformok nagy számát, melyek egyenesen a vármegyék statutárius jogalkotásából veszik eredetüket, röviden reá mutathatunk arra, hogy az állandó táblákkal életbeléptetett perjog a szóbeliség és közvetlenség elvén nagyobb csorbákat ejtett s az eljárást sem egyszerübbé, sem gyorsabbá nem tette.*

L. Herczeg Mihály. Törvénykezési rendtartás. Bpest 1891. 7. l.

Nem oknélkül panaszkodtak 1790-ben Belső-Szolnokvármegye rendei, midőn feliratukban a biráskodásra vonatkozólag a következőkeg mondják:* „Az ugynevezett Continua tábla az ország megegyezése nélkül, a nemes vármegyéknek régi, szokott törvényes láboknak eltöröltetésével lett felállitásoknak kedvetlen következéseit kiki érezheti; a midőn olyan perét, melynek eldölésével sokszor maga s minden maradéki boldogsága egyben vagyon köttetve, kevés számból álló s többnyire a főispányok tetszése szerint tétetett biráknak itéletek alá kénytelenittetik 511vetni, melyből nem levén a peres feleknek a Continua táblához és azoknak itélettételekhez tökéletes bizodalmok, a pereknek a felsőbb itélő székeken rendkivül való megszaporodása is származik, úgy hogy csak a most a Méltóságos királyi táblán függőben levő pereknek, ha ujabbak nem mennének is hozzá lefolytatátsokra több esztendők kelletnének s ha ezután is igy menne a dolog, rövid időn arra jutnának, hogy legigazságosabb s világosabb ügyünknek is ellátása 30–40, sőt több esztendőkre is terjedne.”

Vármegyei jegyzőkönyv 1790.

Ha igy az indokul felhozott körülményekben a változtatás, a reform okait fel nem találhatjuk, nyilván más helyen kell azokat keresnünk és ismerve a korviszonyokat, egyáltalában nem is okoz nagyobb nehézségeket a megtalálásuk.

Világos dolog bárki előtt is, hogy absolut szellemü központi kormánynak autonom végrehajtó vidéki szervek nem lehetnek megfelelő segédközegei. A vidéki végrehajtás organumainak, a törvényhatóságoknak autonomiája csökkentése, megtörése volt a fő-fő czél. És e tekintetben a legfontosabb a legczélhozvezetőbb eszköz a törvénykezési szervezet átalakitása volt. Hiszen az autonom vármegye eredete – legalább a mi felfogásunk szerint, a melyet nemsokára a következményekkel is igazolni fogunk – a biráskodásban és pedig a pair biróságban volt.

A Mária Terézia által inaugurált törvénykezési reform épen a vármegye legősibb gyökerére, a pair biróságra vetette a fejszét. A nemesi és jobbágyi perek közötti különbség megszüntettetett, mielőtt a rendi különbségek elenyésztek volna. Ha eddig a jobbágyi perekben a vármegyei biróság subsidiarius természetü volt, most rendes forummá lett. E mellett a biráskodás elvonatott a nemesi vármegye elől, mivel bár a birák választása névleg a vármegyei nemesség joga maradt is, de a kilenczes jelölés, mely a legtöbb esetben kényszer jelölteket is kénytelen volt igénybe venni, a biróságot teljesen a főispán és a főkományszék kinevezésétől tette függővé. A két évenkénti tisztújitás ugyan némi correctivumot képezett volna, de a központi kormány akaratával szemben a vármegyei jelölés, mely a főispán, a gubernium eszköze, kezében volt, úgy is csak illusiorius valami.

De hogy voltaképen hova nézett és mit czélzott az egész reform, azt legvilágosabban az állandó táblák kétlaki természete mutatja. A törvénykezést akarták reformálni és mégis a közigazgatást forgatták ki régi szerveiből. Mint a már idézett felirat tovább mondja: „E mellett a Continua táblák felállitásával az igazgatás is ezen, egynehány személyekből 512álló székekre bizattatván, nemzetünk szabadságával s törvényeinkkel ellenkező sok veszedelmes rendeléseknek behozatására tágas út nyittattatott s valósággal is minden ártalmas rendelések csusztak bé ezen az uton hazánkba.” Mikor a vármegyék már a XVII. század elejétől fogva kinőnek a közigazgatás és biráskodás összeolvasztásának ősi állapotából, mikor külön törvényes székeik vannak megfelelő assessorokkal: most a biráskodás és a közigazgatás egy kézbe kerül s az összeolvadott hatalmi ágak kölcsönösen egymást rontják.

Hogy a szabatosan megállapitott birósági szervezet és eljárási rendtartás függetlenebbé tette a biróságot a vármegyei egész közönség fegyelmezetlen befolyásától, a mi p. o. előzőleg a derékszéken érvényesülhetett: az tény. De ennél sokkal nagyobb baj volt az, hogy az állandó táblákra reájok ruházott közigazgatási hatáskör annál nagyobb függésbe hozta azt a központi kormánytól, a mi a közszabadságnak mégis több kárával járt, minthogy a táblák nemcsak közigazgatási, hanem birói hatáskörükben is ki voltak téve a felsőbb hatóságok informatióinak, utasitásainak s rendeleteinek. Igy aztán a törénykezés rendezésének az örve alatt a vármegyei autonomiát sarkaiból kiforgatták s a vármegye nem mint autonom hatóság, hanem majdnem egészen kormányközegképen végrehajtó hatóság, mely a mellett a biráskodást is végzi.

A vármegyei szervezetről a személyzetről elmondottak után nincs miért szólanunk ezen tábláknak az összeállitásáról, organisatiójáról. Minden esetre olyan volt, hogy czéljának, annak a czélnak, melyet a kormányszékek eléje tűztek, megfelelhessen.

Mielőtt tovább mennénk, már itten reá kell mutatnunk ama következményekre, a melyek az állandó tábla felállitását elrendelő intézkedéssel karöltve jártak. Röviden azt mondhatnánk, hogy a rendiség, a rendi alkotmány megdöntéséről van szó.

A törvénykezési reform, mely 1762-ben indul meg s a királynő 1763. évi október hó 11-én kelt rendelete következtében 1764 január havában minden erdélyi magyar megye, vidék s székelyszék területein életbe lépett, a nemesi jogok védelmi műve, a vármegye ellen intézett támadás. Mint formális jellegű, egyelőre talán nem is igen sértette a közérzületet, mely az elmaradt perrendtartás nyüge által úgy is kedvezőtlen hangulattal volt a fennálló igazságszolgáltatási eljárással szemben.

Ezen törvénykezési rendtartás sok tekintetben megrontotta a nemes és jobbágy közötti rendi különbséget. Azonban ebben az irányban nem volt egyedüli kisérlet, mivel p. o. az 1754. évi „Systhema Bethlenianum” 513név alatt ismert adórendszert átalakitó 1762. évi, majd 1777. évi újabb rendszabályok a nemesi szabadságnak egy másik cardináláis alapját kezdték ki, t. i. az adót nem jövedelemre, hanem a földre fektették. Vegyük még ehez az úrbéri rendtartást, a székely határszéli katonaság felállitását: nyilván kitünik, hogy az egész rendszer a rendi jogok, a rendi alkotmány ellen irányult.

A nagyobb szabásu reformok mind 1761 után keletkeznek, a mikor többé országgyülés nem tartatott 1791-ig; a mennyiben t. i. a II. József alatt tartottakat ilyeneknek nevezni nem lehet. Ezen intézkedések a nemességet meggyőzték a felől, hogy nemcsak formális átalakitásokról, hanem a nemesi előjogok veszedelméről van szó. És épen ez a körülmény mozditotta meg az erdélyi nemességet és székelységet, midőn II. József, a Mária Terézia kormánya utolsó 20 évében meginditott törekvéseket fokozott erővel fejlesztette tovább.

A vármegyei biráskodásban II. József további reformokat léptetett életbe, a melyek birodalma minden részében azonos elvek szerint voltk elrendezve. Azért itt csak annyit emlitünk meg, hogy alatta a biráskodás és a közigazgatás elválasztatott egymástól és mindkettő számára külön organumok rendeltettek. Az állandó táblákat az állandó biróság és állandó tisztség (continuum iudicium és continuus officiolatus) váltja fel, melyek közül az első „in politicis,” a második pedig „in iudiciaribus” működik. Megjegyezzük itten azt is, hogy a II. József-féle „continuum iudicium,” mely tisztán a peres ügyek ellátására szolgált, legalább is olyan, vagy még rendszeresebb szervezettel birt, mint a Mária Terézia állandó táblái, de eredeténél fogva sorsa 1790-ben ugyanegy lett azéval.

Hogy az 1791. évi XII. törvényczikk az állandó táblák megszüntetésével, az ezeket megelőző derék-, al- és fiúszékeket előbbi állapotukban helyezte vissza, arról már megemlékeztünk. Az 1791–92. évi ideiglenes törvényczikkek közül mind a nyolcz a törvényes székekkel és az ezeken követendő eljárással foglalkozik. Az 1847. évi XVII. t.-cz. pedig a birósági ülnökök, vagy táblabirók választásáról s helyettesitéséről szól.

Az 1791: XCVI. ideiglenes törvényczikk szerint „fiúszékek elé tartoznak a jobbágyok ellen inditott mindennemü polgári és büntető perek, nem különben azon ügyek is, a melyik a jobbágy-község, mint olyan ellen indittattak”.

Ugyancsak a hivatolt törvényczikkben visszaállitott alszékek elé tartozó ügyek, a polgári keresetek közé tartozó s 100 frt értéket meg nem haladó perek is.

514A derékszékek az 1791. évi XCVII-ik ideiglenes czikk szerint évenként négyszer tartandók s valamint a többi törvényes székek is, üléseiket az összes meginditott perek befejezésével érik el. A derékszékek elé tartozó keresetek az 1791: XCVII-ik czikk szerint a következők:

a) az egy és ugyanazon megyében fekvő birtokok határperei; b) azok a rövid folyamatunak nevezett perek, melyek az AC. IV. 1: 11, 12. szerint akár a vármegyei derékszéken, akár a táblán kezdhetők, p. o. nagyobb vagy kisebb hatalmaskodás, gyilkosság, hitbér, hozomány, leánynegyed, gyámság, zálog, kötbér, szerződés, letét, rágalmazás, denunciatio, eltartott oklevelek s okiratok s szökött jobbágyok miatt inditott keresetek; c) a birtokba visszahelyezés iránt ikeresetek; d) az örök elidegenités felbontását czélzó perek, a mennyiben privilegium előmutatása nem kivántatik; e) özvegyi jog, a gyermektelenül elhalt nő vagyonának visszavétele miatt inditott keresetek, f) osztályos keresetek; g) széktörés; h) nemes személy letartóztatása; i) a jobbágyon kegyetlenkedő földesúr elleni perek; k) a rendszerint peren kivüli végrehajtást igénylő ügyek, a mennyiben per tárgyává tétetnének.

Eme törvényes székeken kivül, mint már emlitettük, a marchalis széknek is van két esetben, t. i. az ősi jószágot pazarló s a széksértő ellen biráskodási joga, de azért rendes biróságnak épen úgy nem tekinthető, mint némely más, külön czím alatt emlitett biróságok.

Az utóbbi rendkivüli biróságok közzé tartoznak a következők, u. m.: a delegált biróság, úriszék, harmadnapos szék, rögtönitélő biróság, számoltató, számitó s osztoztató székek, választott biróság s a faluszéke.

Ami ezen rendkivüli birói, vagy törvényes széket illeti, itten különösebben csak az úriszékről s a harmadnapos székről kell megemlékeznünk, mint a melyek az 1791. évi XCIV. és XCV. ideiglenes törvényczikkek által szabályoztattak.

Az úriszék a múltban, egészen Mária Teréziáig nem volt szabályozva, csupán annyi feltétel forgott fenn, hogy vármegyei tiszt tanusága mellett folyjon le s az igazoló, bizonyitó cselekvények erejét az ő közbenjárása hitelesitse. Az 1791: XCIV. Ideiglenes czikk megszabja, hogy ez a szék az elnökkel hét tagból álljon. Elnöke a földesúr vagy helyettese; a mennyiben pedig a földesúr lenne felperes, a vármegyei tisztek, vagy esküdtek közül a földesúr által felkért egyén. Tagjai: hat biráskodásra képes egyén. A jobbágy védelmére, ha ő úgy kivánja, ügyvéd rendelendő. A vármegyei tisztek által elfogott jobbágyot megbüntetés végett ura kikövetelheti.

515A harmadnapos törvényszék, bár neve arra mutatna is, nem valamely külön biróság, hanem külön fajta és folyamán per volt eleinte. Ezért még a XVIII. század derekán nem harmadnapos törvényszékről, hanem harmadnapos perről (processus tridualis) szólnak a jogi irók.* Tárgya e pernek a kisebb hatalmaskodás némely sajátos esete, mint p. o. erőszakos erdővágás, fahántás, földek elszántása, vetések legeltetése és még más esetek is, midőn a hatalmas vagy személyében tettenérve elfogatik, vagy embere, jószága tartóztattatott le.

Váró M. Idea Actionum iur. 298–302. lap.

A harmadnapos törvényszék a Tripartitumban gyökerezik (III. 33.) s nevét onnan vette, hogy a tettenért s személyesen vagy jelképileg letartóztatott hatalmast a felperes egy szolgabiró vagy nemes útján harmadnap alatt törvénybe idézni tartozik, s ekkor a kérdéses hatalmaskodás ügyében törvény szolgáltattatik. A régebbi szokás szerint a felperes a fogságba ejtett jobbágyot a bilincsekből citáltatta és saját úriszéken folytatta le a pert egy segédszolgabiró és alkalmas birák jelenlétében.* Ennélfogva az 1791: XCV. ideiglenes czikk is e szerint értelmezendő s annyiban tér el a rendes törvényi eljárástól, hogy a felperes nem az alperes jobbágy földesurától kér itéletet, hanem saját úriszékén szolgáltatja ki az elégtételt.

L. Váró i. h.

Az idézett törvényczikk szerint a nemes ember is a harmadnapos törvényszék elé idézhető s ott el is marasztalható.

Mindkét most emlitett törvényszék az 1848: IV. t.-cz. 9. §. által megszüntettetett.

A fejedelmi korszakban a biráskodással kapcsolatban emlékeztünk meg a cirkálásról, azaz a gonosztevők üldözéséről s rögtön büntetéséről. Ezen intézmény a diploma után hamarosan megszünik és a rendes büntető keresetnek enged helyet.

Két dologról kell még megemlékeznünk e helyen, a mit különben már másutt emlitettünk is, t. i. a tiszti ügyészek és a hites ügyvédek beállitásáról.

A tiszti ügyész (fiscalis procurator) Hodor szerint* már 1740-ben alkalmaztatott a vármegyei törvényszékeken, azonban még az 1742. évi tiszti fizetés rendezésekor a királyi rendelet mit sem emlékezik róla. Ellenben 1754-ben már Belső-Szolnok hivatalosainak a sorában ott találjuk évi 150 frt fizetéssel. Később a XIX. század második negyedében is csak 80 frt volt a fizetése. Nem választatott, hanem a főispán által neveztetett ki. Kötelességét nevéből látjuk, t. i. hogy büntető és 516fegyelmi keresetekben közvádlói minőségben szerepel s a kincstár érdekeit védik. Az előbbi ügyekben az alispán e nemü szerepét vette által.

I. m. 480. lap.

Ügyvédséggel a XVIII. század közepéig bárki is megbizattathatott. A peres személyek procuratorok által, de személyesen is perelhettek. Mivel a peres eljárás rendkivül bonyolult volt, ezért szivesen folyamodtak a perlekedő felek a törvényekben jártas procuratorok segélyéhez. De más oldalról az ilyen procuratorok is igen kihasználták tudományuk becsét s ezért már a fejedelmi korszakban több rendelkezést találunk a procuratorok rendben tartására. Az állandó táblákkal a procuratorok is állandósittatnak, a mennyiben a tábla ad engedélyt a területén való ügyvédkedésre. Igy aztán a procuratorság, mint „hites ügyvédség” a vármegyével szorosabb összefüggésbe jő s habár idővel az állandó táblák s állandó itélőszékek megszünnek is s a régi törvényes székek állittatnak helyre, az ügyvédeknek helyzete nem változik a megelőző időhöz képest, hanem ugyanaz marad a vármegyei törvényes székekhez, mint volt a táblák idejében.

A fejedelmi korszak alatt bővebben szólottunk a vármegye közigazgatási működéséről, feltüntetve mintegy azt a mezőt, melyet a helyi közigazgatás abban az időben felölelt. Most a XVIII. században s a XIX-ik közepéig nem követhetjük ugyanazt az útat, mivel a közigazgatás természete s a vármegye szerepe nagyot változott s az a kapcsolat, mely a múltban közöttük belső volt, most egyszerüen külsővé, esetlegessé változott.

A központositott kormányzat már a diplomával felállitott guberniumban megvetette lábát az erdélyi részeken is és hasonló intézményt teremtett a helytartó-tanácsban Magyarországon is. Az a szerves kapcsolat, mely ezen kormányszékeket az uralkodó minden országaira és tartományaira kiterjedő hatalmu és befolyásu központi ministeriumával s államtanácsaival egybefüzte; az a hatalom, mely ezen kapcsolat érintetlen fentartását igen sok ideig biztositani is tudta: a kormányzatot feltétlenül államivá alkotta át s így maga a közigazgatás is állami természetü volt.

Nincs okunk ezen közigazgatást tárgyilag kifogásolni, mivel eredménye az volt, hogy hazánk kulturális fejlődése rövid idő alatt óriás mértékben haladt a nyugati civilisatio magaslata felé; rendi jellege erős rázkodásokat szenvedve, előkészittetett a nemzeti állam kifejlődése. Azonban formailag kétségtelenül oly természetü, mely ősi alkotmányunkkal nem volt összhangba hozva, sőt egyenesen annak megrontására törekedett.

517Az a központi igazgatás, melyet Erdélyben a főkormányszék közvetitett, még erősebben centralisticus volt, mint Magyarországon, mivel magának a főkormányszéknek, de az alsóbb hatóságoknak sem volt elegendő ereje arra, hogy a tárgyilag helyes közigazgatást, alakilag is kifogástalan formába öltöztesse. Igaz, hogy Magyarországon sem valami ideális e tekintetben a viszony és a vármegyék szerepe az alkotmányos formák megőrzésére inkább negativ vagy passiv természetü, de az erdélyi vármegye 1790-ig még ezt a magatartást sem foglalta el.

Ha tisztán theoreticus szempontból nézzük a dolgot, azt mondhatnók, hogy a XVIII. században a vármegye ugyanabban az állapotban van, mint jelenleg, t. i. hogy gyakorolja saját hatáskörében az önkormányzatot és végzi átruházott hatáskörben az állami közigazgatást: azonban az önkormányzatnak 1754, illetőleg 1764 óta alig van, sőt nincs is tárgya. Minden teendő többé-kevésbbé az állami közigazgatás alkatrésze. A közoktatástól elkezdve az állami financziák százágu alkatrészein keresztül, a különböző rendészeti ágakon át egészen a kártékony madarak, férgek irtásáig, mindent felölel a központi igazgatás és mindebben a vármegye a közvetlen végrehajtó szerv a maga hatóságaival, hivatalaival.

Talán még a vármegyének az állami közigazgatással szemben elfoglalt helyzetére azt mondhatnánk, hogy autonom jellegét legalább abban a formában őrizte meg, hogy saját maga választotta tisztviselői és ősi rendi alapon összeállitott gyülése útján közvetiti ezt; de ez is inkább formális igazság volna, mint a való tényeknek megfelelő helyzet. Hiszen a vármegyei tisztviselőknek választás alá eső tagjai közül az u. n. decretalisok a diploma alapján, a többiek pedig szokás erejénél fogva inkább kinevezett, mint választott tisztviselők.

Valójában Mária Terézia uralkodásától fogva az 1847. évi II. törvényczikk meghozataláig, csak látszólagos különbség van az u. n. alkotmányos uralkodók és II. József absolut állami közigazgatásai között.

Még mielőtt Mária Terézia a nemesek közönségét kiszoritotta volna a közigazgatásba, már kakor is az első és legfontosabb tárgy a marchalis gyüléseken a főkormányszék leiratainak, rendeleteinek az elintézése volt. A vármegye végrehajtja még a sérelmes rendeletet is és csak azután tárja fel sérelmeit, panaszait a főrkományszéknek.* A vármegyei statutumoknak egy része, mely közigazgatási tárgyakkal foglalkozik, 518a főkormányszék rendeleteiben gyökerezik s azoknak visszhangja, vagy egyenesen átirása.*

Vármegyei jegyzőkönyv: „Foenix”.

Kolozsvári, Óvári i. m. 341, 465. lap.

A vármegyének saját iniciativája egy ideig fenáll mindazon közigazgatási tárgyakra, melyeket a múlt korszakban ismertettünk, de lassanként mind el is tünnek köréből, úgy hogy utoljára csak községi dolgok, gyepükészités, tilalmasok megtartása, közlegelő, pásztorolás stb. maradnak meg. Sőt utóbb, az állandó táblák felállitásával azt tapasztaljuk, hogy a mi csekély saját hatásköre maradt is még a nemesi autonom vármegyének, ebben is az irányitó szerep a táblákra megy által, úgy hogy az ide vonatkozó jogszabályokat az késziti s ezek a tulajdonképen rendeletnek nevezhető intézkedések a vármegyei statutumok helyére lépnek.*

U. o. 483. s 488. lap.

Mellőzve a közigazgatás különböző ágait, mint a melyekben a vármegye ugyis nem mint autonom institutio, hanem egyszerüen, mint az állam központi kormányának alárendelt vidéki közvetlen végrehajtó köze szerepel: különös fontosságánál fogva ki kell emelnünk e helyen az adóügygyel kapcsolatos vármegyei háztartást.

A vármegyének még abban az időben is, mikor tisztviselői állandó fizetést nem kaptak és általában rendes hivatalos és szolgaszemélyzete sem kifejlődve, sem rendszeres javadalommal ellátva nem volt, voltak különböző kiadásai különböző szükségleteinek megfelelőleg, melyeknek fedezéséről gondoskodni kellett. E czélra szolgált a vármegyei adó, mely különböző alakot öltött az idők folyamán.

A vegyesházbeli királyok alatt úgy látszik a nemesség viselte ezeket a költségeket, melyek leginkább követségek díjaira vétettek igénybe. A fejedelmi korban a vármegyei adót már nem a nemesség, hanem a jobbágyság hordozza, a minek egyik oka az volt, hogy a költségek között a zsoldos seregek, a praesidium tartására rendelt kiadások országos természetüek voltak. Igy aztán a nemesi vármegye tulajdonképeni szükségleteire, mint p. o. országgyülési követek díjai, megyei székházbér, jegyző s perceptor fizetése stb. szintén a jobbágyságra vetették ki kapuszám szerint, vagy az akkor fenálló adókulcs (p. o. baromszám) után a vármegyei rovatalt.

A diploma után az államháztartás formális rendjével együtt változott a vármegyei háztartás rendje is. A szükségletek mind inkább-inkább szaporodtak, mivel a vármegyére három teher is gyarapodott s ennek megfelelőleg a hivatalos személyzetet szaporitani kellett. A 519tisztviselők fizetésének rendezése szintén emelte a vármegyei adó összegét. A kivetés is a diplomaticum quantum mintájára alakulván, a szükséglet egy összegben állapittatott meg s a diplomaticum s militare quantumhoz adatva repartiáltatott községenként az ottani porták számához, illetőleg az adózók erejéhez képest.

A vármegyei szükségletnek egy összegben való megállapitása már a vármegyei költségvetés első szabályozott formáját hordja magában. Mert míg előzőleg egyszerüen megállapittatott, hogy a jegyző fizetésére s a követek s főispánok országgyülési költségeire ennyi vagy annyi forint vettetik fel portánként és az esetleges hiányt később új kivetéssel pótolták, vagy a felesleget elszámolás kötelezettsége mellett a perceptor kezeinél hagyták: most a számbavetett szükséglettel mindig összemérik a fedeztül szolgáló összeget is.

A vármegye rendes szükséglete a XVIII. század elején még nem tett ki nagyobb összeget készpénzben, mivel a tisztviselők készpénz fizetése csekély volt és úgy azok jövedelménél, mint a gyüléstartási költségeknél nagy szerepet játszott a jobbágyság természetben teljesitett szolgáltatásai. Főleg oly vármegyében, mint Belső-Szolnok vagy Doboka, hol az összes törvényszékek s a vármegyei gyülések ambuláltak kerületről-kerülete, járásról-járásra, még indokoltnak is látszott ezen szolgáltatás megkövetelése.

Azonban a vármegyéknek voltak rendkivüli szükségleteik is, a melyek igazán ónsúlylyal nehezedtek az adózókra. Ezen rendkivüli szükségletek hivatalos neve „discretió”, azaz bizalmas természetü ajándék. A rendes állomással biró, vagy ideiglenesen beszállásolt katonaság tisztjei valósággal szipolyozták, zsarolták a vármegyéket. Ezeknek mindig kellett a „discretio.” Igy olvassuk p. o. a Belső-Szolnok 1725. évi okt. 17-én tartott marchalis jegyzőkönyvében, hogy „a szamosujvári praesidiumbeli Leutenant uraknak a magok eddig való T. Nemes Vármegyéhez mutatott jó viselésekért pro hybernae Anni 1725. in discretinem” 10 köböl búza, 7 köböl zab, 7 szekér széna rendeltetik. Megelőzőleg 1718-ban „a companiáan levő gregariusoknak gratiose” 449 frt 45 kr., „a tiszteknek in discretionem” 826 frt 15 kr. szavaztatik meg.* Hol egy pár száz forint, hol 30–50 arany szerepel a commendásoknak vagy tiszteknek adott driscretió fejében és a katonaság számára gratiose vagy gratis juttatott pénz és terménybeli adományoknak se szeri, se száma.

Vármegyei levéltár.

520De ezzel még nincs kimeritve sem a discretió, sem a rendkivüli kiadások különböző fajtája.

Discretiót kapnak a gubernator, kanczellár, a főkormányszéki tanácsosok, a főispán stb. Mindenkinek befolyását, jóakaratát pénzen kellett megvásárolni és a pénzt a nagy urak épen úgy zsebrevágták, mint a katonatiszt uracsok. Idejárult még a kedveskedés és tartozás törlesztésének a szolgálmányokban lerótt különböző neme is. Most a gubernátornak, majd a főispánnak épitkezéshez kőre volt szüksége s a vármegye 100–100 szekeret rendel részükre kőhordani;* majd a vármegye szükségeinek fedezésére kölcsön vett pénz kamatai fejében nyári dolgosokat állitanak ki. Br. Bánffy Farkas 1000 frt kamatjába 300 nyári munkást kapott Belső-Szolnokvármegyétől Bonczhidára, másik 300-at Czegébe, míg gr. Bethlen Pál „nehány száz forint” kölcsönért szintén 300 munkást kapott Bethlenbe.*

Vármegyei jegyzőkönyv 1725-ből.

U. o. 1740-ből.

Odáig ment a külön „discretiók” ügye, hogy a főispáni hivatal ürességben léte esetén, a vármegyétől a főispánnak kijáró 200–300 frt országgyülési költséget, „uti moris est”, a méltóságos gubernator úrnak conferálják s meghagyják a követeknek, hogy azzal „megkinálják deputatus atyánkfiai s ha elveszi O Excellentiája bene quidem, alioquin tartoznak a nemes vármegye cassájába visszaadni.”* Persze, hogy elfogadta.

U. o. 1737-ből.

Midőn gr. Mikes János 1740-ben Belső-Szolnok főispánságába installáltatott, a vármegye 100 aranyat ajánlott fel neki ajándékul a nap emlékére. A gróf nem fogadta el a 100 aranyat, sőt ő adott a gyülés tartamára 30 szekér szénát, 100 köböl zabot s a konyhára 6 disznót. Ez oly rendkivüli esemény volt, hogy külön hálás protocollátiót igényelt.*

U. o. 1740-ből.

A vármegyei háztartás szükségleteinek illustrálásánál nehány példát hozunk fel a Belső-Szolnokból rendelkezésünkre álló adatok alapján, melyek egyszersmind az alakulást és fejlődést is fogják e téren mutatni. Az 1716. évben* tiszti fizetésre 370 frt, gyülésekre 400 frt, szolgák fizetésére 385 frt, tehát összesen 1155 frt volt a vármegye szükséglete. 1722-ben 2843 frttal állapittatott meg a szükséglet, mely a következő tételeket foglalta magában: a főispán fizetése 200 frt; a viceofficiálisok fizetése együtt (2 főbiró ŕ 16, 2 alispán ŕ 16, jegyző s perceptor ŕ 50 frt) 164 frt; 11 hajdu fizetése 219 frt 10 kr.; vármegyei gyülések 521s törvényes székek költségei (derékszékek 200 frt; marchalis és alszékek 200 frt) 400 frt; országgyülési napidíjak (főispánnak 200, követeknek 100 frt) 300 frt; a főispánnak előleg 200 frt, hat albiztosnak 60 frt, vármegyei rendkivüli szükségekre 500 frt, katonatiszteknek discretióra 800 frt.

U. o. 1715–18. 200 lap.

Midőn Mária Terézia korában a vármegyei tisztek illetékszerü díjazása, a természetben s szolgálmányokban adatni szokott jövedelmei beszüntettettek: a pénzfizetés emelkedett s így mindjárt az első rendezésnél 4400 frt volt a vármegyei szükséglet. Majd a vármegye adóztatási jogának beszüntetésével, midőn egyúttal az egyes kiadások, p. o. gyüléstartási költségek összébb is vonattak, a vármegyei háztartás elég rendezett és határozott alakot vett fel. Itt közlünk egymásután három költségvetést az 1757., 1766. és 1772. évekből, melyek mutatják, hogy miképen gazdálkodott a tartományi kincstár, midőn az adóztatást egészen a saját kezébe vette. Megjegyezzük, hogy a két utóbbi adat már az állandó táblák felállitása utánról való. Tehát a vármegyei szükséglet a következő:

Vármegyei szükséglet (1757, 1766, 1772):

Személyzet száma

Szükséglet

Sorszám

Czím

1757

1766

1772

1757 frt

1766 frt

1772 frt

főispán

800

1000

1200

főbiró

200

500

600

királyi perceptor

–

600

alispán

200

400

500

főjegyző

105

200

250

aljegyző

–

160

200

assessor

–

640

800

alszolgabiró

200

500

ügyész

orvos

–

sebész

–

52212

szállásbiztos

–

200

irnok

–

100

120

pénztári irnok

–

100

janitor

–

börtönőr

hajdu

180

120

futár

250

135

180

hóhér

országgyülési napidíjak

–

300

–

vármegyei gyülések, székek

(24)

(1)

880

100

irodai fölszerelés

–

adófelszámolási költség

–

120

pénzeszacskók

–

foglyok élelmezése

–

Összeg

3365

4775

5932

Az 1754. évi adóreform megfosztá a vármegyéket a házi pénztártartás s vármegyei adókivetés jogától s bár az 1791: XII. törvényczikk ezen jogot nekik visszaadta, de tényleg annak nem jutottak a birtokába. Minden szükségét a tartományi tárból kapott pénzzel fedezte a vármegye, miután költségvetését a tartományi számvevőség készitette el. A vármegyének nem volt háztartása. Annyira nem volt a vármegyének vagyona, hogy a melyik a megelőző időben székházat nem épittetett, még ennek a felépitésére is a tartományi pénztárból kellett várni a fedezetet.

Hogy az erdélyi vármegyéktől ilyen könnyüszerrel elvehette a kormány a háztartás s adóztatás jogát, annak legfőbb oka az volt, hogy itten a nemesi vármegye szükségleteit nem a nemesség viselte, 523hanem a jobbágyság. A jobbágyi terhek közadó természetére hivatkozással, egyfelől a nemesi vármegye szükségleteinek ilyen fedezetét is meg lehetett szüntetni, de másfelől ez a háztartási mód alkalmat és okot is szolgáltatott arra, hogy a vármegyét ne mint nemesi autonom institutiót, hanem, mint közkormányzati szervet tekintsék s tartsák fenn.

Az 1754-ben életbeléptetett új adórendszer, bármily kifogás alá esik is alkotmányos szempontból, de gazdaságilag, az adózó jobbágyság megterheltetésére tekintetett, igen nagy könnyebbséggel járt a vármegyei adókezeléssel szemben. Már csak az maga is, hogy az országos egész adó az egyes nemzetek és törvényhatóságok között, szinte alku útján repartiáltatott, mutatja a korábbi adózás nagy fogyatékosságát, egyes törvényhatóságok aránytalan túlterhelésének a lehetőségét.

Bár többször hivatkoztunk már a vármegyei adókezelés ügyére, de az adóztatás történetének fejlődésére tekintettel, részletesebben akarjuk bemutatni, hogy a vármegye minő módokat kisérlett meg az adó egyenletes felosztásának a létesitésére.

Az Erdélyhez tartozó, partiumbeli Krasznavármegyének egy statutuma mutatja legrészletesebben azon adóztatási eljárást, melyet az összes erdélyi vármegyék követtek.* Az adó „főre, marhára és határra” vettetett ki a következőképen: a) egy házas gazdaember 1 frt; kinek egy kenyeren levő házas fia magával egy kenyeren lakik, 1 frt; kinek két házas fia magával egy kenyeren van, azokkal együtt 1 ˝ frt; nőtlen legény, ˝ frt; özvegy ember, özvegy asszony ˝ frt; b) marha után való adó: két ló, két ökör, négy tehén külön-külön 1 frt; hat harmad és negyedfű tinó 1 frt; husz juh, huszonöt kecske külön-külön 1 frt; husz sertés, husz kosár méh külön-külön 1 frt; c) a határra vetett vagy termés szerinti adó: 30 kereszt búza, 60 kereszt zab, 60 kereszt árpa külön-külön 1 frt; négy cseber bor, 60 véka szemes málé külön-külön 1 frt. Ezen adózásban aztán odáig jutottak, hogy a szegény embernél felügyelték, vajjon jószágát szükségből adta-e el és vajjon kalangyáinak a kévéit nem kötötte-e túlvastagra.*

Kolozsvári és Óvári i. m. 393. lap.

U. o. 417. lap.

A mint a vármegye megszünt adókivető és kezelő hatóság lenni, az egész adóügy abba a mederbe tereltetett, mely egyenesen vezet a mai adóügyi igazgatáshoz, midőn a vármegye és közegei átruházott hatáskörben állami functiót teljesitnek.

A mint az adóügyi igazgatás átalakult, hasonlóképen megváltozott a vármegye hadügyi tevékenysége is. Az állandó hadsereg felállitásával 524a vármegye tényleg megszünt katonai intézmény lenni. Nem töreltetett el ugyan a nemesi felkelés, de a kormány szivesebben látta, ha a nemesség az insurrectiót pénzen vagy ujonczokkal váltja meg, mint ez 1741-ben meg is történt.

Nemesi felkelés mindössze három izben, 1744., 1745. és 1809-ben rendeltetett el, de a tartomány határain nem juthatott túl. Ennek különben az alaptörvényekben is meg volt a maga oka, de azért inkább a körülmények hozták így magukkal.

Hogy mennyire el szokott a nemesség a katonáskodástól s mennyire nem is tartott már reá számot, mutatja az is, hogy az 1809. évi insurrectiókor a nemesség nagy részét a főkormányszéknek kellett karddal és pisztollyal is ellátni, mivel neki magának nem volt.*

Vármegyei jegyzőköny 1807–10. évről.

Ezen insurrectió alkalmával tett intézkedésekből láthatjuk, hogy a vármegye komolyan veszi hadi feladatát. Megállapitja az uniformist a lovasság, a gyalogok részére, valamint a fegyverzetet is. Tiszteket választ s modern katonai kiképzésben részesült egyének által végezteti az insurgensek begyakorlását. De ezen rendelkezéseknek, a mint nincs előzőjük, úgy tovább fejlesztésben sem részesültek.

A vármegye hadügyi tevékenysége többé nem terjed ki rendszeresen a mustrákra, külön zsoldos csoport állitásra, ezek begyakorlására, hanem e helyébe lép az állandó hadsereg csapatainak elszállásolása, élelmezése és az ezredek számára szükséges ujonczok kiállitása. Mindezek a különböző vármegyei feladatok már eleitől fogva inkább a vármegyei tisztviselők, mint a vármegyei gyülések befolyásával oldattak meg és később az állandó táblák felállitásától kezdve, egészen az unióig teljesen a vármegyei tiszti gyülések kezébe voltak letéve. Az eljárás mikéntjét tehát nem a vármegye, mint olyan, hanem a főkormányszéki s hadparancsnoksági rendeletek s utasitások szabták meg. Egész 1790-ig mi sem történt a vármegye, mint olyan, hanem a főkormányszéki s hadparancsnoksági rendeletek s utasitások szabták meg. Egész 1790-ig mi sem történt a vármegyék részéről, a mi a főkormányszékkel szemben a nemzet jogainak megvédelmezésére szükséges s a diplomában biztositott alkotmányos jogok megóvására határozottabb lépéseket nem tettek.

Azt az aléltságot, melyben az erdélyi vármegye 1754-től 1790-ig feküdt volt, hatalmas reactio váltotta fel az alkotmány helyreállitásával. A két hazarész szive összedobbant és a közel múlt idők veszedelméből megértették a honfiak, hogy az ősi alkotmányt csak egyesült erővel képesek megvédelmezni.

Az uniónak felvetődött gondolata most már nem talált az erdélyi 525vármegyéknél olyan fogadtatásra, mint száz évvel azelőtt, mikor legfőbb törekvésük a tartományi különlét biztositása volt, hanem igyekeztek annak előmozditásán. Belátták, hogy Erdélyt épen tartományisága fosztotta meg az autonomiájától. Belső-Szolnok 1790 május 31-én tartott girásszékéből az unió kérdésének tárgyalására két mágnás és két köznemes tagját küldi ki, az utóbbiaknak két-két arany napidíjat szavazva meg, azon elhatározással, hogy a mennyiben ezen napidíjak a tartományi kincstár által el nem fogadtatnának s ki nem fizettetnének, a nemesség maga-magát fogja a költségek erejéig megadóztatni. Azonban az unió még közel 60 évig váratott magára, mert a kinek 1690-ben talán némileg tetszett volna, az uralkodó most nem akarta.

Az erdélyi vármegyék új életet kezdenek. És az élet nem csak egyszerü megújulás, hanem egy egészen új hivatás, melylyel eddig nem birtak, a politikai tevékenység. Belátták, hogy eddig csak szétszórt eszközök voltak, s hogy jövőre alkotmányukat közös összetartás mellett, a két hazarészt egyaránt elnyomó központi kormány megostromlásával állithatják helyre s fejthetik tovább. Belátták, hogy joguk van nem csak az élethez, hanem ahoz is, hogy ennek az életnek a feltételeiről maguk is gondoskodjanak; hogy az a sok jó intézkedés, mely a felettök absolut hatalommal atyáskodó kormány kezétől jött, csak akkor bir igazi becscsel, ha magának a nemzetnek kifejezett akaratával találkozik.

Az erdélyi vármegyék is arra az útra térnek, hogy az általok képviselt nemzeti akaratnak kifejezést adjanak, érvényt szerezzenek.

A mint II. József 1790 jan. 28-án újitásait visszavonja s ide vonatkozó leirata a vármegyékhez beérkezik, azonnal gyülést tartanak. Belső-Szolnokvármegyének Deésen február 22-én tartott közgyülése egyenesen egy politikai manifestatióval kezdődik. Követséget küldenek gr. Teleki Ádámhoz, ki korábban kerületi kir. biztos volt s most a főkormányszék által a gyülés vezetésére leküldetett s kijelenti, hogy „Ő excellentiáját elfogadják ugyan a nemes vármegye statusai főkormányzójuknak, úgy mindazonáltal, ha ő excellentiája kormányzatának vitelében nem ragaszkodik ahoz az esküvéshez, melyet mint királyi Comissarius és ezen hivatalhoz ragasztott főispánja a nemes vármegyének, más három vármegyének pedig administratora tett le, hanem a melylyel mint annak előtte törvényes főkapitány és főispán is volt kötelezve a közjónak és nemzeti jogoknak előmozditására.”

A főispán csak ezen kívánt kijelentése után foglalhatta el helyét s csak így kezdettek a rendek a tanácskozáshoz.

526A most emlitett gyülés folyamáról, mintegy a megyei élet jellemzésére és az új irány felmutatásául meg kell emlitenünk még egyes dolgokat.

Midőn a rendek előtt felolvastatott a főkormányszék hadi segedelmet kivánó leirata, azok kijelentik, hogy ők mit sem igérhetnek, mert ez az országgyülés dolga, de azokat a magánosokat, kik már e czélra ajánlatot tettek, igéretük beváltásában nem kivánják akadályozni. Itt áll a vármegye, mely közjogi hivatásának tudatára ébredt, de az expediensektől sem irtózik.

Dobokavármegyének helyreállitásáról lévén szó, e czélból biztosokat küld ki, a levéltár megosztását elrendeli, de ugyanezen alkalmat felhasználja arra, hogy a gyülölt reformok leggyülöltebbjének eredményét, a földmérés adatait elpusztitsa. Azok a főispán tiltakozása daczára is tűzbevettetnek, mert a nemes vármegye ebben „nemzetének és szabadásángak főboldogságát találja fel.”

Az országgyülés összehivása iránt tett igéretet örömmel fogadják s legott hozzáfognak a sérelmek összeállitásához és a felirat megszerkesztéséhez. A só árát sokalják; a katonai élelmezéshez a szénát megtagadják; „az eleinktől s magunktól a mostani felállitásig soha nem hallott veszedelmes hivatal, mely Policey-Directornak neveztetik, levétessék”, hogy a nemesek s a parasztok házaikra „festet numeralást” nem szenvedik; a dézma régi bérlőinek visszaadassék; az adó, a katonai teher könnyittessék; a terményszolgáltatás a magazinumba való szállitással ne súlyosbittassék stb.

A királyi leiratra intézett felterjesztésökben örömüket fejezik ki a felett, hogy II. József újitásait eltörölte, de fájdalmuknak adnak kifejezést ama rendelkezése miatt, hogy az erdélyi közjogi s kormányzati állapotokat az 1780-iki statusba helyezte vissza. Hiszen már Mária Terézia alatt „némely rész szerint idegen, rész szerint pedig nemzetünkbeli, magok hasznát és előmenetelit a közjó elmellőzésével ocsmányul kereső s hazánk kormányán ült Projectatoroknak agyafurt áskálódásai által nagyon megcsonkittatott” a magyarok és a székelyek szabadsága. „Közmegegyezésünk azért, állandó és semmi uton módon meg nem méltóztatható meghatározásunk: hogy mi az 1780-beli törvényeinknek s ős szabadságainknak nagyon megcsonkittatott állapotjára hazánknak vissza nem térünk, sem egy sem más epochát nem kivánunk, hanem törvényeink s törvényen fundált és szabadságaink, praerogativáink tökéletes helyreállitását.” Itt aztán felsorolják, hogy az állandó táblák, a kamarai hivatalnoknak idegenekkel való betöltése, a guberniumi hivatalosak kinevezése, a székelyek adó alá vettetése, az oláh katonaság 527számára eszközölt földkisajátitások, az adónak országgyülésen kivüli szedése, az adótehernek a földre vettetése, a só árának felemelése, a protectionalis taxa behozatala, a földesúri kisebb dézmák megszüntetése, a vármegyei domestica cassa elvétele, a honfiaknak a katonai tisztségekből való kirekesztése stb. törvénytelen és az alkotmánynyal ellenkező dolgok.

Sőt nem elégesznek meg ezzel, hanem az országgyülést be sem várva, saját autonom jogaikra hivatkozással, az időközi törvénytelen hivatalokat, állásokat megszüntetvén, a Mária Terézia előtti gyüléseket, törvényes székeket és hivatalokat visszaállitják s hivatalos teendők folytatására utasitják; a só árát maguk leszállitják s közhirré tétetik, hogy ápril 15-től egy mázsáért 1 frtnál többet fizteni senki ne merészeljen; és miután az uralkodó csak a homagium letételére akar országgyülést hivni: kijelentik, hogy követet oda nem választanak és a regalistákat a megjelenéstől eltiltják.

Ezzel a vármegye megszünt az eddigi fejnélküli kéz és láb lenni. A főkormányszéknek minden egyes leiratát, rendeletét alkotmányos szempontból birálat alá veszi, ellene feliratot szerkeszt s a feliratra jött válaszokkal szemben is saját álláspontját védi. Most kijelenti, hogy vármegyei arendae perceptor alkalmazásától el nem áll; majd kimondja, hogy a terményfelbecslést, mint szükségtelent és törvényen kivül becsuszott intézkedést meg nem engedheti.

Midőn 1833-ban oda utasitja a vármegyét a főkormányszék, hogy olyan képviselőket válaszszon az országgyülésre, kik bajt nem csinálnak, a közjó ellen nem lármáznak, s hogy őket ilyen utasitással lássa el: a vármegye, azt feleli, hogy tudja kötelességét. A mikor a kath. vallásból áttérők hat heti oktatásának eltörlését s a törvényellenes candidatiók beszüntetését kérő feliratukat a gubernium elutasitja, egyenesen a felséghez folyamodnak, mert „úgy látják és tapasztalják, hogy a királyi biztos nem közvetitő, hanem akadály köztük és a felség között.” És a mikor a felségtől dorgatoriumot nyernek válasz gyanánt, jegyzőkönyveikben fentartják korábbi álláspontjukat s a hat heti oktatást törvénytelennek jelentik ki s a róm. kath. lelkészek ide vonatkozó panaszaira ügyet sem vetnek. Ha a kormányszék a hivatalnokokról minősités felterjesztését vagy inséges időkben a jobbágyaikat segélyezők és elhanyagolókról kimutatás készitését rendeli: egyszerüen félreteszik a rendeletet. Midőn a párbaj ellen fejedelmi rendelet adatott ki s közöltetett a vármegyékkel, Belső-Szolnok azt feleli reá, hogy helyes a rendelet, de az 1791. évi XI. t.-czikk szerint Erdélyt nem lehet pátensekkel 528kormányozni. És így ment ez tovább az ügyek végtelen sorozatán.

Hogy milyen politikai szerepet játszottak a vármegyék az 1834, az 1837–8, 1847, 1848. országgyüléseken, az nem ide, hanem a köztörténelembe tartozik. Elegendő, ha e helyen megemlitjük, hogy a mit a fejedelmi korban nem találunk, most állandó gyakorlat: a követeknek „tisztán kimeritett utasitást” adni s egyúttal kötelezik őket, hogy az újonnan felmerült tárgyak és ügyalakulásokkal szemben újabb utasitást kérjenek, az utasitástól el ne álljanak. A vármegyék úgy otthon Erdélyben, mint a magyarországiakkal állandó összeköttetésben állanak, egymást politikai tárgyu átirataikkal megkeresik. Ismerik a köztörténelemből, hogy Alsó-Fehérvármegye kezdeményezése minő zivatart idézett elő az 1834. évi országgyülésen a vármegyei tisztviselők választása kérdésében.

A vármegyék daczolnak a főkormányszékkel. Leiratait tisztelettel félreteszik, a jobban értesitendő felséghez folyamodnak. A felség rosszalását zsebrevágják és országgyülésért folyamodnak. Ezen energiával sikerül a százados mulasztást és hibát félszázad alatt helyrehozni, expiálni.

Nem lehet feladatunk, hogy annak a politikai tusának, mely a kormány és a vármegyék között 1790-től 1848-ig vívatott, egyes részleteit bővebben tárgyaljuk, akár hogy a fontosabb kérdéseknek rövid ismertetésébe is belemenjünk. Bennünket most a vármegyei intézmény szempontjából csak az érdekel, hogy az erdélyi vármegye a jelzett időben, – ellentétben a megelőző korszakkal, – politikai szerepet is játszik és feladatának tekinti, hogy az absolutisticus kormánytörekvésekkel szemben követjei útján az országgyülésen, a mennyiben pedig ezek nem tartathatnának, akkor a maga nemességével saját gyülésein a nemesi jogoknak, a vármegyei önkormányzatnak, a tartományi alkotmánynak, tehát általában az alkotmányosságnak őre, bástyája legyen.

Ebből a szempontból tekintve a vármegyét, úgy találjuk, hogy míg 1711–1790-ig a vármegyének nincs önállósága a kormánynyal szemben, sőt mintegy lethargiába szunyadva, tespedésével maga mozditja elő a nemesi jogok csorbitását, autonomiája veszedelmét és a tartományi tényleges önállóság megszünését: addig 1790-től fogva némileg helyet cserélnek a kormány és a vármegye. Ha a XVIII. században a vármegye eszköz a főrkormányszék s általában a kormány kezében, melynek a működését szabályozza s ellenőrzi: most az ellenőrzést 529sokkal éberebb szemmel és talán nagyobb sikerrel is gyakorolja a vármegye a kormánynyal szemben, mint viszont.

Igaz ugyan, hogy a kormány müködési iránya nem változik, hogy a vármegyét most is utasitja, esetleg kényszeriti is, de viszont a vármegye a kormány müködését birálja, ellenőrzi s a kényszernek passive ellentáll. Ezen ellentállással szemben sehogy sem birja a kormány keresztül vinni azon álláspontját a vármegyéknél, hogy ezek a sérelmesnek tartott kormányrendeletek ellen ámbár írjanak fel az országgyüléshez, vagy jegyezzék az ügyet a majdan felterjesztendő sérelmek közé: de addig is, míg felettök az országgyülés határozna, azokat hajtsák végre.

A valóságban úgy áll a dolog, hogy az összes újabb, tehát már megelőző törvényen nem fundált kormányi intézkedések a törvényhatóságoktól veszik sanctiójukat. Országgyülés esetén az ő követeik teszik törvénynyé az uralkodóval együtt a szükséges intézkedéseket. Az országgyülés előtt a nagyobb reformok kidolgozására kiküldött u. n. regnicolaris deputatiók munkálatai a vármegyék elé terjesztetnek, épen úgy, mint ma az u. n. szaktanácskozmányok és országgyülési bizottmányok elé, véleményezés végett. Ez is az utasitási rendszernek a folyománya. Ha pedig országgyülés nincs együtt, a vármegyék egyenként, önkörükben döntenek a felett, hogy a kormányintézkedéseket vagy tervezeteket elfogadják-e vagy nem. És ez az esetről-esetre való döntés nyilvánvalóvá teszi, hogy a kormányrendeletek ereje nem a fejedelmi akaratban, hanem ennek a nemzeti akarattal találkozó összhangjában van.

Épen ezen sanctió megadása vagy megtagadása által, minthogy benne a vármegye mindig az alkotmány, a törvények által vezettetett, lett a nemesi önkormányzatu vármegye az alkotmányosság várává.

Végre 1848-ban, mikor a nemesi vármegye mindkét hazarészben legyőzi a központi absolut szellemü kormányt, művét azon felséges ténynyel koronázza be, hogy a nemzeti állam eszméjeért önmagát, saját rendi kiváltságait is feláldozza.

A nemesi vármegyének ezen halála: a megdicsőülés. A diadalt nem magáért, hanem a nemzetért vívta ki. Neki hatodfél száz évig kellett élnie, hogy elsőbben is a rendi társadalom, majd azután a közalkotmány által reá bizott jogokat egy szebb jövőre örökségül átszállitsa. Lehettek és voltak is nagyszámmal nemesek, kik a nagy epocha ilyen alakulását nem látták szivesen, de nem ők képezték, nem ők alkották a nemesi vármegyét. Maga az institutió, minden fogyatékossága, minden gyarlósága mellett, mely az emberektől reá ragadt, ideális és tiszta maradt.

530(Az utolsó gyülése a belső-szolnoki nemesi vármegyének 1848 május hó 4-én tartatott. Ezen választotta meg országgyülési követeit az örökké nevezetes kolozsvári országgyülésre, melynek I. törvényczikkelyében a haza minden lakosainak, nemzet-, nyelv- és valláskülönbség nélkül való jogegyenlősége „örök és változhattalanul elvül elismertetik.” És habár ugyanezen törvényczikkely 3. §-a szerint Erdélyben a „közigazgatás és igazságszolgáltatás folyama és személyzeti szerkezete a közelebbi közös hongyülés általi elrendezésig jelen helyzetében marad”: mégis, midőn az országgyülés után a vármegyék első gyüléseiket tarták, – Belső-Szolnok 1848 junius 5-én – ez már más vármegyegyülés volt, mely nem a rendi alapokon felépült nemesi vármegyét képviseli, hanem a népképviselet alapján összeállitott új, polgári hatóság gyülése.

1848 junius havától már nem a nemes vármegye statusi tartják gyülésüket, hanem a vármegyei „képviselő állandó bizotmány,” mely a népképviselet alapján vármegyénként különböző számmal – Belső-Szolnokban 143 tagból – alakittatott.)

Az 1848. évi törvényhozás kimondotta az állampolgárok jogegyenlőségét és a nemesi előjogokat megszüntette. Ennek a vármegyére nem csak az lett a következménye, hogy kebelébe az összes honpolgárok befogadtatnak, hogy tehát polgárivá lesz a nemesiből, hanem egyszersmind a messzébb jövőre vonatkozó átalakulások is szükségszerüleg folytak belőle.

Az 1848 előtti és utáni vármegye között mélyre ható különbségek vannak, a melyek végeredményökben a nemesi előjogokkal, illetőleg ezek megszüntetésével állanak szervi összefüggésben.

Az 1848 előtti vármegye, nemesi önkormányzatú vármegye. Keletkezése, fejlődése, autonomiája s ennek alkotmányos nagy jelentősége és végül megszünése is, – mind a nemesi rendiség jellemvonásából folyik s ahoz volt kapcsolva.

Fejtegetéseink elején már azt vettük kiindulási pontul, hogy a pair-biróság középkori eszméje alkotta meg a nemesi autonom vármegyét, első sorban mint biróságot, de a melyhez azonnal csatoltattak a különböző fontosabb közigazgatási tevékenységek is. Ezek a közigazgatási ágak vagy egyenesen a nemesi rendiségből közvetlenül folynak, p. o. a vármegyei hadügy, vagy pedig közvetetten csatlakoznak hozzá, mint az adóügy a földesúri jog kapcsán, vagy más egyéb ügyek, melyek a nemesség politikai jogosultságánál fogva, a vidéki kormányzatban egyedül csak általuk végeztethettek. Hogy a nemesség képezte a politikailag jogosult nemzetet: ebből folyt idővel a vármegyék politikai szerepe és ennek nyomán az a nagy jelentőségük is, a melyért az 5311848-dik évi törvényekben is, az alkotmányosság védbástyáinak neveztettek.

A vármegyének úgy szervezete, mint teendői a nemesi jogokkal állván a legszorosabb összefüggésben, a nemesség, mint rendi jogosultság, annyira össze volt forrva a vármegyével, hogy egyiket nem lehetett a nélkül érinteni, hogy egyúttal a másik is ne háborittassék, – hogy minden reform, mely a vármegyét autonomiájában érintette, egyúttal az alkotmányosságnak és közszabadságnak is sérelme volt. Innen van az, hogy a rendiség, a rendi alkotmány korában a nemesi vármegyét nem lehetett teljesen megsemmisiteni.

(Az 1848 előtti vármegyének, épen ezért, mert nemesi volt, egyúttal autonomnak is kellett lennie.)

A rendiség megszüntetése és az állampolgárok jogegyenlőségének kimondásával igen nagy és sok változás állott be a vármegyének életében. És ezen változásokban nem az a fontosabb a vármegyére, mint institutióra nézve, hogy kebelébe a területén levő összes honpolgárok bele tartoznak, – hogy a hivatalképességben nem a rendiség az irányadó s maguk a teendők sem vezethetők többé le valamely külön jogositványból: hanem az a legfontosabb, hogy a vármegye és tagjainak személyes statusa, állampolgári állása között nincs többé az a szoros, felbonthatatlan kapcsolat, mely volt a nemesség fennállása idejében. (A nemest a nemesi birtok tartósan és szervesen kötötte a vármegyéhez s nemesi jogait ott gyakorolhatta s élvezhette a maga teljességében). Az állampolgár és a vármegye kapcsolata esetleges és nem is lényeges. A miből viszont következik az, hogy a polgári jognak, az állampolgári statusnak semminemü olyan szorosabb kapcsolata nem létezik a vármegyével, mint volt a nemesi statusnak, melynek a vármegye valóságos megtestesülését képezte.

A mint 1848 előtt, a rendiség korában, lehetetlenség volt rendes viszonyok között, még csak elképzelni is mást, mint autonom vármegyét: addig 1848 óta a vármegyének autonomiája az alkotmányban csak időleges és nem lényeges, mely tehát akár az alkotmány sarkalatos alapelveinek, akár pedig – az egyénhez közelebb fordulva – a közszabadság s állampolgári jogosultságnak sérelme nélkül megváltoztatható.

Hogy a nemesi autonom vármegyében az autonomia fogalma lényegesen különbözik attól, a mint ezt ma a polgári megyében értelmezzük: az a fentebbiekből nyilvánvaló.

A nemesi vármegye autonomiájának sérelme nélkül a biráskodás nem volt a vármegyei közönség kezéből elvonható s az autonomiának 532nemcsak az képezte jellemvonását ez ügyben, hogy nemes felett csak nemes biráskodhatik, hanem az is, hogy ezt a birót maga állitja be a nemesi közönség. A nemesi vármegye autonomiájának sérelme nélkül az országgyülési követi utasitás nem volt eltörölhető, sem a politikai tevékenység a vármegyétől elvonható. Mindezek a polgári megyének már nem lényeges alkatrészei, épen azért autonomiája sérelme nélkül legnagyobb részt el is szakittathattak tőle. Többé nem az állampolgári statustól, hanem az állampolitikai szükséglet által létesitett törvény tételes intézkedésétől függ, hogy mi legyen a vármegyei autonomia tartalma, vagy hogy egyáltalán létezzék-e autonom vármegye.

A fentebbiekből következik továbbá az is, hogy a modern állami fejlődés iránya szerint, a rendiség megszüntetése és az általános állampolgárság a jogegyenlőség törvényesitése folytán, a megye feladatainak s teendőinek túlnyomó részben közigazgatásiaknak kell lenniök, mivel politikai tevékenysége a folytonos országgyülések, igazságszolgáltatási működése az állandó királyi biróságok által átvétetvén, másnemű tevékenységei közül egyedül a jogalkotás maradt meg, de ez is csak a helyileg, s itt is a legszűkebb értelemben, fenforgó viszonyok rendezésére terjedhet ki.

A vármegyének, mint institutiónak történetében tehát az 1848. év korszakot alkotó, a melylyel egy egészen új jellemű és még ez idő szerint meg nem állapitható irányú fejlődést vesz. Mennyiben marad meg autonom jellege, vagy mennyiben fog az ősrégi királyi vármegyék központilag igazgatott természetéhez hasonlitani: azt a jövő fogja megmutatni.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem