LXIII. A Rákos patak felső völgye.
LXIII. A Rákos patak felső völgye.
A túri hasadék a Rákos patak kataraktáját képezi. Az itt nagyszerű szikla-lagunába szoritott patak völgye ezen felül ismét kiszélesedik, s megragadóan szép, de különben kopár sziklákat termékeny és művelésre alkalmas talaj váltja fel, mely az emberi szorgalom gazdag tárházának mondható. Ez okon a különben nem hosszú futású patak völgyében négy, egyik mellékvölgyében egy és völgyfejében szintén egy, s igy összesen hat falu s egy fogadó-csoport foglalt helyet, melyek vizsgálatunk tárgyai.
A Dobogóról lelejtő országúttól balra, nem is annyira a Rákos patak völgyében, mint az azt keletről szegélyző hegység egy ugynevezett vápájában találjuk Puszta-Csánt mely régi okiratokban Thur-Chán néven fordul elő. E néven találjuk egy 1366-iki határjárási okiratban.* E falu ős birtokosa a Chani- (Csányi-) nemzetség volt; ennek azonban magvaszakadtával II. Ulászló király 1505. május 22-én kelt adománylevele és rendelete folytán a kolozsmonostori convent Moréh Tamás diósgyőri várnagyot, Lupsa Lászlót és Miklóst iktatta be Thur-Chán, Zind és Bolducz s más Torda vármegyei jószágokba, melyek Chani András magvaszakadtával szálltak a koronára.* Tur-Chán nevén találjuk Péter vajda 1506. jun. 10-én kiadott rendeletében, melylyel a kolozsmonostori conventnek meghagyta, hogy Thur-Chani Nagy Mihályt és testvéreit, az őket örökösödés jogán illető Thur-Chan 8-ad részébe beiktassa.* Thur előneve azt látszik jelölni, hogy eredetileg Thurnak volt gyarmata. A fennebb közlött okiratok tanusitják, hogy magyarok lakták és birták; mostani puszta előneve tehát későbbi keletű, alkalmasint akkor származott, midőn a magyarság onnan kipusztult vagy eloláhosodott, az anyafalu Túr most is legalább részben megtartá magyar nemzetiségét s számos templomai és udvarházaival igen szépen fekszik a völgy baloldalán.
Lásd alább Tordánál Sejtér határjárását.
Lásd Kemény Józs. App. Dipl. Tran. VIII. 59.
Lásd Kemény Józs. App. Dipl. Tran. VIII. 69.
Túr nevével – a mint fennebb is érintve volt – legelőbb egy 1276-iki okiratban találkozunk, midőn a tordai keresztesek főnöke Wechelyny Jakab előtt Thuri Erzsébet örökösön eladja 2 marchaért az osztályrészébe jutott és Thur falutól nyugotra eső Thuryfeolde (igy) rétet testvérének, Thury Miklósnak.*
Lásd Urkundeb. z. Gesch. Sieb. I. 107.
1332-ben és 1335-ben a pápai dézmák regestrumában Tuur néven találjuk, mint igen tekintélyes katholikus, tehát magyar községet.
Túron főbirtokos volt a fennebbi okirat szerint is a Thúry-nemzetség, melyből a XVI. század elején Thúry Benedek az erdélyi alvajda tisztét is viselte s mint ilyen Thúron lakott.* Ez a Thúry Benedek magtalan és vallásos ember volt, mert 1506-ban Thúr község harmadrészét, Thúry tó nevű halastavát, az azon levő malommal együtt, a kolozsvári szűz Mária-kolostort kiszolgáló prédikátor rendű (Domonkosok) szerzeteseknek hagyományozta, kiket Péter vajda rendeletére a kolozsmonostori convent be is iktatott, ellenmondván Echele Tamásné, Mikola János, Koppán Péter, Suk István és Egressy Kelemen.*
Lásd az ezt tanusitó okmányt Kemény Józs. App. Dipl. Tran. VIII. 77.
Lásd Kemény Józs. App. Dipl. Tran. VIII. 58.
A Túri családból feltünt még Túri Ferencz, a ki 1594-ben Báthory Zsigmond követe volt az oláhországi vajdához, ki azt a török elleni föllépésre és fegyverragadásra rá is birta.* Ez a Túri Ferencz nemcsak ügyes diplomata, hanem jeles hadvezér is volt – ő a muszka és töröktől kapott sebektől díszitett, tehát Báthory István lengyelországi harczaiban is résztvett hős – volt, 1600-ban a miriszlói csatában egyik vezér, a ki a magyar sereg balszárnyát képező aranyosszéki, tordai, kolozsvári és beszterczei gyalogokat vezényelte és a győzelem kivivására döntő befolyást gyakorolt.*
Kulcsár Kron. 69.
Lásd Kővári L. Erd. Tört. IV. 110. lap.
A Túri Benedek-féle birtokot a Domonkosoktól Statilius erdélyi püspök cserélte meg, adván érte a gyulatelki dézmát és a dobokai esperesség quartáját;* ámde e részjószághoz jogot tartott marthontelki Geréb Antal is, s Statilius püspök s testvérei János és Mihály végre is kénytelenek voltak külön megvásárolni Geréb Antalnak thuri jószágát, thwrytho (igy) nevű halastavát azon levő malmával egyetemben.* Túron főbirtokos volt később a Jobbágy-nemzetség. Ezek révén birnak most ott a Tarsoly, Ferenczi, Vas és más családok.
Ered. Gy.-Fehérv. kápt. levélt. Cist. capit. F. 3. No. 7., kivonatilag közli Szereday Ser. Epp. 194.
Lásd ezen a kolozsm. convent előtt kelt adásvevési szerződést, másolatban Kemény Józs. Dipl. Tran. X. 7.
Túr mint fő útvonal közelében fekvő helység gyakran volt ellenség dúlásainak kitéve. Igy a többek közt a II. Rákóczy György letételére berontott törökök, nevezetesen a tatár khán engesztelésére és Kolozsvártól való távol tartására Lintczig Jánost küldötték ajándékokkal a tatár táborba, melyet ő a túri oldalban talált. Rémes szinekkel irja le jelentésében az égő Túrt és más faluk szomorú sorsát és a szijra fűzött rabok nagy sokaságának iszonyú nyomorát és szenvedését.*
Lásd Jakab E. Kolozsvár Tört. II. 667. lap.
Túr nagyszámú nemességével s Tordához való közelségénél fogva igen nagy tényező volt a vármegye politikai életében; a restauratióknál, követválasztásoknál rendszerint az a párt volt a győztes, a mely mellett Túr foglalt állást, különben Túrban az időben oly sok hires táblabiró s jeles ember lakott, hogy a vármegye gyülésein, ha valamely fontos kérdés felmerült, rendszerint elhalasztották annak tárgyalását a túriak megérkezéseig.
Ugy látszik, hogy Túr hajdan nem jelenlegi helyén, hanem a völgy baloldalán, a Kenderesek mellett feküdt, hol régi falak alaprakataira és vastag cserépdarabokra bukkannak. Hagyomány szerint az ős falut a mongolok dúlták fel s ugy költözött át az a jobboldali hegyoldalra, mostani fekvő helyére. Jellemző az, hogy Túrnak magyarok által lakott déli részét Szithiának hivják.
Túr magyarsága közt vannak katholikusok,* ev. reformatusok és unitariusok, mindenik felekezet temploma dísziti e községet, van ezeken kivül egyháza a görög egyesültek és görög keletieknek is, miután a túri oláhok szintén e két felekezet közt oszlanak meg, tehát itt két nemzetiség, magyar és oláh és 5 hitfelekezet van, s ennek daczára mégis a legpéldásabb összhang és testvéries egyetértés uralkodik lakosai közt, megvolt ez a multban s megvan még nagyobb mérvben a jelenben, ez az 1848/9-iki válságos időben sem hazudtolta meg magát, már 1848. elején alakult Túron nemzetőrség, a mely azonban Erdély feladásakor lefegyvereztetett és szétoszlott; de a hogy Bem visszahóditotta Erdélyt s Tordán a vadászzászlóaljak szervezete kezdetét vette, Túr minden fegyerfogható fia, ugy magyar, mint oláh egész lelkesedéssel nemes példát adólag sereglett a zászló alá, a mennyiben az I-ső század Túron alakult túri Tarsoly Gergely századossága alatt, főhadnagya Vajna Miklós, hadnagyai Szigethy Sándor, Reményi József, utóbb Mara Károly voltak. E század mindvégig a tordai haderővel együttesen működött s részt vett Gyula-Fejérvár ostromában és a havasi oláh táborok elleni hadműveletben s Zsibónál tette le a fegyvert, illetőleg nem tette le, hanem a havasokon át fegyveresen vonult – a tordai vadászokkal együtt – hazájába. A szabadság harczaiban együtt küzdőknél a bajtársi érzet melege forrasztá össze sziveiket, vérük összefolyt a szabadság harczterein és e szent vérkeresztség megteremté a testvéri összetartozandóság azon érzetét, a mely a jelenben is heviti kebleiket s mely bizonynyal a jövőben sem fogja meghazudtolni magát.
A dombtetőn szépen fekvő terjedelmes katholikus egyházat Kovács Miklós püspök épitette. Egy Cziczeri nevű turi birtokos dotálta s oly végrendeletet tett, hogy javai ez Ecclesiára fognak szállni. Ez a Cziczeri Mihálcz Katát birta nőül, a ki Jobbágy-jusson birt Túrban tekintélyes birtokot.
Hogy Túr a hazafiság terén kötelességét hűn teljesité, arra befolyást gyakorolt az ott katholikus lelkészként működött nagytudományú s élczeiről emlékezetes kolozsvári minorita Pater Vitus, a kit azért az osztrákok üldöztek és be is börtönöztek; de ott se hagyta el jó kedélye, s addig élczelt a németekkel, mig azok éles gúnyaitól menekülendők, szabad lábra helyezték. A közkedveltségű és nagyrabecsült papot rendszerint sokan látogatták meg kolozsvári és tordai barátjai közül; de a szegény ecclesia nagyon csekély jövedelméből nem igen jutott a vendéglátásra s azért ajtaja fölé azt irta, hogy: »Ha jöttök lesztek, ha hoztok esztek«. A Bezirkerek egész hajtóvadászatot űztek az ugynevezett Kossuth-kalapok ellen, a mit azon időben demonstratióként kezdtek volt viselni, börtönbüntetés terhe alatt tiltatott meg ilyeneknek viselése; de Pater Vitus azért mégis ilyenben jelent meg Tordán; le is tartóztatták s felelősségre is vonták; de ő azokat a mindentől remegő németeket azon mondatával élczelte ki és szégyenné meg, hogy: »Jó is félni az ily kalaptól, mert az tele van forradalmi eszmékkel és ágyúkkal«.
Arra, hogy Túr lakosai közt a sok felekezet és két nemzetiség daczára oly mintaszerű összhang és együttérzés létezik, igen üdvös befolyást gyakorolt Pater Vitus közkedveltsége és valódi apostoli kegyessége; azt, a mit ő megkezdett, most tovább fejleszti és megszilárditja az állami községi iskola,* a hol a szülői ház elszigeteltségéből közös társaságba jutott gyermekek megismerik egymást, együtt játszodva, együtt tanulva, együtt fejlődve összeszoknak, egymást megkedvelik, együtt fejlik értelmük, együttesen fogamzik meg lelkükben a közös haza szeretete. A mi a gyermekek romlatlan szivét összehozza, azon behatások, a mit a hazafias irányú nevelés a fogékony fiatal szivekre gyakorol: az élet további folyamán is fenmaradnak, az együttnövelkedés és barátkozásból eredő rokonszenvet átviszik az életbe s többé azt semmi kiirtani nem tudja; de ennek nemcsak a társadalmi, hanem az állami életre is jótékony kihatása van. Túron az oláhok épen e közös iskola révén tökéletesen beszélik a magyar nyelvet és testvériesen éreznek a magyarok iránt, a kikkel együtt küzdöttek a multban a közös szabadságért s kikkel együtt éreznek most is. Itt semminemű államellenes propaganda tért nem tud hóditani, mert a különböző nemzetfiségű és felekezetű hivek eléggé műveltek és eléggé józaneszűek annak megitélésére, hogy az összetartásban van az erő, a széthúzásban, a megoszlásban a gyengeség. Itt mindenki megtanulta és átérzi azt, hogy: »itt élni, halni kell«, itt mindenkinek lelkét áthatja az igazi testvériességnek érzete, mely egyedül teszi kedvessé az életet s elviselhetővé annak terhes küzdelmeit. Túr igazán mintaközség; itt meg van oldva a problema, hogy miként lehet különböző nemzetiségnek és felekezeteknek együtt nemcsak megférni, hanem boldogan élni s ezt leginkább az állami községi iskola üdvös befolyásának köszönhetjük.
A turi állami községi iskola 1873-ban keletkezett, díszes nagy épülete 1876-ban készült el, a község telket, tenyeres és igás napszámot szolgáltatott, anyagot hordott mintegy 3–400 frt értékűt, az állam 9,700 forinttal járult hozzá. Egy férfi- és egy nőtanitó vezetése alatt (ki kézimunkában is oktatást ad) 50–60 kétnembeli tanitvány nyer oktatást. Az iskola berendezése mintaszerű. Fő jóltevője a Tarsoly-család.
Én szeretném a községi iskolák ellenségeit (pedig ilyen sok van még a papok közt is) idehozni, hadd lássák annak áldásos hatását, hadd vetkőzzék le, a nagyszerű eredménynyel szemben, szűkkeblűségüket; hadd némuljon el minden ellenműködésük és szűk látkörű türelmetlenségük. Hisz én nem tudok képzelni oly magyar honpolgárt, oly lelkészt, oly Isten szolgáját, a ki az itteni üdvös hatást észlelve, ellentétbe merné magát helyezni Krisztussal, a ki a szeretetet, a felebaráti érzést hirdette. Avagy lehetséges lenne-e tagadni az itteni vívmányokat, a melyek Krisztus tanainak igazi megvalósitását, az ő szent Evangeliumának megtestesülését mutatják. Ha az ily renitensek hallanák Túr községi iskolájában, hogy a különböző nemzetiségű gyermekek minő szent ihlettel éneklik a szózatot, a magyar hymnust, azt angyalok karénekének vélnék, a mely mellett el kell némulni a megoszlást hirdető sátán sziszegésének.
Itt van nyitja annak, hogy miként lehet a nemzetiségi kérdést mindenkinek hasznára és boldogulására megoldani, az iskolában kifejtett hazaszeretet és testvériség képezheti csak e széttörhetlen kapcsot ugy másutt, mint Túrban is.
Túron felül, a jobboldali hegyek egy zugában fekszik szép regényesen Komjátszeg, melynek nevét a néphagyomány Konyhaszegből származtatja, és pedig az egyik versio szerint arról, hogy Mátyás király az akkor rengeteg és mindenféle vaddal bővelkedő erdőségekbe gyakran járván – Tordán és Kolozsvártt tartózkodása alkalmával – vadászni, azon helyen, hol most Komjátszeg fekszik, volt vadásztanyája és konyhája, amiről Konyhaszeg neve eredett volna. Egy másik versio szerint az egy ideig Túrt birtokolt Statilio vagy Statilius püspöknek volt kedvencz kirándulási helye, a hol a – mindig jól élni szeretett – papokkal ilyenkor felütötte a konyhát. Egy harmadik versio szerint Komjátszeget a nemzeti fejedelmek, de sőt még I. Apafi fejedelem korában is oly udvarnokok lakták, a kik a konyhaszereket (zöldség, vad stb.) szállitották a fejérvári fejedelmi udvarba, onnan eredett volna később Komjátszegre idomult konyhaszer elnevezése.
Nem tudom, hogy e hagyományból mi az igaz és mi a rege; de az tény, hogy pár évvel ezelőtt (1878-ban) útcsinálás alkalmával Komjátszegen nagybecsű aranyleletre (ékszerek, aranyrúdak, gyöngyös kapcsok) találtak, a mely azonban aranyműves kézbe kerülvén, elveszett a tudományos kutatásra nézve s igy nem lehet tudni, hogy mi alapja van azon föltevésnek, hogy azok Statilio püspök elásott clenodiumai lettek volna, sőt állitólag gr. Mikó Imrénél oly okirat is volt, a melyből kitünt az, hogy Komjátszeg lett volna a Statilio püspök által összeszerzett papi birtok; én ez okiratot nem látván, ez irányban semmi biztosat nem mondhatok, az azonban bizonyosnak látszik, hogy Komjátszeg Túr gyarmata volt; ezt nem csak a hagyomány mondja, hanem bizonyitja azon körülmény is, hogy Komjátszeg kicsinke határa a túri határból szakittatott ki, még nem is a széléből, hanem a közepéből, ugy, hogy a komjátszegi határon túl ugy nyugatra, mint északra és keletre túri birtokrészek következnek s igy Komjátszeg és határkája szigetet képez a túri területen. E határkiszakitás azonban régen történhetett, mert 1507-ben már előfordulnak Komjátszegi Balázs és István mint komjátszegi birtokosok.*
Lásd alább Szent-Mártonnál. A Komjátszegi-család ma is virágzó nemes család Komjátszegen.
Miként az anyaközség, ugy gyarmata is magyar volt, Komjátszegen még a XVII. században is kizárólag unitarius magyarok laktak,* ma is van ott az unitariusoknak szerény kis egyházközsége, de a lakosság egy része eloláhosodott, oka nem tudható, mert itt nem a katholicismus és jobbágyság idézte elő e szomorú átalakulást, miután Túron és Komjátszegen jobbágyság egyáltalában nem létezett. Alkalmasint a tatárok – melyekről oly rémes színekben ir Lintzig – dúlták azt fel s fűzték rabszíjra régi magyar lakosainak nagyrészét, – kiknek aztán helyére oláhok telepedtek.
Lásd Uzoni Foszto Hist. Unitariorum.
Komjátszeggel egy irányban, de már lent a Rákos-patak völgyében és pedig a patak balpartján fekszik a Hármas, a túri területen. Hármas neve onnan eredett, hogy eredetileg ott három fogadó volt, melyek a Kolozsvár és Torda közötti középúton feküdvén, az utasok ott rendszerint étetni és pihenni szoktak volt s mivel a vasút megnyilta előtt ez útvonalon nagyon élénk volt a forgalom, az eredeti három fogadó mellé még vagy 7 más fogadó keletkezett,* ugy, hogy mindenik túri birtokos birt ott egy fogadót, melyek azonban – a forgalom gyengültével most inkább magánlakásokul szolgálnak, mint vendéglátókul, miután a vendégek nagyon meggyérültek.
Egy a jobbparton épült már szent-mártoni határon.
A Hármast a nép még ma is Kis-Pethlendnek nevezi,* mert a hagyományok szerint régen ily nevű falu feküdt ottan, melyet a tatárok feldúlván lakosai Túrra telepedtek át, minek következtében határuk is oda csatoltatott. Erre nézve ugyan nem tudtam okirati bizonyitékot találni; de hogy a hagyomány itt is helyes nyomon jár, azt nemcsak a terület Túrhoz tartozása, hanem régi épületnyomok is bizonyitják. Ugyanis a Hármas déli szélétől mintegy 150 lépésnyire az országúton felül, attól 20 lépésnyi távolságra, egy 36 lépés hosszú és 12 lépés szélességű bemélyedést találunk, szélein a falrakat csalhatlan jeleivel. Ezt Kis-Pethlend templomhelyének mondják, a mit az is támogat, hogy a régi templomok helyes keletezése értelmében keskenyebb része – a mi szentélyét jelöli – keletnek van forditva. Körülötte még más kisebb bemélyedések láthatók, a melyek pinczehelyek lehettek; mindez igazolja egy elpusztult falunak itten voltát s azt, hogy a hagyomány Kis-Pethlendje feküdhetett itten. Ezt kétségtelenné teszi egy 1507-iki oklevél, melyben a szomszéd Szent-Mártonba való beiktatásnak, a többek közt pethlendi Csompó Barnabás is ellentmondott,*az 1611-ki okiratban pedig a pethlendi Égett erdő nevével találkozunk.* Pethlendet is a II. Rákóczy György letételére bejött törökök dúlhatták fel Szent-Mártonnal egyetemben.
Mert Nagy Pethlend, mint Tordánál láttuk, a Nagy Sóspatak mellett feküdt.
Lásd alább Szent-Mártonnál.
Lásd Szent-Mártonnál.
1848-ban a Hármast egy nagy oláh tábor szállta meg akkor, a midőn Székely Mózes nevű tordai eredetű huszárt egy sürgönynyel küldötték Kolozsvárról a tordai kormánybiztoshoz. Székely Mózes nem azért volt huszár, hogy őt oláh tábor feltartóztathassa. Ő nemcsak átvágta magát az elébe kitódult táboron, hanem három római hőst elfogván, lova után kötötte s miután azokat Tordán a térparancsnoknak beszámolta, fellovagolt a városház grádicsán s ugy adta át a sürgönyt a kormánybiztosnak. A választ is vissza vitte Kolozsvárra, de már ekkor a Hármasnál levő oláh tábor az ő láttára elmenekült, mert jöttekor nagyon sok véres főt hagyott maga után. Különben erről a Székely Mózesről egész legendaszerű mondakör van, hős tetteinek sorozata átment a néphagyományok költészetébe.
A Hármason felül jobbpartilag egy terjedelmes mellékvölgy egyesül a Rákos-patak völgyével, e mellékvölgy fenekén fekszik Röd,* torkolatának egyik baloldali zugában pedig Puszta-Szent-Márton. Ez egy kis (miniatur) falucska 16 füsttel, oly piczike fatemplommal, mintha gyermekek rakták volna össze kártyából. Lakossága teljesen oláh, de csak annyian vannak, hogy minden gazdára jut valamely községi hivatal s igy ez egy kis hivatalos telepnek nevezhető. Nem igy volt ez hajdan, a mikor az magyarság által lakott tekintélyes falu volt, a mire okirati és épitészeti bizonyitékokat is találunk. Igy a pápai dézsmák regestrumának az 1332-ik évre vonatkozó rovatában mindjárt Túr után Dezsőt, Szent-Márton papját találjuk 30 denár, az 1333-ik évi rovatban 30 lilias denár és 14 kis denár fizetéssel bejegyezve. Ez adat tekintélyes katholicus, tehát magyar falu voltára mutat. E föltevés mellett számos későbbi okirat is szól, mert a Szent-Mártonra vonatkozó adománylevelekben mind tiszta magyar nevek fordulnak elő. Igy 1420. aug. 20-án Zsigmond király Kassáról meghagyta a gyulafejérvári káptalannak, hogy Balázs Györgyöt, ennek János nevű fiát és Torda vármegyei Beke unokáit Szent-Márton harmadrészébe és a Rákos-patakán levő malomba beiktassa. A beiktatás meg is történt minden ellenmondás nélkül.*
Röd régen egészen magyar falu volt virágzó nagy nemességgel, melyek közül kiválóbbak voltak Cseh, Bihari, Sebestyén, Kosa, Farkas, Vass családok, melyek nagyrészt kivesztek, vagy elköltöztek onnan, ma is van némi kevés, ref. hiten levő, magyarság ottan, van egy kis imaházuk a Dózsa-udvarban, hova Ajtonból, – melynek filiája – jár le a ref. pap ünnepeken isteni tiszteletre.
Lásd gy.-fehérv. kápt. levélt. Prot. IV. 174. Másol. Kemény Józs. App. Dipl. Tran. IV. 303.
1489-ben bizonyos szentmártoni részjószágot Chaszary (Császári) Zsigmond és testvérei vásárolták meg a reodi (rödi) Cheh (Cseh) nemzetségtől.* 1499-ben Szent-Mártont Torda vármegyében és az ottani halas-tavat Mara János és Albert 32 frtért adtak zálogba Chazary Zsigmond Erzsébet nevű özvegyének.* 1502-ben jan. 25-én II. Ulászló király Budáról bazini és szentgyörgyi Péter gróf erdélyi vajdát rendeli beiktattatni a Torda vármegyei Szent-Mártonba, a mely Chazáry Zsigmond magva szakadtával szállt a koronára s melyet ő a nevezett vajdának adományozott; a beiktatásnak ellene mondott Chazáry Zsigmond özvegye* s ugy látszik, hogy az ellenmondásnak volt is eredménye, mert a vajda kénytelen volt azt az özvegytől külön megvásárolni. Ugyanis 1507-ben Chaszary Zsigmond Erzsébet nevű özvegye Péter bozini és szentgyörgyi gróf, erdélyi vajdának adta el szentmártoni birtokát, a ki abba II. Ulászlónak, 1507. decz. 26-án Budán kelt parancslevelére a kolozsmonostori convent által be is iktattatott, pethlendi Csompó Barnabás, Komjátszegi Balázs, István és zamosfalvi Piskóczy Bernád ellenmondásával;* de hogy ez ellenmondás érvénytelen volt, mutatja, hogy Szent-Márton nevezett vajda kezén maradt mindaddig, mig 1514-ben Totpronai Cherubinnak nem inscribalta, ki abba II. Ulászlónak ugyanazon év nov. 25-én Budáról kiadott rendeletére a kolozsmonostori convent által beiktattatott.*
Lásd Kemény Józs. App. Dipl. Tran. VII. 164.
Ered. Kolozsm. conv. levélt. Közli Kemény József App. Dipl. Tran. IV. 55.
Lásd Kemény Józs. App. Dipl. Tran. VIII. 32.
Lásd Kemény Józs. App. Dipl. Tran. VIII. 97.
Ered. Kolozsm. conv. levélt. Prot. XIV. 275, 325. Másolat Kemény Józs. App. Dipl. Tran. VIII. 183.
Hogy Puszta-Szent-Márton később a Káposztás előnevet is használta, kitetszik Báthory Zsigmond (1589. jan. 25-én Gyula-Fejérvárról kiadott) beleegyezésével megejtett cserevásári okiratból, mely szerint ozdi Baládffy János káposztás-szentmártoni, magyar- és oláhbányabiki és egerbegyi jószágait Sombori László tanácsosnak adta cserébe, ennek somlyó-várdotfalvi és szentléleki (mindkettő Csikban) jószágaiért.*
Ered. Kolozsm. conv. levélt. Prot. XII. 245., 342.
1611. márcz. 26-án Báthory Gábor Szebenből a kolozsmonostori conventnek rendelte, hogy Gilien, másként Boghner Imrét, Kolozsvár város főbiráját iktassa be Szent-Mártonba, két Bányabikbe és a pethlendi Égett erdő nevű erdőrészbe, melyeket előbb Totpronai Cherubin, később Sombori Gábor birtak, de az utóbbi Giliennek örökáron eladta.* Ez az utolsó oklevéli adat, a melyet a régi Szent-Mártonról találtam, melyet, ugy látszik, hogy a II. Rákóczy György letételére bejött törökök dúltak fel s hősileg védekező magyar lakosságát legyilkolták. Ugy keletkezett aztán pusztán maradt határán a mostani oláh lakosságú Puszta-Szent-Márton, a melynek előneve is sejteti a magyar Szent-Márton catastropháját, a mi a hagyományok által is fenn van tartva. Azonban a régi magyar lakosságú Szent-Márton nem a mostani helyén, hanem ott feküdt a rödi-völgy torkolatának jobboldali előhegyén, a hol e mellékvölgy a Rákos-völgyébe beszakad. Ez előhegyet ma is La Beszerikának (templom) nevezik s ott még ma is megvannak egy terjedelmes erőditett templom nyomai, melyet – mint fajunk egyik virágzó telepének emléképületét – tüzetesen ismertetek.
Ered. Kolozsm. conv. levélt. Prot. XIV. 136. Másol. Kemény Józs. App. Dipl. Tran. XIV. 88.
A dombháton magasan feküdt templom szabályszerűleg volt keltezve, az egésznek hossza 30 lépés, miből 8 lépés a szentélyre esett, szélessége 12 lépés, keletnek forditott szentélye félkörben záródott, tehát itt egy a XIII. században épült román stylű egyházról van szó, mely már akkor, a midőn 1332-ben Dezső nevű papja a pápai dézsmák lajstromába bejegyeztetett, fennállott. Ma már csak alapzatának mélyedései s falának alaprakata látszik itt-ott, pedig nem rég ideje, hogy a falak még magasan állottak, de a gazdátlan romokat bontotta s anyagját hordotta, a kinek tetszett; igen sokat hordtak el, a midőn a Hármasnál az ugynevezett Sárga fogadó (mely szentmártoni területén van) épült; legutóbb a hegy alatt levő malomhoz hordották le szép lapos faragott köveit s igy ma csak nyomai vannak fenn, de azok is elegendők, hogy ezen a maga idejében jelentékenynek mondható egyháznak terjedelme, sőt épitészetének alakja és épitési ideje is meghatározható legyen. Sőt e templomrom körüli talajnak figyelmes átvizsgálása még arra is rávezet, hogy ezen magas fekvésénél és a hegyfok meredek voltánál fogva is erős és védhető egyház erőditve is volt, és pedig nemcsak maga a hegyfok, hanem annak alja is, a hol egy még most is alapjában 3–4 öl széles és 2 öl magasságú gátony és mély sáncz futja körül félkör alakban az egész előfokot. E gátony kétfelől felvonult a hegyfokra is és a templomon hátul ikalakban folyt össze.
Ezen fő védvonalnak – mely 2–3 hold kiterjedésű területet kerit be – még más külső védművei is voltak, nevezetesen a hegyfok nyugati oldalán egy másik külső gátony és sáncz húzódik fel, ezenkivül a hegyfok keleti oldalán és hátulján is mély útak, a melyeknek szintén védelmi rendeltetésük volt. Ehhez kell még vennünk azt is, hogy a hegyfok alatt elterülő térség a Rákospatak feldugása által egészen elönthető levén, az ellenségnek ez oldalról való közeledését lehetetlenné tette; hogy pedig ez be volt véve a védrendszerbe, tanusitja az a hatalmas gátlás, mely a Hármason felül 4 öl szélességben és két öl magasságban, a fővölgyet egész szélességében átfogta és egy roppant tóvá alakitotta át, a melynek egyik ága felnyúlt a rödi völgybe is, a mi ekként három oldalról tette megközelithetlenné a hegyfokot. A gátlás most át van szelve, hogy a Rákospatak szabad lefolyást nyerjen s ennek daczára sem száradhatott ki egészben a völgy; még most is mocsárok és tavak tarkázzák azt. Mindezek alapján bizton állitható, hogy Szent-Márton őstemploma nemcsak egyszerű alkalmi védelmet nyujtó templomkastélylyal volt körülvéve, hanem nagy kiterjedésű, erős sáncz és földtöltés övezte s az a völgy elárasztása által egy hatalmas erőddé volt átalakitva, a mely képes volt nemcsak a Szent-Mártoniakat, hanem az egész vidék lakóit is befogadni s az ellenség támadásai ellen védelmezni.
Mikor jött egy nagy török tábor – mond a hagyomány – akkor is idehúzódott Szent-Márton, Kis-Pethlend és a két Bányabükk népe, s megbizva annyiszor biztos védelmet nyujtott váruk erősségében, daczoltak a török tábor és vezér hódolat iránti felszólitásával, mire a felbőszült vezér a védművet ostrom alá fogta; de sokáig megközeliteni sem tudta a hegyfokot körülvevő viz miatt, ekkor a közeli erdőkben talpakat, nagy kompokat állitottak össze s ezeken mentek vad jancsárai ostromra; de a védművek közé vonult nép kigyülve az alsó töltésekre, a jancsárokat mind lelövöldözte s oly öldöklést vitt köztük végbe, hogy vérük veresre festette a tavat s uszó hulláik boriták a viz felületét. A vezér ezen dühbe jövén, elrendelte a gátlások átmetszését; a viz hosszú időn át lefolyt ugyan, de az ostromra vezényelt törökség az iszap és hinárok között megrekedt s az erődből kirohanó magyarság sokat lelőtt és lefejezett közülök. Már-már távozási rendeletet adott ki a tehetetlenség dühétől eltelt vezér, a midőn valamely áruló oláhok – mint a hagyomány mondja – fölfedezték az erődnek leggyengébb hátulsó részét, a hol a viz nem képezett akadályt s csak földtöltés és sáncz fedezte. Nagy kerülő útakon éj idején felvonatta oda a pasha faltörő ágyúit, melyekből reggelre öldöklő tüzelést kezdettek s miután a nagy ágyúlövegek a védfalakat ledönték, rohamra vezette a hősies ellentállás és sok veszteség miatt bőszült jancsárokat. Az erődbe szorult magyarság, férfi és aszony egyaránt – a résekre rohant – s a kétségbeesés elszántságával harczolt; tizszer vetette vissza a törökök rohamoszlopait, de elvégre is a roppant szám győzött s a védők utolsó lehelletig harczolva estek el a sánczok védelmében, a törökök pedig a templomban imádkozó aggokra és gyermekekre gyujták a templomot s ugy Szent-Mártont, mint Pethlendet feldúlták. Nem is volt, a ki felépitse többé, mert népe is megsemmisült. Igy beszéli el a hagyomány a hős védelem és gyászos vég szomorú esetét s ott a hegyfokon fejérlő roppant mennyiségű embercsont – a mit a záporesők a földből kimosnak – szomorúan tanuskodnak arról, hogy a népszáján fenmaradt ez események történelmi becsűek, hogy itt egy szigetvárszerű hős védelem és önfeláldozás oly esetével állunk szemben, a minőkben oly gazdag Erdély multja, a minőknek emlékével a hazarész minden tájain találkozunk, ha nem is a történelem irott lapjain, de igenis a nép tudatában és a mult dicsősége felett őrködő hagyományokban.
E hőskölteményre méltó katastropha hihetően a II. Rákóczy György letétele végett betört török invasio korában történhetett, mert 1611-ben még Szent-Márton és Kis-Pethlend mint faluk léteztek; de azután azok nevével és emlékével többé nem találkozunk a régi okiratokban, mert a mostani puszta-szent-mártoniak nem tekinthetők a hős védők, hanem az ellent rájuk vezetők utódainak.
Mi sokáig ültünk ott a szép és messze kilátást nyujtó hegyfokon, merengtünk a mult dicsőségének e romján s a hősileg vívott harczok emlékezetén. Volt valami, a mi lelkünket ellenállhatlan hatalommal ragadta és kötötte le a most elfeledett és senki által nem látogatott temetőhöz, melynek csontjai ott hevernek szerteszét s a melynek koszorúját senki sem újjitja meg. Hadd gyujtsam fel az emlékezet mécsét, hadd elevenitsem fel századok előtti hősies küzdelmek elhomályosult dicsőségét s áldjam meg jeltelen sirját azoknak, kik a honért s annak függetlenségeért küzdve és halva, kiérdemelték a vértanuság babérkoszorúját.
Legyen megszentelve a névtelen félistenek e feledett necropolissa, itt, Isten házának romjainál.
Visszatérve a Rákosvölgyébe, jobbról egy lakatlan kies völgy van, melyen a Miklecz-pataka törtet le s völgyfeje a Mikestől keletre eső bércztetőig nyulik fel. A táj itt nagyon kies, ugy a mellék- mint a fővölgyet környező lankás bérczeket gyönyörű tölgyerdők koszorúzzák, melyek a bányabükki uradalomhoz tartozván, védve vannak azon pusztitástól, a minek a községi erdők nálunk ki vannak téve s a mely letarolta a völgy közepének egykor szintén dúsan tenyészett erdőségeit.
Jobbról a Nagyerdőnek nevezett gyönyörű tölgyes, balról a La beszerika nevű nem kevésbé szép erdőség koronázza a bérczeket és kölcsönöz a tájnak vonzó küllemet. A fővölgyen pompás országút vonul fel, mely Ferencz császár Erdélyben jártakor épült.* Lépten-nyomon régi halastavak dugái s regényesen fekvő malmok tünnek elő; de nemsokára elérjük Bányabükket, a mely egy balparti mellékvölgybe huzódott be, de udvarházai a völgy torkolatát foglalják el, sőt Bányabükknek egy része áthuzódik a völgy jobb oldalára is, ott van az udvari fogadó és régi postaház* mögött a La paravány nevű s vagy 70 füstöt számláló falurész, a mely az országút kiépülte után keletkezett részint Bányabükki áttelepülőkből, részint odaszállt kanalos czigányokból.* Bányabükk nevével legelőbb egy 1292-ki visszairási oklevélben (reambulatoria) találkozunk, a hol Banabyknek van irva,* azután 1297-ben Baniabyk néven, a kolozsmonostori convent birtokainak határjárásáról szóló oklevél* és ismét 1332-ben, mikor a pápai dézmák regestrumában tekintélyes katholikus, tehát magyar faluként Banabyky néven van bejegyezve.* Nagy Lajos király rendeletére 1368-ban a kolozsmonostori convent határkijárást tart Kolozsvár és a Gerendi Miklós birtokában levő Banabiky közt.*
A régi országút Kolozsvárról nem ezen a völgyön, hanem Ajtonon és Rödön át vonult – a régi római út vonalán – a Nagy-Sóspatak völgyén Tordára, de Ferencz császár Erdélyben jártakor gr. Rédei – kinek Bányabükkön és Koppándon nagy birtokai voltak – kieszközölte a császár itt utazta ötletéből, hogy nem a régi, kissé romladozott útat igazitották ki, hanem a Feleken ki és a Rákospatak völgyén le – az ő jószágait érintő – egészen új országútat csináltak, a mi különben nem esett a közérdek rovására, mert ez új út amannál rövidebb és szilárdabb talajon megy át. A feleki út 1823-ban kezdett épülni 17,587 frt előirányzattal – a mi a tartományi pénztárból előlegeztetett – s 1827-ben végeztetett be.
Itt volt a közép postaállomás Kolozsvár és Torda között 1849-ig, de ekkor a hazafias lelkületű b. Radák Ádámné – mint Bányabükk s igy e postaház tulajdonosnéja – e postaházat potom áron eladta, hogy ne legyen kénytelen oda a kétfejű sast kifüggeszteni; erre aztán a németek bőszültek fel s eltörölték a bányabükki postaállomást, s igy lett Kolozsvár Tordától egy meglehetősen nagy postaállomássá.
Ezek fakanalakat, teknőket, seprűket csinálnak s árulnak Kolozsvártt és Tordán.
Közölve Urkund B. zur Gesch. Sieb. I. 200.
Lásd App. Dipl. Tran. 96. lap. Kemény József gyüjt.
Mikor Saxo András nevű papja 90 denárt fizet, tehát oly sokat, mennyit Torda papjai sem fizettek, ez adat arra, hogy akkori időben nagyon tekintélyes magyar község volt.
Lásd Jakab E. Kolozsvár története I. 59–61. lap.
1441-ben Banabik néven találjuk II. Ulászlónak Pápáról február 22-én kiadott adománylevelében, melylyel azt Bogáthy Péternek adományozta. Ugyane napon és helyen adományozta Bogáthynak Bogáthot, Ludast, Mikest, Selechet (Szelistyét), Tordavármegyében Hillet és Szt.-Jakabot Fejérvármegyében, melyeket Bogáthy János Erzsébet királyné elleni lázadás, tűzzel és fegyverrel való pusztitás miatt notán elvesztett; elrendelte, hogy mindezekbe a kolozsmonostori convent beiktassa.* De ugy látszik, hogy Bányabükk és a szomszédos faluk mégis a Gerendiek kezén maradtak egészen 1529-ig, a midőn János király julius 15-én Lippáról kiadott adománylevelével Kolozsvár városának adományozta Magyar- és Oláh-Bányabükket (Maghyar-Banya-Bykyt és Olah-Bánya-Byky-t), Kolozst és Szent-Mártont Tordavármegyében, melyek Gerendi Péter, Miklós és Márton birtokában voltak, de a melyeket azok a magyar állam és alkotmány ellenével, Ferdinánddal való czimborálásért, hazaárulásért hűtlenségen vesztvén, a korona adományozására szálltak vissza. A király helytartója, Báthory István vajda ennek következtében Tordáról ez év julius 24-én a kolozsmonostori conventnek a beiktatást elrendelte, a minek ellentmondott Gyulai Demeter deáknak Thomory István nevű szolgája, Gerendi András, Benedek, Farkas, Ferencz és Máté nevében, de a kiket a következő vizkeresztnapi vajdai szék elébe utasitottak.* Kolozsvár város vagy nem vehette birtokába, vagy csak rövid ideig birta, mert 1555-ben azt már Apafi Gergely birja s ottan vámot szedvén a kolozsváriaktól, azokat sanyargatta elannyira, hogy Kolozsvár város ez év márczius 17-én a két és hétszék biráinak támogatását kérte ki ezen nagyon terhes vámnak eltörlése végett az országgyülésen, hová a vajda által utasittattak;* de ugy látszik, hogy az országgyülés sem tudta elintézni az ügyet s az Apafiak e vámot Bányabükkről Szent-Mártonba áttéve, továbbra is szedték, mignem János Zsigmond Tordáról 1569. julius 11-én megparancsolta tanácsosa Apafi Gergelynek, hogy Káposztás-Szent-Mártonnál a kolozsváriaktól vámot ne szedjen;* de ugy látszik, hogy még ennek se lett kivánt foganatja s csak azon század végén intéztetett el birói itélettel. Ugyanis 1590. november 3-án Ippi Borsoló János fejedelmi itélőmester itéletileg kimondotta, hogy Apafi Miklós Káposztás-Szent-Mártonnál vámot nem szedhet s meg sem jelenéseért fizet három nehéz súlyú marka büntetést.*
Lásd gr. Kemény Józs. App. Dipl. Tran. V. 201.
Lásd Jakab E. Kolozsv. Tört. I. 616. lap.
Lásd Jakab E. Kolozsv. Tört. II. 62.
Lásd Jakab E. Kolozsv. Tört. II. 163. lap.
5Lásd Jakab E. Kolozsv. Tört. II. 307. lap.
Bányabükköt 1589-ben Baládffy János adta cserébe Sombori László tanácsosnak, ez pedig 1611-ben Boghner Imre kolozsvári főbirónak adta el.
1649-ben mindkét Bányabükk a gyalui várhoz tartozott. Ekkor Rákóczy Zsigmond fiatalabb testvérének, Ferencznek engedte át a fejedelmi beleegyezés hozzájárulásával.* Egy ideig Tököly Imre is birta, utóbb a Rhédeyek, ezek kezéről gr. Mikó Imre birtokába ment át, most Teleki- és Bethlen-birtok.*
Kiber Reg. G. Rákóczi XI. 82.
Bányabükk ma szintén oláh falu, csak egyedül az 5 házhelylyel biró Balogh-család maradt meg magyarnak.
A Rhédeyeknek igen szép kastélya most el van hanyagolva, ugyszintén egykor hires parkja és halastava elpusztulva; a vadászkertben volt dámvadak, szarvasok, őzök kiveszve, az 1848-ban szétriadt őzökből azonban most is kóborolnak az erdőkben.
De én nem elégedtem meg a jelenlegi Bányabükkön való széttekintéssel, a multjára vonatkozó oklevelek ismertetésével. Én kutattam és kerestem s azt hiszem, meg is találtam az iker Bányabükknek régi fekvőhelyeit is. Bányabükkön felül a Rákos patakát keletről egy szép erdőtől koronázott hegyhát kereteli be, melyet Cseresnyés általános névvel neveznek, oldalát Kasszti Domnyi (Asszonyok oldala)-nak hivják. Tetőormán szép bükköserdő, oldalában kitünő épületanyagot nyujtó homokkő fordul elő fekmentes rétegekben, melyet hajdan bányásztak s alkalmasint attól ered a Bányabükk elnevezés. A Cseresnyés északi végénél egy baloldali mellékvölgy nyomul a hegyek közé, ezt ma is Valye Ungurul (magyarok völgyének), azt a helyet, a hol a Rákos völgyével érintkezik, egész a Felek aljáig Rumunyenek (oláh) és egy jobbról beszakadó csermelyt Pareu rumunulujnak (oláhok patakának) hivják. E helynevek arra engednek következtetést, hogy ez utóbbi helyeken feküdt hajdan Oláh-Bányabükk. Ott van most is a Pareu rumunulujban a bányabükki oláh eklézsia kaszálója, hol állitólag régen – mikor a falu ott feküdt – az oláh templom és parochiális ház állott.
Magyar-Bányabükk pedig részben ott feküdt a magyarok völgyében, de kiterjedt a Kastyi Domnyi alatt levő fensíkra is, a mely most Puszta nevet épen azért visel, mert ott állott Magyar-Bányabükk pusztán maradt temploma. Ez egyháznak még 80 év előtt – mint egy 96 éves vén udvarbiró mondja – falai magasan állottak s akkor szedték le, a mikor a gr. Rhédey-udvar istállója és gabonása épült, melyekhez annak szép faragott köveit lehordták; azonban még most is jelöli helyét, sőt egykori kiterjedését, egy 30 lépés hosszúságú bemélyedés, melynek alakzata mutatja, hogy a hajó 20, a szentély 10 lépés hosszú volt, kivehető a szentély köríves záródása s a hajóhomlokzathoz támasztott négyeg toronynak alapfala is. Ez is tehát román izlésű egyház volt s megelőzte azon kort, a midőn 1332-ben Banabyky néven legelőbb találkozunk vele, mint tekintélyes magyar községgel. Sőt e romtöredékekből még azt is kitanulhatjuk, hogy ez egyház igen díszes és fényes volt; mert a most szántás alatt levő Pusztán, közvetlen a templomhely környékén felhalmozott tégla- és mészréteggel bevont kő között nagy mennyiségben fordulnak elő zománczszerű zöldkékes mázzal bevont fedélcserépdarabok; ezek egyikén kidomborodott alakitásban nap és holdat, másikán díszes ágornamentikát találtam, egy harmadikon szépen alakitott levelek és indák közé fogott szőlőgerezdet, a negyediken igen díszes gyöngysoros párkánydíszt, az ötödiken tulipánt. Eleinte azt hittem, hogy ezek valamely régi kemencze vagy kandalló maradványai; de látva azt, hogy mily nagy mennyiségben boritják el a közeli szántóföldeket, azon meggyőződés érlelődött meg bennem, hogy ezen – mindenesetre díszes és kiváló szép zománczú – keramitikák fedélcserépdarabjai, tehát e templom tornya s talán részben hajója is mázos cseréppel volt fedve, a mi régen is csak díszesebb városi templomoknál fordult elő. Ez tehát önmagában is tanusitja ez egyház kiváló díszes voltát, valamint e cserepeknek magyar eredetét is, mert a tulipán magyar ornamentica, a nap és hold a székelyek czímeréből van átvéve. E templom körül is nagyon sok embercsont fordul elő; ugy látszik, hogy ezt is a törökök dúlták fel s az oda menekülteket leölték, hihetőleg a szent-mártoni templom feldúlásával egyidejűleg.
A Pusztán e templomon kivül még más maradványokat is találtam. A templom alatt, közvetlen a Rákos patak medre felett levő magaslaton, egy tekintélyes várkastély elvitázhatlan nyomai láthatók, egy 22 öl hosszúságú és 10 öl szélességű terjedelmes épületnek alapfala tűnik itt fel oly tisztán, hogy még azt is ki lehet venni, hogy az egy nagy termet és kilencz szobát foglalt magában s alsó szögletein kiszögellő négyegbástyákkal volt ellátva. Az alatta volt pinczék beomlott üregei ma is kivehetők. Ezeknek falait is a Rhédey-udvarházhoz hordták el; de mostani nyomaiból is ki lehet venni, hogy az valamely nagy kastélynak maradványa, talán a Bányabükket régen birt Gerendiek, Baládfiak, Somboriak vagy Apafiak palotájának romtöredéke.
Alatta látszik, hogy fényes, rendezett park és kert volt, hatalmas egerfák alkotnak most is egy szép berket. Az ember műve elpusztult, de a természet tovább szövi a maga pompázó tenyészetét.
A fővölgyön tovább menve fölfelé, hamar elérjük a Felekhegy alját, melyen kanyargólag emelkedik fel az országút az Aranyos és Szamos közt vizválasztót alkotó Felektetőre, hol azon 20 oláh család utódainak házai és házikói vannak hegyen-völgyön szétszórva s Felek nevű oláh falut alkotva, a kiket I. Lajos király 1367–1377-ig a felekerdői országút védelmére jobbágyokul adott Kolozsvár városának* s abba ez új telepet teljesen bekebelezte s melyet e város azóta igy is birt 1848-ig; akkor felszabadulván, ez időtől fogva mint Kolozsvár egyik városnegyede, a többi városi polgárokkal egyenlő politikai szabadságot élvez. Városi minőségét se épületein, se lakóinak öltözetén, még kevésbé lehet műveltségi szinvonalán észre venni; olyan az, mint a többi oláh falu s népe se haladott a polgárosodás terén előbbre, mint a mely szinvonalon lehettek Nagy Lajos királyunk által oda telepitett eldődeik. A felettük azóta átviharzott öt század és ez idő alatt a mívelt városi polgársággal való folytonos érintkezés, utóbb az azokkal való egyenjogúság s együttes politikai joggyakorlat, ő reájuk semminemű látható és észlelhető befolyást nem gyakorolt, még csak polgártársaiknak nyelvét (a magyart) sem tudták elsajátitani, a mi pedig naponta csaknem kikerülhetlen életszükségletüket alkotja s nem tudása életmódjukban is nagy akadályul szolgál. Két nagy magyar város művelt és előrehaladott polgársága közepette, sőt egyike művelt polgárságának köteléke közt is megmaradtak eredeti nyerseségükben, vadságukban és butaságukban, ugy, hogy ily példák után e fajt incompatibilisnek kell tartanunk a polgárosodással, annál, ugy látszik, semmi érzék nem létezik annak szükségessége és áldásos volta iránt. Nem kutatom most ennek alapokait, de hogy ez igy van, arról leginkább Feleken győződtem meg, melynek népe és legtávolibb nyugoti havasok közé rejtett faluk népe közt én semminemű különbséget a míveltségi szinvonalra nézve fölfedezni nem tudtam. Itt még szegénységüket se lehet mentő okul felhozni, mert e nép nagy területek tulajdonosává lett 1848-ban, a melyen ha földmivelést restsége miatt kevésbé, de nagy marha- és főleg juhtenyésztést folytat, annak turóját, gyapját és terjedelmes erdőségeik fáját, valamint fuvarát, munkaerejét a közel Kolozsvártt könnyen és biztosan értékesithetvén, lakosai általános jólétnek örvendenek, Kolozsvár számos iskolájában ingyen oktatást nyerhetnének; de azért az egész faluban a papon kivül irni-olvasni senki sem tud. Nem lehet tehát csodálkozni, ha honfi- és polgártársaim egyik részének ily tespedésén elszomorodva, a multban kerestem vigasztalást, a siettem megszemlélni e falunak egy domb tetején szépen fekvő ódon templomát, a mely megérdemli a régésznek figyelmét, valamint az ismertetést is.*
Lásd Jakab E. Kolozsvár Tört. Oklevélt. I. 58–94–95. lapjain. Ily módon volt Kolozsvár 1368-ban Bányabükkel határos, s járatott ki a határ szintén ezen uralkodó rendeletéből.
Annyival inkább, mert Jakab Elek is mellőzte Kolozsvár történetében annak műrégészeti leirását.
A Teleki unitus templom a késő gót kornak egy tisztességes épségben fenmaradott példánya; kis épület, de a mely mégis szép arányai és bevégzett műidomaival egyaránt figyelmet kelthet. Polygon záródású szentélyének boltozata átalakittatott; de megmaradt ez teljes épségében a hajónál, és annak gerinczei és hevederei a késő gót kor modorában tagozvák. Ablak a hossz-szentélyen egy, a hajó déli oldalán kettő van; ezek mind csúcsívesek s csinos idomitású halhólyag díszművezettel (Masswerk) ékitvék. Ezeken kivül a szentélyzáródás egyenes lapján egy ablakrózsa is van, a késő gót kor lángozott díszművezetével. Igen díszesek a teljes épségükben megmaradt kapuzatok. Ezek közül a nyugati főportale csúcsíves bélletét horony és henger tagozza. A déloldali mellékajtó átszelt lóherívvel (gestürzter Kleeblattbogen) záródik, mit horony és díszes vesszőmű keretel be. Külsője, mint az ily kisebb községi templomoknál szokásos, kopár és díszitménytelen, oldaltámjai felül kajácsos leszelés és ily oldaltörésekkel birnak. Ezen műidomok észlelése határozottan mutatja azt, hogy ezen egyház a késő gót korban, tehát a XV. század vége felé épült. Hogy ezen műépitészetileg kifogástalan egyház miként került ide, arra nézve semminemű adat nincsen rendelkezésünkre s magamnak ezt illetőleg megállapodott véleményem. Azt tudom, hogy azon időben, sőt egészen a jelen századig az oláhoknak nem is szabadott kőtemplomokat (különösen faluhelyen) épiteni; de ha szabadott volna is, ők még a nagy népességű gazdag falukban is megelégedtek kicsinke fakápolnákkal. Ugy kell lenni tehát, hogy Feleken a régibb időkben nemcsak oláhok, hanem magyarok is laktak* s ezen minden esetre katholikus hiten levő lakosság számára épithette e templomot valamelyik hitbuzgó gazdag kolozsvári katholikus lelkész, vagy talán maga a város, mert hogy e templom a reformatiót megelőző időben és a katholikus szertartásoknak megfelelő modorban (sekrestyével, énekkarral, mik oláh templomokban szokatlanok) épült, az minden kétségen felül áll; később aztán a magyar lakosság valamely hadjárat vagy csata alkalmával elpusztulván, templomuk az oláhokra maradt.
Ezt abból is következtethetjük, hogy a felekiek tartoztak a királyt és s királynét átutazásuk alkalmával megvendégelni, a mit az oláh kunyhókban bajosan tehettek volna meg. Kellett tehát már kezdetben ott valamely tisztességes lakással biró magyarságnak is lenni. E kötelezettség alól Zsigmond király 1409-ben felmentete. Lásd Jakab Elek Kolozsvár Tört. I. 375–376. lap.
Mert itt a Felektetőn, – a mely meglehetős hadászati fontossággal bir, s egy Kolozsvárt ez oldalról fenyegető ellenség feltartóztatására igen alkalmas hely – régen sok csata vívatott, az több mint valószinű; bár én azok közül csak kettőnek följegyzésére akadtam. Igy Kemény János önéletleirásában* elbeszéli, »A midőn Bethlen Gábor török csapatokkal a Keresztesmezőn táborba szállt, az ország által megunt Báthori Gábor Bethlen kétfelől jövő sergeinek közeledtét megértvén, Kolozsvár felé huzódott; de hátulját (utócsapatját), valami Duna-mellékéről fizetésre jött igen jó gyalogot, a Feleknél érte a tatár. Ott veszett el Csillag Murza nevezetes tatár, az előljáró (előcsapat) hadnak murzája (parancsnoka), a miatt tettek tágitást (visszavonultak), különben sokan vesztek volna az ország hadából (t. i. Báthori Gábor Kolozsvár felé huzódó hadseregéből). Eljövén Bethlen Gábor, mind pedig az ország idegen lévén Báthori Gábortól (őt meggyűlölvén), útat adtak neki Váradra, hol saját borozó pajtásai megölték.« A Feleken másik csata 1658-ban vívatott, a midőn a II. Rákóczy György letételére berontott tatár khán Tordát és a rákosvölgyi falukat felégetvén, Kolozsvár ellen tört. Egy lovas csapat Kolozsvárról elibük ment a Felek tetőre s ott elszánt csatát vivott; s bár eleinte visszanyomta is a tatárok előhadát s azokból igen sokat levágott, a derék sereg roppant tömegei elől kénytelen volt visszavonulni s Kolozsvár kénytelen volt a falai alá vonult tatár khánnak 100,000 tallér váltságdíjt fizetni.*
Szalay kiadás 31-ik lapján.
Lásd Fundgruben II. k. 156. lap
A Felektető határt vet nekem; e pont – a honnan felötlik a Nagy-Szamos völgyének szép madártávlati képe s feltünik az annak szorulatában fekvő Kolozsvár városa – már nem tartozik Torda város környékéhez, legyen az határa és berekesztő zárpontja az én szerény ismertetésemnek.
Vége!
