Ókori pecséttani adatok.
Ókori pecséttani adatok.
A pecsét használata oly régi, mint egyáltalában az irott okmányok kora.
Kézzel fogható, hogy az emberek, rövid földi létük gyarlósága miatt, már ős időkben azon voltak, hogy okmányaik megerősítésének czéljából valamely jelt találjanak fel, hogy haláluk után irataik tönkre ne menjenek; e jelt a pecsétben lelték meg.
De minthogy akaratuknak valamely jel rányomása által már életükben nagyobb nyomatékot adtak, magától érthető, hogy az idők folyamában némely okiratok pecsét által eszközölt, hosszabb időre való állandó megerősítésének szükségessége különböző népeknél kisebb-nagyobb mérvben fejlődött ki.
Ó-Chaldaeá-ban (Babylonban) akadunk az első pecséttani adatokra.
A régészek azt hiszik, hogy azon kemény kőből mélyen bevésett jelvényekkel ellátott s pecsét gyanánt használt, babyloni munkára emlékeztető s ősrégi jellegű ékalakú jelekkel ellátott hengerek az első chaldaeai birodalom korszakából valók.
Ker Porter Rikhárd (1780–1842) egy aláirási pecsét birtokába jutott, mely sajnos megint elveszett, de mely még ideje korán lerajzoltatott. Ezen pecsét valószínűleg a legrégibb sphragistikai emlék, mert Urukh (Urcham = napvilág), az első chaldaeai dynastia hetedik uralkodója (uralk. 2093–2070 Kr. e.) pecsétjének tartják. E pecsét által tudjuk, hogy Urukh Ur és Nipur (Ó-Chaldaea fővárosai) királya volt. – A pecsét a királyt oroszlánlábon nyugvó trónuson ülve ábrázolja; ruházata egyszerű, felső teste meztelennek látszik; válláról szalag lóg rézsutosan, mely az egyszerű tarka széllel biró alsó ruhát összetartja; a jobb karon karperecz van. A király előtt egy nő áll (mutatja ezt a ruhából kilátszó női mell) papi ruhában, tiára van a fején; vajjon a királynő-e ez, mert a középső a két papnő által a király elé vezetett női alakot szintén királynőnek lehetne tartani, meghatározni nem lehet. A pecsétben előforduló hold tanusítja, hogy a királyt a hold személyesítése gyanánt istenként tisztelték; ez esetben a közép női alak Ur városát is képviselhetné, mely a király kegyelmébe ajánltatik. – Az összes alakok bal oldalról kezeiket 90tartják szájuk előtt, hogy a királyt lélekzetükkel ne érintsék.
Ó-Asszyriáról szintén tudjuk, hogy itt a kőfaragás mestersége a tökéletesség nagy fokára emelkedett. Azon hengereken alkalmaztatott ez leginkább, melyeket pecsét gyanánt használtak, s melyekről az által kaptak lenyomatokat, hogy puha tömegen forgatták. Az ábrázolt tárgyak többnyire vallási jelleggel ruházvák fel s rendesen oly szent jelvények vagy isteni képeknek összeköttetései, melyek egy vagy több személy imádási tárgyát képezik.
Ezen hengereken néha még vadászati képek is fordulnak elő.
E pecsétek legtöbbje műérték nélküli apró készítmény; de van elég gondosan készített is, melyeknek finom metszetei s jó rajzai, dimenziójuk kicsinysége mellett a khorsabadi és kujundzsiki nagy basreliefek szépségével is versenyezhetnek.
Egy későbbi krónikás (Anbanus, de Asia lib. 2. cap. 3.) következőleg nyilatkozik az asszyrokról: Minden egyes asszyr pecsétgyűrűt visel s remekül készített jogart, melybe alma, rózsa, liliom vagy valami ezekhez hasonló volt bevésve. A gyűrűt vagy a jogart jelvény nélkül viselni, szégyennek tartották.
A zsidó kútforrásokból tudjuk, hogy Jehudah törzsfőnök – midőn Thamar menyének engedvén, ennek zálogot adott – többi között Thamarnak igérete kezessége gyanánt pecsétjét is adta, s hogy, midőn Thamar később e pecsétet visszaküldé, Jehuda legkevésbbé sem habozott, gyűrűjének átadásánál elvállalt kötelezettségeinek eleget tenni. – Ebből azt látjuk, hogy a gyűrűnek egyszerű átadását egyenlőnek tekintették a pecséttel ellátott okirattal.
A királyok könyvében (I. 21) találjuk: «S a királyné (izraeli Jezabel) leveleket írt férjének Achav nevében, ezeket a király pecsétjével megpecsételte s az ország nagyjaihoz elküldé.» Achav, Izrael királya 853 táján halt meg. Az idegen kézzel írott levelek a királyi pecsét által parancs erejét nyerték.
Krisztus sírja (Máté 27.) lepecsételtetett.
A főalak, melyben a pecsétet a régi izraelitáknál találjuk, a gyűrű.
Pecsétgyűrűnek viselése közdivat volt; a gyűrűben a tulajdonosnak neve s a szentirásból merített mondások voltak bevésve. A gyűrűt nem csak az újjon, hanem szalagon mellükön lecsüngve is viselték.
Egyptomra vonatkozólag a Pentateuch a következőket mondja egyik egyptomi pháraóról: «Lám, megteszlek egész Egyptom főnökévé» s mindjárt ez után áll: «Phárao lehúzta gyűrűjét újjáról s József újjára húzta stb.»
Apepi azon phárao, kinek 61 éves uralkodása alatt Manetho tanúsítása szerint József Egyptomba került s nagyvezér lett; ő a (16.) Hyksosdynastia utolsó tagja (uralk. körülbelül 1700-ig). Vajjon a nagyvezérnek installátiója a királyi pecsétgyűrű átadása által csak a Hyksosdynastia alatt dívott-e, vagy követték-e ezen eljárást még a későbbi honi s idegen egyptomi dynastiák idejében is, ezt meghatározni nem lehet.
A katonai kaszt férfiai oly gyűrűt viseltek, melyben rovar volt bevésve; a főpapok az áldozandó állatokat gyűrűvel szokták megjelölni.
Az e tekintetben létezett méd és perzsa viszonyokhoz az ó héber irodalmi emlékek szintén szolgálnak némi adatokkal.
Dániel könyve (6. 18.) mondja: «S hoztak követ, rátették a verem nyilására s lepecsételtetett a király (méd Darius) által saját pecsétjével. . .» Itt megjegyzendő, hogy az ó héber kútforrásban előforduló méd Dárius másutt nincs megnevezve, s hogy valószínűleg Astyages (Azi Dahaka) méd király fia lehetett, ki atyjának bukása után (559) Kurus, a perzsa győztes kegyelméből az atyai örökségből átvett egyik tartományon mint vazallus uralkodott.
Eszther könyve (cap. 3.) mondja: «A király lehúzá gyűrűjét ujjáról s átadá Hámannak . . . akkor előhivatták a király irnokait s ezek Achasveros király nevében a király satrapáihoz levelet írtak s a király pecsétjével megpecsételték». De midőn később a sors Háman ellen fordult, a király pecsétgyűrűje Háman kezéből máséba jutott, mert a nyolczadik fejezet mondja, hogy a király Hámantól elvett gyűrűjét lehúzván, ezt Mordechai zsidónak adá. Valószínű, hogy az Eszther czímű ó héber regényben előforduló Achasveros király az achaemenida I. Xerxes-nek (perzs. Chsajarsah † 465) felel neg. Habár Achasveros neve s az Eszther czímű könyvben ecsetelt vallási üldözést nemhéber kútforrások nem említik, ezen irodalmi emléknek a sphragistikára való jelentőségét tagadni nem lehet; eléggé kitetszik ebből, hogy a királyi pecsétgyűrűnek átadását az összes ország kormányzójává való kinevezéssel azonosították.
E helyen még a Makkabaeusok könyve is említésre méltó, noha már a görög korszakba esik. E könyv a következőket mondja Antiochos királyról: «S elhivá egyik barátját, Fülöpöt, megtette őt országa főnökévé s átadá neki gyűrűjét.» Itt IV. (vagy epiphanes) Antiochosról († 164) van szó.
Hogy az ó héber kútforrások annyira kiemelik, hogy a nagyvezérjelöltnek a királyi pecsétgyűrű átadatott, arra enged következtetést vonni, hogy ezen eljárás még a héber nemzet politikai önállóságának korszaka alatt is dívó lehetett.
A régi görögök a gyűrűt, tehát a pecsétgyűrűt is többnyire a balkéz negyedik ujján viselték. Az ezen ujjon viselt gyűrűnek Achates volt neve, a mutató ujjon viselté: Koriannos.
91Athenben még a legalsóbb fokú rabszolgáknak is meg volt engedve a vasgyűrűk viselése; minden tehetős szabad negyedik ujján rendesen viselte pecsétgyűrűt.
A gyűrűknek Görögországban nagy áruk volt; részint a faragott kövek (Sphragis, Psephos) művészies munkája, részint a gyűrű medenczéje (Sphendone) miatt.
A hellenistikus korszakból tudjuk, hogy nagy Sándor a perzsák leigázója után az Ázsiának szánt irományokat III. Daryavus, az utolsó perzsa király († 330) pecsétjével, az Europának szántakat pedig saját gyűrűjével pecsételte meg.
A Seleukida dynastia alapítójának pecsétgyűrűjében horgony volt bevésve. – Anyja, Laodike, azt állítá, hogy Apollo isten neki fiút igért s hogy gyermekágyi ajándékul a nevezett istentől oly gyűrűt kapott volna, melynek kövébe horgony volt bevésve; Apollo még azt is megparancsolta neki, hogy a gyűrűt születendő fiának adja át. – Másnap reggel valóban horgony képével ellátott gyűrűt találtak ágyában. E horgony a várt fiú, Seleukos, térdén is látható volt, s tőle örökölte állítólag ezen családi jegyet ugyanazon helyen összes ivadéka. Laodike csakugyan átadá e gyűrűt fiának, midőn ez nagy Sándor oldalán a perzsa háborúba vonult s közlé vele eredetét.
II. Pyrrhos († 271), a nagy epirota király gyűrűjének kövében Apollo s a Muzsák képei voltak bevésve.
Tudvalévő dolog, hogy nagy Sándor halálos ágyán pecsétgyűrűjét Perdikkas vezérének adá át. – Sokan azt következtetik ebből, hogy ezen eljárás által az akkori Görögországban a haldokló jogutódját jelölte ki. Pedig a király halála után az ország jövője felett összehívott tanács eljárása nem igazolja ezen feltevést. Mert Perdikkas a tanácskozás kezdetén a haldokló királytól kapott gyűrűt a trónra letévén, azt mondá: «hogy a királyi hatalom pecsétjét a többi ékszerhez azért teszi, hogy a gyülekezet határozzon a felett, kié legyen a hatalom?» Midőn azon kérdést szellőztették, kinek kezére kellene egyelőre az ország ügyeinek vezetését bízni, pellai Artistonos szólalt fel: «hogy a király, midőn halálos ágyán akkor, mikor a legelőkelőbb makedonok körülötte álltak, éppen Perdikkasnak adta át a gyűrűt, ezzel egyenesen az volt szándéka, hogy az ország vezetésével Perdikkast bízza meg.» Csak most, miután Artistonos magyarázata általános visszhangra talált, mondták ki, hogy Perdikkas vegye le a gyűrűt a trónról.
Minthogy ez esetben a haldokló Sándor gyűrűjének átadását korántsem tartották azonosnak a Perdikkasra ruházott hatalommal, s minthogy erre a király eljárását magyarázó értekezlet összehivása vált szükségessé, nem lehet állítanunk, hogy a pecsétnek a halál előtt történt átadása a végrendelkezéssel azonos dolog volt.
A régi Latinok kis ujjokon könnyű anyagból készített, «aestivus»-nak nevezett gyűrűt viseltek.
A Rómaiak kezdetben egyáltalában csak vasgyűrűket viseltek. Még a lovagok s a szenátorok is viselték ezeket a negyedik ujjon. A fényüzés felléptével vasgyűrűket rabszolgák hordtak, az ezüstből valókat a szabadon bocsátottak, míg az előkelők az arany gyűrüket viselték.
Legelőször éltek ezen előjoggal a szenátus által külföldre küldött követek, később a lovagok és a szenátorok is. – Később csak a fejedelem kegyéből volt szabad arany gyűrűket viselni. Lehetett arra katonai érdemek által is engedélyt nyerni, mert vasgyűrűket minden római katona viselhetett, míg aranyból valókat csak a vezérek, a praetorok, a centuriók s olyanok viselhettek, kiket a vezér vagy a praetor ilyen joggal felruházott.
A szabadon bocsátottak ezen jogot csak a patronusuk akarata s beleegyezése mellett nyerhették meg, de még ha aranygyűrűt hordhattak is, ezzel még nem váltak teljesen szabadokká.
Kezdetben a drágakövek helyett a gyűrűkben csak vasba foglalt apró kődarabokat viseltek; később használták a sardonyx nevű tejfehér, vörös, eres karneolt s más drágaköveket, melyeket a legkülönfélébb vésetekkel díszítettek.
Augustus császár hosszú időn át a Sphynx képét használta pecsétül; ezt pedig a Sphynx hallgatagságával indokolta. – De midőn a császárt tréfákkal illették azon talányok miatt, melyekkel néha az ő Sphynxe tele volt s miután az idők folyamában a rágalmazás is következő szavak alakjában: «mirum non videri, si renata Sphynx non adferret aenygmata» fellépett, elhagyta a császár e jelvényt, s előbb nagy Sándor, később, midőn uralma elég szilárd alapon nyugodott, saját képével élt. Ezt tették Tiberius, Caligula, I. Claudius, Domitián s más császárok is.
Nagyban s egészben mindenkinek szabadságában állt tetszése szerint valamely jelvényt magának választani, hogy akaratját nyilvánítsa; e signum vagy az illető személy nevével vagy ennek tulajdonát képező valamely tárgygyal volt rokonságban.
Sulla gyűrűje Jugurtha, a numidák királyának képével volt diszítve. Egyik szenátornak a Noniusok családjából oly gyűrűje volt, melynek kövét 20.000 sesterciára becsülték, s a mely miatt tulajdonosát Antonius száműzte. Augustuson kívül még számos más is használta nagy Sándor képét a kövekben, mert a skulpturáknak saját családjuk és saját nevükre vonatkozólag kedvező jelentőséget szoktak tulajdonítani.
Claudius császár idejében nem használtak drágaköveket pecsételésre, mi által azok könynyen 92megsérülhettek; hanem aranynyal pecsételtek.
Az imperatorok s az ország előkelői a pecsétgyűrűvel nem csak irományaikat szokták megpecsételni, hanem azon szekrényeket is, melyekben pénzüket, drágaköveiket s más értékes tárgyaikat őrizték. Volt tehát többféle ilyen gyűrű. Voltak pecsétgyűrűk levelekre s nyilvános okiratokra, melyeket azon egyénekre bíztak, kik az iromány ok kezelésével foglalkoztak; voltak aztán olyanok, melyekkel a titkos okiratokat, szekrényeket, pénzládákat s a legdrágább ékszereket rejtő bútorokat s edényeket pecsételték meg s melyeket vagy a tulajdonosok viseltek vagy pedig leghűségesebb embereikre bíztak.
Cicero arra int, hogy a pecsétgyűrű annyira becsültessék, mint maga a személy («sit annulus tuus non ut vas aliquod, sed tamquam ipse» etc.).
Midőn M. Claudius Marcellus és T. Quintius Crispinus konzulok 208-ban Hanniballal szerencsétlenűl háborúskodtak, Crispinus Marcellus halála után ellenségének cselétől félt, ki nemcsak Marcellus hullájának, hanem pecsétgyűrűjének is birtokába jutott. Azért követeket menesztett a szomszéd tartományokba azon figyelmeztetéssel, hogy a Marcellus pecsétjével netalán hamisan megjelölt irományoknak hitelt ne adjanak.
A rómaiaknál szintén akadunk számos esetre, hogy pecsétgyűrűnek a halál előtt történt átadását az örökös designatiójával azonosították. Tiberius császárról mondják, hogy halála előtt egy megbizottját kereste, kinek pecsétgyűrűjét átadhassa, s hogy senkit sem látván, kinek hűségében megbízhatott volna, ujjára húzta s így sokáig csendesen feküdt.
Gyászban és temetkezéseknél az arany gyűrűket (tehát a pecsétgyűrűket is) letették és helyettük vasgyűrűket viseltek. Ugyanezt tették oly szomorú események alkalmából is, melyek az egész köztársaságot érintették.
Haldoklóknak és nehéz betegségben sinlődőknek ujjáról a gyűrűket lehúzták. Helylyel-közzel történhetett ez babonaságból is; így mondják, hogy azon körülmény, mikor Hádrián császár ujjáról a gyűrű magától leesett, egyike volt a császár haláljeleinek. Ennek főoka abban rejlett, hogy a gyűrűk a hullamosók kezébe ne jussanak, mert gyakran tudósítanak bennünket arról is, hogy a hullamosók a gyűrűket eltulajdonították.
A Chattok csak legvitézebb harczosaiknak engedték meg a finom gyűrűket. Gyávák csak akkor nyerhették meg e jogot, ha az ellenséget megölték.
A byzanczi korszakban elég gyakran akadunk a pecsétre s a pecsétjogra.
Zonaras mondja: hogy Theophilos, Manuel szökése miatt megneheztelvén s őt vissza akarván hívni, levelet intézett Manuelhez, melyben esküvel kötelezte magát, hogy megbocsát neki s hogy e levelét arany pecséttel pecsételte meg.
Kedrenos említi: «a császár elfogadta e föltételt s arany bullával megerősítette».
Niketas mondja, hogy egy magasrangú udvari tisztviselő azon czélból, hogy Manuelt még a polgárok is császár gyanánt üdvözöljék, a papságnak egy vörös és arany pecséttel ellátott levelet adott át.
Phranzes (szül. 1401; megirta a Palaeologok történetét 1259–1477.) mondja, hogy a császár sajátkezűleg három keresztet egy oklevélre czinóberrel rányomott s az arany bullát a követ kezébe tette.
A Logotheták (= kanczellárok) kezelték az arany bullák kiállítását. Skylitzes János (byz. történész a 11-ik században) mondja: «a logotheta rendelkezik a mandatumokról s az arany bullákról, melyeket a császár a királyoknak, a szultánoknak s a toparkháknak küld.»
A gallusok és britanniaiak a gyűrűt a közép ujjon viselték.
Záradékúl még annak okáról akarok valamit elmondani, melynél fogva a régiek a gyűrűket többnyire a balkéz negyedik ujján szokták viselni.
Macrobius ezt azzal indokolja, hogy a balkéz ezen helyén a gyűrű legkevésbbé van kitéve a külső erőszakos behatásoknak. – Az egyptomiaknál ezen ujjat majdnem szentnek tartották s illatos kenőcsökkel kenték be, mert összehúzva a «hatos» számot, (szerintük a legtökéletesebbet) ábrázolja. – Appianus szerint ezt azért tették a régiek, mert ezen ujjban oly véredény van, mely egész a szívig elhat.
A legvalószínűbb ok pedig csak az lehetett, hogy a jobb kéz egyáltalában nagyobb mérvben van igénybe véve; a gyakran igen súlyos és nehéz gyűrű pedig annak szabad mozgását gátolná.
Dr. WERTNER MÓR.
