A NEMZETSÉGEKRŐL.
97A NEMZETSÉGEKRŐL.
Honnan merítette Kézai azt az állítását, mit krónikájában többször is hangoztat, hogy t. i. a tiszta magyarság, – kétségtelenűl a honfoglaló ősök utódjait értvén e kifejezés alatt, – az ő korában sem több, sem kevesebb mint 108 nemzetségből állott,* határozottan meg nem mondhatjuk, s egyáltalában kevés súlyt fektetünk reá, – tény azonban, hogy az őt forrásúl használó krónikák mind általvették, s a mester tekintélyére való hivatkozással történet-irodalmunkban csaknem napjainkig fentartotta magát ez a vélemény; sőt mióta Horvát Istvánnak sikerült is 68, nézete szerint gyökeres magyar nemzetséget kimutatni,* meg-megújul a törekvés, mit egyik jeles történetírónk találóan a bölcsek kövének kereséséhez hasonlít,* kiegészíteni ezt a hagyományos 108 számra,* vagy pedig – a mennyiben újabb időben erre nézve alapos kételyek támadtak – teljes sorozatát állítani össze a nemzetségeknek. Tapasztalhatjuk még ma is, mily nagy gyönyörűségére szolgál egyik másik kortársunknak, ha ösmeretlen nemzetséget böngészhet ki az oklevelekből, egy-egy eltemetett tégláját hozván napfényre a hajdankor tisztes épületének.
M. Florianus: Historiae Hungaricae fontes domestici. Pars I. vol. II. p. 57. Centum enim et octo generationes pura tenet Hungaria et non plures. Ismét p. 97.
Horvát István: Magyarország gyökeres régi nemzetségeiről. Pest 1820.
Pauler Gyula: Szent István és alkotmánya. Századok 1879.
Podhradczky József a Kézai krónikájához függelékül adta; Cseh János a Tudományos Gyűjtemény 1828. 5. k.
Pedig a dolog természetéből foly – a mint az újabb történelmi vizsgálódások határozottan ki is mutatták,* – hogy e törekvés sohasem fog sikerre vezetni, mert az annak alapjául szolgáló de genere és generatio kifejezések a középkori társadalom minden osztályában előfordulnak; s míg eképen önként érthetőleg nem a nemesség kizárólagos jelölésére szolgálnak, addig az oklevelek kétségbe nem vonható tanusága szerint, vonatkozásaikban is hol a nemzetség, hol annak alfaja, a ma úgynevezett család értelme lappang. Az egyedűli ösmertető jel tehát – mondhatnám az eszköz, határozatlan értelmű, ingadozó és megbízhatatlan levén, mint a középkor terminologiája általában, magától értetődik, hogy maradandó becsű következtetések alapjául nem is szolgálhat; s minthogy benne a fölvetett kérdésre nézve biztos támpontot nem nyerünk: le kell mondanunk a reményről, hogy a nemzetségeket összeállíthassuk. – Azonban föltéve, de meg nem engedve, hogy ezt valami úton-módon mégis sikerülne elérnünk, haszontalan munkára vesztegettük vala időnket, fáradságunkat, mert mint az alább következőkben bebizonyítani törekedünk, az oklevelekben előforduló nemzetségeket az ős államszervezettel tényleges kapcsolatba ma már nem hozhatjuk. – Az eredmény tehát igen kétes becsű lenne akkor is.
V. ö. Szabó Károly: A magyar vezérek. kora. Pest 1869. 24. lap. – Pauler Gyula i. m. – Pesty Frigyes A magyarországi várispánságok története. Budapest 1882. 69. és 178. l.
98Nem szabad tehát figyelmen kívül hagynunk, hogy nemzetségi viszonyokat tartalmazó oklevelek csak abból az időből maradtak reánk, mikor ez az intézmény már megszünt az állami élet tényezője lenni s midőn már a de genere és generatio kifejezések, tágasabb anyagi és szűkebb értelmi körben a nemzet legalsó osztályában is a szorosabb vérségi együvé tartozás jelölésére szolgáltak, azaz a firól fira való leszármazást jelentették csupán és nem az ős államszervezeten alapuló viszonyokra vonatkoztak. Ezzel azonban pusztán a tényeket konstatáljuk úgy, a mint azok bizonyos időben léteztek, melyből még világért sem lehet következtetést vonnunk a multra, mert hisz nagy elfogultság volna tagadni, hogy az emberek ugyanazzal az elnevezéssel egykor egészen más fogalmat ne fejezhettek volna ki.
Így vagyunk a nemzetség szóval is. Az elnevezés, mint az ős alkotmány emléke még sokáig egész napjainkig él, mikor már eredeti fogalma változott, módosult s végre teljesen átalakulva reánk szállott; és a köztudatból lassanként még az is elenyészett, hogy a nemből (tribus) s lemenőleg a nemzetségből (de genere) való származás eredetileg elválaszthatlan volt a nemesség fogalmától és viszont a nemesség is föltételezte a nemzetségből való származást.*
Pauler véleménye szerint is a nemes szó «régente nálunk is, mint más népeknél, egyenlő lehetett azzal, mit ma a nemzet tagjának, honpolgárnak nevezünk» i. m. a nemzet, később a sz. korona tagjai, azonban csak szabad emberek voltak.
Ebből kifolyólag, a mennyire téves tehát véleményünk szerint az a fölfogás, hogy az oklevelekben szereplő nemzetségek, mint ilyenek, egyenesen az ős nomád törzsek maradványai volnának, épannyira indokolatlan lenne átalában véve tagadni a nemzetségi szervezetet, mint az állam és társadalom alapját – egyedül azért, mert okleveleinkben azok az egy személytől való származás értelmében csupán vérségi kapcsolatot jelentenek, nem pedig az ugynevezett törzs vagy clan rendszer alkotó elemeit képezik.
Megérdemli ez a kérdés, hogy kissé bővebben foglalkozzunk vele, bárha az elmondandók új dolgokat nem foglalva magukban, mindössze is a tárgy körül felmerülő fogalmak tisztázására szolgálhatnak.
Szokássá vált azt mondani, hogy midőn a honfoglaló magyarság a Duna és Tisza térein államot alkotott, midőn Géza vezér a hódításban résztvevő nemek vajdáinak, az úgynevezett törzsfőnököknek hatalmát véres harczok utána maga kezében összpontosította: a törzs-szervezet teljesen felbomlott s megszünt az államban politikai és társadalmi tényező lenni.* Ez állításnak merev 99szabály gyanánt való alkalmazása sok következetlenségbe sodorná az embert. Mert kétségbe vonhatatlan tény ugyan, hogy a vajdák hatalmának megszüntetésével a törzsek között fennállott szoros kapcsolat, mondhatnám szerves összefüggés nagy mértékben meggyengült, de ebből még nem következik, hogy Géza és István reformjai a törzs-szervezetet nehány esztendő leforgása alatt teljesen megsemmisítették volna. – Mert míg egyfelől a letelepedés óta a birtokviszonyokon alapuló oly messze szétágazó gyökerei voltak már annak, hogy ezeket pár év alatt erőszakkal kiirtani nem lehetett, de nem is lett volna tanácsos, addig másfelől teljesen megsemmisíteni az ősi intézményeket, mielőtt az új állami és társadalmi szervezet a gyakorlati életben felmerülő minden szükséglethez képest elegendő organummal rendelkeznék: magában véve sem mutatott volna államférfiui bölcseségre, nem is említve azt, hogy az erőszakos változtatás sokkal nagyobb mérvű ellenállást idézett volna elő a nemzet részéről, mint a minőnek történeti emlékeinkben nyoma van. – Aránylag hosszú időnek kellett tehát elmulnia, míg az ős államszervezet nem is annyira megsemmisűlt, mint inkább beolvadt az új intézményekbe, melyek aztán – talán ebből az okból is – idegen eredetük daczára a magyar nemzeti genius alkotásainak eltörülhetetlen sajátságait öltötték magukra; s még első királyaink korában úgy a köz- mint a magánélet minden irányú nyilvánulásában határozottan felösmerhetjük más tényezők mellett, a nemzetségi szervezet működését is.
Salamon Ferencz «A magyar hadi történethez a vezérek korában» cz. különben sok tekintetben becses értekezésében föltétlenül tagadja a nemzetségeket «mint az állami és társadalmi szervezet alapjait», majd tovább menve elfogadja ugyan, de nem a származás szerinti értelemben, hanem pusztán «taktikai egységekül». Véleménye szerint a nemzetségi szervezet még az ős hazában fölbomlott, s e nagy változást a bessenyő pusztítás okozta volna, mely minden más köteléket széttépve, a magyar nemzetet egy mai huszársereghez tette hasonlóvá (i. h.). Salamon a beköltöző magyarokban csak dandárokat és századokat, parancsnokokat és közkatonákat lát a vezér főhatalma alatt s e jelenséget az összehasonlító ethnographia segítségével úgy igyekszik megmagyarázni, hogy miképen a bessenyöknél, azonképen nálunk is «a nagyon különböző kisebb-nagyobb törzseket egy központi hatalom osztotta fel 8 (illetőleg hét) nagyjából egyenlő részre», mondhatnók ugyanannyi hadosztályra, melynek körén belül kisebb taktikai egységek léteztek volna. A vezérek korabeli társadalom Salamon szerint állott először gazdagokból, kik egész taktikai egységeket állítottak ki, másodszor birtokos szabadokból, a kik szövetkezve állítottak ki egy taktikai egységet, végre vagyontalan szabadokból, «kik más kenyerén szolgáltak» (i. h.).
Minthogy jelen tanulmányom szűk keretében nem lehet czélom a nemzetségi szervezettel általában véve foglalkoznom, különben is Salamon elméletében oly nagy szerepet játszik a tiszteletet parancsoló «taktika», magam részéről nem is merek annak bővebb fejtegetésébe bocsátkozni s bár szivesen elösmerem, hogy ez igen genialis, tetszetős sőt talán valószínű is lehet, de mégis csak elmélet, és nem látom át, miért lenné több jogosultsága, mint az ellenkezőnek. – Ebből kifolyólag, ha szinte el is fogadnók azt, hogy a központi hatalom, melyet Salamon már a bessenyő pusztítás után korlátlannak állít, a honkereső nemzetet tekintet nélkül ősi társadalmi szervezetére, a legnagyobb önkénynyel 8 törzsre, dandárra osztotta, mégsem tudjuk belátni, hogy az állandó megtelepedés óta – amennyiben Salamon is beösmeri, hogy a hadtestek «a táborban és otthon külön területen együtt legeltették lovaikat» – az állam és társadalom más alapokon fejlődhetett volna, mint az együtt lakás, együtt élés osztatlan közös birtoklás alapjain. Nem hihetjük, hogy az egyesek békében másnak engedelmeskedtek volna, mint a kinek zászlója alatt, a kinek «kenyerén» harczoltak, és ha a gazdagok egyes hadosztályokat önállólag vezéreltek, sőt a parancsnokságot utánnuk még fiaik is örökölték (i. h.), a letelepedés után az ideig óráig tartó béke napjaiban is megtartották főhatalmukat katonáik felett, saját hadosztályuk, ha úgy tetszik az illető taktikai egységek főnökei, vajdái lettek. – Szemben állunk tehát a nemzetségi szervezettel s ha még ehhez hozzá számítjuk, hogy a magyaroknál, mielőtt a bessenyő pusztítás üres lapot csinált volna a társadalomban, a nemzetségi szervezet Salamon szerint is virágzott, közel jutottunk a kérdés megoldásához, mert nekünk sem jut eszünkbe azt vitatni, hogy a törzs és nemzetség kötelékein belől a legszorosabb vérség, kizárólag a fiuról fiura való leszármazás uralkodott volna, s viszont pusztán csak azért, mert a nemzetségi szervezetet nem tudjuk bele illeszteni abba a képbe, mit magunknak harczoló őseink csatarendjéről alkottunk, nem mernők tagadásba venni, merő agyrémnek állítani azt az intézményt, mit az államban és társadalomban élni, működni látunk. Századak 1876. IX.
Több példát hozhatnék föl ennek igazolására, de hogy egyebet ne említsek, ha már kénytelenek vagyunk beösmerni, hogy az alsóbb fokú-igazságszolgáltatást a nemzet szabad tagjai felett a Szent István alkotmányának megszilárdulása után is szükségképen a nemzetségek előljárói gyakorolták és a kisebb nemességnek vezérei – a minthogy nem is történhetett másképen – szintén ők, a nemzetségi főnökök voltak:* akkor el kell ösmernünk, hogy a törzsszervezet a királyság daczára még mindig tényező az államban, mert hiszen a szó valódi értelmében vett törzsek felbomlottak ugyan, de a nemzetség nem más, mint a törzsnek elágazása, s tevékenységében ugyanazok az elvek, alsóbb fokon, szűkebb hatalmi körrel érvényesülnek.
V. ö. Pauler i. h. és Hajnik Imre: Magyar alkotmány és jog az Árpádok alatt. Pest 1873. 152. 153. 160. s k. l. Hajnik a jogtudós éles szemével látja, hogy az alsóbbrendű törzsbiróságok, a tulajdonképeni törzs-szervezet felbomlása után is föntartották magukat és működtek, s az a körülmény, hogy épen az igazságszolgáltatást, a végrehajtó hatalmat gyakorolták, bizonyítja legjobban, hogy az álladalmi életben még mindig tényező volt a törzsszervezet.
Megszünt tehát a törzs vagy nemzetségi szervezet, ha az egyes törzseket úgy képzeljük, mint az állami és társadalmi szervezet alapjait, mely a hadügy, közigazgatás, biráskodás, szóval a ma úgynevezett felségjogok összességét a központi hatalommal egyetértőleg, de attól teljesen függetlenűl gyakorolta;
létezett, ha az ős alkotmány egy organumának tekintjük, mely már nem legfontosabb, nem is elsőrangú tényező ugyan az állami és társadalmi életben, de vajdája az államfő és saját törzsének tagjaival szemben – a maga szűkebb körében – még a közigazgatást, igazságszolgáltatást, hadügyeket stb. autonomiával gyakorolja, e mellett azonban a központi hatalomnak – bizonyos tekintetben független – közege is.*
Ha a nemzet szabad tagjai, a nemesek, a királyság első századaiban el nem ösmerték a nádort birájuknak, sőt ettől való függetlenségüket törvénybe is igtatták (Sz. László III. 3), önkényt értetődik, hogy a nemzetségek előljárói – kiket Hajnik következetesen törzsbiróságok nak nevez, – a központi hatalom jóváhágyásával gyakorolták az igazságszolgáltatás jogát, s így annak elösmert, de autonom közegei voltak.
Ha az első értelemben vett törzs-szervezet fölbomlásának okait keressük, jóllehet a világon sokkal csekélyebb fontossággal biró események is számtalan, gyakran a vizsgáló által nem is 100konstatálható, inkább sejtett okokra vezethetők vissza, – rá kell mutatnunk többek között a királyság megalakulására, mely külső, és nemzetünk állandó megtelepedésére, vagyis inkább a kóborló nomád élettel való szakítására, mely annak – nem közvetlenűl bár, de következményeiben – belső okát szolgáltatja. – A dolgok természetes rendje szerint, mennél nagyobb tért hódított az államban a központi hatalom, annál csekélyebb jelentőségűvé váltak a törzsek s mennél inkább érezni kezdték annak körén belől az egyes nemzetségek, hogy ne határozottan egyénekről szóljak, azt a rendkívüli előnyt, mely a földhöz való magántulajdonban rejlett: annál erősebben támadt föl bennük a vágy, kibontakozni, függetlenné tenni magukat a törzs kötelékei alól.
E két tényező hatása alatt kezdetét vette a nemzet állami és társadalmi átalakulása, melynek lefolyásában bizonyos főbb mozzanatokat határozottan ki lehet jelölni.
A honfoglalást követő időszakban a közös véren szerzett s a megszállás elévülhetlen jogán birt föld közös tulajdona volt az illető törzs, vagy hadi értelemben dandár tagjainak,* s az ide oda való kalandozás közben, melynek irányát és idejét részint a legelő-szükség, részint a közös hadi vállalatok határozták meg, nomád őseinknek igényeit – könnyen érthetőleg – a tulajdonjognak, ha ugyan szabad ez ellenmondással élnem, mikor törzsvagyonról van szó – csak ezen a módon való gyakorlása elégíthette ki. – Midőn azonban hordozható sátraik helyett állandó lakásokat építettek, majd lassanként községekké alakulva a béke napjaiban a föld míveléséhez láttak a szorosabb kapcsolatban élő egyes nemzetségeknek élénken kellett érezniök annak szükségét, hogy a művelés alá fogott területeket lehetőleg kiválasszák a törzsvagyonból, másfelől pedig belső ügyeiket is a gyakran távol lakó főnököktől függetlenűl intézzék. Midőn pedig az egyéni törekvések határozottabb irányt vettek, s az ember mint individuum mind jobban-jobban igyekezett kiválni a közből, személyére, vagyonára nézve az érdek-összeütközések már kikerülhetetlenekké váltak, s a törzs-szervezet sem a társadalom, sem a kezdetleges állam igényeivel nem volt kiegyeztethető többé, úgy hogy mire Szent István korához érünk, a nemzetségek már kibontakoztak a törzs lenyügöző kötelékei alól s az «egész taktikai egységek», – hogy Salamon szellemében szóljak – kisebb taktikai egységekre kezdtek bomladozni és önálló tevékenységük élesen jelölt körvonalaiban lépnek elénk.
Körülbelől azt is mondhatnók, a hogy a hadszervezet a letelepedés után, szóval a béke napjaiban, mint törzsszervezet érvényesült, a mi különben fordított viszonyban is alkalmazható, mert véleményem szerint e két dolgot különválasztani épenséggel nem lehet.
Ez körülbelől a vázlatos fejlődés első stadiuma. Önkényt értetődik, hogy ez által jelentőségükből az államban igen sokat veszítettek, de másrészről fejlődésüknek természetes útjára tereltettek. E fejlődés menete pedig szükségképen az állami és társadalmi átalakulásokkal egyenletes irányban haladt, néha épen útat mért azok előtt, és kiindulási pontját Sz. István azon törvényében találhatjuk, mely a földbirtokot magántulajdonnak nyilvánítván,* a felett bizonyos fokig a szabad rendelkezés jogát is elösmerte.* Már a nemzetségi szervezet nem igen szolgálhatott ebben az időben az egyéni törekvések buzdítására, másfelől azonban bátorság, hadra termettség, kiválóbb testi és szellemi előnyök az új alkotmány körén belől legalább is úgy, ha nem jobban érvényesülhettek, s tapasztalhatjuk, hogy míg a szorosabb értelemben vett törzs-szervezetet az egyeduralom megszilárdulása és az állandó letelepedés, addig a nemzetségek belső kapcsolatát s az ebből eredő minden viszonyt a tulajdonjognak szabályozása semmisítette meg. E dolgok azonban sajátképen egymásra utalnak s bajos lenne meghúzni a vonalat, hol az első befolyásának határa végződik s az utóbbié kezdetét veszi.
«Rá állottunk az összes tanács kérésére, hogy ki-ki legyen mind saját jószágainak, mind a királytól vett ajándékoknak ura míg él… és halála után fiai hasonló uri joggal birják e jószágokat.» Sz. István törvénye II, 2. Szalay László fordítása szerint.
«Királyi hatalmunknál fogva rendeltük, hogy kinek-kinek szabadságában álljon a maga javait, neje, fiai és leányai vagy az egyház között felosztani stb. U. o. VI.
A törvény, mely Kálmán óta a fiunak atyja, a testvérnek testvére után való örökösödését biztosította, sőt a szerzeményi javak felett föltétlen rendelkezési szabadságot engedett,* megkezdé a 101belső rombolást a nemzetségek kebelében, lerakván egyszersmind az új állami és társadalmi szervezet alapjait. – Helytelen dolog lenne azonban Kálmán e törvényét olyannak tekintenünk, mely a királyi hatalom növekedését czélozván, öntudatosan a nemzetségi szervezetnek megsemmisítésére irányult volna. – Mert hiszen a nemzetségeknek megmaradt csekély hatalma nem hogy összeütközésbe jött volna a királyi tekintélylyel, melynek varázsa, midőn Szent István fejét dicsfénynyel környezé az egyház s Lászlóban a lovagi és keresztényi erények mintaképét csodálta a nemzet – napról napra növekedett, – sőt inkább az ifjú államgépezet tagadhatlanúl sikerrel alkalmazta czéljaira az ős alkotmány egyes organumait.
Kálmán törvényei a Corp. Jur.-ban. Cap. 20, § 1. Cap. 21.
A tulajdonjog szabályozása a társadalomnak egy régen érzett szükségén segített s létrejöttét legfőképen opportunitási okokra vezethetjük viszsza; s midőn a nemzet szabad tagjai korlátlan uralmába lépnek jószágaiknak, miket eddig-jóllehett már István oltalmazta a magántulajdont, – úgyszólván csak haszonélvezettel birtak, eljutottunk a fejlődés, illetőleg az átalakulás második stadiumának zárkövéhez, mely az ős nemzetségi szervezet végleges elenyésztét jelzi.
Látjuk tehát, hogy az ős állami szervezet nem rohamosan, nem egyszerre, de ha szabad e kifejezéssel élnem, úgyszólván izenként halt meg, észrevétlenűl olvadva be az új állami és társadalmi életbe, általvivén oda a maga fogalmait, jellemző sajátságait, s megszabván egyszersmind a további fejlődés irányát is.
Érdekes dolog, hogy a nemzetség szóval okleveleinkben akkor találkozunk legelsőben, mikor az már nem volt többé az állami élet tényezője, s az elnevezés egészen más fogalom jelölésére szolgált. – Ebben az időben már föltétlenűl igazat kell adnunk Salamonnak, midőn a nemzetségekre vonatkozólag így szól: «a nevek csak traditiók voltak a régi értelemben, a lényeg elenyészett».*
Salamon Ferencz. i. h.
Kálmán törvényének legelső következménye szükségképen egy országra szóló osztozkodás lett, mely a közös vagyont a nemzetségek egyes tagjainak kizárólagos magántulajdonává tette. Mondanunk sem szükséges, hogy a földbirtok az ország különböző részeiben elszórtan feküdt s e szétdaraboltságot növelhette az is, hogy a Sz. István által kiváló egyéni szolgálatok fejében ajándékozott jószágok, az első foglalás alapján birt örökségekkel, a nemek szállásaival (descensus) egyenjoguaknak tekintetvén, véleményem szerint legtöbb esetben még – legalább ott, hol a viszonyok megengedték – a nemzetségi szervezet korlátai között s nem föltétlen tulajdonjoggal birtokoltattak. Legtöbb esetben mondom, de nem mindig, mert az ellenkezőre is számos példát találhatunk, jólehet mikor tapasztaljuk, hogy még a XIII. század végső tizedeiben s a XIV. század elején az okleveles értelemben vett nemzetségek tagjai örökségeiket – csupán a legszükségesebb osztozkodásra szorítkozva – igen gyakran közösnek hagyják: joggal feltehetjük, hogy az osztatlan közös birtoklás elve – a tulajdonjogot oltalmazó törvények daczára – a nemzetségi szervezet végleges fölbomlásáig többé-kevésbbé érvényesült.
Sokkal kevésbbé ösmerjük azonban a nemzetségek belső életét, semhogy a közös vagyom haszonélvezetének módjáról – mit ebben az időben már sehogy sem lehetett összeegyeztetni az igazság és méltányosság elveivel – határozott fogalmunk lehetne s így természetesen annál a kérdésnél is csupán feltevésekre szorítkozhatunk, hogy a Kálmán törvénye következtében létre jött osztozkodásnál minő szempontok voltak irányadók, egyedűl magát a tényt konstatáljuk s öszszegezvén annak következményét, a beállott változásokról tiszta, világos képet alkothatunk magunknak.
Midőn egy nemzetség kebelében megszünt az osztatlan közös birtoklás, megszünt egyszersmind annak tagjai között a szorosabb kapcsolat, az együvé tartozás érzete is. Az osztozkodó feleknek miután igen gyakran egyik a Dunántúl, másik a Tisza vidékén fekvő birtokon telepedett meg, nem állott többé érdekükben nyilván tartani a közös törzsből való származást s megőrizni híven a százados kapcsolat tudatát. Elvesztette az már minden jelentőségét, s a gyakorlati életben semmi értékkel nem birt többé, s nem lévén reá szükség, úgyszólván létjogosultsága is elenyészett. Szűkebb érdekkörök támadtak a társadalomban s az emberek azok körül csoportosultak. – A beállott változásnak szükségképeni következménye lett, hogy az osztozkodó felek egyenes leszármazóinak vérségi együvé tartozásuk kitüntetésére 102oly eszközről kellett gondoskodniok, mely a közös birtokhoz való igényeiknek a változott viszonyokhoz képest jogosultságot szerezzen. – Ebből a czélból rendesen megnevezték azt az ősüket, ki a nemzetség kötelékeiből kilépve, mint első önálló birtokos szerepelt, a szükséghez képest ettől való leszármazásukat bizonyították s az ő nemzetségéhez számították magukat. Ha ezt az őst p. o. – Tordának vagy Zoárd-nak stb. hívták, utódjaik esetről esetre «de genere Torda» vagy «Zoárd» elnevezéssel éltek.
Idáig jutva, határozottan tagadnunk kell, hogy ez oklevelekben sűrűen előforduló «de genere» kifejezés, közvetlenűl nyomról nyomra nemzetünknek Ázsiából hozott ős állami és társadalmi szervezetére vezethetne vissza bennünket, más szóval, hogy az emlékeinkben megőrzött s még ma is nem kevés rátartással emlegetett «nemzetségek», a honfoglalásban résztvevő törzsek, illetőleg ezeknek elágazásaival, biborban született Konstantin szerint a magyar nemzet γενοσ-aival, névleg úgy mint lényegileg – test és vér szerint a mint a közhit vallja – kivétel nélkül azonosak lennének. – Új szavak használata által nincs szándékomban e különben is sokat vitatott kérdést még bonyolódottabbá tenni, de hogy az elnevezésben is kitünjék az a nagy különbség, mely a fogalomban tényleg létezik: azt az intézményt, mely mint az állami és társadalmi szervezet alapja már a XII. században végkép elenyészett: ősnemzetségi szervezetnek, képviselőit ősnemzetségeknek nevezném, szemben az okleveles nemzetségekkel, melyek a XIII. és XIV. században fordulnak elő nagy számmal; s míg amannak eredete a magyar nemzet ős hazája és eredetének ködös távolába vész el, s emlékezetét még határozott nevekben sem újíthatjuk föl,* addig az utóbbi csaknem kivétel nélkül rövidebb családfát mutat föl, egy személyre, köznemzésre vezethető vissza, s bár nincs kizárva annak lehetősége, hogy törzsöke már Sz. István korában élt, de közönségesen csak a XII. század második felében, vagy azon innen alapította meg a maga nemzetségét.
A hét törzsnek elnevezését körülbelől tudjuk, de legtávolabbi fogalmunk nincs arról, hogy a nemzetségek ily külön, önálló nevekkel birtak-e, vagy esetről esetre az illető főnökök neve volt e tekintetben irányadó.
Ezzel azonban nem azt akarom mondani, hogy az ős nemzetségek az okleveles nemzetségekkel egyáltalában kapcsolatba sem hozhatók, ellenkezőleg, a mennyiben az egyesek legtöbb esetben annak kebeléből váltak ki és lettek saját nevükről nevezett önálló nemzetségek alapítói: világosan látom az összefüggést közöttük, mint ok és okozat között. – Természetes dolog, hogy az ok és okozat közötti összefüggés tétele nem alkalmazható minden oly esetben, a hol nemzetségről van szó, és határozott meggyőződésem szerint az okiratok és történeti kútfőinkben előjövő nemzetségek, illetőleg családok a de genere kifejezés tekintetében, sokkal csekélyebb fontosságot érdemelnek, mint a minőt eddigelé szokásban volt nekik tulajdonítani. – Mondanunk sem szükséges, hogy vannak oly nemzetségek is, melyeknek alapítói, várjobbágyi, udvarnoki, vagy más, néha alsóbbrendű szolgálati állapotokból emelkedtek nemességre, s minthogy századok multával az ős származás lassanként feledésbe ment, az utódok hivatkozva erősen a kétes becsű «de genere» kifejezésre, a honfoglaló magyar törzsek sorai között keresik eleiket, pedig hát a középkorban igen gyakran találkozunk oly egyénekkel, kikről nem tudnók ugyan bebizonyítani, hogy valamely nemzetségből származtak volna, mindazonáltal már igen korán nagybirtokú s mi ezzel egyértelmű, előkelő nemesek, főurak s nem ritka esetben nádorok, országbírák, szóval legfőbb méltóságok viselői voltak.*
Számos példát lehetne erre vonatkozólag az oklevelekből idézni, azonban tér szűke miatt csak egyet említek. Debreczeni András comes fia Dózsa (Theodosius magyarosítva) 1317-ben Bihar és Szabolcs vármegyék főispánja, 1319-ben erdélyi vajda, 1322-ben nádor s az ország egyik legnagyobb birtokosa volt, és a róla fenmaradt vagy általa kiadott oklevelek között nincs egyetlen, mely nemzetségéről felvilágosítást nyujtana. Gyanítják ugyan czímeréből, hogy az Aba nemzetségből származott volna, de ez szerintem még kevesebb alapossággal bír (Arch. Értesítő 1878. 115), mint az a másik vélemény, hogy t. i. a Káta nemzetség tagja volt (Zichy-okmánytár, II. k. előszó).
Tapasztalhatjuk, hogy az egyesek keresztnevük mellett leginkább csak akkor használják a «de genere» jelzőt, mikor ezt a szükség, bizonyos ünnepélyes alkalom, vagy egyéb kivételes körülmények indokolják, p. o. mikor ősi javaikon osztozkodnak, ha azokhoz való jogos igényeiknek 103érvényt akarnak szerezni, szóval perlekednek, ha fontosabb esetekben megkülönböztetésük egy vagy más okból szükségesnek látszik; sőt nem egyszer az okleveleket kiállító hiteles személyek, a káptalani vagy királyi jegyzőknek puszta szeszélye is irányadó e tekintetben, a mi bizonyára nem így történik, ha a nemzetségből való származásnak, a vérségi együvé tartozásnak csak magánjogilag indokolható jelentősége helyett, valami nagy fontosságot tulajdonítanak, ha pusztán az előkelőség szempontjából is. Igen gyakran csak a véletlen dolga az, hogy valakinek nemzetségéről tudomással birunk.
Önkényt értetődik tehát, hogy midőn a kortársak jelentéktelen dolognak tarták, mely a társadalomban semmi előjogot sem biztosított, a nemzetségből való származásnak ugyanabban a korban az ország más nemeseivel szemben mi sem tulajdoníthatunk semmi fontosságot, mert legjobb meggyőződésünk szerint a «de genere» kifejezés, minden más vonatkozás nélkül, pusztán az állandó vezetékneveket pótolta.
Hogy világosabban s lehetőleg szabatosan fejezzem ki magamat, az oklevelekben szereplő nemzetségeket a legnagyobb valószinűséggel úgy képzelem, mint egy megnevezett őstől való leszármazás következtében egymással szoros vérségi viszonyban lévő családok bizonyos kisebb-nagyobb számát, melyek úgyszólván testületet képeztek; s a különbség mult és jelen között abban is rejlik, hogy míg napjainkban egy törzs atyának ivadékai bármennyire is elszaporodjanak, rendes körülmények között egy és ugyanazon nevet, a család alapító nevét, viselik s a vérségi együvé tartozás tudata közöttük nyilván való, addig a középkori nemzetség tagjai, jóllehet ők is egy és ugyanazon törzsatyának leszármazottjai voltak – birtokaik után különböző neveket vettek föl és alapítottak családokat, melyek idők folyamán egymás irányában teljesen idegenekké váltak.
Akárki foglalkozzék is behatóbban ezzel a kérdéssel, szükségképen erre az eredményre fog jutni.
A mi első sorban is azt az állításunkat illeti, hogy a de genere a firól fira való leszármazás értelmében veendő, ennek igazolására legfőképen az idegen úgynevezett jövevény nemzetségek példája szolgálhat.
Nem lehet ugyanis tagadnunk, hogy a Buzad, Herman, Tibold, Keled, Hunt-Paznan, Bogath- Radvan stb. nemzetségek tagjai, a királyság első századaiban, vagy még előbb, beköltöző hasonnevű ősöknek test és vér szerint való egyenes utódjai voltak, az idegen nemzetségek eredetét tehát határozott időhöz köthetjük, mert legtöbb esetben kimutatható, hogy alapítójuk mikor élt és szerepelt, míg ellenben a gyökeres magyar nemzetségek legtöbbjével nem vagyuk ily szerencsés helyzetben, – mert ezek jobbára csak a XII. században vagy még újabb időben élő ősökre vezethetők vissza, kikről puszta nevükön kívül egyebet sem tudunk, előbbeni viszonyaikról sincs tudomásunk és csak következtetnünk lehet, ha a körülmények ellent nem mondanak, hogy valamelyik ősnemzetségből váltak ki.
Idegen példák azonban a nemzetségek alakulásáról felállított elméletünket legkevésbbé sem támogathatják, kivéve a firól fira való leszármazásnak – különben is már általánosan elösmert – tételét, mely a nemzetségi theoriának sarkalatos elve.
Természetes dolog, hogy könnyebb volt azt fölállítani s a fejlődése folyamán felmerülő nevezetesebb jelenségeket konstatálni, mintsem gyakorlatilag szemlélhetővé tenni, azaz anyagi bizonyítékokkal támogatott konkrét példákban mutatni be. – Ennyi bizonyosság azonban a dolog természetéből kifolyólag nem is követelhető, s be kell érnünk azzal, hogy képesek vagyunk nehány oly nemzetséget fölmutatni, mely a vázolt fejlődés minden fokán keresztül ment s igazolhatólag a hét magyar törzs valamelyik ágából származott. – A névtelen jegyzőnek, véleményem szerint, e tekintetben föltétlen hitelt érdemlő tudósítása alapján ugyanis a Calán és Chák nemzetség egyenes kapcsolatba hozható a honfoglalásban résztvevő Előd és Ónd vezérekkel, a mennyiben a Chák nemzetség Előd vajda fiától Szabolcstól, a Calán nemzetség pedig Ónd vezérnek Ete nevű fiától származott,* a kik az ősmagyar 104nemzeti szervezetben egy-egy törzsnek, ennek körén belűl pedig tagadhatlanul saját nemzetségüknek is főnökei voltak, s utódjaik Calán és Chák, hogy Pauler szavaival éljek «egyes nemek fejeiből a nemzet dynastáivá lettek» és saját nevükről nevezett önálló nemzetségeket alapítottak, melyek idők folyamán különböző családokra szakadtak.* E nemzetségek alakulásaival tehát látjuk először is határozottan a törzset, mint az ősmagyar állami és társadalmi szervezet alapját, megkülönböztetjük másodszor tényleg – ha névben nem is a nemzetséget, mint amannak elágazását, melyből kiválik az egyén mint önálló birtokos, megvetvén alapját harmadszor az okleveles értelemben a firól fira való leszármazás értelmében vett nemzetségnek, melynek sarjadékai végezetre az egyes családok.
«Zobolsu filius Eleud, a quo genus Saac descendit.» M. Florianus: Historiae Hung. fontes domestici – Pars. l. vol. 2. p. 20.
«Ound pater Ete, a quo genus Calan et Colsoy descendit.a U. o. 7. l. – e Colsoy-t szokásban van a Kölcsey-család ősének mondani, mennyi joggal? nem szólhatok hozzá. – A névtelen jegyző ezenkívül a Szemeréket Hubától származtatja, a Maglód nemzetséget pedig Tuhutummal hozza kapcsolatba (vol. II. p. 20), előttünk azonban a Calánok és Chákok eredete látszik leginkább kétségtelennek, kik még a XIII. században is birták az őseik által megszállott területeket.
A Chák nemzetség elágazásai a Kisfaludyak, – a Chák-ok – kikből Máté is származott stb.
Ez volt a nemzetségek alakulásának általános menete, jóllehet alig egy pár példával igazolhatjuk, de ebből következtetést vonhatunk az egészre, s kivételnek véleményünk szerint csak az idegen nemzetségeknél, és ott van helye, hol az oklevelekben előforduló nemzetségek alapítói a fejedelmi kegy által fölemelt alantasabb sorsú egyének voltak, nem szólva természetesen a társadalom legalsó osztályáról, hol szintén ráakadunk néha a de genere kifejezésre. Ekkor azonban már lassanként kezdett kimenni a forgalomból, mert mihelyt egyszer a közös birtoklásból eredhető mindennemű viszony elenyészett, elvesztette létezésének alapföltételeit és a szükség, mely a dolgok értékét megszabja, – fönmaradását többé nem indokolta.
Hiába való törekvés lenne azonban, ha azt akarnók kimutatni, hogy a nemzetségek közül, melyek hozhatók kapcsolatba az ős államszervezettel, s melyek újabb eredetüek; mert hiszen ma már gyökeres magyar nemzetségeket is alig vagyunk képesek az idegenektől megkülönböztetni, a mennyiben a név hangzása e tekintetben nem föltétlenűl irányadó. – Az ős államszervezettel való összefüggés csak ott kétségtelen, hol az illető nemzetség alapítója, valamelyik törzsfőnöknek az utódja, ezt azonban bizonyítgatni képtelenség volna, és csak szerencsés véletlennek tulajdonítható – hogy egy pár nemzetségről apodiktikus bizonyossággal mondhatjuk ezt,* s a tömegnél puszta föltevésekre, s legfeljebb többé-kevésbbé indokolt valószinűségekre szorítkozhatunk. Figyelembe vehető néha a nemzetségek által birt jószágok jogi természete is, bárha absolut becsű következtetések alapjául ez sem szolgálhat.
Kézai az Aba nemzetséget Edu és Edumer kun vezérektől származtatja, s ez nagyon valószínű, mert e forrás szerint Árpád a Mátra erdőben ajándékozott nagyterjedelmü birtokot e kun vezéreknek, a Mátraalja pedig ősfészke volt az Abáknak, s jószágaik Heves-Ujvár és a szomszédos megyékben feküdtek. Minden jel oda mutat, hogy az Aba nemzetség vérségi kapcsolatban állott Sámuel királylyal, de aligha a firól fira való leszármazás útján s valóban e nemzetségnek rendkívül elterjedt volta s az a körülmény, hogy már Sámuelt is Abának nevezik, gondolkodóba ejtheti az embert, hogy kivételesen nem-e egy ős nomád törzszsel van dolgunk?
Midőn az egy törzsatyának maradékai időmultával nagyon elszaporodva, az elsőben közösnek hagyott ősi javakat egymás között lassanként fölosztani kezdik: ugyanazokat a jelenségeket látjuk ismétlődni, melyek a nemzetségeknek a törzsből, s az egyesek mint önálló birtokosoknak a nemzetségekből való kiválásakor előfordultak, jóllehet ezek a jelenségek kizárólag magánjellegüek és nem vezethetők vissza, nem hozhatók kapcsolatba állami és társadalmi átalakulásokkal.
Mennél számosabb tagból áll egy-egy nemzetség, annál hamarább érzi szükségét annak, hogy ős jószágain megosztozzék, s így az első osztozkodás idejéből némi következtethetést vonhatunk az illető nemzetség régiségére is rendes körülmények között s valóban tapasztalhatjuk, hogy a Chák-ok és Abá-k, már a XII. század végén megkezdik az osztozkodást.* Erre különben 105nem egyedül a nemzetség népessége van befolyással, s legtöbbször az is tekintetbe veendő, minő természetű a közös vagyon? – egy helyen tömörűl-e vagy távol vidékeken elszórtan fekszik? Amaz sűrű népesség daczára is hátráltatja, ez, önként értetődik, föltétlenűl sietteti az osztályt, nem is említve számtalan mellékes körülményt, melyeket elszámolni csak esetről esetre lehet. Egy nemzetségnek kiterjedt voltából tehát nem következik szükségképen annak régisége is, és megfordítva; mert p. o. a névtelen jegyző által Ónd vezértől származtatott Calánok-nak első okleveles nyomát már a XII. században föltaláljuk s nincs okunk feltételezni, hogy e nemzetség valami népes lett volna. – Minden körülmények között csak is a valószinűséggel vethetünk számot, és általános érvényű szabályok fölállítása nem egyezik meg a dolog természetével.
Nagy Iván: A Csák nemzetség. Turul III. k. 2. f. Hogy az Aba nemzetség kebelében is történt már ez időszakban osztozkodás, azt a nemzetségnek csaknem országszerte elterjedt ágazatai kétségtelenné teszik. Sőt ha Sámuel királynak Aba melléknevét hajlandók vagyunk nemzetségi jelzőnek tekinteni, akkor a hasonló nevű ős a vér szerint való leszármazás értelmében legalább is Szent István korában élhetett. – A névtelen jegyző tanítása szerint Sámuel király egyik őse Pata, a róla nevezett várat építette, a király pedig a maga alapította sári monostorba temetkezett, e jószágok pedig mindig az Aba nemzetség örökségét képezték.
ZÁGRÁDI DABI MIHÁLY CZÍMERE 1430-BÓL.
Mennél szűkebb körben osztozkodnak az egyes nemzetségek tagjai, annál inkább távolodnak egymástól. – Az első osztozkodás különböző ágakra szaggatja azokat, melynek körén belől azonban, ha a szükség mást nem parancsol, a közös birtoklás elve még érvényben áll; később az egyes ágazatok is feldarabolják jószágaikat, melyek leggyakrabban az első birtokos nevét viselik; végre ezeknek utódjait állandó lakhelyükről kezdik nevezni, előbb csak szórványosan, megkülönböztetésűl, ha ezt a szükség indokolja, majd következetesen apáról fiura szállítják, mint állandó vezetéknevet. – Ekkor tünedeznek föl a mai értelemben vett családok, mint a törzsnek legfiatalabb hajtásai.*
Hogy a nemzetség elnevezés nem annak a legszűkebb körü vérségi együvé tartozásnak jelölésére szolgált, melynek tagjai tulajdonképen a szülök és gyermekek, véleményem szerint az is eléggé bizonyítja, hogy ez a viszony a szláv eredetű család szóban talált kifejezést, míg a nemzetség alatt ma is ugyanazon eredetű és nevű családoknak összességét érti a magyar.
Dr. KOMÁROMY ANDRÁS.
