ADATOK A CZÍMERTANI EGYSZARVÚ TÖRTÉNETÉHEZ. (Kilencz képpel.)
ADATOK A CZÍMERTANI EGYSZARVÚ TÖRTÉNETÉHEZ.
(Kilencz képpel.)
(Kilencz képpel.)
A nemzetközi czímertan egy igen érdekes alakját képezi kétség nélkül az egyszarvú.
Már általános művelődéstörténeti szempontból költi fel figyelmünket, úgy rendkívüli, több évezredre terjedő régiségénél, mint azon különféle csodás hagyományok és mesés hiedelmeknél fogva, melyek a legrégibb időktől kezdve egész az újabb korig a legkülönbözőbb népek és nemzeteknél hozzá fűződtek; de különösen leköti a czímertan barátjának figyelmét, mint ennek is egyik legrégibb és legeredetibb alakja, nevezetesen azon különféle változásoknál fogva is, melyeken külső alakzata koronként a czímertanban való legelső megjelenése idejétől kezdve egész, úgyszólván napjainkig keresztül ment.
Nem lehet czélom e helyütt egy csak féligmeddig is részletekbe menő tanulmányt bemutatni, bár kétségtelenűl számos felette érdekes adatokat lehetne összegyűjteni, melyek az egyszarvút különböző szempontokból tárgyalnák; és pedig először mint a rege és hagyomány alakját, a mint az a különböző népek képzeleti világában hosszú időszakokon keresztül élt, sőt részben még ma is él; továbbá a mint az a képző művészetek által s kivált az ókori épitészetben felhasználtatott; végül mint a symbolika, de egészen különösen mint a heraldikának egy igen kitünő szerepvivőjét.
Ez hosszúra nyúlna. Azért jelenleg csak egynehány rendszer nélküli elvétett gondolatot leszek bátor az egyszarvúra vonatkozólag a tisztelt olvasó közönség elé terjeszteni.*
* Főforrások gyanánt használtattak (okiratokon, pecséteken, érmeken, sírköveken talált egyes czímereken kívül) kiváltképen a következő czímergyűjtemények: A XIII. századra és a XIV. század elejére nézve a «Manessische Liederhandschrift». A XIV. századra nézve a «Züricher Wappenrolle». A XV. századra nézve a «Grünenbergi» czímerkönyv. A XV. századtól innen a hazai kútforrások.
169Kezdjük azon kérdéssel, mi is hát voltakép az egyszarvú? s lássuk továbbá, mi lehetett az eredetileg s mivé fejlődött az az idők folyamában?
A felelet, a mit első kérdésünkre az esetek legnagyobb részében és nemcsak a művelt laikus, de még heraldikusoktól is nyerünk, lényegileg a következőkben foglalható össze: «Az egyszarvú (nicornis, monoceros) rege- vagy képzeletbeli lóalakkal biró állat, mely homlokán egy egyenes szarvat visel.»
Kétségtelen, ha akár hazánk, akár a nyugateurópai országok újabbkori heraldikáját a XVII. század végétől a XVIII. századon keresztül jóformán napjainkig vizsgálat alá veszszük: akkor csakugyan azt látjuk, hogy ez idő szerint az egyszarvú valóban oly állat, melyet a lótól csakis egyenes szarva és néhol oroszlán farka különböztetnek meg. Csak hogy ép oly kétségtelen, hogy nem mindig volt az.
Tudja minden czímer-ismerő, hogy ép a XVII. század végével általános hanyatlás állt be a czímertan terén. A heraldikai jó ízlés és érzék mindjobban kiveszett; a remek czímerművészet szabályai és hagyományai teljesen feledésbe merültek; a stilistika mindjobban naturalizmussá fajúlt; a symbolika gyermekes okoskodásokká sülyedt: s bekövetkezett a heraldikai monstrumok korszaka.
Ezen általános hagyatlás jelei meglátszanak ezen időben nagyrészt az egyszarvún is, a mennyiben eddigi alakja tetemesen megváltozik és az a helyes heraldikai hagyományokkal ellenkező modorban ábrázolva kezd feltünni.
Így történhetett csak, hogy az egyszarvú, – feledésbe menvén annak régi, eredeti alakja, – most már tényleg szarvat viselő lóvá változott át, holott a régi és legrégibb czímertanban, de az emennél is régibb műemlékeken, melyek alkalmasint a legrégibb czímertani egyszarvú mintaképeiűl szolgáltak, az egyszarvú, jóllehet alakja nagyban és egészben a lóéhoz hasonlít, de szarvától eltekintve is, több más fontos attributumok által attól tetemesen különbözik, úgy, hogy ekkor aligha mondható még szarvat viselő lónak.
Ezen állításom pozitiv adatokkal való beigazolása legyen feladata következő soraimnak.
Bár a jelen kis dolgozat csupán czímertani szempontból kivánja az egyszarvút tárgyalni, mégis szükségesnek látszik, az organikus történeti összeköttetés kedvéért egyet-mást az egyszarvúnak legrégibb történetéből a tisztelt olvasó közönség szíves figyelmébe visszaidézni.
Az egyszarvú legrégibb plastikai kivitelű alakját ott szemlélhetjük az ó-perzsa műépitészet legrégibb emlékein: az egykori Persepolis és Susa helyén épült óriási királyi paloták nagyszerű romjaiban.
Itt az egyszarvúak mint oszlopfők szerepelnek, még pedig párosával, mindig két-két fél egyszarvú, teste közepével összeérve, fejével a világ két ellentétes tája felé tekintve, díszítik az oszlopok tetejét egyúttal az azokra nehezedő háztetőt tartva. Mellesleg megjegyezzük, hogy az egyszarvúakkal a leírt minőségben hozzájuk alakban nagyon is hasonló fél bika-alakok váltakoznak, mely utóbbiaknak szarva a reájok súlyosodó felső épitmény befolyása alatt, a helyett, hogy felfelé irányulna, erősen előre nyúl.*
* Ily óriási méretű (állitólag 30,000 kilogrammnyi súlyú) kő-félegyszarvúak, melyek egykor Artaxerxes Mnemon király susai palotájában 21 méternyi magasságban a trónterem mennyezetét tartó oszlopok fejét képezték, legújabb időben a Dieulafoye házaspár által eszközölt ásatások következtében több más nagyérdekű régiségekkel együtt napfényre jutottak, nagy nehézséggel Párisba szállíttattak, hol jelenleg a Louvreban láthatók.
Hogy az egyszarvúnak említett szerepében mily jelentősége lehetett, azt ma természetesen bajos és (erre vonatkozó pozitiv és megbizható források hiányában) teljes biztonsággal lehetetlen is megmondani; de aligha tévedünk, ha felteszszük, hogy ezen egyszarvúak, hasonlóképen mint a szomszéd assyro-babyloniai épitészetben oly nagy szerepet vivő emberarczú szárnyas óriás bikák symbolikus jelentőséggel, vallási, regebeli vagy épen politikai vonatkozással bírtak.
170Mint más ilyen eredetileg symbolikus jelentőséggel biró alakokkal, úgy valószínűleg az egyszarvúval is megtörtént az, hogy idők multán eredeti, tán csak beavatottak előtt ismeretes symbolikus jelentősége feledésbe került és későbbi ivadékok nem ismervén annak magyarázatát, néki a természetben is lételt kezdtek tulajdonítani.
Ennek következtében említés tétetik az egyszarvúról, már mint élőnek hitt állatról az emberiség legrégibb irodalmi termékeiben, nevezetesen a szentirásban, valamint a legrégibb keleti költészetben és lassanként sok csodás mende-monda és hagyomány kezdi körülvenni ezen most már létezőnek tekintett csodaállatot, úgy hogy Aristoteles, Plinius és Aelianus nem csak hogy nem kételkednek annak létezésében, de sok különös és csodálatos dolgot is tudnak róla közölni, a minek úgy látszik maguk is hitelt adnak, jóllehet bevallják, hogy maguk sohasem látták a csodaállatot természetben.
Visszatérve most már az oszlopfő gyanánt szereplő egyszarvúra s azt közelebbről szemügyre véve, mindenek előtt az tünik fel, hogy bár alakja nagyban és egészben lóalak, azonban hasított csülke van és rövid szarva nem egyenes, hanem görbe vonalban konyúl felfelé, sörénye, hol egyáltalában látható, rövid felfelé álló szőrszálakból áll s hasonlít a classicus görög plastica korából származó lovak sörényéhez.
Mindezen mozzanatokat jó emlékezetben tartani.
Áttérve most már tüzetesen az egyszarvúra, mint czímertani alakra, minden, kivált a nyugati czímertannal foglalkozó heraldikus tudja, hogy az egyszarvú az európai heraldika egyik legrégibb, habár nem igen sűrűn, hanem inkább előkelő ritkasággal előforduló alakja.
Minthogy az egyszarvú már a legrégibb, úgymint XII. és XIII. századbeli czímerekben czímerállat gyanánt szerepel, fel kell tennünk, vagy azt, hogy az a keletről jövő és Európát benépesítő néptörzsek, melyek részben a régi perzsákkal fajrokonságban is voltak, vagy más, művelődéstörténeti tekintetben hozzájuk közel álltak, emlékezetében egész ezen ideig fennmaradt s így későbben czímerekbe is felvétetett; vagy pedig, a mi sokkal valószínűbb, hogy a keresztes hadjáratok vitézei a keleten megismerkedvén az egyszarvúnak csodás alakjával, azt jelvényűl paizsukra, sisakjukra alkalmazták, ez utóbbi fegyvereiket hazájukba visszahozták és utódjaikra átszármaztatták, kik kegyelettel viselkedvén őseik emléke iránt, az ilykép reájuk jutott czímereket is drága örökség gyanánt őrizték és ismét a saját utódjaikra hagyták: s így fiúról fiúra szállván került az egyszarvú az európai heraldikába.
Hogyha most már az egyszarvúnak a legrégibb czímerekben reánk maradt alakját egybevetjük az ó-perzsa egyszarvúéval, úgy meglepő a hasonlatosság s ez oknál fogva voltam bátor az utóbbiról fennebb megemlékezni, mert nézetem szerint azon ó-perzsa és a legrégibb nyugati heraldikai egyszarvú között szerves összeköttetés létezik.
A legrégibb és pedig a XII–XIV. századból származó heraldikai egyszarvún is szembeötlő rövid, görbe, vastag és bütykös szarva, mely elébb erősen lefelé, későbben, nevezetesen a XV. században, jóval gyengébben, hol felfelé, hol pedig kétszeres görbülettel le- és ismét 171felfelé konyúl, már itt mutatkozván a hajlam a görbe szarvnak kiegyenesedése iránt. Ez utóbbi egyuttal jóval vékonyabbá lesz, mint az előző időszakban, ellenben hosszúsága, néha a kellő mértéken túl is megnövekszik; ezen most már hosszú és vékonyabb szarv vagy megtartja elébbi bütykös voltát, vagy rovátkos, néha csaknem fürészre emlékeztető alakot vesz fel.
Egyszarvú mint sisakdísz (XIII. század).
Egyszarvú (XIV. század vége).
Egyszarvú (XV. század eleje).
A XV. század vége felé nagy ritkán már csavart alaku szarvval is találkozunk, de ez e mellett mindig többé-kevésbbé görbe is, úgy, hogy mindent összevéve azt mondhatjuk, mikép a XV. században az egyszarvúnak szarva soha sem teljesen egyenes, sem pedig sima felületű.
Egyszarvú mint sisakdísz (XV. század vége).
A legrégibb, úgymint XII–XIV. századbeli czímeres egyszarvún szembeötlő még rövid és czikázó (czikczakos) vonalban rajzolt sörénye is, mely a XV. században már gyönyörűen stilizált, hullámos, lengő sörénynyé fejlődik; továbbá hol lába látható (mert gyakran kivált sisakdíszül csak feje szerepel) az kivétel nélkül hasított csülkű. Ezekhez néha még más tulajdonok is járulnak, úgymint kecskeszakáll, bozótos (rendszerint stilizált) lábcsukló és a legrégibb képeken rövid, vadkecske- vagy zerge-féle fark, mely mind jobban stilizálódván a XV. század második felében már felette hosszú, igen complikált, de néha remek stilizatiót mutató merően ornamentalisan kezelt farkká fejlődik.
Egyszarvú (XIV. század).
Ezen attributumokkal felruházva szerepel az egyszarvú a XII–XIV. századi heraldikában, de még a XVI. és XVII. században is megtartja azokat kevés változással, az utóbb nevezett századnak csakis végső évtizedeiben állván be a hanyatlás korszaka, melyben az egyszarvúnak sokszázados alakja is lényegesen megváltozik.
A változások, melyeken az egyszarvú a jelzett időben keresztül megy, lényegileg a következők:
A legrégibb időben rövid, vastag és bütykös, erősen görbülő, későbben vékonyabb, de felette hosszú, rovátkos vagy fűrészszerű szarv, mely már a XV. században lassan-lassan kiegyenesedni kezd, a XVI. században már teljesen egyenes és előbb csavart, későbben a XVII. század folyamában egészen Sima, feltünően rövid és vékony szarvvá változik át.
Kapcsolatosan ezzel megemlítem, hogy előkelő családainknak leginkább a XVI. és XVII. századból fenmaradt leltáraiban néha előfordul «egy valódi unicornisnak a szarva», a mi legtöbb esetben a narval (monodon, monoceros) egyenes csavart «szarva» helyesebben agyara volt. Ez talán oka, miért kezdték ez időben a czímertani egyszarvút is ilyen egyenes csavart szarvval ábrázolni, a régi görbe bütykös szarv helyett, az említett agyart tartván az akkor még létezőnek hitt egyszarvú szarvának.
Visszatérve az egyszarvún végbement változásokra, a legrégibb egyszarvú vadkecske- vagy zerge farka, majd erősen stilizált és merően ornamentalis farka, mely a XVI. században már oroszlánfark által pótoltatik, a XVII. század végétől természetes, stilizálatlan lófarknak enged helyet.
Ugyanakkor a hasított csülök lókörömmé lesz, a néha előforduló kecskeszakáll és a lábcsukló bozótja csakhamar végleg elesik.
Ezzel szemben a sörény mind hosszabbá és lengőbbé válik, de többé nem a XV. század remek stilistikájához fogható, hanem ízléstelen kivitelben előállítva; s a XVII. század legvégén, de kiváltkép a XVIII. század szörnyheraldikájában 172az állatnak nemcsak egész gerinczét, de még mellét és hasát is beborítja.
Így alakul át, kivetkőzve eredeti alakjából az egyszarvú s lesz azzá, minek ma általánosan tartatik és legtöbbnyire szemlélhető is: egyszarvú lóvá; mert az előbbiekből, úgy hiszem, eléggé világosan kitűnik, hogy nem az volt, sem az ó-korban, sem a középkorban, sőt még a XVI. század és a XVII. század első kétharmadában sem, megjegyezvén, hogy a középkor czímerképei meglehetősen híven megőrizték annak eredeti, az ó-korból származó alakját.
Ezzel befejeztem volna mai feladatom első pontját, mely abban állt, kimutatni azt, hogy az egyszarvú eredetileg nem volt szarvat viselő ló.
Valaki kérdezhetné: de mi volt hát azután? Mi akart volna lenni? Milyen élő állat volt hát az előképe?
Erre apodicticus biztonsággal felelni nehéz, sőt talán lehetetlen; de azért álljon itt erre nézve is egyéni nézetem.
Ha összehasonlítjuk a czímertani egyszarvú alakját a vadkecskének koronkénti alakjával, úgy, kivált a XV. századbeli képeken, szembeszökő a hasonlatosság.
Vadkecske mint sisakdisz (XV. század).
Vadkecske arczélben (XV. század).
A test, kivált a fej alig különbözik egymástól; a bütykös görbe szarv csaknem ugyanaz és egyedűl a számában (amott kettő, emitt egy) és állásában (amott hátra felé, emitt előre nyúlván) van különbség. Még növeli a hasonlatosságot a már említett hasított csülök és az elég gyakran hozzájáruló kecskeszakáll, kecskefark és bozótos lábszár.
Mindezen mozzanatokból tehát az látszik kitűnni, hogy azon időben még élénk volt azon későbben veszendőbe ment felfogás, miszerint az egyszarvú a vadkecskével rokon állat, a minthogy a rege és hagyomány is az egyszarvút vadonban élő, havasokon tanyázó, megközelíthetetlen hegytetőket kereső, sugár alakja és sebes lába által egyaránt kitünő, szilaj, félénk és nem szelidíthető állatnak tartotta. Hozzávetőleg megemlítem, hogy hazánkban még a XVII. században erős volt a hit, hogy a Tátrában egyszarvúak találhatók, a mint ez azon korbeli földrajzi munkákban egészen komolyan állíttatik.*
* Mint curiositást futólag megemlíteni akarjuk, hogy jóllehet egy egyes szarvat viselő állat létezésének feltevése anatomiai okoknál fogva kevés valószínűséggel bír, mégis épen a legújabb időben akadtak természettudósok, a kik Afrika belsejében járva, minthogy itt is, nevezetesen Nubiától dél felé egész a fokig, tehát Ázsiától oly messzire fekvő vidékeken, egymással semmi érintkezésben nem álló, sőt egymásról tudomással sem bíró néptörzsöknél a hit az egyszarvú tényleges létezésében élt és él; de az említett tudósok még hozzá a bennszülöttektől származó és a sziklafalakra alkalmazott egyszarvúakat feltüntető rajzokat is találtak, (hacsak ezen roppant kezdetleges és a távlattan teljes hiányával készült ábrák nem akartak tán valamely ottani gazellafajt feltüntetni, mely arczélben szükségképen egyszarvúnak látszik), ez által indíttatva érezték magukat, az egyszarvúnak tényleges létezése mellett erős érvekkel síkra szállani és azt bebizonyítani igyekeztek; a mi nézetünk szerint, daczára hogy ezen kérdés eldöntésére nem érezzük magunkat illetékeseknek, hiú kisérlet volt, mert, bármily különösnek lássék is, hogy három világrészben egyaránt hittek és részben tán hisznek is létezésében, az ennek beigazolására irányuló bármily szellemes érvelést legjobban gyöngíti azon elvitázhatlan tény, hogy legalább három évezred alatt ugyancsak három világrészben soha senki kétségbevonhatlanúl bebizonyíthatólag ezen csodaállatot sem élve, sem halva nem látta, de még a földteke rétegeit kegyeletlenűl felkutató legújabbkori természetbúvárlatnak sem sikerűlt annak csontvázát akár csak részben is, az utókor bámulatára a föld színére vissza juttatni.
Ezen kevés adatot is összevetve, melyet biztosan sok más hasonlóval lehetne még megtoldani, a legvalószínűbbnek látszik, hogy az egyszarvúnak élő előképe, – ha egyáltalában ilyenről szó lehet és az egyszarvú nem merően a képzelet szüleménye és tisztán csak symbolikus alak, – valamely keleti vadkecske vagy gazella fajban, tehát mindenesetre hegylakó és kérődző állatban keresendő, de semmi esetre sem a lóban; nem lévén kizárva annak a lehetősége sem, hogy 173az említett állatfajnak egykor talán valamely egyszarvú faja tényleg létezett, jóllehet ezt magam is valószínűtlennek tartom és saját nézetemet az egyszarvú alakjának keletkezése felől a jelen dolgozatnak más helyén kifejeztem.
Egyébiránt a legutóbb említett kérdés a természettudományok keretébe tartozván és annak eldöntésére azon körök lévén hívatva, a bennünket czímertani álláspontunkból közelebbről nem is érdekel és azért ezzel be is akarom zárni mai közlésemet az egyszarvúról, más reá vonatkozó adatokat és eszméket esetleg más alkalomra hagyván fel.
MALCZOVICH LÁSZLÓ
