AZ ILLÉSSY CSALÁD NEMZEDÉKRENDJE. (Egy czímerrajzzal.)
145AZ ILLÉSSY CSALÁD NEMZEDÉKRENDJE.
(Egy czímerrajzzal.)
(Egy czímerrajzzal.)
Arról az Illésy családról, melynek leszármazását, már a mennyiben az adatok rendelkezésemre állanak, ez alkalommal be akarom mutatni, s melynek tagjai a nemes Jász-Kún kerületek történetében egy századot meghaladó időn keresztül előkelő szerepet vittek, Nagy Iván alapvető munkájában alig nehány sorban emlékszik meg* s itt is tévedésből, más hasonló nevű családdal kapcsolja össze, a melytől pedig egészen különbözik, régibb eredetű, szélesebb körben ösmertes, előkelőbb összeköttetései vannak s a katonai és polgári pályán nem egy kiváló férfiút mutathat föl.
* Nagy Iván: Magyarország családai. Pótkötet.
E család feltünését az ország kiváltságosai sorában ugyanazok a jelenségek kisérik, melyek a XVI. és XVII. század folyamán merőben új társadalmat hoztak létre, vagyis a régit a változott politikai és hadi viszonyokhoz képest teljesen átalakították.
Mikor Illéssy György 1633 június 27-én II. Ferdinánd által nemességre emeltetett, a család e kitüntetésben már másodízben részesűlt, de a czímerlevelet valamelyik őse elzálogosította s az utódok még e század folyamán is keresték azt,* úgylátszik sikertelenűl. – A hazatérő Györgyöt otthon maradt testvérei István, László és Gergely bizonyára nagy örömmel fogadták, mert tarsolyában olyan ajándékot hozott számukra, mely abban az időben a világban való boldogulásnak, emelkedésnek, az erős kar és bátor szíven kívül legalkalmasabb, úgyszólván egyedűli eszköze volt.
* Nagy Iván: Magyarország családai, valamint Illéssy László naplójegyzeteiben. Ez utóbbi szerint N. Sztrecsén özv. Bogádiné maradékainál, vagy Látkóczy Sándornál Látkóczon voltak a családi irományok.
Hasonló esettel lépten-nyomon találkozunk a XVII. század történeteiben. – Egy családot valami uton-módon, leggyakrabban a török hódításai következtében, kizavartak az ősi curiából; iratai elkallódtak, nemességét igazolni nem képes, s a földesúr, vagy a vármegye jobbágyi teher alá fogja annak tagjait. Ekkor a legvállalkozóbb szellemű fiu kardot köt, világgá bujdosik, harczol török, német ellen, a mint épen a körülmények hozzák magukkal, s mikor aztán bőségesen ontotta vérét, s talán meg is őszült a csatákon, lobogó tábortüzek mellett, folyamodik a fejedelemhez, hogy jutalmazná meg sok jó vitézségét s megkapja az óhajtott kutyabőrt, ékesen festett czímerrel, néha egy udvarházat is mellé a töröktől visszafoglalt területen. A kutya bőrbe beiratja a testvérei, meg ha atyafiszerető, a sógorai nevét is s megtér pihenni öreg napjaira rég nélkülözött tüzelője mellé.
Még oly családok tagjai is, kik nemesi jogaiknak tényleges gyakorlásában voltak, örömest elfogadtak hű szolgálataik jutalmául egy-egy új armálist, mert sohasem tarthatták feleslegesnek kiváltságos helyzetüket mennél több biztosítékkal látni el, a fejedelmekre nézve pedig viszont tagadhatlanúl igen előnyös volt, 146hogy az egyszerű pergamen-lapnak ily nagy értéket tulajdonított a korszellem.
Így érthetjük meg tehát, hogy ugyanazon család néha három ízben is nemesíttetett. Az a haszon mindenesetre járt a dologgal, hogy ha egy armálist elzálogosítottak, másik az örökös harczok idején elpusztult, a harmadik még mindig elegendő volt az utódok jogainak megvédelmezésére.
Ha pedig valaki nem érzett magában hivatást a vitézi életre, de mégis emelkedni kivánt, vagy legalább is megvetni alapját maradékai emelkedésének, elszegődött egyik-másik hatalmas főemberhez, s ha nagyon szerencsés volt, épen a fejedelem udvarába és néha pennájával, máskor egyéb alkalmas hasznavehető tulajdonságával, ha mindjárt a gyeplőszár kezelésében állott is az, mint a többek között a Bethleni család* ősénél tapasztalhatjuk, ki Brandenburgi Katalin fejedelemasszony kedves kocsisa volt, szerzett érdemeket arra a kitüntetésre, melyhez némelyek még drágábban, csengő aranyak árán jutottak.
* L. erre vonatkozólag Nagy I. idézett munkáját, Kővári után, hol az is előadatik, mily örömest feledkezett meg az «i» betűről e családnak egyik fölemelkedett tagja.
A dolog utóvégre is ma már egyre megy, csakhogy néha az a csekély kellemetlenség származik belőle, hogy ha a késő utódok dicsekedni akarnak az ősök érdemeivel, s a hiúság egyikmásik fölcseperedett emberrel egyenesen az Olympuson keresteti családja eredetét, nem igen jó neven szokták venni, hogy ha armálisukba pillantva, hol az egykori kocsis ügyessége, a szabó, a kovács mesterségében való jártassága magasztaló szavakban van megörökítve, fölvilágosítjuk őket az igazság felől.
Hogy Illéssy György érdemei milyen természetűek valának, arról hallgat az oklevél s az adományozott czímerből sem vonhatunk következtetést erre. Nagyon valószínűnek látszik azonban, hogy nem kardjával szerezte a nemességet, mert ebben az esetben aligha nélkülözi vala czímere a hadi szolgálatra emlékeztető jelvényeket, vagy a vitézség, bátorság symbolumait. Három magasba emelkedő kősziklát látunk a vért alsó vörös, tündöklő csillagot felső kék mezejében, míg sisakdísz gyanánt kiterjesztett szárnyu sólyom szerepel.* Tagadhatlanúl szép czímer, de nem világosít föl bennünket szerzője társadalmi állása felől, különben is hasonló következtetések alapjául vajmi ritka esetben szolgálhat az, s ha igen, már az oklevél szövegében is többnyire találunk arra vonatkozást.
* Az igen szépen megőrzött oklevél, melyben az elősorolt testvéreken kívül még egy Ilona nevű leány is előfordul, kék és sárga selyem-zsinóron függő kettős királyi nagy pecséttel van ellátva s Bécsben 1633. június 27. kelt. – A czímer leírását jónak látom betűhíven ide igtatni: «Scutum videlicet militare erectum in tres campos divisum, fundum eius monticulo viridi occupatum, inferne in rubrum campum, ex quo tres petrae in altum eminentes, mediotenus vero candidum, superne autem in caeruleum campum, stella naturali micante conspiciuntur. Scuto incumbentem galeam militarem apertam seu craticulatam regio diademate falconem naturaliter effigiatum, utrisque pedibus alis expansis stantem, lingua rubea exerta ad dextrum scuti latus conversum proferente ornatam. A summitate vero sive cono galeae laciniis seu lemniscis hinc rubris et candidis, illinc autem flavis et caeruleis, in scuti extremitates se se passim diffudentibus, scutumque ipsum decenter exornantibus etc. etc.
György úr, miután nemességét 1635-ben Nógrád vármegye közgyűlésén kihirdettette, nyomtalanúl tűnik el szemeink elől. Úgylátszik mind ő, mind István és Miklós testvérei maradék nélkül haltak el, mert az armális, a benne utolsó helyen említett, tehát valószínűleg legifjabb 147testvér Gergely birtokába ment által, kitől a maig élő Illéssy család származik.
Gergely, mint a családi irományok tanusítják, Borsod vármegyében Ónodban lakott s részt vett a török elleni harczokban felnőtt fiaival együtt. Késő vénséget ért s öreg emberek még az 1752-iki nemesi összeírás idejében is emlékeztek reá, hogy mutogatá egyszer-másszor armálisát, mely megkülönböztette őt a városi polgártól s bizonyos tekintélyt szerzett neki a praesidiarius vitézek s főleg az adózó nép előtt. Úgylátszik, oskolázott, tanult ember volt, mert gondot fordított fiai nevelésére is, a mi pedig nem mindennapi jelenség abban az időben, mikor a hadi lárma közben bizony még főuraink udvarából is jóformán kiszorúlt a tudomány, s írás, olvasás nélkül könnyen ellehetett a kisbirtokú nemes és a vitézlő rend.
Utódjai közűl Péter, György, András, István és János emlékezetét tartották fenn az oklevelek. – A három első messze elszármazott a szülei hajléktól, György Lövőn, András Karczagon halt el, Péter pedig a kurucz világban valahol a Dunántúl esett el. Maradékjaikról, ha szinte voltak is, nincs semmi tudomásunk, csak János és István terjesztette tovább a maga nemzedékét, s amaz a Zemplén és Borsod vármegyei, ez pedig a nagy-kúnsági Illéssy családnak válott törzsatyjává.
Foglalkozzunk elsőben az ifjabb testvértől származó ágazattal.
I. János minden körülmények egybevetésével valószínűleg a XVII. század derekán született; vitéz katona s az uralkodóháznak tántoríthatlan híve volt haláláig. – Ónod várában postamesteri tisztet viselt, melyre gróf Paar József Károly birodalmi főposta-igazgatótól 1697-ben adományt is nyert. – E hivatala azonban nem akadályozta őt abban, hogy tevékeny részt ne vegyen amaz időszak harczaiban. – Még ifju legény volt, midőn egy ütközetben nehéz sebektől terhelten elfogta őt a török s rabúl Váradra hurczolá. A szerencse azonban kedvében járva, sikerűlt megszöknie; visszatért Ónod várába s midőn a Rákóczy-forradalom előjátéka gyanánt Tokaji Ferencz egykori kurucz hadnagy fegyverre szólítá a népet s a felső Tisza vidék kitűzte a lázadás zászlaját, ő volt az, ki Egerbe sietve a királyi őrségnek hírül adá a felkelők előnyomulását; mikor pedig Leopold egyik csapatvezére, a hirhedt Pál Deák, feles hadi néppel Ónod alá érkezett s tábort ütve a vár alatt megszállani akart, mindent elkövetett, hogy ezt megakadályozza, figyelmeztetvén őt a közeledő veszélyre, s kérvén a katonákat «az egy élő Istenre és ő felségére, ne szállanának meg, hanem mennének nyomon rebellisek ellen, harangodi pusztán lévő harczra». Maga is, testestől lelkestől labancz, élemedett ember létére, kardot kötött s két vitéz fiával ment az ütközetbe, mely a felkelők teljes vereségével végződött.*
* Itt is valamint az alább következő helyeken, hol más forrást nem idézek, a családi irományokat használom.
Sokszor bebizonyított hűségeért Leopold sem volt háládatlan iránta; a Borsod vármegyei Papi helységben jószágot adományozott neki, melyet maradékai aztán egyideig békességben is birtak.
Módos úriember volt, kinek, mint a tanúk nyomatékosan említik, három eke is járt ki az udvaráról; sokat tartott nemességére, veres ángliai posztóruhában, kardosan járt s igen boszankodott, hogy a tudatlan paraszt Ilyésre ferdítette családjának ősi nevét. – Ónodban halt meg, valószínűleg a XVIII. század elején, miután a postamesterséget az adománylevél értelmében legidősebb fiára II. Jánosra hagyta.
János, István és Mihály nevű fiai közűl csak István terjesztette tovább nemzedékét.
II. István egyideig Ónodban lakott, mikor azonban a várőrséget feloszlatták s az ő postamesteri hivatala is megszűnt, adományos papi-i jószágára vonta meg magát s ott élte le napjait. Előfordul még 1740-ben, mikor is Borsod vármegye nemesi vizsgálatot tartván, mivel irományai a zűrzavaros időkben elpusztultak, tanuk által igazolta, hogy ősei s maga mindenkoron nemesi szabadságban élő emberek voltak.
Négy fiú maradt utána: Mihály, ki 1750 körül Papiban halt meg; István, kinek felesége Csizmadia Erzsébet volt, Tarczalra költözött s tőle származnak a Zemplén vármegyei Illéssyek; Gergely, kinek felesége Szabó Judit s végre János, kinek felesége Szabó Erzsébet volt.
E négy testvérnek táblázatunkon látható ivadékait a vármegye adófizetés alá vonta, de az 1754-iki országos investigatio alkalmával ez ellen 148protestáltak, hivatkozva erősen régi kiváltságaikra és sokak által látott nemeslevelükre, mely az armális-szerzőnek idősebb fiától származó ágazat birtokában volt. – S bár ügyöket az a körülmény is igen megnehezítette, hogy általánosan Ilyéseknek nevezték őket s régi nevük már-már feledésbe ment, mind a mellett a nagyszámmal kihallgatott tanúk vallomásaiból – 80–95 éves aggok is voltak ezek között – végre is kiderűlt, hogy igazságtalanúl rótták reájuk a jobbágyi terheket, s nemességüket Borsod vármegye elismerte.
A család azonban, mint már említettük, Zemplén vármegyébe is elszármazott, s ott lakó tagjai még több zaklatásnak voltak kitéve a megye részéről s egyideig fizették is az adót, viselték a földesúri terheket, mint más született jobbágyok, s csak midőn a kúnsági ágazat egyik tagja Illéssy István nagy-kún kapitány vetette közbe magát érdekükben, s fölmutatván a sokat emlegetett nemeslevelet, bebizonyította, hogy az armálist szerző Gergelytől, illetőleg az ónodi postamestertől származnak, s hogy eredeti nevük Illéssy volt, csak mondom, ezután változott jobbra sorsuk; Zemplén, majd ismételve Borsod vármegye is elismerte nemességüket, melyről aztán a kún kapitány 1770-ben a maga számára is ünnepélyes bizonyság-levelet adatott.
A Borsod és Zemplén vármegyei Illéssyeket illetőleg, szoros családi viszonyaikon kívül egyebet nem tartottak fenn az irományok; a mint látszik, különben is jelentéktelen emberek voltak s így e helyen nincs miért foglalkoznom velük hosszasabban. Leszármazásuk 1770-ig a lehető legnagyobb pontossággal van összeállítva, de itt megszakad a fonal, s a család további nemzedékeiről, jelenlegi viszonyairól nincs semmi tudomásom.
Most tehát áttérek a kúnsági ágazatra, de mielőtt ezt tenném, czélszerűbbnek vélem úgy a magam, mint az olvasó könnyebbségére leszármazásukat ide iktatni.
(A családfát lásd a túllapon.)
A nemességszerző Gergely négy fiáról már megemlékeztünk, most tehát az István vonalával kell közelebbről megismerkednünk.
I. Istvánról alig egy pár adat maradt reánk, de már ezek is határozottan jellemzik egyéniségét.
Olyan körülmények közé jutva, mikor a honfiaknak a hazaszeretet és az uralkodóház iránti hűség között kellett választani, ő mint vele együtt számosan, nem tudta összeegyeztetni a kettőt, s megfeledkezve a háláról, mely családját a Habsburgok trónjához fűzte, elszakítva magát örökre atyja s testvéreitől, kik, mint láttuk, vérüket ontották Leopold hűségében, az alkotmány védelmére ragadott fegyvert. A Wesselényi-összeesküvés elnyomása után ugyanis, valószínűleg mert már a zendülésben is részes volt, a bujdosó magyarokhoz csatlakozott s odahagyva családi tűzhelyét, feleségét, gyermekét, híven követte Thököly szerencse-csillagát.
E testvérek példája valóban kitünően jellemzi amaz idők szellemét. – Különböző zászlók alatt fegyverrel küzdenek egymás ellen s míg az egyik jutalomban, kitüntetésben részesűl, gyarapodva jólétben, tisztességben egyaránt, a másiknak nincs hová lehajtania fejét, gyermekét idegenek nevelik föl s ott vész el nyomtalanúl a csaták zajában, vagy talán kibujdosott az egykor rettegett kurucz királylyal s ette a számüzetés keserű kenyerét, míg az idegen föld hantjai be nem takarták.
Ámde sorsuk jellemzi egyszersmind a világ folyását s a szerencse forgandóságát is, melyről a régi jámborok oly gyakran s örömest verselgettek. Alig múlik el valamivel több egy félszázadnál s a szegény hazátlan bujdosó unokája kiemeli családját az ösmeretlenség homályából, előkelő állást foglal el a társadalomban s kitüntetésben részesűl ama trón zsámolyáról, melyet nagyatyja, ha szinte egy szál karddal is, megdönteni igyekezett egykor. A család másik ága pedig, a kipróbált hűségű labancz unokái, elenyésznek a tömegben s ha az egykor bizonyára lenézett kurucz ivadéka föl nem emeli szavát, adófizető jobbágyokká lesznek, mintha őseiknek soha egy csepp vérük sem hullott volna, azért a darab kutyabőrért, mely kiváltságaikat az idők örökkévalóságán keresztül hivatva lett volna szentűl megvédelmezni.
Sic transit gloria mundi!
I. István kardján kívül egyebet sem hozott magával az ősi hajlékból, mint az armális levelet tarsolyában. – Azzal biz ő keveset törődött, hogy kinek tartozik érette hálával, oldalára tette s megőrzé a csaták zajában, a tábori élet, a 150bujdosás ezer viszontagságai között s alkalomadtán elvitte oda, hol kis fiát édes anyja halála után, jó szívű rokonok ápolták, nevelték. Neki nem igen volt szüksége többé arra, de majd hasznát veheti még a fiu ha felnő, gondolá magában s helyesen számított. Annyi bizonyos, hogy Ónodban nem hagyja, mert így sohasem jutott volna utódjai birtokába, hiszen mikor felesége meghalt, a labancz atyafiak okvetetlenűl megfosztották volna attól a kis Györgyöt, eléggé fájlalták, elég kárát is látták később, hogy kezükhöz nem került.
Halálának ideje és körülményeiről semmit sem tudunk; felesége az iratok szerint Márki Kata volt s ettől származott egyetlen fia:
I. György 1684-ben született, s édes anyja rokonai nevelték föl a Heves vármegyei Poroszlón. – A Rákóczy-forradalmat megelőzőleg még igen ifjan katonának állott s egyideig Pál Deák ezredében szolgált, de úgylátszik a hadi élet nem volt kedvére való s a debreczeni collegiumba ment tanulni, honnan a forradalom kitörésekor Torna vármegyében vonta meg magát. 1708-ban megházasodott, nőül véve Bartók Máriát, kinek atyja az említett vármegye egyik szolgabirája volt s nehány évig Ujfaluban lakott. Később a Vayaknál, Keglevich és gróf Gyulay Ferencznél tiszttartóskodott, mely idő alatt egyszer-másszor Poroszlón is megfordult s az emberek sokáig emlékeztek reá, mint járt-kelt közöttük két urasági hajdu kiséretében.
149Illéssy Gergely, 1633-ban testvére György által nemességet nyert, meghalt Ónodban.; I. András, † Karczagon; II. György, † Lövőn.; I. Péter, elesett a Dunántul.; I. István bujdosó vitéz, felesége Márki Kata Poroszlóról.; I. János, török rab, postamester Ónod várában, melyre 1697-ben adományt visz, harczol a kuruczok ellen.; III. György, 1684–1764-ig. Eleinte Pál Deák ezredében szolgál, később Tornamegyében lakik s 1721-ben Kis-Ujszállásra költözködik. Neje Bartók Mária.; István, 1710–1766. Nagykun kapitány, harczol a porosz háboruban. Mária Teréziától a Törő-féle lázadás elnyomásáért arany lánczot nyer. Nejei: 1. Kisvárday Erzsébet. 2. Német Katalin.; György, szül. 1740. Karakas Erzsébet.; Erzsébet, szül. 1752. (Váradi István.); János 1735–1802. Nagykun kapitány, arany kulcsos, «aulae familiaris.» 1. Sütő Judit. 2. Szeles Zsuzsánna. 3. Simonffy Zsuzsánna.; István 1745–1804. Félegyházi Mária.; János, huszár-kapitány.; József, homoki pap 1812-ben.; György, 1854-ben katona.; Klára.; Eszti.; Lina.; Mili.; József.; György.; Sámuel huszárfőhadnagy.; Károly †. István.; Julianna †.; János.; György 1854-ben Kis-Ujszállás főjegyzője.; István.; Julianna. Jelenleg élnek.; József.; Zsuzsánna szül. 1760.; Mária, szül. 1775. Kenéz István, Rátz István.; Julianna szül. 1780. Győry Mihály.; Erzsébet. Nagy József.; János, 1763–1826. Nagykun kapitány. Magyar Erzsébet.; Klára 1793–1810.; Sándor, 1768–1832. Cs. kir. altábornagy, a szt. Wladimir és szt. Anna rend tulajdonosa stb. Ebetzki Tihanyi Johanna.; József, szül. 1772 N.-Váradon lakik. Petrik Rozália.; László, 1793–1858. huszár-kapitány. Zmeskál Johanna.; János, 1792–1867. Nagykun kapitány, aranysarkantyus vitéz, forradalmi kormánybiztos, képviselő, hétszemélyes táblai biró.; Erzsébet, 1795.; Sándor szül. 1796. Hódossy Hermin.; Ödön †.; Sándor, 1830–1886. 1848-ban honvéd-százados. Nagykun kapitány. Varró Mária.; Flóra †.; Ida.; Mária, szül. 1859. Pum József főmérnök.; János, szül. 1861.; Róza, szül. 1862. Kormos Béla járásbíró.; I. Mihály † ifjan.; II. János † Papiban.; II. István él még 1740-ben, részt vesz a harangodi harczon, birja az ónodi postát s a várőrség feloszlatása után Papi jószágára költözik, mit atyjával együtt fegyverjogon birt adományba.; II. Mihály † 1750 körül Papiban.; István 1760-ban Tarczalon lakik. Csizmadia Erzsébet.; Gergely 1750. Szabó Judit.; János 1750-ben Papiban lakik. Szabó Erzsébet.; Péter † 1770 körül. Gyarmati Kata.; Mihály 1770. Székely Anna.; Judit.; Gergely 1770. Bihari Judit.; János.; István.; György.; Mihály.; Anna.; Sára.; Péter.; István. Zemplén vármegyétől 1770-ben nemesi bizonyítványt nyernek.; Mihály.; András.; István.; Sámuel.; Gergely.; József.; Erzsébet.; Judit.; Erzsébet.; Judit.; István, Tarczalon 1770-ben nemesi bizonyítványt nyer. Dózsa Judit.; György.; Mihály 1770. Czeglédy Erzse.; András 1770. Kovács Katalin.; Erzsébet.; Julianna.; Eszter.; Charitás.; István.; Erzse.; Pál.
Bartók Máriával, a mint látszik, előnyös házasságot kötött, mert a tiszttartóságot sem viselte sokáig, hanem a Kúnságon némi jószágra tartván igényt, 1721-ben Kisujszállásra költözködött s ott végleg meg is telepedett, öreg napjaira megérvén azt az örömöt, hogy egyetlen fiát nagy-kún kapitánynyá választották s az uralkodó részéről is ritka kitüntetésben részesült. Meghalt 1764 augusztus 2-án 80 éves korában; feleségét, kivel 50 esztendőt élt, még 1758 szeptember 1-én elvesztette.* Egyetlen fia s a kúnsági ágazat tulajdonképeni őse: III. István, 1710-ben született Ujfaluban, Torna vármegyében. Szülei gondot fordítottak ugyan a kor igényeiben mérten tudományos kiképeztetésére is, mindazonáltal egész életében inkább a kard, mint a toll embere volt. Ennek köszönheté előmenetelét a világban s a hadi pálya iránti előszeretetet úgyszólván vérével együtt örökségűl hagyta utódjaira, kik közűl nem egy adta ezen a téren fényes bizonyítékát tehetségeinek.
* Temetése, mint a családi naplóban olvassuk, más költségeket nem számítva, 13 frt 60 kr. készpénzbe került, feleségének úgylátszik nem csaptak ily nagy tort, mert végtisztessége 6 frt 78 krból kitelt.
Midőn 1734-ben az akkori kisujszállási notárius, később nagy-kún kapitány Kisvárdai Dániel Erzsébet leányát nőül vette, a nyugalmas polgári pálya előnyei kinálkoztak számára. Feleségének kiterjedt atyafisága hivatalba juttatá, s már tanácsbelinek választotta őt a nemes város, mi a specialis kún viszonyokat tekintve nem csekély tisztesség vala oly fiatal emberre nézve, midőn Mária Terézia királyasszony megtámadott trónja védelmére fegyverre szólítva az országrendeket, a Jász-Kún kerületek is 400 lovast állítottak ki a porosz ellen. Ez időbeli nagy-kún kapitány Terbócz István ösztönzésére Illéssy is – már mint két gyermekes apa – a nemesi felkeléshez csatlakozva, a siléziai harcztérre küldetett, mint egyik compániának hadnagya. – A békekötés után megmaradt csekély számú katonáival, mivel a nagyobb rész Vágujhelynél pártot ütvén, elhagyta, az 1741. év végével hazatért, magával hozván a hadi tanács oklevelét, melyben tanusított vitézsége elösmeréssel említtetik.
Történt nemsokára, hogy a szabad kerületek Mária Terézia által a pesti invalidusok földesúri hatalma alól fölszabadíttatva, hálából 1000 lovas-katonát állítottak ki minden tisztestől együtt, a második porosz háborúra. – A hadi élethez már kedvet kapott Illéssy ismét fegyvert ragadott s mint hadnagy a Grassalkovics ezredében végig szolgálta az egész hadjáratot. Egy alkalommal az ellenség kora hajnalban nagy erővel rajtok ütvén, három paripáját, minden felszerelésével együtt zsákmányul ejtve, Bátori István nevű lovászát is elfogta; ezt nem csekély veszteségnek tekinté s vigasztalására csak az szolgált, hogy a hadi élet változó szerencséje más alkalommal bőven kárpótolta őt, s midőn a békekötés után 1746-ban megtért családjához, 3000 frt hadizsákmányt hozott tarsolyában, a mi épen jó volt arra, hogy a szőnyegen 151forgó váltságnál tekintélyes földbirtokot lehessen vele szerezni.
Hogy vitézségének híre mily nagy tekintélyt szerzett neki odahaza, legjobban bizonyítja az, hogy minekutánna három évig esküdtséget viselt, 1749 június 6-án apósa Kisvárdai Dániel helyébe nagy-kún kerületi kapitányságra választotta őt a közbizalom, melyet aztán nemcsak hogy haláláig megszakítás nélkül viselt, de családjában négy generatión keresztül állandóvá is tette a díszes hivatalt.
Kapitánysága első éveiben egy közbejött esemény országszerte ösmeretessé tette nevét, sőt az udvar figyelmét is fölhívta reá. – Történt ugyanis, hogy, mint naplójában írja: «némely rossz csavargó személyek Hódmezővásárhelyen magokat összeadván, lovakra ültenek, onnét feljövén Tur körül lappangottanak s magokat kuruczoknak nevezték». A mint a dolog értésére jutott, tüstént felültette harczra kész kúnjait, «mivel akkorában militia az országban nem volt», szétugrasztotta a csőcseléket s a Turkevi mezőben főstrásamesterök, bizonyos Kőrösi Péterrel együtt, 13-at elfogván bennök, maga vezénylete alatt a szolnoki várba kisértette. – Ez volt a történelmünkben még oly homályos Törő-féle lázadás, mely Törő János, Pető Ferencz, Bujdosó György, Kőrösi Péter s mások vezérlete alatt a törökországi bujdosó magyarok behozatalát tűzte ki egyik czéljául, hogy aztán magukhoz vonván a legalsó néposztályt, ezeknek segítségével országos zendülést támaszszanak a Rákóczy és a kurucz név varázsa alatt.
Hogy mily összeköttetésben állott ez a lázadás ama nagy nemzeti küzdelemmel, melynek utolsó jelenete a «majthényi páston» játszódott le, még bővebb felderítésre vár;* eddig a nyilvánosság elé az elfogottak vallomása s itéletén kívül, más adat alig jutott. – A lázadás vezetői borzasztó módon lakoltak. Törőnek Túron, Pető Ferencznek Hódmező-Vásárhelyen fejét vették, s testük felnégyeltetvén az ország különböző részeiben bitóra függesztetett. Először Kőrösit is halálra itélték, de bűneinek megbánása s töredelmes vallomásai következtében, életére nézve kegyelmet nyert.*
* Erre vonatkozólag az országos levéltárban található adatokat, tudomásom szerint Széll Farkas kir. táblaibiró tanulmányozza s tőle várjuk a lázadás történetének alapos megirását.
* Századok. 1870. évf.
Hogy a mozgalom nagyobb mérvet nem öltött, azt egyedűl Illéssy gyors, határozott föllépésének lehet tulajdonítani. Az udvar körében nem csekély jelentőséget tulajdonítottak a dolognak s Mária Terézia saját érmével ellátott díszes arany lánczczal tünteté ki a vitéz kún kapitányt, melyet gróf Batthyányi Lajos nádor «felséges asszonyunk parancsolattyából két kezével tett az nyakamban – írja Illéssy – s mely kegyelmességét ő Felségének personalis audientiám lévén alázatos térdhajtással deák nyelven, az mint tudtam, megköszöntem.»*
* Ez 52 körmöczi aranyat nyomó láncz mai napig megvan a család birtokában.
Már említett első feleségének halála után, kitől négy fiu s egy leánygyermeke származott, 1758-ban második házasságra lépett Karakas Mihály, annak utána Kőrösi Gál Gergely özvegyével, Németh Katalinnal, s miután fiainak még életében hozzájuk illendő feleséget szerzett, 1776 márczius 16-án meghalt. Temetése «kettős tanitással» történt, Páztokai János kisujszállási és Szigethi Sámuel karczag-ujszállási praedikátorok tartván felette gyászbeszédeket. – Sirkövére az utódok következő sorokat vésettek: «Itt nyugoszik a sok dolgoknak terhe alatt elfáradott, Istene iránt kegyes, királyához hűséges, hazájához szerelmes, mindenekhez emberséges Illésy István úr, N. N. Kunságnak volt érdemes aranylánczos kapitánya, a ki az úrtól a győzeselmesek közé számláltatott. – Életének LXVII. asztend. martiusnak 16-ik napján». Ő kezdé meg 1758-ban a már többször idézett családi napló irását, melybe gyermekeinek születését, életének főbb eseményeit rendben följegyezte s melyet utódjai kisebb-nagyobb szorgalommal e század közepéig folytattak.
Maradékai közűl Erzsébet, ki 1752 nov. 5-én született, Váradi István kisujszállási notáriushoz ment nőül.
György, szül. 1740 augustus 10-én s 1763 február 13-án feleségül vette Karakas Erzsébetet, kitől származott két fia, ú. m.:
János, 1810-ben főhadnagy a nádor-huszároknál, később kapitány.
152József, 1812-ben a Bihar vármegyei Magyar-Homok helységben pap. Maradékai a táblázaton láthatók.
István született 1745 október 25-én, meghalt 1804-ben. Felesége Félegyházi Mária volt Madarasról. Egyik fia Sámuel 1815-ben a nádorhuszároknál főhadnagy, másik György s ettől származó János és György nevű unokái közűl az utóbbi 1854-ben Kis-Ujszállásnak főjegyzője volt; harmadik fia József, kinek maradékait hasonlóképen táblázatunk tünteti elő.
Az aranylánczos kapitánynak legidősebb fia:
János 1735 ápril 22-ikén született, s miután 15 esztendeig különböző hivatalokat viselt, 1777 január 10-én helyettes kapitánynak neveztetvén, a következő tisztújítószék alkalmával nagy-kún kapitánynak választották. – Az 1791-iki budai országgyűlésen a Jász-Kún kerületek egyik követe volt s Leopold koronáztatásán Makó Lőrinczczel együtt képviselte a három kerületet. 1801-ben kapitányi hivataláról, melyet 25 évig dicséretesen viselt, önkényt lemondva, a főherczeg nádor 200 frt nyugdíjat eszközölt számára s egyszersmind I. Ferencz király érdemei elismeréseűl aranykulcsot ajándékozván neki, kir. udvarnokságra emelte. Meghalt 1802 augustus 15-én, s 17-én, mint a családi napló emlékezetűl hagyta: «sok külföldi s megyebeli uraságok s deputatosok, úgy sok tisztelendő és tiszteletes urak megtisztelésével, díszes pompával el is temettetett».
«Az aulae familiarisságrul lévő felséges diploma – idézem tovább a napló szavait, – táblán, reá függesztve mind az arany láncz, mind az arany kulcs a főbbek előtt elhordoztatott, megmutattatott. Az fekete tafotával bévont koporsója ekkép volt fényes szegekkel be verettetve: A legrégibb hazafi, tiszt, férj, atya, ember T. Ns. Illéssy János ur, a cs. kir. Felségnek aranykulcsos hive, a Ns. Nagykúnságnak emeritus kapitánya, megholt életének 68 esztendejében. Epitaphiumán pedig ez volt:
Illéssy Jánosnak
kiben hajdan nagy emlékezetü attya Illéssy István ritka virtusit követő fiat hagyott, a kivel Kis-Ujszállás mint főbirájával III, a Nagy-Kúnság mint tisztviselővel XLIV, különösen mint kapitányával XXVI, számos reformata ecclesiák mint coadjutor kuratorral XI esztendőkig virágzottak, dicsekedhettek, a kiben özvegye Simonffy Zsuzsánna tántorithatlan szivü házastársat, nagyra született négy férfi gyermekei, öt leányai, számos unokái s minden hozzá tartozók csaknem hasonlíthatlan atyát, a cs. kir. Felség egy aranykulcsos hivet, a haza egy igaz hazafit, a vallás egy buzgó tisztelőt, az emberek egy emberbarátot, a világ egy LXVIII esztendős lakost vesztettek el».
Három felesége volt, ú. m.: Sütő Judit, Szeles Zsuzsánna, Simonffy Zsuzsánna, kiktől – első házassága magtalan lévén – a táblázaton látható kilencz élő gyermeke származott.
A leányok közűl: Zsuzsánna Barkassy Sámuel, majd Várady János, Mária Kenéz János, később Rátz István, Erzsébet Nagy József, Juliánna Győri Mihály felesége lett. Klára hajadon fővel halt meg 17 éves korában, 1810-ben.
A négy fiu közűl kettő, jelesen:
István, ki 1770-ben született s a laczházi porta tulajdonosa volt, és
II. József, ki 1772-ben született s Petrik Rozáliát vette nőül, Nagyváradon utódok hátrahagyása nélkül halt el. – Ezekről nincs mit mondanunk, máskép áll azonban a dolog Sándorral, ki a családnak egyik legkimagaslóbb alakja s megérdemli, hogy életkörülményeivel kissé részletesebben foglalkozzunk.
I. Sándor 1768 márczius 7-én született, családjának törzsfészkén, Kisujszálláson.* Mint debreczeni diák, szüntelenűl ostromolta atyját kéréseivel, hogy katonának adja őt, ki végre is engedett óhajtásának s 1785 április 11-én egy lovas-ezredbe kadétnak küldötte, hol két év múlva káplár lett. 1787-ben a magyar nemes testőrséghez tétetett által, de a hevesvérű ifjú harczi babérok után sóvárgott, s Gréven lovasezredébe lépve, mint hadnagy a csakhamar kitört török hadjárat alatt alkalma is nyilt megszerezni azokat. A harcztér, mint tudjuk, Török-Horvátország volt, s Illéssy, mint Laudon tábornok hadsegéde, tevékeny részt vett az ütközetekben s Dubicza vára alatt kapott sebéből kiépülve, Gradiska, Belgrád, Novi ostrománál vitézül harczolt s az ő hadosztálya volt az, mely Abdi basát 153Belgrádnál fölverve, Konstantinápoly felé űzte, s csak a beállott kemény tél akadályozta meg, hogy annak egész futó seregét meg nem semmisíthették.
* Emlékiratában születését 1769 márczius 11-ére teszi, de atyjának a családi naplóba tett sajátkezű följegyzése hitelesebbnek látszik előttem.
1792-ben Lembergbe küldetett a híres Kosciusco által támasztott lengyel forradalom szemmel tartására, s hadosztályának – mind válagatott magyar fiúk voltak tisztjeikkel együtt – sikerűlt is féken tartani a lázongó népet, főleg miután Kosciuskót osztrák Galicziából kiszorították.
A nem sokkal utóbb kitört franczia háborúban ezredével a rajnai vonal védelmére rendelték s 1794-től 1801-ig mindig fegyverben állott, s nevével e hadjárat történetének legfényesebb lapjain találkozunk. Egy ütközetben lovát leszúrták alatta, de Balajti nevű «nagyvitéz» strázsamestere átaladván neki a maga paripáját s a ló lendülésével képződött résen a franczia gyalogságra törve, hadosztályával azt teljesen megsemmisítette, az ellenség vezérét is foglyúl ejtve.*
* Nem csekély büszkeséggel jegyzi meg e helytt emlékiratában: «az elfogott commendans azt mondotta a mi commandirozó generalisunknak, hogy soha oly vitéz katonákat, mint az enyimek, nem látott».
Más alkalommal (1794 október 24-én) fél századdal egy egész franczia lovas-regementet vert széjjel, gróf Wartensleben Ferdinánd kedves bajtársát is megszabadítva az ellenséges táborból.
E két fényes hadi tény után, Albert főherczeg mint fővezér maga ajánlotta őt a Mária Terézia rend keresztjére s bár a hadi tanács Illéssy főhadnagyot érdemesnek is vélte e kitüntetésre, mindazonáltal nem ő, hanem német ezredese, bizonyos Spiegelberg nyerte el azt, «nékem pedig – mondja emlékiratában – az a bizodalom volt a vigasztaltatásom, hogy mindezek által egyedül kötelességemet teljesítettem.».
Személyes vitézségben, bátorságban alig multa őt felül valaki s vakmerő bravourjainak hire csakhamar elterjedt az ellenséges táborban is. – 1797-ben történt, hogy egy franczia lovas-ezredet fél század huszársággal állásából kivervén, űzőbe vett s ha Lafert tábornok négy ezreddel segítségére nem siet, teljesen meg is semmisíti. – A túlerő azonban bekerítette Illéssy maroknyi csapatát, lovát kilőtték alóla, kardja ketté törött az ütközet hevében s két vágással a fején, foglyul esett. Wartensleben gróf meghallván barátja veszedelmét, nagyhirtelenséggel az ellenségre csapott, s míg a támadás hevétől megbomlott franczia hadsornak ideje lett volna összeszedni magát, megfordította s űzőbe vette Lafert seregét, kivágva onnan a fogoly Illéssyt. Így fizette vissza az 1794-iki kölcsönt.
Midőn a szabad Jász-Kún és Hajdú kerületek hadra termett deli ifjaiból a csakhamar híressé lett palatinális huszár-ezredet szervezték, Illéssy kapitányt József nádor egyenes óhajtására őrnagyi rangban ezen új ezredhez tették által, melynek 1809-ben parancsnoka lett. De már akkor végig harczolta szeretett huszárjaival a második franczia háborút s a vitéz fiúk nagy része a csatatéren maradt, úgy hogy újból kellett szervezni az ezredet, melynek zászlaja a legfényesebb ütközetekben lobogott, s nemcsak parancsnokának, de az egész hadseregnek s az uralkodónak méltó büszkeségét képezte.
A rövid békességet jól igyekezett fölhasználni, s hazájába térvén, 1811. október 16-án megházasodott, Ebeczki Tihanyi Tamás udvari tanácsos és septemvir Johanna leányát véve nőül, kivel már régebben megösmerkedett s mint emlékiratában mondja «meggyőzettetvén arról, hogy egyedül ezen kisasszonynyal lehetek e világon minden részbe szerencsés». De a kötelesség csakhamar a harczmezőre szólította őt, s a «világfelszabadító háborúban» részt vett a drezdai és lipcsei vérengző ütközetekben, mindenütt az elsők között harczolva; Drezdánál adjutánsát és a főtrombitást oldala mellett vagdalták össze, de őt megvédte szerencsecsillaga s 1816-ban mint brigadéros tábornok tért meg szép fiatal feleségéhez.*
* Olajba festett arczképe a család birtokában.
Az utolsó franczia háború alatt ezredével együtt a lehető legmagasabb kitüntetésben részesült. «Én obester urat – így hangzott az uralkodó parancsa – választottam ki… hogy én mellettem legyen és az én személyemet a meddig még ezen háború tart… minden veszedelmektől bátorságossá tegye, mert én ezen jeles regementbe és ennek ezredes kapitányába nagyon bízok.»
Illéssy Sándor méltó is volt a benne helyezett bizodalomra s szép feladatának a legnagyobb 154odaadással igyekezett megfelelni. Baseltől Párisig követte Ferencz császárt, közelében lakott, asztalánál evett s mint emlékiratában a történeti hűségnek megfelelően mondja «magam személyemnek tökéletes feláldozattyával ő felségét minden kigondolható veszedelemtől mególtalmaztam, sokszor magam személyesen éjszakánkint a mezőn strázsáltam». Páris bevétele, illetőleg a békekötés után Bécsbe kisérte az uralkodót, s innen haza térve 1819-ben Debreczenbe rendelték. Most tehát mint tábornok, mint dicsőség-koszorúzta hős látta viszont azt a várost, melyet 34 év előtt mint diák hagyott el. 1830-ban altábornagy s majd a bánáti határőrvidék parancsnoka lett, mint ilyen halt meg 1832 ápril 23-án.
Illéssy a legrokonszenvesebb alakok egyike. Rettenthetetlen katona, kinek vitézsége előtt az ellenség is meghajolt, gyöngéd férj, önfeláldozó barát, jó rokon, kinek utolsó akarata is az volt, hogy Kis-Ujszálláson testvérei mellé temessék. Katonái bálványozták s több ízben a legnagyobb önfeláldozással mentették ki a halálos veszedelemből. Egy alkalommal hűséges huszárja hátán vitte ki a fejére gyuladt házból, hol betegen, magával jóltehetlenűl feküdt, máskor az ütközet hevében lovát leszúrták alatta s maga, miután az ellenséges hadosztály vezérét karddal agyonsújtotta, 9 hüvelyknyi sebből vérezve földre bukott s minthetetlenűl oda vész, ha egy Tondi nevű huszár, vitéz hajdu ivadék, lovára nem emeli s utat nyitván jó kardjával a hadsorok között, szerencsésen meg nem menti.
Az udvarnál igen kedvelték őt, különösen Miksa főherczeg, a Napoleon elleni hadjáratok vezére; maga Ferencz király több ízben elösmerve érdemeit, fölszólítá, hogy kivánjon jutalmat vagy kitüntetést tetszés szerint, de Illéssy példátlan szerénységgel mindannyiszor visszautasította: «mindenkor megértem én azon jutalommal, hogy mind ő felsége, mind az egész ármádia elesmérte tökélletesen, mely szorosan megfeleltem én mindenekben fejedelmemhez és hazámhoz való kötelességemnek, ezen belső nyugodalmam volt nékem mindenkor az én legfőbb jutalmam, ezért is nem kivántam én soha más jutalmat, és soha nem is kértem semmit.»
Ezek pedig nem üres szavak. Előttünk fekszik egy hiteles emlékirata, melyet felsőbbségéhez intézett, melyben megköszönve és visszautasítva a kilátásba helyezett jutalmaztatást, egyedűl azt kivánta, hogy a felség özvegyéről majd rangjához illendően gondoskodjék. – Meglehet az is sértette önérzetét, büszkeségét, hogy mindig csak azt akarták, hogy egyenesen kérjen valamit. Sándor czár sokkal tapintatosabban járt el vele szemben, már 1814-ben Lafert seregének tönkretételéért a sz. Wladimir-rend commandeur s később a sz. Anna-rend keresztjével tüntette ki a vitéz huszár-tábornokot. Az erről szóló oklevelek mai napig megvannak a család irományai között.
Gyermekei nem maradtak, örökbe fogadott leányát, Zmeskáll Johannát, unokaöcscséhez Illéssy László huszár-kapitányhoz adta nőül. – Kéziratban fenmaradt önéletrajza igen becses részleteket foglal magában a nagy franczia háború történetéhez. Huszáros kedvtöltéssel említi benne, hogy Napoleon hitvesét Mária Lujzát ő kisérte egyízben Rombillion várostól Dijonig, kocsija mellett lovagolva s mulattatva ő felségét stb.
Eljutottunk tehát Illéssy Jánoshoz, a harmadik Nagy-Kún kapitányhoz.
János az aranykulcsos kapitánynak idősebb fia s így az altábornagynak testvérbátyja volt, született 1763 september 21-én. Oskoláit Debreczenben végezte, honnan törvény-gyakorlatra ment s egy esztendeig Bécsben is tartózkodott Nagy Sámuel udvari ágens mellett gyűjtögetve a pályájához szükséges tapasztalatokat. Miután a szabad Jász-Kún kerületeknél kisebb tiszteségeket viselt, még atyja életében nagy-kún kapitánynyá választatott s ezen minőségében több ízben járt követségben Bécsbe, s midőn Ferencz királyt 1817-ben házassága alkalmából József nádor indítványára a vármegyék tisztelgő küldöttség által üdvözölték, a Nagy-Kúnságot ő képviselte. – 1817 január 10-én tehát Somogyi Antal nádori főkapitány, Makó Lőrincz és Kármán Pál követtársaival együtt Pestről elindulván, e hó 14-én Bécsbe érkeztek s 16-án 220-ad magukkal fogadta őket az uralkodópár, a bajor királyi család és Wrede herczeg jelenlétében. – A kanczellár gróf Erdődy «ő cs. kir. felségét deákul megtisztelvén, szép diáksággal ő felsége szivesen elfogadta, felséges új asszonyunkat németűl tisztelvén, ugyan szép német orátiót méltóztatott mondani a magyaroknak s nagy atyai, anyai királyi 155kegyelmeket ajánlották.» Másnap a trónörököshöz is elmentek, ki neveik felől kérdezősködött, «mikor Illéssy nevem megértette, azonnal méltóztatott mondani… «ich kenne gut den Herrn Generalen Illéssy, er war unlängst hier.» A hivatalos dolgok végezte után a követ urak neki indultak a városnak, «theatrumokat, redutokat» bejárván, de a kún kapitánynak nem igen tetszett a mulatság, «én bizony a Bécsbe való utazást – így szól a családi naplóban – lelkemben, testemben megúntam, nem is megyek többé annyira».
A nagy-kúnsági egyházkerületnek gondnoka s több vármegye táblabirája volt. Még 1791-ben nőül vette Magyar Erzsébetet Pomázról, kitől János, László és Erzsébet nevű gyermekei származtak. A kapitányságról 1822-ben betegeskedése miatt lemondott, s 1828 január 6-án halt meg 64 éves korában. Dorka Ilyés kisujszállási pap és Füsüs András oskola rector tartottak felette gyászbeszédeket.
Gyermekei közűl: II. Sándornak feleségétől Hodossy Hermintől, Ida nevű leánya maradt. Erzsébet 1814-ben Lovassy Istvánhoz ment nőül, Biharvármegyébe.
János született 1792 ápril 3-án, s mint Sándor a katonai, úgy ő a polgári pályán az Illéssy család legkiválóbb tagja. Tanult odahaza Kis-Ujszálláson, felsőbb iskoláit Debreczenben és Kézsmárkon végezte, honnan Pestre ment a királyi táblához törvény-gyakorlatra s 1815-ben ügyvédi oklevelet nyert. Előbb a Jász-Kún kerületeknél kisebb hivatalokat viselt s 1828-ban atyja halála után három évre, a nádor ajánlatára nagy-kún kapitánynyá választották, 1830-ban követűl küldvén őt az országgyűlésre. V. Ferdinánd király koronáztatása alkalmával aranysarkantyús vitézzé üttetett s midőn bátor, szabad szellemű nyilatkozataiért küldői 1834-ben visszahívták őt az országgyűlésről, követtársai a legnagyobb elismerésben részesítve, egy Kölcsey Ferencz által szerkesztett búcsúiratot nyujtottak át neki 70 aláirással, melyet ma is kegyelettel őriznek az utódok.
Ily módon leszoríttatva a cselekvés teréről, bár mint kún kapitány is mindig a szabad eszmék bajnoka volt s egy pillanatra sem szűnt meg tehetségét, befolyását a nemzeti ügy szolgálatában érvényesíteni – egész 1848-ig szűkebb körben, zajtalanúl munkálkodott, még a bekövetkezett forradalmi mozgalmak ismét felszínre hozták őt s Jászberény városa képviselővé választván, a politikai küzdelmekben tevékeny részt vett, majd az önvédelmi harcz alkalmával, mint a Jász-Kún kerületek teljhatalmu kormánybiztosa s később mint a hétszemélyes tábla birája elévülhetlen érdemeket szerzett magának. – Politikai szereplésének részletes ösmertetése nem tartozhatik e lapokra, elég legyen megemlíteni, hogy a szabadságharcz lenyomása után 1852 máju 5-én, miután a hosszas bujdosásban kimerűlve, a haditörvényszéknél önkényt jelentkezett – kötél általi halálra itélték, de életére nézve kegyelmet nyerve, 10 évi várfogság és összes javainak elvesztésével sujtatott, s a fogságból, melyet egy életírója szerint «hajlott kora daczára nemes önmegtagadással, büszke öntudattal tűrt», már 5 esztendőt ki is töltött, midőn 1856 deczember 7-én egy részleges kegyelem által visszanyerte szabadságát.
Az alkotmány visszaállítása után a kún-szent-mártoni kerület által újból képviselővé választatott, de a nemzet és az uralkodóház kibékülésének örömünnepe már halálos ágyán találta az ősz honfit s hosszantartó szenvedés után 1867 június 16-án örökre behúnyta szemét. A család birtokában lévő levelek eléggé bizonyítják, mennyire becsülték őt kortársai, különösen Deák Ferencz, kihez valódi meleg barátság csatolta. Sohasem nősült s megmaradt javait rokonai örökölték.
Ifjabb testvére I. László 1793 ápril 8-án született Kis-Ujszálláson. Tanult szülővárosában, később Debreczenben és Kézsmárkon. Minthogy a nagy-kún kapitányság, mely szabad választás útján töltetett ugyan be, de már nehány nemzedék óta öröklővé vállott az Illéssy családban, Jánosra mint elsőszülöttre nézett, ő a katonai pályát választotta s mint főhadnagy a nádorhuszároknál végig harczolta a franczia háborút, nagybátyja Illéssy Sándor ezredes oldala mellett s a békekötés után a Liechtenstein huszárezredbe tétetett által s 25 évi szolgálat után roncsolt egészsége miatt 1837-ben mint százados kapitány nyugdíjaztatott. – A szabadságharcz idején vissza akarták helyezni az osztrák hadseregbe, másfelől pedig a honvédelmi bizottmány is tiszti ranggal kinálta meg a tapasztalt 156vitéz katonát, «de az elsőbe – mondja a családi naplóban – mely hazám s vérem ellen vezérelt volna, a másodikba, melynek szomorú kimeneteléről szinte meg voltam győződve, beállani nem akartam, a nyugdíj és tiszti charakterről – lemondtam».
Teljesen visszavonult életet folytatott ezentúl, felesége Zmeskál Johanna oldalán a legnagyobb családi boldoságban részesülve. – E ritka szépségű nő, Illéssy Sándor altábornagy fogadott gyermeke, illetőleg nejének unokahuga volt, Zmeskál Jób és Tihanyi Mária leánya.* 1829-ben vette nőül a délczeg huszárkapitány s 1852-ben vesztette el, miután 2 fiu és 3 leány gyermeke származott tőle.
* Olajba festett arczképe megvan a családnál.
Meghalt 1858-ban, a táblázaton látható maradékai közűl csupán legidősebb fia Sándor terjesztette tovább nemzedékét.
II. Sándor született Pesten 1830 június 25-én. Tanult ugyanot és Debreczenben, s mint alig 18 éves ifju, atyja ellenzése daczára, fegyvert ragadt a haza védelmére s rövid idő alatt kitűnt rettenthetlen bátorsága, merész bravourjai által. Már 1848 september havában mint nemzetőr-százados Görgey által Csepel-sziget parancsnokává rendeltetett, hogy védje az ercsi positiót s csakhamar főhadnagyi rangban a 19-ik gyalogezredhez osztatott be s részt vett a szolnoki és czibaki ütközetekben. Czibaknál történt, hogy őrnagya, gróf Leiningen, nagy harczi kedvében az ellenség sorai közé rohanva elfogatott, mit észre vévén Illéssy főhadnagy, 17 honvéddel útat törve magának, hősi bátorsággal segítségére sietett s nem csak Leiningent szabadította meg az ellenséges dandár szemeláttára, de 3 osztrák tisztet s 32 katonát foglyúl is ejtett vitéz honvédjeivel s az őrnagyot vállra emelve viteté az örömujjongó táborba. Ekkor századossá léptették elő a 19 éves ifju hőst s e minőségben részt vett az isaszegi, váczi, nagy-sarlói ütközetekben s Budavár bevételénél századával az elsők között volt, kik a bécsi kapunál a bástyafalat megmászták. 1849 júliusban Komáromnál harczolva, elfogatott, s előbb Olmütz és Theresienstadt várakban raboskodva, még ez év folyamán besorozták mint közembert az 58. osztrák gyalog-ezredbe. Három évig mint altiszt, két évig mint hadnagy szolgált kényszerűségből az osztrák armádiában, beutazva Német-, Cseh-, Morva- és Olaszországokat, míglen 1855-ben tiszti rangjáról lemondva, hazájába tért.
1858-ban nőül vette Varró Máriát, egy kunsági előkelő család leányát s atyja halála után ősi birtokára Kis-Ujszállásra költözködve, csakhamar a közszeretetben álló s kiválóan népszerű férfit nagy-kún kapitánynyá választották. Ő volt a nagy-kunok utolsó kapitánya s midőn a megyei szervezetet itt is életbe léptették, Kis-Ujszállás városának első polgármestere.
A nyilvános élet terén jelentékeny szerepet játszott. A heves-nagy-kunsági reform. egyházmegye segédgondnoka. A szolnokmegyei gazdasági egylet alelnöke, a kunsági takarékpénztár igazgatója; az országos iparművészeti múzeum felügyelő-bizottsági tagja, a honvéd-egylet elnöke stb. volt. Meghalt 1886 márczius 19-én Budapesten; utódait táblázatunk tünteti elő.
Dr. KOMÁROMY ANDRÁS.
