MIKÉNT ESZKÖZÖLJÜK AZ OKLEVELEK KIADÁSÁT? (Második és befejező közlemény.)
MIKÉNT ESZKÖZÖLJÜK AZ OKLEVELEK KIADÁSÁT?
(Második és befejező közlemény.)
(Második és befejező közlemény.)
Ezekben megjelölvén azon álláspontot, melyet a történelmi kútfők s különösen az oklevelek kiadása s az oklevélgyűjtemények szerkesztése körűl követendő eljárás irányában elfoglalok, áttérek saját Történelmi Emlékeim II. kötetére s ennek a Turul idézett helyén megjelent bírálatára, melynek ellenében szükségesnek mutatkozik néhány rövid észrevételt tennem.
A fönt előadottak után természetesnek fog feltűnni, hogy én, ki 25 évvel ezelőtt szintén egyike voltam azoknak, kik a betűhív modort hazánkban meghonosították s ezt jelenleg is az oklevelek kiadásánál a legczélszerűbb eljárásnak tartom, Történelmi Emlékeim jelen második kötetében, úgy mint az elsőben, a szöveget egészen betűhíven adtam vissza. Ha ezt kifogásolja a biráló, ám teheti, ha a humanisták álláspontjára helyezkedik s erre, az elmondottak után, nincs észrevételem; de van, ha biráló állítja, hogy a Századok idézett névtelen czikkeiben kifejtett elveket általában nem vettem figyelembe, mert ellenkezőleg, azokból sokat követendőnek véltem és követtem is. Nevezetesen: az előbeszédben bővebben kiterjeszkedtem a közölt 129oklevelekben foglalt nevezetesebb történelmi adatokra, a rövidítéseket és siglákat, a hol lehetett, feloldottam, az össze nem tartozó szavakat külön választottam, a nagy kezdőbetűket csupán az önálló mondatok bekezdéseinél s a személy- és helynevek kezdetén hagytam meg, hol pedig az eredeti szövegben a személy- és helynevek elején kis kezdőbetűket találtam, ezeket megfelelő nagy kezdőkkel cseréltem fel, a pontozást mindenütt az értelemnek megfelelőleg eszközöltem, minthogy ezen müveletek a betűhív közlési modor elveivel jól megférnek s a megértést és gyors áttekintést az olvasóra nézve megkönynyítik. Azonfelűl kötetemet pontos és kimerítő név- és tárgyjegyzékkel láttam el. Csodálom, hogy a tudós bíráló mindezt észre nem vette, pedig oly nagy betűkkel nyomattam ki oklevéltáramat, hogy a szövegnek belső és külső mivoltával könnyen meg lehet ismerkedni.
Mi értelme legyen tehát a bíráló azon állításának, hogy oklevéltáram a «modern oklevél publicatiók» mai színvonalát el nem érte s ez «publicatiónk» terén határozott visszaesést képez? A bíráló itt azon képzelt szinvonalát érti, melyet a humanisták csoportja a hazai oklevélkiadásokra nézve húzni óhajt, de a mely ez időben nálunk még nem létezik. Az csak nem képezhet tudományos színvonalat, hogy az ae betűt az eredeti írmodorhoz híven e betűvel, ellenben az u, v betűket a humanisták modora, illetőleg a kiejtés szerint írjuk, továbbá a t betűt i előtt meghagyjuk a humanisták modora szerint t-nek, pedig, a hol t. i. kiejtve c-nek hangzik, c betűvel írjuk? Miféle tudományos gyakorlat legyen ez? Ilyen színvonalat oklevélkiadásaimban elérni nem kívánok. Mert vagy szükséges a kiadás nyomtatott szövegében a helyesírás által feltüntetni azon kor sajátságait, melyből az illető oklevél származik, akkor minden betűt az eredetihez híven kell visszaadnunk – vagy ily feltüntetésre nincs szükség, azon esetben változtassuk át a szavak külalakját teljesen és következetesen a latin szabatos helyesírás szerint; a közbe eső megszorítások rendszertelenséget képeznek s a mily csekély jelentőségűek magukban véve, oly kevéssé érdemesek arra, hogy elfogadásuk vagy mellőzésük miatt az illető dícséretet avagy megrovást érdemeljen.
Alaposabb bírálónak azon kifogása, hogy oklevéltáramban az oklevelek kelteit fel nem oldottam. Készséggel elismerem, hogy a keltek feloldása előnyére szolgál az oklevél-kiadásoknak, föltéve, hogy a feloldások hibátlanúl eszközöltetnek – s hogy ezt nem tevém, annak oka nem abban rejlett, hogy a keltek feloldását egyáltalán véve szükségtelennek tartám, hanem azon körűlményben, hogy ezen műveletre már időm nem jutott. Figyelembe veendő, hogy oklevéltáram közzétételét az oklevelek lemásolásától kezdve, a kinyomatás végleges felűlvizsgálásáig egy magam eszközöltem. A ki nem kisérelte meg, annak alig van fogalma azon sok aprólékos bajlódásokról és időt rabló bibelődésekről, melyekkel ily oklevélgyűjteménynek sajtó alá való készítése – a másoláson kívül – jár. A Történelmi Emlékeim jelen II. kötetében napvilágot látott oklevelek lemásolása és kiadása majdnem két évet vett igénybe. Addig minden egyéb elkezdett dolgozataimnak nyúgodniok kellett. Megfogható tehát, hogy türelmem véget ért s arra, hogy még néhány hetet a keltek feloldozásának szenteljek, vállalkozni már nem volt kedvem.
Igaz, hogy ez a kritikára nem tartozik, melynek feladata az észlelt hiányokat felfedni s ha e tekintetben a bíráló egyszerű megrovással él, nekem az ellen semmi szavam sem lett volna, de a keltek feloldása nem bír oly nagy fontossággal az oklevél-kiadásokban, hogy annak elmúlasztása miatt két évi fáradságos munkának gyümölcse oly kemény elítéltetést érdemelne, mint a minőben részesűlt.
Azzal pedig a bíráló már a ferdítések terére lép, ha állítja, hogy munkám jelszavát figyelmen kívül hagyám s rendszertelenséget és következetlenséget követtem el az által, hogy a példáúl felhozott 120. szám alatti oklevél szövegéből kihagytam azon részt, melynek kivonatát a 13. szám alatt közlém, hivatkozva ezen szám alatti kivonatra, míg más helyen az 5., 21. és 22. számok alatt, úgymond, ugyanazon szöveg háromszor is ismételtetik.
Történelmi Emlékeim II. kötetének jelszava így hangzik: «Prefatas litteras… non abrasas, non cancellatas, nec in aliqua sui parte viciatas… presentibus de verbo ad verbum transscribi fecimus.» – Nos, ezen jelszóhoz oklevéltáram közzétételénél a szavak legszorosb értelmében hű maradtam. Az oklevelek szövegén sem csonkítást, sem bárminemű igazítást, sem változtatást nem tettem, de azt szóról-szóra s ha úgy tetszik, betűről-betűre híven visszaadtam.
Az nem nevezhető csonkításnak, ha valamely oklevél szövegében átiratképen előfordúló vagy kivonatosan felemlített más önálló oklevélnek szövege, azon oklevél szövegétől, melyben találtatik, különválasztva külön oklevél gyanánt beosztatik az oklevélgyűjteményben azon helyre, hová kelténél fogva tartozik, mert ezen eljárás az oklevéltárak szerkesztésének alphájához tartozik. Az ilyféle egész terjedelemben vagy csak kivonatban átvezetett különálló oklevelek nem képezik részét azon oklevél szövegének, melyből vétettek s ha ebben az átvezetett oklevelek külön számaira, azokban pedig azon oklevélre, melyben találtattak, hivatkozunk, akkor egészen rendszeresen és következetesen jártunk el.
130A Századok idézett névtelen czikkírója még tovább megy, azt mondja ugyanis, hogy: «A teljesség követeli, hogy ne csak az eredetiben és átiratokban, hanem puszta megemlítés által fentartott okleveleket is felvegyük gyűjteményünkbe». S ezen eljárás helyességét könnyen beláthatjuk, ha figyelembe veszszük, hogy a régi oklevelek, különösen a királyi megerősítő privilégiumok, a nádori és országbírói ítélet-levelek, a káptalanok és conventek bizonyságlevelei stb. gyakran más önálló oklevelekről tesznek említést, melyek napjainkban már nem léteznek, vagy még ismeretlenek, azoknak külső törvényes alakját, pecséteit részletesen leírják, tartalmukat egész terjedelemben vagy csak kivonatosan elősorolják. Ezen hiteles átíratok és kivonatok tehát mindaddig, míg a szerencsés véletlen az eredeti példányokat feltalálni engedi, ezeket magukat képviselik, egészen helyes dolgot cselekszünk tehát, ha ezen átíratokat és kivonatokat az illető elősoroló oklevél szövegéből, az eredeti szavak meghagyásával, kiszedegetjük s a többi oklevelek közé kelteik szerint beosztva, biztosítjuk számukra azon helyet, mely őket a magyar oklevél-gyűjteményekben megilleti.
Különösen a nádori és országbírói hosszú ítéletekben tűnik ki ezen eljárás czélszerűsége, mint erre példaképen oklevélgyűjteményemben Bebek Detre nádornak a 206. sz. alatt közölt ítéletlevele szolgálhat, melyben négy külön oklevélnek teljes átírata és tizenhétnek kivonata soroltatik elő egymás után. Ha ezek mind az ítéletlevél szövegében maradnak, az ítélet fonala alig és csak valamennyi elősorolt oklevél elolvasása után követhető, ellenben ha ezen huszonegy önálló oklevélre vonatkozó szövegrészek különválasztva, külön számok alatt a többi oklevelek közé beosztatnak, mint az idézett helyen látható, akkor az ítéletlevél előadásának fonalát és az érvelést, melyre az ítélet alapíttatott, könnyen áttekinthetjük, a fel- és alperes által felmutatott bizonyító és czáfoló oklevelek szövegeit pedig a hivatkozott számok alatt egyenként feltalálhatjuk s azok értékéről az érvelésre nézve meggyőződést szerezhetünk magunknak.
Nem követtem el tehát rendszertelenséget, sem könyvem jelszavával nem jöttem ellenkezésbe, midőn a példáúl felhozott 120. sz. alatti oklevél szövegéből a 13. szám alatti kivonatot különválasztottam, mert ez nem képezi a 120. sz. alatti oklevélnek tuladjonképeni részét, hanem a 13. szám alattinak, habár kivonatos szövegét. Következetlenséggel sem vádoltathatom a miatt, hogy – mint biráló kiemeli – az 5. és 21. számok alatti oklevélkivonatokat egy s ugyanazon szöveggel kétszer s a 22. szám alatti oklevélben még harmadszor is közlöm, – mert a 22. szám alatti oklevélben más két külön oklevél soroltatik elő kivonatosan, ú. m. először is IV. Béla király privilegiuma, melyben ez a hontvármegyei Palást nevű birtokot a Csák nemzetségbeli István mesternek adományozá, – aztán pedig IV. László király nyílt alakú adománylevele, melyben ismét ezen király a föntebbi adományzást megerősítve, ama palásti birtokot, nevezett István magvaszakadtának czímén, ugyanazon nemzetségbeli Márk mester fiaira átruházta. Ezeket tehát fönt elősorolt okoknál s a következetesség elvénél fogva kellett mindenesetre kivonatos tartalmukkal együtt, külön-külön, azon kor szerint melyben keltek, a többi oklevelek közé az 5. és 21. számok alatt beosztani. Ámde a 22. szám alatt oklevélben, melyből vétettek, a szövegek rájok vonatkozó része oly röviden van tartva s ez oly szorosan függ össze a többivel, hogy sem IV. László király adománylevelének kivonatát a IV. Béla király priviliegumáétól, sem mindkettőt a 22. számú oklevél szövegétől különválasztani nem lehet a nélkűl, hogy értelem nélkűli töredék ne maradjon egy vagy más helyen vissza. Kellett tehát külön-külön a IV. Béla király adománylevelére vonatkozó kivonatot az 5., és a IV. László királyéra vonatkozót a 22. szám alatt közölni, a mellett azonban a 22. sz. alatti oklevélben a teljes szöveget meghagyni – ezzel nem tettem egyebet, mint a mit maga biráló ajánl, hogy t. i. teljesen kielégítő lesz vala, ha az 5. és 21. sz. alatt regestákat adok s hivatkozom a 22. szám alatti oklevél teljes szövegére – csakhogy az 5. és 21. számok alatt az eredeti szószerinti latin regestákat közöltem, melyek mindenesetre a leghitelesebbek.
Látnivaló mindezekből, hogy a tudós bíráló, ha nem vezéreltetett is, mint állítja, kicsinyes gáncsoskodás vagy nagyképűség által, midőn oklevéltáramat ily kemény ítélettel lesújtá, de nem vette alkalmazásba az igazságosság és méltányosság azon legkisebb mértékét sem, melyre ily fáradságos munka a tudományos kritikával szemben igényt tarthat.
KUBINYI FERENCZ.
