OKLEVELEK KIADÁSA.
131OKLEVELEK KIADÁSA.
Az a kérdés, miként értékesíthetjük kiadások által legjobban múlt századok oklevél-anyagát, hogyan közöljük, mily formába öntsük azt a szöveget, melyet a középkor századainak a mienkétől eltérő szokása más helyesírással, más pontozással, a maitól teljesen elütő alakban vetett papirosra vagy íróhártyára, hogy a tartalmi hűség teljes megóvásával a szöveget a kornak, melyből való, megfelelő formában bocsássuk a tudomány közhasználatára: rég óta foglalkoztatja a szakköröket.
Külföldön, kivált Németországban, mely az oklevéltan felvirágoztatása körűl a jelen században, s ennek leginkább utolsó évtizedeiben a legtöbbet tett, egész kis irodalom taglalja e kérdést, melyből egy-kettőt felemlíteni nem lesz fölösleges.
Többször foglalkozott e tárgygyal Böhmer, a németországi nagy regesta-gyűjtemények egyik megalapítója, és az általa egy folyóiratban hirdetett elveket megvalósítá I. Konrád okleveleinek kiadásában, melylyel még külső kiállítás tekintetében is mintát akart nyújtani a jövendő oklevél-kiadásokra. Bírálójára Waitz Györgyben akadt, ki a Böhmer-féle eljárást több kiadványnyal egyetemben a Siebel-féle történelmi folyóiratban tette megbeszélés tárgyává. Külön füzetet szentelt e tárgynak Roth v. Schreckenstein «Wie soll man Urkunden ediren?» (Tübinga, 1864.) czím alatt. Mikor a Monumenta Germanić nagy vállalata az okleveles rész kiadását (elég szerencsétlenűl) a Pertz Károly szerkesztésében megjelent merovingi oklevelekkel megindítá, a szerkesztő megállapítá az oklevél-kiadás elveit, melyek Sickel Tódorban kérlelhetlen bíróra találtak, ki azután átvévén a vállalat okleveles részének szerkesztését, az elsőben megjelent kötet bevezetésében (I. Konrád és I. Henrik oklevelei) eljárásának okát adta.
Foglalkoztak e tárgygyal Posse Ottó a szászországi diplomatarium szerkesztője, Leist Frigyes az oklevelekről írott kis kézi könyvében és mások, kiknek felemlítését nem tartjuk szükségesnek.
A kérdés tehát nem új, minden oldaláról meg volt vitatva. Nem is az a czélja a jelen soroknak, hogy új rendszert alkosson; csak az, hogy ismertesse és követésre ajánlja azt a módot, melyet számos oklevél-kiadás már meg is valósított, és némi tájékoztatót nyújtson azoknak, kik – mint egy újabban megjelent oklevél-gyűjtemény és czikk bizonyítja – a kérdés lényegével nincsenek tisztában.
Pedig a tárgygyal nálunk is elegen foglalkoztak s nem is maradtak elméleti téren, hanem a kik róla írtak, legnagyobb részt gyakorlatilag, oklevél-kiadások közzététele által példát nyújtottak elveik megvalósítására is; s hogy az elvek a szakkörök tetszését megnyerték, mutatja 1880 óta megjelent oklevél-kiadásaink hosszú sorozata, melyben azok többé-kevésbé érvényre jutnak. S az elv az, a mit Géresi Kálmán a gr. Károlyi család oklevéltárának bevezetésében oly találóan fejezett ki e szavakkal: «a közlő tartozik az okleveleket igaz formájokban ugyan, de rendbe szedett öltözetben vinni a nyilvánosság elé».
Milyen legyen ez a rendbe szedett öltözet, mely az oklevél igaz formáját is megóvja? ez a kérdés, melylyel tíz éve foglalkoznak nálunk is; ezt tehát egy oklevél-kiadónak sem szabad hallgatással mellőznie, ha csak abba a gyanúba nem akar esni, hogy az e téren megindult mozgalomról nem vett vagy nem akar venni tudomást. Az elsőre nincs mentség; az utóbbinak indokolását az előszóban kell elmondania; mert ha ezt elmulasztja, az első vádat bizonyítja magára.
Tíz éve múlt annak (1878), hogy az erdélyi szászok körében megjelenő «Correspondenzblatt des Vereines für siebenb. Landeskunde», Zimmermann Ferencz szász nemzeti levéltárnoknak tollából két közleményt tartalmazott «Ueber die Herausgabe von Urkunden» czímmel, mely röviden, főbb pontjaiban – hisz a kis terjedelmű folyóirat a részletekre való kiterjeszkedésnek gátot vetett – megállapítá az oklevél-közlés körűl követendő eljárásnak elveit. Ez volt az első, tisztán elméleti téren mozgó dolgozat, mely Magyarország területén e tárgy felől szólott.
Oklevél-kiadásainkban ekkor – a Fejér-féle és más régi oklevél-kiadók által követett eljárás ellentéteként – a teljesen hű, az oklevélhez 132még írási ingadozásaiban is pontosan ragaszkodó irány uralkodott. Korántsem akarunk az e nembeli oklevél-kiadások érdeméből valamit levonni. Annak az aprólékosságig menő hűségnek, melylyel a Hazai Okmánytárban, a Monumenta eccl. Strigoniensis-ben, az Anjoukori Okmánytár első kötetében találkozunk, a diplomatikus, a történetíró, a jogtudós egyaránt igen nagy hasznát veszi. Teljes bizalommal fordulhat e kiadványokhoz, megbízhatik minden egyes szóban, annak formájában, a nyelvész is bizton alapíthatja bennök következtetéseit valamely helynév előforduló alakjára. Mily haladás volt ez azokhoz a megbízhatatlan, a másoló önkényének kitett, hibáitól hemzsegő szövegekhez képest, melyeket Fejér nyújtott, minden gyarlóságai daczára ma is nélkülözhetetlen Codex diplomaticusában.
De vajjon okvetlenűl szükség van-e ily fárasztó, úgy az oklevél kiadóját mint a kiadvány olvasóját ok nélkűl terhelő közlési módra, hogy az oklevél tartalmáról teljesen megbízható képet nyerjünk? Mit kivánunk jó kiadványtól? Tartalmi vagy alaki hűséget? Az utóbbit nem érjük el soha nyomdai kiállítás által; hasztalan tehát arra törekednünk. Igyekezzünk arra, hogy annyit nyújtsunk, a mennyit kiadványoktól mindenki méltán megkövetelhet: tartalmi hűséget, oly formában, mely a megérthetést és használhatóságot minden tekintetben előmozdítja.
Ezek a szempontok vezérelhették azon névtelen czikk íróját, mely a Századok 1879. évfolyamában látott napvilágot, s mely két akkoriban megjelent kiadvány alkalmából a kiadások körűl követendő eljárás szabályozását sürgette és néhány positiv javaslatot tett – bár nem tévedések nélkűl. A czikkben közölt közlési módnak ismertetése most nem lehet feladatunk, alább úgy is kiterjeszkedünk e tárgyra. Érdekesebb constatálnunk, volt e hatása az azóta megjelent s valóban számot tevő oklevél-kiadásokra.
A Történelmi Társulat által kiadott Hazai Oklevéltár a czikk megjelenési évében, 1879-ben kerűlt ki a sajtó alól, s így természetesen a betűhív modorban szerkesztve. Ugyanilyen még a Hazai Okmánytárnak 1880-ban kiadott ötödik kötete s a Knauz-féle Monumenta eccl. Strigoniensis II. kötete (1882), mely megjelente előtt hihetőleg hosszabb időn át készen állott, sőt tán nyomtatása is folyamatban volt. Ezekre tehát az újítás ki nem hatott. De ezekkel szemben áll egy hosszú sorozat, melyek szakítottak a mintegy húsz év óta elfogadott közlési móddal.
Az Anjoukori Okmánytárnak 1881-ben közzétett második kötete, a Magy. Tud. Akadémia történelmi bizottságának határozata értelmében «a jelenleg dívó helyesírás szerint» közli az oklevelek szövegét; sajnos, hogy a szerkesztőt ugyanezen határozat még egy más újításra is kötelezte: az oklevél szöveg csonkítására, minek kárát a nagybecsű kiadvány vallja.
Határozottabban foglal Géresi Kálmán, a gr. Károlyiak oklevéltárának szerkesztője, állást a Századok említett czikkében foglaltak mellett. Módosított rajtok – igen helyesen – egyet-mást; de annak legfőbb elvét, hogy a közlőnek a hűség teljes megóvása mellett az oklevél szövegét oly alakban kell olvasói elé tárnia, mely a kiadvány áttekinthetőségét és használhatóságát lehetőleg előmozdítsa, egészen magáévá teszi. Jól mondja, hogy «az olyan nyomtatott szöveg, melyet annak, a ki használni akarja, kétszer kell elolvasni, hogy megértse, mindig rosszabb az olyan szövegnél, melyet egyszeri elolvasásra is használhat». Annyi tény, hogy az általa követett eljárás épen nem vált a Károlyi oklevéltár 1882. óta megjelent köteteinek kárára, sem pedig a hűség hátrányára.
Érintve voltak e közlési elvek magában a Turulban is; Károlyi Áprád az Anjoukori Okmánytár egyik kötetének ismertetése alkalmával (1883. évf.) röviden egybefoglalta azokat.
A Monumenta Vaticana nagy vállalatának egyik, Gentilis bíbornok követségének iratait tartalmazó kötete (1885.) szintén összeállítja főbb pontokban a közlésnél elfogadott eljárást. Lényeges eltérést közte és Géresi eljárása közt nem találunk; hogy apróságokban (pl. a tio forma használata cio helyett) egymástól eltérnek, ezen megütközni senki sem fog; teljesen jó és jogosult mind a két forma, csak ha már egyben – mint czélszerűbben – megállapodott a közlő, maradjon is hozzá mindvégig következetes.
Mind e közlési elvek, párosítva a kiadásra fordított legnagyobb gonddal, teljes érvényre jutottak a Nagy Gyula által szerkesztett gróf 133Sztáray-család oklevéltárában, e mintaszerű kiadványban, mely úgy a reá fordított gond, pontosság, következetesség, és a használatot megkönnyebbítő mindennemű eszköz (pl. az oklevelekben előforduló minden dátum megoldása, felvilágosító jegyzetek, hosszú oklevelekben az átnézetet elősegítő bekezdések stb.) alkalmazása által minden hasonló természetű kiadvány fölé emelkedik.
Vegye kezébe bárki a Sztáray-oklevéltárat és az egy évre reá (1888-ban) megjelent Kubinyi-féle Magyar Történelmi Emlékek második kötetét s meglátja az óriási különbséget a kettő közt; nem fog hinni a czímlap évszámának, mely a kettőt egy korszak, mondhatni egy esztendő termékének tünteti föl.
Az oklevél-kiadóktól meglehet követelni legalább is annyit, hogy ne ignorálják teljesen azt a mozgalmat, melyet szakemberek egy évtized óta megindítottak s melynek gyakorlati hasznát s a diplomatikai hűségre teljesen ártalmatlan voltát innen-onnan tíz esztendős gyakorlat fényesen kimutatta; s valóban ideje, hogy e téren egyöntetű eljárás gyökeredzzék meg.
De hát miben állanak a közlés főbb elvei? s mik azok a szabályok, melyeknek általános elfogadásától némelyek annyira félnek, féltve tőlük a diplomatikai hűséget, mint a mely modor «magában rejti a pontatlanság veszélyének csiráját»?
* * *
Az oklevélről vagy kéziratról, a mint előttünk fekszik, ide nem számítván a photographiát vagy facsimilét, háromféle másolatot készíthetünk, a szerint, a milyen czélra szükséges.
Készíthetünk róla olyat, mely a mi írásunkkal, lehetőleg híven iparkodik visszaadni az eredetit, helyesírásával, interpunctiójával, rövidítéseivel együtt. Ez a palaeographiai másolat, melyben a rövidítések megoldva nincsenek, a szók s egyes feltünőbb betű- és rövidítési formák az eredetinek megfelelőleg adatnak vissza, a sorkezdések megjelöltetnek. Ennek nagy hasznát veszszük diplomatikai dolgozatoknál, egyes palćographiai kérdések megoldásánál, pl. rövidítések elméleténél stb. Az ilyesmit azonban csak magunk használatára, tanúlmányaink segítségére, speciális czélokra csináljuk; közzétételök nincs szándékunkban.
A második a betűhív másolat, mely az előbbitől csak annyiban tér el, hogy a rövidítéseket megoldjuk és a sorbakezdések megjelölését (ha ugyan czélunkra nem szükségesek) elhagyjuk. Az ilyen másolatoknak is nagy a haszna pl. szövegkritikai dolgozatoknál, összehasonlításoknál, több egyforma szöveg egymáshoz való viszonyának megállapításánál. Azonban ezeket is a magunk számára, nem a közönségnek csináljuk.
Hogy ez elé kiléphessünk, az első vagy a második mód szerint készűlt másolatot előbb rendbe kell szednünk; ennyit a közönség méltán megkívánhat tőlünk; s ez a harmadik, a kiadásra szánt másolat.
Minthogy itt csak oklevelek kiadásáról van szó, csak az utolsó másolatról beszélhetünk; s ezért nézzük, első sorban mit kívánunk minden kiadástól? – Hűséget, hogy ugyanazt adja vissza, a mit az oklevél tartalmaz, sem többet, sem kevesebbet; tehát tartalmi hűséget; mert az alaki hűséget nyomdai eszközökkel még csak meg se közelíthetjük. E kettőt fölösleges összezavarni; feleljen meg a kiadás az egyiknek, többet senki sem követel tőle. A kik mindkettőnek meg akarnának felelni, azoknak figyelmébe ajánljuk Károlyi Árpádnak említett megjegyzései közt olvasható azon mondatát, hogy az ilyenek «feledik azt, hogy ha csak a hűséget s nem egyszersmind a józan észt keressük: akkor legbölcsebb és legegyszerűbb dolog az oklevelek szövegének a sajtó által való reproductiója helyett hatalmas facsimile-füzeteket adni, a sajtó helyett a fényképészt vagy egyéb photo- chromo- és typotechnikust igénybe vennie. Igaz ugyan, hogy ez nem lesz oklevéltár, hanem hasonmás-gyűjtemény; de mindegy; mert annak az istenadta hűségnek eleget tettünk. A ki azonban logikus rendszeren alapuló oklevéltárat akar szerkeszteni, az a szöveg s az értelem hűségére nézzen».
A tartalmi hűségnek pedig épenséggel nem válik kárára, sőt azt előmozdítja, ha a közlő oly formában adja a szöveget olvasói elé, mely a megérthetést könnyíti, a használatot elősegíti; de mind a mellett semmi olyat nem tesz, a mivel a tartalmi hűség kárt vallana. Veszélyt 134ebben csak a beavatatlan láthat s olyan, ki előtt az említett minta-kiadások ismeretlenek.
Formát kell tehát választanunk, egyöntetű formát, melybe a középkor ingadozó, semmi szabályhoz, logikához nem kötött, személyes szeszélytől függő oklevél-szövegét öntsük. A tartalmi hűség épen nem követeli azt, hogy ott alkalmazzunk nagy betűt, hol a középkor írójának szeszélye jónak látta, hogy oda tegyünk vesszőt vagy pontot, hová az író önkénye tett, hogy v-nek írjunk olyan hangot, melyet a középkori ember is u-nak ejtett: hogy mind ezzel nehezítsük azt, a mi a kiadványok egyik főczélja, az érthetőséget, a könnyű áttekintést.
A ki a középkor helyesírását választotta tanulmányai czéljává, azt nyomtatott szöveg úgysem elégíti ki, különösen olyan nem, mely a betűhív közlés mellett némi engedményeket is tesz, pl. értelem szerint való pontozás, a nagy kezdőbetüknek csak a tulajdonnevek és pont után való alkalmazása által. A palćographusnak mindig az eredeti szöveghez vagy annak valamely úton történt reprodukálásához kell fordulnia.
Semmit sem veszélyeztetünk tehát, ha a most már diadalra jutott közlési elveket magunkévá teszszük s elhagyjuk a betűhív közlési módot, mely a «pontatlanság veszélyének csíráját» épen a középkor ingadozó helyesírásánál fogva sokkal inkább magában rejti, mint az, melynek érdekében e sorok is irattak. –
A középkor okleveleinek túlnyomó nagy részét latin nyelven írták, s ezért az alábbiakban csak a latin szövegről szólunk. Ebben teljesen ingadozó a helyesírás; itt-ott azonban néhol mutatkozik némi következetesség és kort jellemző sajátság. Ezekről alább. Az ingadozás leginkább a nagy kezdőbetűk önkényes alkalmazásában, a teljesen értelmetlen, szeszélytől függő pontozásban, az i és j, u- v- w betűk felcserélésében, y-nak kettős ii helyett való alkalmazásában, két külön szónak egyebeírásában vagy összetartozóknak szétválasztásában nyilvánúl. Ezt tudja mindenki, a ki középkori írott emléket látott.
Ennek, a semmi által sem indokolt ingadozásnak véget vet az, ha a közhasználatban lévő, a humanisták által megállapított helyesírást alkalmazzuk. Tehát vniuersis helyett úgy írjuk, a hogy kiejtjük: universis, jmmo helyett: immo, alys helyett aliis, inpresentia helyett in presentia stb. Ezzel a tartalmi hűség semmit sem veszít; azt, hogy a középkor orthographiája mily ingadozó volt, úgyis eléggé tudjuk; minek azt annyi példával illustrálni? Abban sem rejlik semmi veszély, ha az ingadozó nagybetű-használatot a tulajdonnevek s pontok után való szavak bekezdéseire szorítjuk, valamint ha a pontozást az értelemtől teszszük függővé, inkább takarékoskodván, mint bőkezűen bánván a mondatjelekkel. Ezt elfogadva, már nagyban elősegítettük a szöveg egyöntetű, áttekinthető voltát; s még mindig nem vétettünk a hűség ellen.
Mielőtt azonban ezt tennők, egyetlen rövidítést sem szabad megoldatlanúl hagynunk. Nem régiben még ily rövidítésekkel is találkozunk oklevél-kiadásainkban: Xpi Christi helyett, Xpoforus Christophorus helyett. Hasonló rövidítés a sigla is, vagyis a tulajdonnévnek a kezdőbetűvel való jelzése, pl. B. Bela helyett. Az ilyesmit a gondos szerkesztő záró jel () közt vagy jegyzetben oldja meg; de vigyázzon, hogy megoldása helyes legyen, s inkább hagyjon egyet megoldatlanúl, mint hogy oda nem illő névvel töltse ki a hiányt.
Vannak a középkor latin helyesírásának jellemző sajátságai, melyeken a kiadó nem fog változtatni s melyeket a kiadott szöveg is híven feltüntethet. Így jellemzi azt a kiejtés és nem a származás szerint való írásmód. A középkori ember a XII. századon innen mondhatni a XV. végéig nem ír soha ae-t vagy oe-t, hanem írja úgy, a hogy kiejtette, egyszerű e-nek. E századokat megelőzőleg és követőleg írták az ae-t egybeírva ś, ę alakban is; a hol ilyesmi, minálunk kivételesen előfordul, a közlésben is feltüntethető, máskülönben a diphthongus ae-t a kiadás egyszerű e-vel adja vissza, tehát prae helyett pre.
A kiejtést követő írásmódot látjuk a középkorban számos oly szónál, melyek a rendes latin írásmódtól különböző alakban fordulnak elő; így írja a középkor: sumpma, perhentorie, habundantia; az ilyesmi nem orthographiai ingadozás, hanem a középkor szójárásával, az egyes írók nemzetiségével összefüggő írásmód, melyet a kiadó is híven megtarthat kiadott szövegében. Az ilyesmit nem szabad emendálni; s a jártas kiadónak nem fog sok fejtörésébe 135kerülni, hogy különbséget tegyen a középkor orthographiai következetlensége s a középkori szójárás által okozott írásmód között. A mit akkor a rendestől eltérőleg kettős betűvel vagy kettős betű helyett egyszerűvel, betűlágyítással vagy keményítéssel, betoldással vagy elhagyással írtak, azt úgy is ejtették ki, s az ilyet a kiadott szöveg is feltüntetheti.
Tulajdonneveken, legyenek akár személyt akár helyet jelentők, a szövegben előjövő magyar, német szókon, vagy más merőben szokatlan, idegen nyelvű kifejezéseken ne változtasson a kiadó semmit; adja oly alakban, a hogy eredetiben látja. Ez által fontos nyelvtörténeti adatokat őrizhet meg, melyek e szavak eredetét, hajdani kiejtését, annak koronként való változását tüntethetik föl.
Nem terjeszkedhetünk ki minden egyes kérdésre, mely oklevelek kiadásánál fölmerülhet, csak egy-két gyakrabban előforduló esetre szorítkozunk.
A tia, tie, tio stb. végzeteket és származékait a középkor a hangzás szerinti írásmódot követve jobbára c-vel írja; sok esetben azonban nem vagyunk képesek megkülönböztetni a c betűt a t-től. Az egyöntetűséget itt is behozhatjuk – a tartalmi hűség legkisebb veszélyeztetése nélkül – ha a humanista írásmódot követve t betűvel élünk. – Az y-t a középkor használja egyszerű i és kettős ii (ij) helyett; a hol egyszerű i helyett áll, ott czélszerű a középkor írásmódját megtartani (pl. ymmo); mert nem tudhatjuk, nem akartak-e ezzel az i-től különböző, talán mélyebb hangot jelezni; hol azonban kettős ii helyett áll, ott hagyjuk el és írjunk ii-t; mert az ilyen y nem más mint ij, a j betű (a latin abc-ébe különben is csak becsempészett betű) pedig eredetileg nem egyéb a sor alá húzott i betűnél.
A számneveket adja a kiadó oly alakban, a hogy az oklevél, római vagy arab számokkal vagy teljesen kiírva. Minthogy azonban pl. az évszámokat a középkorban teljesen önkényesen írták (pl. ez évszámot MCCCL, így: Mo. CCCo. Lmo. vagy MCCC.mo L.mo vagy M.mo CCC.mo L-mo stb.) s minthogy az ingadozásnak semmi jelentősége, semmi alapja nincs, írhatja azokat egyöntetűleg, a felosztás és végzetek mellőzésével így: MCCCL. Mindenki tudja, hogy ez 1350-et vagy latinúl; (anno) millesimo tercentesimo quinquagesimo-t jelent. Ha azonban az évszám egy része teljesen ki van írva, adja a kiadó is így: MCCC. quinquagesimo.
Ha az oklevélben hézag van, egy darab kiszakadt vagy valami olvashatlan, iparkodjék a kiadó a hézagot teljesen kitölteni; az ilyen kiegészítést azután tegye szögletes zárójelek [] közzé; s csak azt a helyet, a mit kiegészíteni nem képes, jelezze pontokkal. Míg ha magának az oklevél írójának maradt tollában egy szó vagy betű, a megfelelő kiegészítést, megkülönböztetésűl az előbbitől, tegye más alakú zárójelek () közé.
Kisebb tollhibákat minden aggodalom nélkül emendálhat, saját lelkiismerete megnyugtatására azután az oklevélben lévő hibás szóalakot jegyzetbe teheti. Ne feledje a kiadó, hogy neki kötelessége oly hibátlan szöveget nyújtania olvasó közönségének, minőt az oklevél írója ad vala, ha tollhibákat nem ejt. Csak teljesen hibás constructióknál, a szokottól merőben eltérő alakoknál, egészen szokatlan kifejezéseknél tegye mellé az (így) szót, mert ezzel leveszi magáról a rossz másolás gyanúját; de vigyázva bánjék ezzel s ne használja ott, hol a szó vagy kifejezés szokatlansága a középkor eltérő dialectusában, kiejtésében leli magyarázatát. Ilyen szavakban aput, quit, Abawariensis, obicere, optemperare, proibuissent stb. mint a hogy egy újabb oklevél-kiadványban látjuk, ugyancsak fölösleges az (így) szó. Arra is vigyázzon, hogy olvasási hibáját e szócskával ne tegye még feltünőbbé; ugyanazon kiadványban meg(így)-ezve látjuk e szót in eniternum, pedig ez nem más, mint in euiternum (eviternum), a mit a kiadó rosszúl olvasott.
Legfőbb vonásaikban ezek a szabályok, melyeknek követését a kritika oklevéltárak kiadóitól méltán megkívánhatja. Hol van tehát itt a veszély, mely a történelmet meghamisítással fenyegeti? ki állította azt valaha, hogy a kiadó tekintse a szöveget oly anyagnak, melyet belátása szerint idomíthat? pedig úgy látszik akadnak, kik ettől félnek. Nem azért jó és ajánlatos e közlési mód, mert a külföldön el van fogadva, hanem mert a józan ész, a logika, az áttekinthetőség, az érthetőség ezt ajánlja, nem pedig a betűhív közlési modort, mely se 136nem facsimile, mert szövegkiadás csak az oklevél belső tulajdonaira terjeszkedhetik ki, de nem is áttekinthető, értelmes szöveg, nem olyan, mely a közönségnek azt a megkönnyebbítést nyújtaná, a mit minden kiadvány nyújtani köteles.
De hogy a különbség a két eljárás között annál jobban szembe tűnjék, lássuk egy rövidke oklevél szövegét betűhív és kiadásra szánt másolatban:
Betűhív modorban:
CApitulum Jauriensis ecclesie. omnibus presentes litteras inspecturis! salutem insalutis largitore. Vestra nouerit uniuersitas. quod Michael filius Opus deuilla Ang! professus est coram nobis. quod ipse quendam seruum s……..ine Vendegu cum uxore nomine Tumbotka! et cum. ij. filiabus suis quarum nomina. Pentuca et Buga. quem …. eiusdem. M. secum attulerat! pro qua Xpoforus filius Cosme sacerdotis de Borat! frater eiusdem adnos hos idem profiteri uenerat! uendidisset Petro comitj filio Petri de Guimolt! pro nouem marcis argenti. Qas abeodem. P. integraliter recepisset. Vt autem hec ipsius uendicio inposterum salua et in concussa perman……. eticionem Michaelis memorati! annuente Xpoforo. inpresentem cartam sigillj Capituli nostri munimine …………us adnotari. Anno domini. M..CC.XXX.Y.
A közlésre szánt szöveg következő lesz:
Capitulum Jauriensis ecclesie omnibus presentes litteras inspecturis salutem in salutis largitore. Vestra noverit universitas, quod Michael filius Opus de villa Ang professus est coram nobis, quod ipse quendam servum s[uum nom]ine Vendegu cum uxore nomine Tumbotka et cum II. filiabus suis, quarutm nomina Pentuca et Buga, quem…eiusdem M(ichaelis) secum attulerat, pro qua Christoforus filius Cosme sacerdotis de Borat frater eiusdem ad nos hoc idem profiteri venerat, vendidisset Petro comiti filio Petri de Guimolt pro novem marcis argenti, quas ab eodem P(etro) integraliter recepisset. Ut autem hec ipsius venditio inposterum salva et inconcussa perman[eat, ad p]etitionem Michaelis memorati annuente Christoforo in presentem cartam sigilli capituli nostri munimine [roboratam fecim]us adnotari, anno domini MCCXXXII.
Nincs az a hyperkritika, az a szőrszálhasogatás, mely azon egyszerű eljárásból, melylyel a föntebbi szöveget áttekinthetővé, a pontozást az értelemhez alkalmazottá tettük s a középkor helyesírását a humanisták által elfogadott formába öntöttük, hamisítást vagy a tartalmi hűség ellen elkövetett merényletet magyarázna ki. Előnye az eljárásnak úgy a kiadóra, mint a használóra nézve szembeszökő; s valóban csudálni lehet, mint akadhat még mai nap is a betűhív modornak védője.
De a szövegnek az itt főbb vonásokban vázolt rendbeszedésén kívül, a kiadóra még sok más feladat teljesítése vár, mielőtt munkáját – a jelenkor igényeinek megfelelően – közhasználatra kibocsájtja. A közlésre szánt anyag megválasztásától kezdve, a kiadványnak teljes felszereléséig sok a teendő.
Az anyag kiválasztása természetesen a közlő czéljaitól függ, melyet kiadványával el akar érni. Mindenesetre jobb, ha az anyagot valami közös tárgy, vagy személy, vagy család, vagy korszak fűzi össze, melynek múltját megvilágítja; mint ha a közös szellemi kapocs által egybe nem tartozó oklevél-másolatok gyűjteményéből áll, mint pl. a Hazai Oklevéltár, mely 1234–1536. évekből háromszáznyolczvan esetleg összekerűlt oklevelet tartalmaz. Míg példáúl eléggé nem dícsérhető a Monumenta Vaticana szerkesztőinek eljárása, kik a vállalat minden egyes kötetét egy-egy külön korszak, esemény vagy tárgy megvilágítására szentelték. Ha a szerkesztő ily különös czélt fűzött kiadványához, iparkodjék gyűjteményét lehetőleg teljessé tenni; ne kiméljen fáradságot s a honnan csak lehet, gyűjtse össze az anyagot, mely a felvett korszakot, eseményt, vidéket, családot vagy egyént minden oldalról megvilágítja.
Együtt lévén a közlésre szánt anyag, az előbb röviden vázolt formába öntve, készítsen a kiadó minden oklevélhez rövid kivonatot annak élére, mely a következőket tartalmazza: a) a kelet évét, napját, helyét; b) a kiállító nevét; c) a czímzettét, a kihez az oklevél szól; d) a tárgyat a legrövidebben. Okvetlenűl szükséges, hogy minden oklevél keltét megoldja; ez oly kivánalom, melynek nem teljesítésére nincs mentség. Az nem kifogás, hogy ideje nem volt reá. Két-háromszáz oklevél keltének megoldásához, nem kellenek hetek, mint valahol olvastuk, még akkor sem, ha nem a közkézen forgó kortani kézikönyvek segítségével, hanem a középkori computisták arithmetikai szabályai szerint számítjuk ki azokat. És ha kellenének is? – Sehol sem oly káros a sietség, mint oklevél-kiadásnál. Sőt nemcsak az oklevelek keltének, hanem a szövegben előforduló valamennyi dátumnak megoldását is feltaláljuk újabb kiadványainkban, akár jegyzetben, mint a Monumenta Vaticana Gentilis-kötete teszi, akár zárójelek közt, mint a Városi 137Számadáskönyvek kiadásában látjuk, akár a lapszélen, mint a Sztáray-oklevéltár. Hogy újabb kiadványaink ennyit megtesznek az olvasó közönség figyelmére: ezzel az igények is nagyobbodnak, s a kritika már nem elégszik meg oly publicatióval, melyben a legfontosabb dátumoknak az oklevelek keltének megoldására sem volt a szerkesztőnek ideje.
A regestákat kiegészíti azon rész, mely az oklevél külső tulajdonairól, a pecsétről és provenientiájáról, esetleg rajta levő kanczelláriai és egyéb jegyzetekről és kiadásairól szól, melyet hazai oklevéltáraink a szöveg alá, a külföldiek, kivált a németek, legtöbbször a regesta és a szöveg közé helyeznek.
Felvilágosító jegyzetek, okleveles és keltezési érdekességek megmagyarázása, vonatkozások feltüntetése, szóval a használatot megkönnyítő minden mód alkalmazása, a felölelt oklevél-anyagot megvilágító bevezetés, kimerítő tárgy- és névmutató, okvetlenűl szükséges kellékei egy jó oklevéltárnak, mely ily módon felszerelve bátran léphet a kritika itélőszéke elé.
Az igények, melyeket az elmondottak által oklevéltárainkhoz fűzünk, igaz, magasak, de nem betölthetetlenek. Íme, akárhány teljesen megfelel azoknak. S bizton is hiszszük, hogy inkább ezek akadnak követőkre, mint az, a ki e kivánalmaknak csak csekély részben felel meg.
FEJÉRPATAKY LÁSZLÓ.
