Sopron vármegye története.
Sopron vármegye története.
Kiadja Sopron vármegye közönsége. Oklevéltár. Első kötet: 1156–1411. Szerkeszti Nagy Imre. (Két pecsétrajzzal és egy oklevél-hasonmással.) Sopron, nyomatolt Litfass Károly könyvnyomdájában. 1889. 8r. VIII. + 648 1.
A Dunántúl, mint egyéb kulturális mozgalmainkban, úgy a történetirodalom terén is követendő példaadóként járt elől mindenha. A Magyar Történelmi Társulatnak a Dunántúli Történetkedvelők kis társasága volt az elődje, s mielőtt a Századok és az Archćologiai Értesítő megszülettek volna, a Győri Történelmi és Régészeti Füzetek vállalata volt az egyedűli szakfolyóirat, melynek hasábjain a történettudományok művelői találkoztak. A Hazai Okmánytár első köteteit is a Dunántúlról kaptuk. Azóta a történetírás minden ága óriási lendületet vett; de az országszerte megindult általános mozgalomban e vidék ma is oroszlánrészt követel magának: vármegyéi, városai és egyházi hatóságai egymással versenyezve gondoskodnak monografiájuk megiratásáról, s rövid egymásutánban két vármegye indítja meg oklevéltárának kiadását. A zalai codex után alig két évre veszszük a másik vállalatot: Sopron vármegye oklevéltárának első kötetét, mindkettőt sokat igérő bevezetésűl az illető vármegyék készülőfélben levő történetéhez.
A soproni oklevéltár Nagy Imre szerkesztésében megjelenő első kötetével kivánva ez alkalommal behatóbban foglalkozni, nem ok nélkűl s nem esetleg emlékeztem meg a Dunántúli Történetkedvelőkről, s a működésük nyomában megindult vállalatról, a Győri Tört. és rég. füzetekről. a két dolgot, bármily távol látszanak is egymástól állani, többszörös okozati és személyes kapocs fűzi össze: azoknak a lelkes férfiaknak sorában oklevéltárunk szerkesztője, Nagy Imre az elsők közt foglalt helyet, s már ekkor megfogamzott lelkében az óhaj, hogy szülő-vármegyéjét, családja ősi fészkét majdan hozzá méltó monografiával ajándékozza meg; s viszont a Dunántúli Történetkedvelők vállvetett munkássága teremtette meg a kedvező talajt arra, hogy ez óhajtása teljesedésbe is menjen. S ma, midőn a gyümölcsöt magunk előtt látjuk, illő megemlékeznünk azokról, kik fáját elültették és gondos ápolásukkal termőképessé tették.
Annál inkább kell ezt tennünk mert a gyümölcs, az eredmény méltán hívja ki bámuló elismerésünket. Az előttünk fekvő kötet csak egy részét képezi a vállalatnak, mely hivatva lesz Sopron vármegye szép múltját méltókép megörökítni. Az oklevéltár két kötetre van tervezve, s a tulajdonképeni monografia, a történeti rész, remélhetőleg ugyan ennyire fog terjedni. Négy kötet mindenesetre nem kis dolog, s kevés vármegye dicsekedhetik azzal, hogy ily nagy arányokban állítja fel történeti múltjának emlékét.
Sopron vármegye oklevéltárának első kötete 41 ívnyi terjedelemben 443 oklevelet tartalmaz, melyek között vannak, az Árpádok korának tíz legrégibb oklevelei, olyan, miket Fejérből és Wenzelből már ismerünk. Ez oklevelek az 1156. évtől 1411-ig terjedő időszakot ölelik fel. Korszakok szerint csoportosítva, az Árpádok korára 18049 drb esik ez oklevelekből; az interregnumra 5, Róbert Károly uralkodására 83, I. Lajoséra 186, a XIV. század hátralevő éveire 59 drb; a XV. század elejéről 1411. november 13-ig 61 drbot találunk. Kiállítóik szerint a királyi oklevelek és az ország nagybiráinak kiadványai mellett 51 vármegyei kiadványt számláltunk meg – ezek legrégibbje 1262-ből való; – a hiteles helyek közűl legtekintélyesebb számmal: 83 darabbal a győri káptalan szerepel, a vasvári káptalantól 53, a pozsonyitól 15, a csornai konventtől 12, a soproni keresztesek konventjétől és a zalavári konventtől 6–6, a pannonhalmitól 6 darabot találunk a kötetben; azonkívül az esztergomi, székesfehérvári, váradi, nyitrai, aradi, budai, veszprémi, sőt a messze fekvő csázmai és boszniai káptalanok is képviselve vannak 1–2 kiadványnyal. Tanulságos dolog összeállítani mindazoknak a levéltáraknak lajstromát, melyek a codex anyagához a maguk egyes darabjaival hozzájárultak. Legtöbb anyagot: nem kevesebb mint 206 drb oklevelet adott hazai történelmünk legelső forrása, az országos levéltár; utána jön mindjárt a Nemzeti Múzeum levéltára, mely törzsgyűjteményétől 60, s a letéteményként birt Kisfaludy-levéltárból 19, a gróf Forgách-család levéltárából 1 s a Meskó-féle iratokból 1 drb oklevéllel járult a létszámhoz. Sopron sz. kir. város törvényhatóságának levéltára 29, a gróf Eszterházy család galantai levéltára 8, a herczeg Batthyány-család körmendi levéltára 7, a pannonhalmi levéltár 6, a gróf Niczkyek ligvándi levéltára 5, a verebi Végheké ugyanannyi, a Zeke-családnak Sopron vármegye levéltárában letéteményezett iratai 4, a gróf Teleki család gyömrői levéltára s az alsó-szopori Nagy család levéltára 3–3, a bécsi cs. és kir. állami levéltár, a szombathelyi káptalani levéltár, a Dessewffyek margonyai levéltára s a Hettyey és Kemény-családoké 2–2, a pozsonyi és veszprémi káptalani levéltárak, az Erdődy grófok galgóczi, a gróf Nyáry-család gbeláni, a koltai Vidos-család mihályfai levéltára, az Amade és Melczer családokéi, néhai Ipolyi Arnold gyűjteménye és Balázs György ipolynyéki plébános 1–1 darabbal szerepelnek a gyűjteményben. Ez a statisztika mindennél jobban illusztrálja azt az igazán nagy fáradságot, melyet a codex anyagának összegyűjtése igazolt. Harminczkét különböző gyűjteményt kellett a szerkesztőnek átkutatni, mig azokra ráakadt, s kétszer, háromszor annyi hasonló tárgyú oklevél közűl a közlésre méltó anyagot kiválasztotta; s habár e fáradságos munkában nem volt buzgó munkatársak, hasznavehető segítségen híjával – a publicatio folyamán Csontosi Jánosról, Fejérpataky Lászlóról, Fraknói Vilmosról, Guóth Sándorról, Károlyi Árpádról, Kovács Nándorról, Nagy Gyuláról, az imént elhúnyt Pesty Frigyesről, Thallóczy Lajosról, Véghelyi Dezsőről, néhai Stachovich Remigről s Vincze Gáborról emlékezik meg, a kiknek másolatait felhasználta – az összeállításban úgy, mint a szerkesztés nagy gondot igénylő munkájában az egyedűli érdem mindenesetre kizárólagosan Nagy Imréé, a ki a soproni oklevéltárban az eddigiekhez minden tekintetben méltó kötettel gyarapította oklevélközléseinek gazdag sorozatát.
* * *
Sopron vármegye, tudjuk, egyike az ország legrégibb megyéinek, a hol a honfoglalást már germán elemekkel vegyes római kultúra előzi meg s az új települők szervezkedése annál gyorsabban történik, mert a központ mintegy a viszonyok által ki van jelölve. A régi Scarabantia helyén épült Odinburg, a mai Sopron városa e természetes központ, mely nevet ad a körülötte elterülő vidéknek, s a rövid időt kivéve, a mikor a lánzséri hegyek tövében elterülő Locsmánddal kényszerűl szerepét megosztani, mindvégig megmarad e provinczia főhelyének. A soproni és a rövidéletű locsmándi comitátusok alakulása s fejlődésük első szakaszához az oklevéltár rendkivűl becses új, ismeretlen adatokat szolgáltat, úgy hogy a miről Pesty Frigyes a várispánságokról írt munkájában az addig ismert adatokból csak hézagos körvonalakat adhatott, most már meglehetős világos és részletes képben láthatjuk magunk előtt a vármegye megalakulásának folyamatát.
Ez a processus Sopron vármegyében nem követ valami határozott útvonalat, mint egyébütt, a hol a természeti viszonyok jelölik ki a terjeszkedés irányát; ahoz itt a geológiai alakulás és a vízrendszer sokkal határozatlanabb, az út minden oldalról nyitva áll a terület birtokbavételére;s tény, hogy e birtokbavétel, a foglalók elhelyezkedése s a tulajdonjogok alakulása, egy szóval a szervezkedés előmunkálatai a vidék minden pontját úgyszólván egyszerre ölelik fel, s a XIII. százd végén már nagyjában az egész munka be van fejezve.
Nem lehet czélom e folyamat eredményével beszámolnom; a monografus dolga az, a ki a kötetben felhalmozott adatok segítségével nagyon érdekesen írhatja meg majd a vármegyei élet történetét. Csak abból a szempontból kisértem meg ez adatokat értékesítni, mely e folyóirat olvasóit leginkább fogja érdekelni; a vármegyei élt alkotó elemeivel, legfőbb tényezőivel: a vármegyei nemességgel kivánok nagyjában foglalkozni, sorra véve a vármegye nemesi jószágait, s megfigyelve a birtokviszonyok alakulását. A névsor, melyet ily módon nyerünk, 181Sopron vármegye gyökeres nemesi családaival fog bennünket megismertetni.
Sopron városa királyi város és nem tartozik a vármegye kötelékébe; de körülötte minden irányban kezdődnek a nemesi kúriák, a vármegyei birtokos nemesek jószágai. E város környékén kisbirtokosok tanyáznak: délfelé Egereden és Harkán a Harkaiak, kiktől később a város szerzi meg e két helységet; Küllőn szintén ezek a Harkaiak s a XIV. század második felében a Külleiek, Bogyoszlaiak és Dörögdiek; Suslánban (Somfalva) a Suslániak, Dorogon (Darufalva) a Kutkeled nemzetség több tagja; de már itt kezdődnek az Osl nemzetség egyes ágai, a Kanizsaiak, Ebergőcziek, Ostfiak, Patliaknak birtokai: Dág (Ágfalva), Pangárd – melyet I. Lajos király 1362-ben Kanizsai János zágrábi püspöktől csere utján szerez meg, hogy Nádasddal együtt kedvelt udvari emberének, a cseh Hinkónak ajándékozza –, szántó, Zemenye és Szerdahely (Stodra). Az utóbbi helységben a Nagymartoniaknak is van részük, a kik zálogjogon Suslánban is birnak. Zeményen túl egész az osztrák határig s le a lánzséri hegekig Siklós,Besenyő (Pecsenyér), Nagymarton, Wysun (Wiesen?), Fraknó és Kabold várak és tartozékaik, Sandorf, Veperd stb. mind a hatalmas Nagymartoni grófoké, kiknek őse Benedek vajda 1202-ben nyeri királyi adományúl a budai káptalan birtokát képező Nagymarton helységet. Moruch (Márcz), Nagymarton alatt, eredetileg az Ostfiaké és Kanizsaiaké s csak Nagymartoni Pál kap annak egy részére királyi adománylevelet. Nádasdon, melyről Pangárdnál tettünk már említést, a Höfleiniaknak is van részük, s 1382-ben kishöfleini Beledfia Gergely neje tiltakozik az ellen, hogy Szentgyörgyi Tamás és Spatai János itt részt szerezzenek. Bogyoszlón (a mai Német-Keresztúron) 1346-ban a Nagymartoniak osztoznak, de a Kanizsaiaknak (1373) és a Herbortyáknak (1394) is van benne részük. Nyéken és Szentmártonban 1359-ben Atinai Miklós a birtokos, kitől az utóbbira a Kanizsaiak szereznek a mondott évben zálogjogot. Csáván 1250-ben Oslfia Miklós halála után az Osl nembeliek osztozkodnak; utódaik a Herbortyaiak 1394-ben is a helység birtokában vannak. Bezeget Csáva mellett 1270-ben Oslfia Herbord peres úton nyeri meg Ákosfia Miklóstól.
A soproni hegységtől délkeletre eső részen Czenk a Czenkieké, majd a Kanizsaiak formálnak hozzá jogot, s 1375-ben ez igényüket az Ebörgőcziekre ruházzák. Később, 1406-ban Peczöli Zarka Miklósnak is assignálják 400 frtért, de nem birják jogaikag érvényesítni és Zarkát Ujkér felével kell kárpótolniok. Tényleges birtokosúl 1388-ban Szigeti Fülöpöt és 1410-ben a Niczkieket is találjuk itt; utóbbiak Czenki Miklós leányainak kilencz és fél telket visszaadnak. Pereszteg soproni várföldet 1327-ben Kanizsai Lőrincz kapja adományúl. A szomszéd Susukban 1327-ben Kozmafia István bir, 1344-en Mertlin ispán és fiai itteni részüket eladják a Nagymartoniaknak. Füles 1311-ben a Németujváriaké, 1371-ben Lajos király Szalonak váráért cserében egyéb somogyvármegyei helységekkel együtt a Kanizsaiaknak adja. Likvándon 1340-ben a Gyóraiak osztozkodnak, 1346-ban a Veszkiény nembeli István fraknói várnagy egy ekényi földet szerez Gyórai Demetertől; kivűlök a Nigvániak (1347, 1389), Jákiak (1347, 1360), Bükiek (1389) és Peczöli Zarka Miklós (1397) szerepelnek földesurakúl.
A lánzséri hegyvonalban a borsmonostori apátság bír tekintélyes terület alapítója, az Osl nembeli Domokos bán s utódai adományából; övé Kéthely, Alsó- és Felső-László, Zsidány, Bleigraben (Pleigrob), Szakony, Micske és Peresznye. Zsidányban és Roggendorfon (ma Német-Zsidány) azonban a Bükiek és Ludbreghi Csúz Pálfia Chamaz is birnak, Kőhalom, Felső-László szomszédságában, 1396-ban királyi bitok, de már 1411-ben a Kanizsaiaké, kiknek őse Imrefia Lőrincz a közeli Garablyánra (ma Grébli, Salamonfa egyik része), Gyalókára és Dicskre még 1319-ben nyert királyi donationálist. Vis Peresznye mellett a Visieké (1347 és 1370), a szomszédos Enyed az Enyedieké (1357 és 1377), Szakony 1392-ben a kőszegi várhoz tartozik, s azzal együtt jut zálogban a Garaiakhoz. Rámóczon az Osl nemzetség több ágán: az Agyagosi, Ostfi, Herbortya stb. családokon kívül a Nagymartoniaknak is van részük; Pulya és Pulaiaké; 1359-ben Atinai Miklós is bir benne, ki a maga részét a Kanizsaiaknak zálogosította el. Talán e tájékon, a mai Drassenmarkton kell keresnünk Darásfalvát, Dorogi Andrásfia János birtokát, melyet ez, mivel hamis oklevelek alapján perlekedett, 1351-ben vulkapordányi és szentgyörgyi jószágaival együtt birói ítélettel elvesztett; a három jószág két harmadát a nádor Giletfi Miklós kapta, egy harmadát Patli Pál fiai. Locsmándon, Gyiróton, Ombuson és Frankón a II. Géza király által behivott Gottfried és Albert vitézek utódai bírnak, kik magukat Sári, majd Frankói nemeseknek hívják. III. István 1171-iki oklevelét, melyben atyjának a német vitézek részére adott donatióját megerősíti, a codex sikerűlt hasonmásban adja, Locsmánd később a kőszegi várhoz csatoltatott, s azzal együtt 1392-ben a Garaiakhoz kerűlt.
Soprontól északkeletre nyílik a rákosi völgy, a Fertő és a ruszti hegység közt; ennek déli torkolatánál Bozt 1321-ben Kanizsai Lőrincz zálog czímén szerzi meg Bésfia Lászlótól; a Patliak is bírnak benne. Rákós (Rákvár néven 182is előjön) a győri püspöké, ki Sopron város polgárait itteni épületei lerombolása miatt 1311-ben Gentilis kardinális előtt bepanaszolja; 1371-ben már királyi várnagyok ülnek benne, kiknek I. Lajos király meghagyja, hogy a soproni polgároktól a várhoz tartozó szőllőhegyeken a hegyvámon kívül más illetéket ne szedjenek. Meggyest 1352-ben Hertulfia Miklós, a király czímerfestője (cymerarius) bírja; 1395-ben a Butykaiak, Márkiak, Ráskaiak is szerepelnek birtokosokúl, kik itteni, majádi és oszlopi birtokrészeiket a Kanizsaiak foglalási szándéka ellen védelmezik. ruszton, az egykori Csélben, Hédervári Dezső 1317-ben s a Czirákiak 1323-ban kapnak királyi adománynyal birtokot; a Cséliek és Peresznyeiek is birnak benne, végül Miklós bazini grófhoz kerűl, ki 1410-ben igtattatja be magát annak birtokába. Majád (Margarét) 1249-ben a király kezén van, ki öt és fél telket Hertunfia Tamás fiainak adományoz; 1359 Rudolf és Konrád mosonyi főispánok itten bírt részükből egy telket Robauer Péter soproni polgárnak adnak, ki 1373-ban a maga részét a Kanizsaiaknak adja el. Czínfalva a Czirákiaké és a Peresznyeieké – a helység előbb a Peresznye nevet is viselte. Hirmben a Vulka mellett a Kanizsaiak (1324), az Ostfiak és Herbortyák (1334) s a Nagymartoniak (1346) a földesurak; vulkapordány 1307-ben a Gutkeled nemzetségbelieké, a kik Dorogot is birták – Dorogi Andrásfia János fátumáról már fentebb megemlékeztünk; – 1346-ban Nagymartoni Pál, 1360-ban Patli tamás kapnak benne királyi adományt; 1369–70-ben a Kanizsaiak és Oszlopi Hanul állanak perben birtoka felett, a per az előbbiek javára dőlt el. Krakót 1274-ben Pósafia Pósa (de genere Zaak) szerzi meg csere útján Fulkófia Farkastól, ki azt királyi adománykép bírta; 1397-ben Peczöli Zarka Miklós kezére jut. Oszlop várát Lajos király 1377-ben a lázadó Oszlopi Troczmanntól elveszi és Szentgyörgyi Tamásnak adja, a ki 1393-ban Jodok morvai őrgróf fogságába kerülvén, hogy a 6800 frtnyi váltságdíjat megfizethesse, kénytelen azt Okka, Szék és Zaka birtokokkal együtt a Kanizsaiaknak eladni. A Kanizsaiak birnak Bikiföldén (1410), Széleskuton (1378), Kismartonban (1371, 1388), Höfleinben (1324) – utóbbi helyen az Ostfiakkal, Herbortyákkal s a Höfleiniakkal, kik az Anyagosi nevet is viselik; – Kövesdet (Szárazvám)zálogban tartják a Nagymartoniaktól (1381), a kiknek Széleskuton és Höfleinban is van részük. Büdöskut a Patliaké, kiknek révén a Kanizsaiak (1359) és Oszlopi Hanul (1367) is kapnak részt benne. Szarvkő várát, melyet Laczkfi István erdélyi vajda épített Róbert Károly idejében, 13634-ben a Kanizsaiak vétel útján szerzik meg Volfarti Eglolftól. A várhoz tartoznak Cseke (Vimpácz) és Őrpordány (Lajtapordány) az osztrák határszélen, eredetileg a határőrző besenyők telepei.
A Fertőtől délre elterülő síkságon határozottan az Osl nemzetség van tulsúlyban, Hidegség, Homok, Széplak, Agyagos, Szerdahely, Lozs, és Horpács már a XIII. században a nemzetség birtokában vannak, –a lozsi jószágot Loblóval és Tarddal együtt Beledfia Beled ispán kapja 1277-ben cserében keczöli birtokáért a királytól –s a következő században a körülfekvő helységeket: Sarródot, söjtört, Szécsént, Patlit, (a mi Petőháza?), Fertőszent-Miklóst, Pinnyét Kalacscsal és Kicsinérrel, Ebergőczöt, Muzsajt, Röjtököt, Cspodot Családdal, Lövőt, Kért stb. az Osl genus közös törzséből elágazó Ostfi, Kanizsai, Viczai (máskép Lózsi), Herbortya, Höfleini (máskép Agyagosi), Patli, Pinnyei, Ebörgőczi családok kezén találjuk. Hidegségen és Homokon a Veszkényiek is birnak. Sarródnál meg kell emlékeznünk arról a perről, melyet Ostfi János 1368-ban a vármegye előtt Nagymartoni Lőrincz ellen két itteni jobbágya elfogatása miatt indított; az elrendelt vizsgálaton Ostfi mellett 300, Nagymartoni mellett 500 tanú bizonyított, kiknek nagy részét a vasvári káptalan oklevele névszerint felsorolja. (259. sz.) Söjtörön még az Ikvaiakat és Endrédi Lászlót (1382), Agyagoson a Gyóriakat (1405), Patliban Oszlopi Hanúlt (1367–69), Kalacson Hermáni Balajfia Györgyöt (1350), Lózson a Jákiakat (1360) és a Gyóraiakat találjuk birtokostársakúl; Gyórai Jakab fia János utódok nélkül halván meg, gyórói birtokára Szécsi Miklós országbiró kap adománylevelet, a kinek annak egy részét, Bálintföldét a szintén adományos Ajakiaktól pör útján kellett megvédenie. Muzsajon a Muzsajiak is bírnak, ezek jószága azonban 1343-ban az általuk megölt Ebergőczi Jekkelfia István vérdíjaként birói zálogba kerűl, honnan 1349-ben Kanizsai Lőrincz fiai váltják magukhoz. Lövőn 1317-ben Ábrahámfia Baksa részét Hédervári Dénes kapja királyi adományban. Kért még 1277-ben országbirói itélettel kapja Veszkényi Dénes, s a beigtatás Szopori Pál és Kopasz Gergely szomszédok jelenlétében ez évben megtörténik, de később a Kanizsaiak is szerepelnek birtokosokúl, s általuk 1406-ban a birtok egy része zálogúl Peczöli Zarka Miklóshoz kerűl. Család egy része a Veszkényieké s 1366-ban az osztozásnál a Czirákiak ágának jut. A Czirákiak bírják Czirákot is, melytől családi nevüket kölcsönözték, Dénesfalvát, Berekfalvát, Répcze-Szemerét (ezt 1339-ben Szemerei Istvánnal és Cséli Ingrámmal), Tomajt, a hol 1405-ben Harkai Lászlót idézik törvény elé egy rész elfoglalásáért, s Székasnak egy részét; a másik részt itt a királyi erdőőrök birtoka. A Nagymartoniak Pomogyban (1346, 1356, 1347) és Családban 183(1346) birtak, de úgy látszik, jelentéktelen birtokrészeket. Kürtösmegyeren, Czirák és Szemere között, a királyi kürtösök vannak megtelepedve. A vidék többi birtokosai közül kiemeljük a Ják nemből származó Damonyaiakat Damonyán, kik 1335-ben az országbiró itélőszéke előtt bizonyítják, hogy «a szent királyok ideje óta az ország valóságos hadviselő nemesei közé tartoznak»; a Ságiakat Ságon, kiknek ősét, vendéget, a királyné sági jobbágyát 1274-ben tette birtokos nemessé IV. László király; a család egyik ága (1357) a Simonházi nevet is viselte; a Káliakat Kálon, kiknek őse Kaal lovag még Gizella királynéval jött az országba; továbbá a boztiakat Dasztifaluban (1358), a Csérieket Cséren, eketelkén (1358, 1410), a Ládonyiakat Ládonyban (1362, 1377, 1390), a Nyékieket (1365), és Endrédieket Szergényben és Endréden, a Szántaiakat Szoporon (1398, 1410) és a Vonosziakat Vonoszon (1359); ez utóbbiak birtokát részint Fodor János soproni polgártól, kinél egy részük zálogban (1356), részint magától a családtól (1376) lassanként a Kanizsaiak váltják magukhoz.
A Rábaközben, mely mint a központtól távol eső rész, külön alispánok alatt jó ideig valóságos kis vármegye szerepét vitte a vármegyében, szintén az Osl nemzetség névadó birtoka, Osl helység is itt fekszik s a XIV. században a Pinnyeiek és Csornaiak osztoznak benne. Vicza és Beled a Kis-Rába mentén, s valamivel beljebb Csorna a nemzetség egy-egy virágzó ágának adnak nevet. Szár soproni várföldet Osl ispán kapja hű szolgálataiért 1297-ben III. Endre királytól. Németi, Maglócza és Farád az Ostfiaké, Vásárosfalva és Magyarfalu a Herbortyáké – mindkét helyen Mihályi Jánosfia Pál is bír zálogúl Csávai Herbordtól és Osltól egy részt, melyet 1381-ben Ostfi János vált magához; Inakföldje a Patliaké, s csak később (1366.) csatoltatott Kapuvár tartozékaihoz. Tamásit, melyet IV. László Vörös István esztergomi várnagynak adományozott s annak utódaitól a Babóthiak birói itélettel nyertek meg, utóbb a Kanizsaiak vétel utján szerzik meg; ugyane Vörös István utódaitól zálogúl tartják egy másik birtokukat is, Rábaközt, Bogyoszló és Farád közt. Ők birják Várjobbágya-Keszőt; 1350-ben a Kapuvárhoz tartozó Szovátot Untatóval és Mártontelekével királyi adományúl nyerik és végre 1401-ben megkapják a királytól Kapuvárt is, a vidék főerősségét, összes tartozékaival. Kivülök a Csák nemzetségből származó Kisfaludiak, Mihályiak és Vértesiek birnak e környéken: Miháliban, Kázmérban, Pethlenden – ezt még Miklósfia Izsák ősük kapta 1233-ban adományban II. Endrétől, – továbbá a Czirákiak veszkényben és Veszkény-Családon, a hol azonban a Kanizsaiaknak is van részük. Gyóró, Czirák szomszédságában, a Gyóraiaké, 1346-ban azonban a Veszkény nemzetségből való István fraknói várnagy s rokonai zálogban megszerzik a birtok felét, 1348-ban hasonló módon temerdi Péter fia István is szerez egy részt, 1349-ben pedig Jáki Keménfia Miklós beházasodás útján lesz itt birtokossá. Potyond a Potyondiaké (1382), Vadasfa a Vadasfalviaké (1400),Pásztori a Pásztoriaké (1340); Árpást a Rába mellett a Móriczhidaiak bérlik a bakonybéli apátságtól; fellebb bágyog 1351-ben a győri püspökség birtokai közé tartozik. a déli határon Keczöl, melyen 1162-ben Farkas soproni várjobbágy kap adományt, az Osloké, de mint láttuk, Beledfia Beled ispán már 1277-ben a királynak engedi át, a ki azt Babóth várához csatolja. Páliban, szintén a határon, 1347-ben a Kanizsaiak, Köcskiek és Magyarok bírnak; az utóbbiak része hagyomány útján a pápóczi prépostsághoz jut, honnan Mezőlaki Miklós beszterczei ispán 1373-ban zálogban bírja. 1405-ben a Nádasd nembeli Gersei Petőfiaknak is van itt részük. Vág birtokán 1263-ban a vági nemesek három ága osztozik; 1366-ban az Ivácsiak és Vágiak bírják, kik Móriczhidai Simont és társait a birtokvételtől eltiltják.
Látni való ez elmondottakból, minő gazdag anyag tárúl fel ez oklevéltár adataiban a családtörténetek kutatói előtt, s reméljük is, hogy az nem fog sokáig kiaknázatlanúl maradni. Főleg két nevezetes családra vannak itt becses adatok: a Nagymartoniakra és a Kanizsaiakra, kik országos életünkben is oly nagy szerepet vittek. Amazok a vármegye nyugati részeiben, az osztrák-határszéli hegyvidéken dominálnak; ezek a keleti részben bírják javaik zömét, de gyorsan terjeszkednek minden irányban; a XIV. században alig van pont a vármegyében, hol meg ne vetették volna lábukat; a vármegye kormányzata csakhamar az ő kezükben van, s mikor végül Szarvkő várát és Kapuvárt is megszerzik, messze környéken ők a leghatalmasabb urak. E két családon kívül még a Czirákiakkal, a Héderváriakkal, a Németujváriakkal, a bazini és szentgyörgyi grófokkal, kis időre Laczkfi István vajdával, s a XIV. század vége felé a Garaiakkal találkozunk birtokosokúl ama főúri családok közül, melyek ez időben az ország sorsára befolytak. S körülbelől mind az ő révükön találjuk a legtöbb oly adatot a kötetben, mely köztörténeti jelentőséggel bír; ők képezik az összekötő kapcsot a vármegyei élet krónikája és az ország története közt. Ily országos érdekű históriai alakokkal igen szép számban találkozunk ez oklevelekben. Hogy csak a nevezetesebbeket említsem, IV. Bélának a csehek 184elleni hadjárata és a Czirákiak ősének Dénesnek abban szerzett érdemei (20. sz.), az Ottokár elleni hadjárat, Győr ostroma és a Sopron melletti ütközet IV. László idejében, melyben a Hédeváriak egy őse tüntette ki magát (26. sz.), a Németujváriak pártoskodásai (48., 67., 71., 90. és 110. sz.), melyek a Kanizsai család ősének Lőrincznek alkalmat adtak magát Róbert Károly hűségében kitüntetni; – továbbá Laczkfi István vajda szereplése ugyane király alatt az osztrák herczegek, a ráczok és a havasalföldiek elleni hadjáratokban, az ország nyugati határának igazítása körül és I. Lajos litván hadmenetében (155. sz.), a nápolyi hadjárat és Kanizsai Istvánnak, akkor még budai prépostnak, követsége a pápához és az olasz fejedelmekhez (167., 169. és 197. sz.), az 1365-iki és 1370-iki bolgár expeditio (243., 244. és 300. sz.), Vilmos osztrák herczeg 1401-iki támadása (386. sz.) és sok más esemény, miket itt fölösleges volna részletezni: ezek azok a pontok, melyeken a vármegyei élet szűk keretén belül is élesen visszatükröződik amaz idők képe, a mikor pártharczok s az ország külső és belső ellenségei által provokált hadjáratok tarták a nemzetet folytonos mozgalomban. Mint e zavaros idők kiválóan jellemző termékét kell megemlítenünk különösen Zsigmond király 1401. február 17-én kelt oklevelét (383. sz.), melyben Kanizsai János esztergomi érseknek és testvéreinek Kapu, Borostyánkő és Léka várakat s Csepreget adományozza, s mely a Kanizsaiaknak 12 éven át a király szolgálatában szerzett érdemeit részletesen felsorolva, az 1389-iki bolgár hadjárattól kezdve egész a nikápolyi csatavesztésig, e kor történelmének majdnem valamennyi nevezetes eseményéről megemlékezik.
* * *
Ime a középkori Sopron vármegye képe nagy vonásokban, a mint az oklevéltár adatainak felületes csoportosítása szemünk elé állította. Hogy ez a hevenyében összeállított kép a teljességre épen nem tarthat számot, az a dolog természetében rejlik; de teljességről azért sem lehet szó, mert maga az oklevéltár sem tartalmazza az összes adatokat, melyek e korból a vármegye történetére vonatkozólag fentmaradtak. Mint az előszóban olvassuk, a szerkesztőnek több mint hétezer oklevélből kellett kiválogatni azt, a mit a két kötetre tervezett oklevéltárba beszoríthatott, s nagyon soknak ki kellett abból maradni; természetesen annál kevésbé tarthattak, habár csak kivonatban is, igényt a közlésre azok a sopronvármegyei oklevelek, melyek az Akadémia oklevéltáraiban, a Hazai Okmánytárban, a Győri Történelmi és Régészeti Füzetekben és egyébütt napvilágot láttak. S csak is ez az egyetlen kifogás, a mit az oklevéltár összeállítása ellen tehetünk, ha t. i. mint magában álló művet, mint codexet tekintjük azt, melynek mindazt fel kellene ölelni, a nevezetesebbeket egész terjedelemben, a kevésbé fontosakat és a már ismerteket kivonatban, a mi okleveles adat a vármegye múltjára vonatkozik. E kifogásnak azonban hamar élét veszi az a körülmény, hogy a kérdéses oklevéltár nem mint önálló munka jött létre, de mint bevezetése, jobban mondva függeléke a vármegye monografiájának, a melyben az itt mellőzött adatok mindenike az őt megillető méltatásra fog találni.
A mi a codex diplomatikai értékét illeti, Nagy Imrével szemben talán lemondhatunk a behatóbb vizsgálatról. Az ő közlési elveit számtalanszor volt alkalmunk megismerni és méltányolni; ez elvekhez szigorú hűséggel ragaszkodott a jelen kiadványban is, s ha itt-ott fordul elő valami kifogásolni való, azt bizvást nyomtatási hibáúl vagy legrosszabb esetben lapsus calami gyanánt vehetjük. Az oklevelek gondosan vannak fölszerelve, a dátumok kivétel nélkül helyesen megoldva, a regesták a családi és birtoknevek némi ingadozásától eltekintve világosak, s a netaláni mondanivalókat mindig megtaláljuk az oklevelek végéhez tűzött terjedelmes jegyzetekben. S ha az indexet is, a mint reméljük, megkapjuk a második kötet végén, akkor jogosan elmondhatjuk, hogy ez a kiadvány is teljesen méltó szerkesztőjéhez.
Végezetül nincs egyéb mondanivalóm, mint annak az ohajtásnak szavakba öntése, hogy az oklevéltár második kötetét, s a mi elé mindnyájan oly nagy várakozással tekintünk: Sopron vármegye történetét minél rövidebb idő alatt legyen alkalmunk üdvözölhetni.
DR. SCHÖNHERR GYULA.
