A nagybesenyői Bessenyey család története. Irta és oklevéltárral ellátta Széll Farkas. Budapest, 1890. VI és 304 l., két arczképp…
144A nagybesenyői Bessenyey család története. Irta és oklevéltárral ellátta Széll Farkas. Budapest, 1890. VI és 304 l., két arczképpel és hasonmásokkal. Ára 3 frt.
Régi óhajtása történeti irodalmunk irányadó köreinek, hogy a nagy köztörténeti thémák mellett a szükebbkörű monografiák is megtalálják hivatott művelőiket. Főleg a családtörténet az a speciális munkakör, melynek művelése első sorban kívánatos, mert általa remélhetjük leginkább oly részletek megvilágítását, melyek elkerülhetetlenül szükségesek történelmünk egészének megértéséhez.
A régi magyar társadalomnak a magyar nemesi családok adták vezéralakjait s többékevésbbé jelentékeny fő- és mellékszereplőinek seregét. E férfiak, a kik koruk közéletének irányt adtak, a nemesi kúriák falai között nyerték működésük, életpályájuk anyagi és eszmei tartalmának magvát. Családjaiknak az ősökről reájuk maradt és századok szentesítette hagyományai szolgáltatták a talajt a közérzülethez, mely őket koruk munkás szereplőivé avatta; ez ősi tradicziók adtak a legtöbbször irányt is szereplésüknek. Vagyoni viszonyaik szabták meg e szereplés mértékét és határait; vérségi s egyéb összeköttetések hálózata befolyásolta annak egyes részleteit. E magánviszonyok tanulmányozása nyilvános szereplésük, egyéniségük, egész valójuk kulcsát adhatja kezünkbe úgy a nagy alakoknak, kik egymaguk uralkodnak a helyzet felett, mint a tömegük által imponáló apróbb szereplőknek.
Ezt a kulcsot mostanig senkinek sem jutott eszébe a história érdekében felhasználni. A nagy problemák keresése bizonyos kicsinylését vonta maga után ez aprólékos részleteknek. Nagy férfiaink szereplése az ország kormányának vezetésében egészen elfoglalta figyelmünket; a mellékalakokkal, régi társadalmunk zömével szemben megelégedtünk azzal, ha intézményeiket tanulmányozzuk (s ezeket sem a kivánatos alapossággal), mely intézmények számukra a közéletben való részvételt biztosítottál. De a köztörténeti szempontok túlságos keresése mellett elmulasztottuk felkeresni a szereplőket magánéletükben, megfeledkezve arról, hogy épen e magánélet viszonyaiból, a házi tűzhely mellől vitték magukkal gondolkozásmódjukat, elveiket, meggyőződésüket, cselekvésük módját s mindazt, a mi nyilvános életpályájuk irányát kijelölte.
Hogy ez így van, nem egyszer panaszolták el tudományos férfiaink; hogy e mulasztás pótolva legyen, eddigelé alig történt valami. Az apróbb családtörténeti tanulmányok, egyes genealogiai kérdések tisztázásai, melyek folyóiratunk hasábjain s egyébütt napvilágot láttak, mindenesetre örvendetes haladást jelentenek; a családi oklevéltárak közléseit is hathatós előzményekűl kell tekintenünk. De igazi fundamentális családtani munkát, minőkben a külföld annyira bővelkedik, hiába keresünk hazai irodalmunk repertoriumában. A középkori Magyarország hatalmas nemzetségeinek, a Kanizsaiaknak, Rozgonyiaknak, Daraiaknak, Héderváriaknak oly hálás anyaggal kecsegtető történelme még mindig nem talált méltó monografusokra; annál kevésbbé számíthatnak munkásokra a kisebb nemesi családok multjának látszólag szűk körre szorítkozó problémái.
El kellett ezt mondanunk, hogy érthető legyen az örvendetes jelentőség, melyet Széll Farkas most megjelent családtörténeti munkájának tulajdonítunk. Az általános óhajtás visszhangjáúl, az ébredező érdeklődés jeléül kell-e fogadnunk e terjedelmes kötetet, melyben Széll Farkas a Bessenyey család történetével ajándékozta meg az irodalmat, nem tudjuk. A szerző vérségi kapocsban állván a családdal, melynek multja megörökítésére vállalkozott, a személyes motivumnak bizonyára döntő súly jutott a tárgy megválasztásában. De az eredmény szempontjából ez teljesen közönyös, s az irodalomnak mindenesetre hasznára volt; nélküle talán más tért keresett volna a szerző munkássága, s nem jött volna létre ez a munka, melyet úgy üdvözölhetünk, mint az első nagyobbszabású termékét fejlődő genealogiai irodalmunknak.
Széll Farkas több mint két évtized óta foglalkozik a nagybesenyői Bessenyey család monografiájával elismerésre méltó türelemmel és utánjárással gyűjtve össze minden oldalról az erre vonatkozó adatokat. Ebbeli munkásságának eredményeűl mutatóban a Magyar Heraldikai és Gen. Társaság előtt két év előtt terjedelmes és nagy gonddal megírt tanulmányt olvasott fel, mely vázlatos képét adta a Bessenyey család történetének; felolvasása a Turul 1889. évfolyamában jelent meg. Ennek a vázlatnak alapján dolgozta ki aztán a részletek teljes kidom borításával munkáját, mely oklevéltárral ellátva és több műmelléklettel diszítve, ez év nyarán került ki a sajtó alól.
A könyv azonban nemcsak terjedelemben, de egyes fontos részeknél a kiindulási pontban és a felfogásban is alaposan külömbözik a mutatóba közölt értekezéstől. Mindjárt az első pontnál, a család származásának kérdésénél meggyőződhetünk e felől. 1888-ban, midőn e vázlatot készítette, Széll Farkas a család eredetét a Szoárd nemzetségben kereste, alapúl véve egy 1436-iki oklevelet, melyben bizonyos Bessenyey László a Szoárd nemből származó Izsákiak birtokait a közös származás alapján perelte. Ebből az egyetlen okleveles adatból vélte Széll a család leszármazásának kérdését eldönthetni, a nélkül, 145hogy a kérdéses Bessenyey Lászlót a nagybesenyői Bessenyeyek családfájába képes lett volna beilleszteni. Távolról összeszedett momentumok némileg elfogadhatóvá tették a külömben elég gyönge alapon nyugvó kombinácziót; de maga a szerző is jónak látta megjegyezni, hogy a beillesztési kapocs hiányában föltevése csakis valószínűség értékével birhat.
Hogy ez a megjegyzés nagyon is szükséges volt, a további kutatások rövid idő alatt igazolták. Egyetlen új körülmény, a mi magában véve nem is látszik oly nagy bizonyító erőt rejteni magában, elég volt arra, hogy más irányba terelje a nyomozást, s új kiindulási pontot jelölve ki a származás levezetésében, a Szalók nemzetséget mutassa meg a Bessenyeyek családfája törzséűl.
A Szalók nemzetség, Horvát István szerint honfoglaló genusaink egyike, az ország két távoleső részében: a Tisza vidékén, és a Dunántúl szívében, Zala vármegyében virágzott. A két ág között az összetartozást a közös nemzetségi néven kívül semmi sem jelöli, s a dunántúli ágazattal szemben a szerző megelégszik azzal, hogy időrendben összeállítja az oklevéltáraknak reá vonatkozó adatait. A tiszamenti ág, melynek első ismert tagjai 1248-ben lépnek fel Péter egri kanonok, László borsodi főesperes és Tékó személyében, a Hevestől Sarudig és Tisza-Szalóktól Eger-Szalókig terjedő földterületet foglalta el; okleveleik a XIII. és XIV. században a nemzetség nagy kiterjedéséről tesznek tanuságot. Birtokviszonyaik a szomszédos Tomaj nemzetséggel hozták sűrű érintkezésbe, s e két nemzetség közt a XIII. század derekán hosszú perlekedés folyt a Tisza vize felett, melynek 1270-ben Lampert egri püspök előtt barátságos egyezkedés vetett véget.
Ennek az egyezkedésnek, illetve az arról kiállított oklevélnek története szolgáltatta azt az adatot, melytől Széll Farkas előbbi kombinácziója megdőlt.
A Szalók-nembeli Mártonos fia Márk ugyanis, testvére annak a Lászlónak, ki az egyességnél nemzetségét képviselte, a birtokában levő egyességlevelet a kunok elől való futásában vízbe ejtette, mitől az annyira megrongálódott, hogy az egri káptalantól 1284-ben új átiratát kellett kérni. Ezt az egyezséglevelet később a Bessenyeyek birtokában találjuk, a kik 1808-ban azt, egyéb családi irataikkal együtt a jászói konvent levéltárában helyezték el.
A Bessenyeyknek oklevelekből beigazolt őse Márk, fia, Márk lévén, a ki 1322-ben Besenyő helységben birtokot szerzett, a Márk név azonossága s az a körülmény, hogy a Szalók nemzetség egyességlevele a Bessenyeyek családi oklevelei között szerepel, kézzelfoghatóvá tették azt a következtetést, hogy a Bessenyeyek a Szalók nemből váltak ki, s hogy a család és a nemzetség közti kapcsot épen az említett Martonos, fia, Márkban kell keresnünk, a ki ennélfogva a birtokszerző Márk atyjával azonos személy. Egy távolabbi körülmény, mely a régebbi dolgozatban sem kerülte el a szerző figyelmét, megerősítni látszik ez új föltevést, s talán még tovább vezethet a kérdés tisztázásában. A Bessenyeyeket egy 1455-iki oklevél a Terpesiekkel egy törzsből származtatja le; a Terpesiek törzséűl pedig sok jelenség az Aba nemzetséget jelöli ki. A szerzőben ez már régebben felébresztette az Abákból való kiválás gondolatát. A Szalók genustól való leszármazás, melyet Kandra Kabos az Aba nemzetség hatalmas kisarjadzásának tart, újból előtérbe helyezi e kérdést, melyet talán a heraldikai kriteriumok méltatásával lehetne kellőkép megvilágítni. Széll Farkas későbbi kutatásokra bizza a feladatot; s épp így mellőzi a leszármazás egy másik kérdését, a hadviselő besenyőkkel való összeköttetést, melyhez pedig a Szalókok közt előforduló Becsenegh személynév is támpontúl szolgálhatna. A munka ebben a tekintetben hiányosabb lőn a vázlatnál; de lehet, hogy épen a Szoárd-genus-féle kombináczio szomorú sorsa volt az, a mi a szerzőt az újabb föltevések tárgyalásától visszatartotta.
Bizonyos, hogy ez az eset sok tanulságot rejt magában arra az irányra nézve, mely az egyes kérdések tárgyalásánál a sokszor kikerülhetetlen hézagokat tetszetős konjekturákkal akarja elfödni. Ennek az iránynak még mindig meglehetős sok követője van, a kik feledik azt, hogy egyetlen új adat, váratlan oldalról felbukkanva, halomra döntheti egész munkájukat, ha az ily gyönge alapra van építve, a legjobb esetben utólagos rektifikálást, átdolgozást vonva maga után s ez ritkán történik meg a nélkül, hogy ne csökkentse a munka tudományos értékében, a történeti igazságban vetett bizalmat.
Ezt azonban csak általánosságban jegyezzük meg. A jelen esetben a szerzőnek megvolt a kellő ideje és alkalma, hogy munkája conceptusának megrontása nélkül értékesítse új fölfedezését, beillesztve azt a régi kombináczió helyére, s dicséretére kell említenünk, hogy birt a kellő érzékkel a tanulság levonásában és művének további fonalán gondosan került minden alkalmat, mely a süppedékes talajra vezethette volna.
Az adatok gondos megválasztása mellett azok tartalmának ügyes csoportosítása, kiváló formaérzék és az előadásnak az az egyszerű nemessége teszi e munkát vonzóvá, mely a tárgy szeretetével párosult igazságérzet kifolyása. Kellemesen győződünk meg erről a könyv további részeiben, a hol a szerző a homályosabb kérdések nehézségein túlesve, a biztosság-adta öntudattal, 146egyszerű és mégis érdekes, szemléltető modorban adja elő a régi törzsökös nemzetségből kivált Bessenyey család leszármazását.
Az a körülmény, hogy e munka vázlatát a Turul olvasói már ismerik, felment bennünket annak részletes ismertetése alól. Csak a mivel az első dolgozat közzététele óta gazdagították a kérdést a szerző fáradhatatlan kutatásai, az új adatok eredményéről kell ezuttal bővebben beszámolnunk.
A Bessenyey családfájának eleit két nemzedékkel vitték előbbre a Szalók nemzetség oklevelei. Ezek szerint a tatárjárás körül élő Mártonos, illetőleg ennek második fia (I.) Márk a család ősatyja. Ezzel a Márkkal hozzák filiatióba a fentebb ismert körülmények azt az erdőtelki Márkot, a ki 1322-ben Bessenyőn birtokot vett, s a kitől a család leszármazását az oklevelek teljes continuitással igazolják. Márk ispán eddig ismert két fia, Miklós és Imre mellett most már egy harmadikat is ismerünk, Lászlót, a ki 1347-ben Miklós egri püspökkel állott bessenyei jószága elfoglalása miatt perlekedésben. Imrének mind a tíz fiát ismerjük már, kik közűl leginkább László válik ki, a nápolyi (és nem siciliai) László által támasztott forradalom alatt Zsigmond királynak hű embere. László fia, Mihály, első kimagasló alakja nemzetségének; 1452-ben V. Lászlótól czímereslevelet kap s 1459-től haláláig, tehát 19 éven át az alnádori tisztet viselte. Mihály több nevezetes jószág szerzéssel, királyi adománynyal gyarapította öröklött javait; acquisitori tevékenységének képét az új adatok sokban kidomborítják. Imre többi fiai közűl (I.) János 3 fiával: (I.) Györgygyel, (II.) Balázszsal, (II.) Istvánnal s ennek fiával (III.) Jánossal bővűl a családfa; hasonlókép új hajtások (II.) Jánosnak fia (IV.) László s ennek fia (II.) György, továbbá (I.) István két fia (V.) László és (III.) István, kik mindannyian az 1467-iki leszármazási bizonyságlevélben vannak megnevezve.
Az alnádor gyermekei közül (IV.) Jánosról, (I.) Lampertről és (III.) Györgyről új adalékúl megtudjuk, hogy Mátyás király 1472-ben elismeréssel emlékezik meg hűséges szolgálataikról, mikor atyjuknak s általa nekik adományozza a mérai birtokot. György fia (II.) Mihály a mohácsi vész után János király pártjára állott, minek következtében Ferdinánd a besenyői jószágot elkobozta és Borjas Istvánnak adományozta; pár évvel később azonban már a Ferdinándpárti Báthori András oldala mellett találjuk, mint ecsedi várnagyot, s a mint látszik, urának közbenjárásra Bessenyőt is visszakapta. Fiai közűl (V.) György, (VII.) István és (III.) Mihály a katonai pályán szereztek dicsőséget a Bessenyey névnek.
Ettől a generácziótól elkezdve a Bessenyeyekkel ott találkozunk a nagy mozgalmakban, melyek a magyar nemzetet a török uralom kezdetétől egész Rákóczy Ferencz szabadságharczáig forrongásban tartották. Míg Bessenyey István és Mihály a Báthoryak katonai szolgálatába állottak s az előbbi mint Báthory Endre hű embere a miriszlói ütközetben esett el, György úr a király egri végházi vitézei között harczolt a törökök ellen, tipikus példányaként a törökverő magyar nemes katonának. György fia Boldizsár úrfi török rabságának története érdekes és szépen megírt epizódja e könyvnek, mely mint korfestő jellemkép is kiváló becscsel bir. Sok érdekes részlettel bővelkedik Mihály fia Zsigmondnak pályája is; mely egészen a kuruczok ügyének hű szolgálatában folyt le. Mint a bujdosó magyarság előkelőinek egyike, s Thököly alatt kisvárdai kapitány, majd Szabolcs vármegye alispánja, később Rákóczy udvarmestere és ezereskapitánya, e viharos korszak tevékeny, rokonszenves alakjai közé tartozik; a nagyváradi ostrom vezetésében kiváló szerep is jutott osztályrészeűl. Fiai közűl László a szerencsétlen trencséni ütközetben halálával pecsételte meg a fejedelem iránti hűségét; Zsigmond pedig atyja halála után; mely kevéssel a békekötésre következett be, berczeli kúriájába vonult vissza, a vármegye szolgálata mellett vagyoni viszonyai rendezésének szentelve életét. Nemzetségének egyetlen férfisarja lévén, ő lett nyolcz életerős, hatalmas fia, a Vas-Bessenyeyek által, a Bessenyeyek ma virágzó ágának ősapja.
Széleskörű buvárlatokon alapuló történeti tanulmány fejezi be e munkát Bessenyey Györgynek, a magyar irodalom halhatatlan úttörőjének életéről. A magyar irodalomtörténet sok becses adatot talál e tanulmányban nemcsak a költő-filozofus életére, családi s vagyoni körülményeire, de a korszak irodalmi életére, s annak legsúlyosabb bilincsére, a censurára. Tisztázva van itt Bessenyey születési évének kérdése, melyhez a kulcsot a magyar nemesi testőrségbe való felvétel iratai adták meg a szerzőnek. Ez a felvétel – nem Abauj, hanem Szabolcs vármegye ajánlatára – 1765-ben történt, s minthogy Bessenyey saját nyilatkozata szerint 18 éves korában került a testőrséghez, az 1747. esztendőt kell születési éveül elfogadnunk. Érdekes figyelemmel kisérni a továbbiakban Bessenyey szellemi ébredésének folyamatát, melyre idősebb testvérének Mihálynak serkentése is jelentékeny befolyást gyakorolt. Mindez adatok összegyűjtése és felhasználása kiváló érdeme a munka szerzőjének és rendkívül emeli munkája becsét.
Még Bessenyey György testvéreiről tartalmaznak a munka utolsó sorai nehány adatot, s ezzel bevégződik a család története; a legújabb nemzedék már csak neveivel szerepel a családfán, életrajzi adatok nélkül. A mivel nagyon 147szépen dokumentálja a szerző azt a helyes felfogást, mely gondosan kerül mindent, a mi a családtörténeti munkát személyes motivumok ápolójává tehetné.
A Bessenyey család története mellett mellékes excursiók gyanánt oly családokról is találunk a munkában adatokat, melyek a Bessenyeyekkel különböző időszakokban rokonsági összeköttetésbe jutottak. Kiemeljük a Berczeliek és a Gávayak családfáit. A család a mult százádban a galánthai Bessenyeyekkel is tartotta az atyafiságot. Bár a két család összetartozását oklevelekkel kimutatni nem lehet, a szerző jónak látta ezekre is kiterjeszteni kutatásait, miknek eredményekép 1455-től 4 mohácsi vész előtti, 17 XVI. és 2 XVII. századbeli oklevél regestáját teszi közzé. Ezek kizárólag a család birtokviszonyaira vonatkoznak.
Hét teljes íven keresztűl ez rövid tartalma a könyv első részének. Függelék gyanánt, de valójában második résznek is beillve, szép terjedelmű oklevéltár van hozzá csatolva, miről úgy terjedelme, mint tartalma miatt külön kell megemlékeznünk.
A történelmi dolgozatokhoz «ad thema probandum» csatolni szokott oklevéltárakat újabb időben divatba jött fölösleges számba venni s e szempontból gáncsolni. A kik ezt a nézetet vallják, abból indulnak ki, hogy az író műve folyamán úgyis felhasznál minden lényeges adatot; a miket nem illeszthet be előadásának keretébe, azok mint lényegtelenek bátran elmaradhatnak. E felfogáshoz általában véve is sok szó férhet. Nem említve, hogy az ily okleveles függelék a legjobb eszköz a dolgozat történelmi hitelének ellenőrzésére, nyilvánvaló dolog, hogy az egyes thémák szolgálatában összegyűjtött oklevelek sok egyéb dolgot is tartalmazhatnak, melyek a tárgygyal alig állanak összefüggésben, de azért más szempontból nem kisebb értékkel birnak a történetkutatókra. Magában a dolgozatban érdemük szerint felhasználva, ezek nehézkessé tennék az egész conceptiót; az írónak sem lehet feladata részletes feldolgozásukra kiterjeszkedni. Ilyen esetben arra való a függelék, hogy ott bocsássa az érdeklődők rendelkezése alá azt, a mihez azok nélküle csak újabb fáradságos kutatások árán tudnának hozzájutni. Épen a mi tudományos viszonyaink közt, mikor kevés olyan théma van, a miben az író egyszerűen hozzá ülhetne, mikor az anyagot évek során át kell nagy türelemmel és kritikával összegyűjteni, s csak azután kerülhet a feldolgozásra sor: valóságos vétkes mulasztás volna az ily fáradsággal összegyűjtött adatok bármi kis részét – csak azért, mert nem áll a kérdéses tárgygyal szorosabb összefüggésben – használatlanúl félre dobni. Nem is reflektálva arra, hogy az oklevelek magukban véve is rendkívüli jelentőséggel birnak, mint az oklevéltan forrásai, mely tudományág nálunk egészében és részleteiben: a formulák, kanczelláriai gyakorlat stb. kérdéseiben csak most kezd tudományos, szakszerű művelőkre találni. Minden egyes oklevél, mely közlevéltárból, vagy egyes családok leveles-ládáiból, nem egyszer a lomtárból közlésre kerül, megannyi becses acquisitio az oklevél-publicatiók nagy anyagkészletéhez, s minden ily oklevélnek a nyilvánosság elől való elzárása megannyi veszteséget, pótolhatatlan hézagot jelent történetirásunkra nézve.
A gazdagnak sem szabad semmit kicsinyelni; a mi szegénységünkben a tékozlás kétszeres könynyelműség, megbocsáthatatlan hiba volna. Ezért kétszeres örömmel vesszük Széll Farkastól a monografiájához csatolt oklevéltárat. Ez a kis gyűjtemény 97 szám alatt 169 darab oklevelet és levelet tartalmaz 1270-től kezdve 1778-ig, melyeket a szerző az országos levéltárból, a jászói konvent, Szabolcs vármegye, a gróf Károlyi és gróf Rhédey családok levéltárából, a besenyői Szabó család leveles-ládájából, az Erdélyi Múzeum-egylet gyűjteményéből s a budapesti Egyetemi Könyvtárból gyűjtött össze, saját gyűjteményéből nem kevesebb, mint 33 darabbal járulva a gyűjtemény kiegészítéséhez.
Ez oklevelek közűl csak a négy Árpádkori ismeretes; a 10 darab XIV. századbeli oklevél mind ismeretlen, a 31 db XV. századbeli közűl 2 volt közölve; a XVI. századból 2 mohácsi vész előtti, 23 Mohács utáni, a XVII. századból 18, a XVIII-ból 80 darab teljesen ismeretlen oklevél, levél és egyéb irat van ez oklevéltárban közzétéve.
A mohácsi vész előtti oklevelekből, melyek száma ekkép 47 darabra rúg, törvénykezési szempontból kiváló érdekkel bir az 1348. július 4-én kelt nádori itéletlevél, mely a Bessenyey család több tagja és az egri püspök közt folyt per folyamán az egyik fél makacsságából származható bonyodalmakat és azok jogi következményeit illusztrálja. Érdekes Zsigmond király 1403-iki adománylevele Bessenyey László részére a Cházi Gergely hűtlensége folytán elkobzott császi birtok felől. Bessenyey Mihály alnádor birtokszerzéseire az oklevelek jókora száma vonatkozik 1459-től 1472-ig; köztük 3 királyi adománylevél, és Guthi Országh Mihály nádor bizonyságlevele a Bessenyey családnak Márk ispántól való leszármazásáról. A család vagyoni viszonyait illusztrálják jobbára a többi oklevelek is, melyek még az Izsépiekre, Himfiekre, Farnosiakra, Dormánháziakra, Berczeliekre, Szalókiakra, Rozgonyiakra, Szóláthiakra, Kenderesiekre, Lévai Csehekre, Szőllősiekre stb. tartalmaznak kisebb-nagyobb jelentőségű adatokat.
A mohácsi vész utáni oklevelek közűl az első három a Gávai családra vonatkozik; a negyedik 148Bessenyey Mihálynak Berczelen, 1570. deczember 2-án kelt magyar végrendelete, mely mint nyelvemlék is figyelmet érdemel. 1587-ből két magyar levele van Bessenyey Györgynek a szepesi kamarához, melyekben a Balás Deák Istvántól felkért felsőszóláti és más birtokok értékéről, évi jövedelmeiről s tényleges tulajdonosairól tesz jelentést a kamarának. Az informálás e módja, mint az adományozás előzményeinek legfontosabb pontja, a birtok-eladományozások körüli eljáráshoz nyujt adalékot. Öt tőrűl metszett régi magyarsággal megírt levél vonatkozik Bessenyey Boldizsár török rabságának történetére; különösen érdekes a szolnoki raboknak 1592. július 24-én börtönükben irott levele, melyben értesítik Bessenyey Györgyöt, hogy rab fiáért kezességet vállaltak. Mindezek eredetije a szerző gyűjteményében található. A XVII. századból kiemeljük Lórántffy Mihály 1614-iki és Bessenyey István 1668-iki végrendeletét, továbbá Bessenyey Mihálynak Kővárról 1672. szept. 7-én kelt levelét, mely a bujdosók első kisérleteiről ad tudósítást. Bessenyey Zsigmond kurucz ezereskapitánynak Nagyvárad alól 1705-ben Rákóczyhoz írt levele és Károlyi Sándorhoz 1705-1710. években intézett hadijelentései, szám szerint 70 eredeti magyar levél, e kor történetének forrásai között nem épen jelentéktelen helyet igényelnek maguknak.
Bessenyey Györgyre, a költőre aránylag kevés adatot találunk: Szabolcs vármegye két feliratát a testőrök közé való felvétele tárgyában, és Laczka János levelét, melyben egy fordítását neki ajánlja. Befejezi a gyűjteményt nehány mutatvány Bessenyey Annának, a költő unokahugának verseiből, melyek 1815-ben nyomtatásban megjelent füzete ma a könyvészeti ritkaságok közé tartozik.
Az oklevelek közlése felől nem mondhatunk egyebet, mint hogy egy-két interpunctionális hibától eltekintve, az a diplomatikai elvek gondos és következetes érvényesítésével lőn eszközölve, a miben, mint tudjuk, nem kis segítségére volt a szerzőnek Kovács Nándor szakismerete. A név- és tárgymutatónál megejtett próbák is annak megbízható voltáról tettek tanuságot.
A kötethez Szilágyi Sándor írt előszót, a szerzőhöz intézett nyilt levél alakjában. A kiváló véterán történetíró, kiben az ifjabb nemzedék megszokta törekvéseinek legmelegebb patronusát tisztelni, élénk és közvetlen módjával vázolja e levélben azokat a benyomásokat, a miket e könyv átolvasása benne támasztott. Teljesen áthatva annak szükségétől, hogy történetirodalmunk az általános kérdések feldolgozása mellett speciális körű monografiákkal is gyarapodjék, s megemlítve azt, hogy a Magyar Tud. Akadémiában is kifejezésre jutott e szükség érzete, annak megoldása első kisérleteként, mint fontos irodalmi mozzanatot köszönti Széll Farkas munkáját, s úgy üdvözli, mint fegyelmezett észjárással, kritikai érzékkel, lelkiismeretes pontossággal megírt jó könyvet, mely díszére válik genealogiai irodalmunknak, s a ki e könyvet végig olvassa, készséggel fogja elismerni ez ítélet igazságát.
Dr. SCHÖNHERR GYULA.
