Okmányok a Melczer család levéltárából. XIII., XIV., XV. század, közli s kiadja Kellemesi Melczer István, val. b. titkos tanácsos…
Okmányok a Melczer család levéltárából. XIII., XIV., XV. század, közli s kiadja Kellemesi Melczer István, val. b. titkos tanácsos, kamarás, a magyar főrendiház tagja. – Budapest, Hornyánszky Viktor könyvnyomdája. 1890.
Melczer István valóságos belső titkos tanácsos, főrendiházi tag, ez év nyarán egy kötetben kiadta családi levéltárának legrégibb okleveleit. Ezzel a magyar judikatura kitünősége, a ki mint az utolsó personalis régi törvénykezésünk történeti alakjai közé tartozik, s a ki Majláth Györgygyel együtt éveken keresztül az országos nagybírák legelseje volt, tényleges munkásaként lép fel a magyar történettudománynak, melynek haladását kezdettől fogva nem szünt meg méltányló figyelemmel, meleg érdeklődéssel kísérni.
Mintegy tíz ívre terjedő oklevélpublikatió, nyolczvan darabra rugó középkori oklevélszöveggel, ha nem is kicsinylendő, de magában véve épen nem szokatlan jelenség immár történetirodalmunk terén. Örvendetes esemény mindenesetre, hogy közel száz régi oklevél válik újabb kincsévé a történetkutatásnak, megmentve az elkallódásnak, elpusztulásnak százféle alak ban fenyegető veszedelme elől. De azt lehet mondani, hogy e tekintetben már meglehetősen el vagyunk kényeztetve: hiszen egyik családi oklevéltárunk a másikat követi, egyik anyagközlés a másik nyomába lép, s mindannyija a szakismeret, a diplomatikai iskolázottság oly magas színvonaláról tanuskodik, hogy e téren most már nagyon nehéz dolog valami feltünőt produkálni.
És mégis, ez az aránylag kis terjedelmű kötet megjelenésében van több oly momentum, mely a szokottnál nagyobb érdeklődésre késztet és a tárgyilagos ismertetés előtt némi személyi reflexiókat ad a recensor tollára. Mindenekelőtt úgy kell üdvözölnünk a kötetet, mint úgyszólván első jelenségét annak, hogy a családi levéltárak kiadása körül megindult örvendetes mozgalom a főrangú nemzetségek körén túl immár a kisebb 139kiterjedésű nemesi családok között is viszhangot keltett. A Károlyi, Zichy, Sztáray grófok codexei mellett, már régóta óhajtva várjuk a magyar középnemesség főbb családainak oklevéltárait. Az évek múlnak, s a Kállayaknak s annyi más gazdag levéltárral dicsekvő, ősrégi magyar nemesi családnak végre is az idegen eredetű s aránylag nem is oly régi család sarjadéka mutat példát, megkezdve családi oklevéltárának közzétételét, nem hogy országos nevű főúri családok enemű vállalataival vetélkedjék, hanem a «noblesse oblige» elvében gyökerező ama meggyőződéstől indíttatva, hogy e tettével a hazai tudományosságnak tartozó honfiúi kötelességet ró le. S e nemes gondolkozás gyümölcse, a most megjelent kötet nemcsak a maecenast dicséri Melczer Istvánban. Ő maga vállalkozott a szerkesztés nem kis gondot okozó munkájára is; ő állította össze az oklevéltár anyagát, ő látta el az egyes okleveleket rubrumokkal és felvilágosító jegyzetekkel és többszörös név- és tárgymutatót csatolt a kötethez, mindezt a fáradságos munkát a nyolczvanadik életév küszöbén végezve el, mely saját szavaiként is «határt szab az emberi tevékenységnek». Ez a körülmény fokozza elismerésünket, s míg a kötet kiadása a családfő nemes irányú liberalitásáról tesz méltó tanuságot, addig lehetetlen bámulatunkkal nem adóznunk a tudományszeretet és munkakedv oly magas foka előtt, a mely a nyolczvan éves aggastyánt egy érdemekben megfutott fényes életpálya alko nyán a tevékenység új terére készteti, hogy a magyar tudós szerényen hangzó epithetonjával zárja be a koronától nyert magas czímek és kitüntetések díszes sorozatát.
De térjünk át a kötet ismertetésére.
A Melczer István szerkesztésében megjelent oklevéltár a kellemesi Melczer család levéltárában őrizett oklevelek középkori anyagát teszi közzé, az 1232. évtől kezdve a XV. század utolsó éveig. Ez oklevelek közül 7 db. az Árpád-királyok korából származik, és a legelső kivételével mind ismeretlen, valaminthogy először lát napvilágot a 19 db. XIV., és 54 db. XV. századbeli oklevél is. A magyar királyi kiadványok számát ez oklevéltár II. Endrétől, IV. Lászlótól és III. Endrétől 1-1, Róbert Károlytól 3, I. Lajostól 1, Zsigmondtól 2, Albert özvegyétől, Erzsébet királynétól 1, és Mátyástól 9 eredeti oklevéllel gyarapítja. A hiteles helyek közül legtöbbel: 10 dbbal van a jászói konvent képviselve, utána következik a szepesi káptalan 7, váczi káptalan és a leleszi konvent 4-4, a budai és egri káptalanok 3-3, az egri püspöki helytartó 2 oklevéllel; a tihanyi konventtől van 1 Árpádkori kiadvány, a fehérvári, győri és vasvári káptalanoktól s a csornai és pécsváradi konventektől 1-1 oklevél. A többi jobbára nádori és országbírói ítéletlevél; van két vármegyei kiadvány is Borsodból, s hogy a sorozat teljes legyen: két magánokirat a XV. század második feléből.
Mindezek az itt felsorolt oklevelek a középkori oklevél-anyag elég terjedelmes és változatos gyűjteményét képezik; csakhogy a gyűjtemény egyátalában nem tekinthető családi levéltárnak, annyiban t. i. nem, hogy az a család történetéhez semmiféle adatot nem tartalmaz.
A Melczer család tudvalevőleg csak a XVI. század második negyedében, a mohácsi vész évében tűnik fel Melczer Boldizsárral, a ki 1526-ban Eperjes város főbirói tisztét viselte. A polgári származású család főleg szerencsés házassági összeköttetések segítségével küzdi ki magát a városi élet szűk keretéből, s emelkedik fel a magyar birtokos nemesek közé. Melczer Kristóf, a ki családjának a czímeres levelet megszerezte, Werner Szabina kezével jut sárosvármegyei birtokaihoz. Utódai az ő nyomdokán haladnak, s a Berzeviczy, Kékedy, Serédy családokból választott hitvesek révén mindjobban gyarapodik vagyonban és tekintélyben a család, mely száz év leforgása alatt Sáros, Borsod, Abauj, Zemplén s a többi szomszédos vármegyékben bír tekintélyes jószágokat.
E jószágok képezik az egyedüli kapcsot a Melczer család és a most megjelent Melczercodex között. Ezekre a több oldalról összegyűjtött birtokokra és azok középkori tulajdonosaira, valamint e tulajdonosok többi birtokaira vonatkoznak a családi levéltár itt közzétett középkori oklevelei, nem pedig a későbbi származású Melczer családra, melynek neve még csak elő sem fordulhat azokban. Ezért választotta nagyon helyesen Melczer István is «A Melczey család oklevéltára», helyett ezt a czímet kötetének: «Okmányok a kellemesi Melczey család levéltárából», ezzel a kevésbbé jól hangzó, de minden esetre pontosabb szemmel kívánván elejét venni azok csalódásának, a kik a Melczer család múltjával remélnek ez oklevelekből megismerkedhetni. De épen ezért annál feltünőbb, hogy a XV. század utolsó évét választotta publicatiója határául, a helyett hogy a rendes szokás szerint a mohácsi vész éveig haladt volna, mely reá nézve még családja történetének szempontjából is nevezetes időpontot képez. Igaz, hogy a mohácsi vész, mint középkori történetünk határkövének kérdése felett sokat lehet vitatkozni, s a hagyományos felfogás mellett az ellenkező nézetnek is meglehet a maga jogosultsága; de ennél az esetnél, midőn az 1526. év egyuttal a Melczer család első fellépésének évét is jelzi, minden tekintetben czélszerűbb lett volna az oklevelek közlésében ez időpontig haladni. Így a következő kötet igazi családi oklevéltár gyanánt folytatta volna a most megkezdett vállalatot.
Ha tehát a család történetének adatait hiába 140is keresnők e kötetben, azért nem kevésbbé tanulságos e gyűjtemény annak az érdekes és változatos sorsnak megismerése körűl, a melyen a kisebb nemesi birtokok még a föld megkötöttségének idején is a birtokos családok elágazásai, szerződések, elzálogosítások, igényperek útján keresztül mentek, míg nem egy ügyes és körűltekintő család kezében egységes családi uradalommá egyesültek.
A kisebb birtokos nemesi családok jelentékeny száma az, mely e kötet okleveleinek – jobbára adományleveleknek, zálogos szerződéseknek, ítéleteknek – szövegéből elénk lép. A róluk beszélő adatok a középkori magyar nemesség nemzetségi évkönyveihez tartalmaznak hézagos bár, de összeségükben mégis sokat mondó adalékokat, melyeknek a családtörténetek buvárai igen nagy hasznukat fogják venni.
Az alábbiak igazolni fogják e várakozásunkat.
A Melczer család törzsbirtokai: Kende és Kellemes révén egy már kihalt nemzetség, a Kendi család történetével ismerkedünk meg, melynek kezdetei az Árpád-királyok koráig vezetnek vissza bennünket.
A XIII. század végén találkozuk a Kendiek első ismert ősével: Mersefia Pós ispánnal, a ki öt fiával, István, Miklós, Mihály, László és Egyed testvérekkel III. Endre több oldalról fenyegetett trónjának erős támaszai közé tartozik. István, a legidősebb fiú egyike a király legjobb katonáinak; Albert osztrák herczegnek nassaui Adolf király ellen 1298-ban indított hadjáratában ott harczolt ő is a Demeter ispán által vezérelt szövetséges magyar csapatok soraiban és Strassburg falai alól két halálos sebet hozott magával, a mint azt maga Albert kiemelte Endre királyhoz írt levelében. Majd a Csák Péter nádor fiai, Máté és Csák ellen küldött sereg sorai közt találjuk őt Holics (Holysow) vára alatt, melynek ostromában el is esett. III. Endre vitéz katonájának hű szolgálatait azzal ismerte el, hogy hősi halála után családjának adományozta a kendei jószágot, melyet addig a királyi litiscariusok (hálókötők?) bírtak. Az 1299. október a 29-én kelt adománylevelet a codex az eredetiből közli (5. sz.), s egyike az a kötet legérdekesebb okleveleinek.
A többi testvér közül Miklós mester 1310-ben mint sárosi várnagy szerepel (9. sz.) s Mihály, Egyed és Lőrincz testvéreivel együtt osztozik Kende és Kellemes, továbbá a hevesvármegyei két Csehi, két Alsok, Siva (talán a mai Szilva-egyház?) és Bolya hegységek birtokán. Miklósnak jutott Kellemes és a két Csehi, a többiek Mihály és a másik két testvér osztályrészei lettek.
Ezek a jószágok képezték a család törzsbirtokait, melyeket mindvégig megtartott a maga kezében. De ez nem ment minden megpróbáltatás nélkül. A Csák Máté és Amade nádor fiai által támasztott zavarokban, melyek az ország északkeleti vármegyéiben 1312-ben érték el tetőpontjukat, a Kendiek a lázadók pártján voltak s úgy látszik nagy részük volt abban, hogy a királyi seregek kudárczczal távoztak a sárosi vár falai alól. Róbert Károly ugyanis ez időtájt «pro excessibus eorumdem; quos in conservatione castri nostri Saros vocati contra nostram comisissent maiestatem», minden jószágukat elkobozta és másoknak adományozta. De Mihály mester ügyessége változtatott a dolgon. A rozgonyi csata után, Sáros várának második ostroma alatt, mely a királyi fegyverek diadalával végződött, talált módot előbbi hibájának jóvá tételére, s a király 1314. márczius 18-án visszavonta az elkobzási rendeletet, új adománylevelet állítva ki a család birtokai felöl. (14. sz.) Az új adomány később 1327. ápril 27-én újabb megerősítést nyert (u. o.); 1364-ben Lajos király pecsétjével is ellátta a Corpus Jurisból ismert formula alatt (u. o.), végül pedig Zsigmond 1393. június 2-án még egyszer megerősítette. (25. sz.)
A család további elágazását a codex adatai alapján a következő táblázat tünteti fel:*
Az évszámok az okleveleket jelzik, melyekben az illető családtagok mint élők szerepelnek.
Merse; Pós ispán 1299.; István † 1299.; Miklós 1299-1327.; Mihály sárosi várnagy 1299-1322.; László 1299.; Egyed 1299-1322.; Lőrincz (máskép Lőkös) 1299-1327.; János 1327.; Tamás 1327.; László 1327-59.; Jakab 1327.; Henrik 1327-59.; Pál 1327.; Jutkó (Possainé).; László 1395-1415.; Tamásfalvi Bertalanné.; Tamásfalvi Benedek 1412.; Possai László.; Tamásfalvi Benedek 1412.; Possai Péter 1412-15.; Miklós 1359.; László 1359-1415.; Mihály 1415.; Péter 1359.; Domokos 1359.; István 1359.
Az itt elősorolt családtagok neveit egy érdekes pör iratai őrizték meg (29. sz.), melyek jog történeti tekintetben igen figyelemre méltó mozzanatokat tüntetnek föl.
Kendi Mihálynak a családfa szerint hat fián kívül Jutkó nevű leánya is volt, a ki férje révén a Possaiakkal hozta a Kendieket rokonságba. Jutkó asszony unokája, Possai László-fia Péter 1412-ben pört indított a Kendiek ellen nagy 141anyja leánynegyedi illetősége tárgyában. A Kendiek e követeléssel szemben abból a körülményből merítik védelmüket, hogy a Károly király alatt pártütés miatt elvesztett birtokokat ugyan e királytól kegyelemből, mint új adományt kapták vissza őseik, ekként ezek immár nem aviticus, hanem szerzett birtok számba jönnek. E védekezés, és az, hogy az új acquisitió egy másik tényeül tüntették fel az 1364-iki megerősítést is, melyet Róbert Károly és Nagy Lajos pecséteinek elvesztése után új királyi pecsét készíttetése tett nemcsak itt, de minden régebbi adománynál szükségessé, érdekesen világítja meg ama korszak jogi felfogását. Pedig e felfogást a bíróság is szentesítette – főleg miután az alperesek Zsigmond királynak egy ma már ismeretlen törvényczikkében is találtak támaszt a maguk védelmére: a mely szerint a hűtlenség czimén elkobzott jószágokból a leányokat semmi rész nem illeti meg. Az 1415. november 24-én kelt nádori ítélet mindezek alapján a felperest elutasította keresetével.
A Kendiekből még egy nemzedékkel találkozunk az 1469-70. években: László-fiai Lászlóval és Gergelylyel (57-58 sz.), kiket a század elején szereplő két hasonnevű unokatestvér: Mihály-fia László és Lőrincz-fia László közűl aligha nem az előbbi kapcsán lehetne a családfába beigtatni, de erre nézve közelebbi adataink hiányoznak.
A sárosvármegyei családi jószágok egy másik csoportja: Jakabfalva, Som és tartozékaik a régi oklevelek egy újabb sorozatát juttatták a családi levéltárba, a Semseiek, Uporiak, Tarköviek és Csaholyiak múltjából ismertetnek meg velünk nehány nem épen érdektelen részletet.
Az Uporiak, úgy látszik, Jakabfalva nagyobb részét bírták, Sommal és Kápolnával együtt. A család leszármazását a XV. században az alábbi tábla illusztrálja:
Upori, máskép Tolcsvai János.; Imre.; István 1439.; László.; Pongrácz 1439.; Balázs 1439.; László 1468-79.; Ferencz 1472.; Borbála (Csekei Jánosné) 1487.; Csekei Gáspár.; Katalin.; Potencziána, 1487.; Petronella és Jeronima.
Sárosvármegyén kívül voltak birtokaik Zemplén, Bereg és Szabolcs vármegyében is. Jószágaik tekintélyes száma daczára is vagyoni viszonyaik mindazonáltal meglehetős rendezetlen színben tűnnek fel. (40., 54., 56., 59. és 62. sz.) Jakabfalvi birtokaik egy-egy részét minduntalan zálogba vetik, vagy eladják, hol a Frichi családnak – Frichi István-fia Jánosnak, majd e János fiának; Lászlónak, – hol a Semseiek-nek, egyszer, a mint látszik, ugyanazt a részt mind a kettőnek, a mi több ízben hosszú perlekedésre adott okot s a családra mindannyiszor kedvezőtlenűl végződött.
A Semseiek ez oklevelekben 1431-ben jelentkeznek először Jakabfalván birtokos urakul, zálogjogon megszerezvén maguknak Olsaviczai János deák 24 jobbágytelkét, némi kápolnai és somi birtokrészekkel együtt. (36. sz.) A család mind jobban terjeszkedik a további nemzedékek alatt, melyekről az oklevéltár adatai a következő képet adják:
Semsei Frank 1431-33.; Rudolf † 1472 előtt.; László 1466-87.; János.; Ferencz.; Katalin 1487.; Juliánna.; István 1487.; Lajos 1487.; Mátyás 1487.; László 1490.; Anna 1487.; Zsófia 1487.; Ilona 1487.; Jeromina 1487.
Semsei László 1483-ban Cseholyi Imre-fia Páltól s ennek Péter, András, Borbála, Ilona és Katalin gyermekeitől megvette sárosvármegyei, 16 helységben fekvő birtokaiakat 40 arany forintért, minek egy részéből Cseholyi Pál, Cseholyi Sebestyén özvegyének Ágota asszonynak hitbéri igényeit elégítette ki. (64. sz.)
Az Uporiak férfiágának 1487 körül magva szakadván, a Semseiek azok összes jószágaira igényt tartottak, eltiltva az egyedüli leányági örököst, Csekei Jánosnét azok elfoglalásától (67. sz.) Mindkét család örökségi igénye azonban hatalmas ellenfélre talált Mátyás király személyében, a ki Upori László halála után jószágait «absque omnis iuris tramite» elfoglalta és magának tartotta. Mátyás halála után Csekei János Corvin János herczeggel tárgyal a jószágok megszerzése ügyében, a mi ellen a Semseiek eleve is óvást emelnek. (73. sz.)
Még a Tarköviek nagy kiterjedésű nemzetségének egy ága is szerepel az oklevelekben (48. sz.).
Tarkövi Kelemen.; János.; Miklós 1449.; Péter.; Tamás 1440.
kik közül Miklós és Tamás 1449-ben jakabfalvi birtokuk egy részét 40 forintért zálogba adják belső emberüknek Miskolczi István-fia Herczeg Lászlónak.
142A kékedi jószágra csak egy oklevél vonatkozik, Ónodi Czudar Simon 1464. június 9-én kelt oklevele (51. sz.), melyben Kéked helység jobbágyait a Mélpatakon Kékedi Imre által veretett híd vámjának fizetésétől fölmenti. A Kékedyek azonban, kiktől e jószág a Kékedy Katalin kezével Melczerékhez jutott, Nógrád vármegyében is bírtak, nevezetesen a ma Homoknak nevezett Kis-Pöstyénben és szomszédságaiban. Egy egész csoport oklevél foglalkozik e jószágok sorsával. A legelső mindjárt a budai káptalan határjáró levele 1301-ből (7. sz.), mely az Árpádkorbeli oklevelek sorozatát bezárja és több tekintetben kiváló érdekkel bír.
Drai Tamás ispán és fiai, János és Miklós, pöstyéni birtokukat csere útján átengedték Falkus-fia Mihály ispánnak és fiainak, Simon, Tamás és Pető mestereknek. A határjárással egybekötött beigtatást a budai káptalan a király által kijelölt nyolcz szomszéd birtokos nemes – mind Mihály ispán nemzetségbeli rokonai – jelenlétében teljesítette, miről 1301. május 18-án adta ki bizonyságlevelét. A káptalan okirata nemcsak a határjárásnál szereplő szakértők – arbitratores – adatának szempontjából bír fontossággal, de azért is, mert e szakértők közt említi Zaah-fia Felicziánt is, a később Visegrád falai közt lejátszott véres tragédia szomorú nevezetességű hősét.
Ez oklevelet a XIV. század végén a Palástiák és Libercseiek iratják át, a kiket ennélfogva a birtokszerző Mihály ispánnal hozhatunk leszármazási kapcsolatba.
Palásti, máskép Nagylibercsei vagy Egyházaslibercsei Radó.; Miklós 1373.; Mihály 1420-1439.
képezik a család e korbeli leszármazóit, kik mellett még Péter-fia Tamás (1397), Kislibercsei Taplán-fia András (1420) és Radáni Libercsei István (1499) neveivel találkozunk az oklevéltárban.
A pöstyéni birtokos-nemesek közül másodsorban a nagy-pöstyéni, máskép vingárti, Geréb családról kell megemlékeznünk, melynek leszármazási táblájához a codex a következő adatokkal járul:
Péter.; János.; János.; András 1439. † 1447 előtt.; János 1439.; Miklós 1447 előtt.; István.; Lőrincz 1447.; Péter.; László 1439.; János.; Miklós 1439-47.
A Geréb család birtokainak egy részét az 1430-as évek körül az Araniak kezén találjuk, kik közül Arani Miklós, Nógrád, Hont és Gömör vármegyék főispánja, 1437-ben nyerte zálogjogon a magvaszakadt Zagyvafői Miklós pöstyéni birtokrészét, 223 arany forintot kölcsönözve, ezért a folytonos pénzzavarokkal küzdő Zsigmond királynak. (39. sz.) Az Araniak pár év múlva már a szomszédos Libercsén is bírnak; és megakadályozzák a Gerébeknek és Hugyagi János-fia Balázs deáknak a néhai Nagylibercsei Simon pöstyéni birtokába való beiktatását. Hugyagi Balázs deák 1439-ben a maga költségén vállalkozik a Geréb család jogainak érvényesítésére (41. sz.), a mi egyesség révén sikerül. A Gerébek 1444-ben hozzájutnak a Libercsei Simon örökségéhez (44. sz.), Balázs deák pedig fáradozása jutalmául pöstyéni birtokuk felét kapja. (46. sz.) Ez a birtokrész Balázs deák utódaitól 1499-ben 1500 frtért Szentiványi Tárnok Osváthoz került. (79-80. sz.)
Úgy látszik, a Kendiekkel való összeköttetésük révén került a gyűjteménybe néhány adat a Hubaiakról:
Domokos.; Miklós † 1427 előtt.; János.; Gáspár.; Anna, 1427-1429.; Anasztázia.
kik közül az utolsó nemzedék a Latránfalvi Jakab fiaival Jakabbal és Lászlóval állott perben a latránfalvi jószág miatt. 1429-ben a felek az ügyet fogottbírák elé viszik (32. és 34. sz.), 1464-ben pedig Latránfalvi János perli a maga részét Hubai Gáspár, Menyhért és Detre testvérektől. (50. sz.)
A sóvári Soósokra két oklevél vonatkozik. Az egyikben egy sófőző kút feletti per nyer elintézést, melyek tizedrészét az egri püspökség még V. Istvántól kapta adományban a király szüleinek, IV. Béla királynak és Mária király nénak lelki üdvösségéért. A Soós család, mely a sóskút többi részét bírta, mindjárt kezdetben megtámadta az adományt; ebből hosszú per fejlődött ki, melynek folyamán a családnak többszörös pénzbirságot kellett fizetni, míg végre 1326-ban az országbiró előtt létrejött egyesség vetett véget a pörlekedésnek. (12. sz.) Ugyanez évi június 10-éről van keltezve Károly király oklevele, mely a Soós család törvénykezési közvetlenségét biztosítja. A család történetére oly nagy fontosságú oklevelet a codex a szepesi káptalan ez évi átiratából közli (13. sz.);. az eredetit a magyar nemzeti múzeumban elhelyezett családi levéltár bírja.
Nehéz feladat volna a többi oklevelek pro venientiájáról is beszámolni, melyek a heves 143vármegyei Saár, a gömöri Latránfalva és Zubogy, a borsodi Alacska, Devény, Egres, Jákfalva, Sajó-Kaza, Sajó-Szöged és Szentalbert, továbbá az abauj-vármegyei Alsó-Méra, Bogdány, Bölzse, Gibárt, .Kelecsény, Lengyelfalva, Nádasd, Széplak, Szkáros és Zsadány, a sárosi Bábafalva, Kükemező, Pósfalva, Ternye, a máramarosi Herincse és Lipcse, a tolnavármegyei Agárd, a Sopron-vármegyei Csél és Szemere és a zalavármegyei Paloznak helységek és azok birtokosai, az Agárdiak, Alacskaiak, Bölzseiek, Bugáthiak, Csécsiek, Hubaiak, Ilosvaiak, Latránfalviak, Melléteiek, Porkolábok, Putnokiak, Roskoványiak, Szemereiek, Szentalbertiek, Tolvajok, Tornaiak, Ungaiak, Vidfiek, Zubogyiak stb. krónikáit gyarapítják megannyi új adatokkal. Csak apró töredékei azok egy mozgalmas nemesi társadalom belső életének, melynek képét bajos volna belőlük összeállítani. De az egyes részletek, amik ez adatokból itt-ott kidomborodnak, elég érdekesek arra, hogy e korszak társadalmi viszonyainak kutatója azokat figyelmére méltassa.
Az ismertetett részletek már maguk is sok olyan momentumot tüntetnek fel, melyek az ország történetével állanak szorosabb összefüggésben. Így a Kendiek őseinek viselt dolgai, melyek közül Holics vár ostroma III. Endre alatt, s a család szerepe Sáros vára védelmében a korszak legújabb nyomozásokon alapuló képét is egész ismeretlen adatokkal egészítik ki. Ezeken kívül azonban még egész sorozata a köztörténeti adatoknak ötlik szemünkbe e codex átlapozásakor. Legyen elég ezúttal csak amaz oklevelekre hivatkozni, melyek a nikápolyi csatában eltünt Nyéki György-fia Balázs és Zamari Miklós-fia Istvánnak (26. sz.), továbbá a wiklefita mozgalmakban szerzett katonai érdemekért királyi adománynyal jutalmazott Ternyei Mihálynak tartották fent emlékezetét. Jogtörténeti szempontból ismételten felhívjuk a figyelmet a Kendiek és leányági leszármazóik között 1412-15. években lefolyt perre, valamint a budai káptalan 1301-iki (7. sz.), az egri vicarius 1333-iki (15. sz.) és 138i-iki (23. sz.), a Pálóczi Mátyás országbíró 1429-iki (34. sz.) és Mátyás király 1466-iki (54. sz.) okleveleire, melyek a fogott bírák intézményéhez szolgáltatnak adatokat. A hiteles helyek egymás közti helyettesítésére érdekes példa, hogy 1310. január 11-én a Kendiek osztozásánál az egri káptalan helyett «propter discrimina viarum» a szepesi adja ki a bizonyságlevelet, azzal a feltétellel mindazonáltal, hogy a felek tartoznak azt husvétig az egri káptalannal átiratni. (9. sz.)
A történelem segédtudományai a családtörténet kivételével aránylag kevés új adattal gyarapodnak a Melczer-codexből. Mint adatot a királyi kanczellária nomenclaturájához, kiemeljük Miklós mestert, az utolsó Árpád-király udvari notariusát (7. sz.). Kortani adalékul meg említhetjük a tihanyi konvent 1293-iki oklevevelének «in octavis beati Michaelis arcangeli autumpnalis» keltezését.
Mindaz, a mit az eddigiekben az oklevéltár tartalmáról kivonatosan elmondottunk, elegendő tanuságot tesz annak belső értékéről. A mi az oklevéltár habitusát, az oklevelek felszerelését illeti, úgy a szerkesztő, mint buzgó munkatársa: Kovács Nándor igyekeztek a kiadványt a hazai oklevélpublicatiók mai színvonalára emelni. Hogy ez helylyel-közzel kevésbbé sikerült, hogy a palaeografiában, a szöveg pontozásában több hiba csúszott be, azt talán elnézés, talán apróbb akadályok rovására lehet írnunk. Hasonló fogyatékosság elvégre minden codexben előjöhet. De a mit az úgynevezett tudományos fölszerelés legfontosabb részénél, az oklevél élén közölt regestáknál találunk, azt a legjobb indulattal sem hagyhatjuk szó nélkül. Ennél a lényeges pontnál valamivel több figyelem sok oly szövegezési hibának vehette volna elejét, melyek az értelmet elferdítve, a nyelvérzéket sértve, azok előtt, a kik a tartalmat nem tekintik, nagy mértékben kisebbítik a kötet értékét.
Mint tárgyilagos recensornak, kinek tiszte nemcsak ismertetni, de birálni is a kötetet, meg kellett ezt említenem. Éppen újabb időben, midőn oklevéltáraink tudományos színvonala oly támadásnak volt kitéve, melyet, ha nem is veszélyes, közönynyel néznie nem szabad, a hallgatás e pontnál könnyen félreértésre adhatna alapot. De ismétlem, hogy e kötet családtörténeti adalékainak gazdagságával és tartalmának aránylag kis terjedelme mellett meglepő változatosságával oly bő anyagát nyujtja a historiai adatoknak, a melyek az említett hibákkal szemközt állítva a kiadvány javára döntik az ítélet mérlegét.
Melczer István, midőn oklevéltárát közrebocsátotta, a hazai történetkutatás elismerő köszönetére tette magát érdemessé. Most csak azt kívánhatjuk még, hogy e kötetet mielőbb kövesse a levéltár további anyagának publicátiója, a tulajdonképeni családi oklevéltár. Igaz, hogy ő maga könyvének előszavában korára való hivatkozással lemond a folytatásról; de az öreg kort nem a betöltött évek, hanem a munkakedv után szokták számítani, s a ki nyolczvan éves korában munkásságának ilyen szép eredményét tudja felmutatni, attól bizvást remélhetjük, hogy a mit elkezdett, azt be is fogja fejezni.
Dr. SCHÖNHERR GYULA.
