Palásthyak. Kiádja: Palásthy Pál, sareptai fölszentelt püspök, esztergomi kanonok. I. kötet, 4 + LXVII + 464 + 13. láp. Hét genea…
Palásthyak. Kiádja: Palásthy Pál, sareptai fölszentelt püspök, esztergomi kanonok. I. kötet, 4 + LXVII + 464 + 13. láp. Hét genealogiai táblával. Budapest, 1890.
Hont vármegye területén közvetlenűl egymás szomszédságában, a középkorban több Palást helység vagy birtok (terra) létezett, u. m.: Alsó-, Felső-, Közép-, Radó-, Páska-Palást stb., melyek nek lakói eredetileg úgy látszik mindannyian a zólyomi, bolondóczi, kiváltképen pedig a honti vár hatósága alá tartozó várjobbágyok, várnépek és udvarnokok voltak. A várszerkezet intézményeivel, az annak felbomlását előidéző külső és belső okok részletezésével nem szükséges e helyen foglalkoznunk; egyszerűen constatálhatjuk, hogy az elősorolt Palást helységek némelyikében a királyi várak védelmére, fenntartására 133és szolgálatára kötelezett conditionatus emberek mellett már a XIII. század első felében – a mint ez országszerte közönséges dolog volt – független birtokos nemeseket is találunk, részint személyük- és javaikra nézve fölszabadított várjobbágyok (várnépek, udvarnokok) utódjait, részint olyanokat, kiket fejedel
meink – gyakran tékozlásnak nevezhető – bőkezűsége magszakadás esetében vagy egyébként a koronára háramló jószágok uraivá tett.
Ez utóbbiak rendszerint hatalmas főnemesek voltak, a kik – ha a szükség úgy hozta magával – a várjavaknak idegen kézre jutását rossz szemekkel néző várjobbágyok egyetemével szemben is érvényt tudtak szerezni jogaiknak. Így lettek a Csákok IV. Béla adománya erejénél fogva Alsó-Palást legnagyobb birtokosai, noha 1288-ban már ők is jobbnak látták túladni földjeiken, alkalmasint, mert a birtoklás a várjobbágyok ellenséges magatartása miatt sok kellemetlenséggel járhatott rájuk nézve.
Az Árpádok uralkodásának vége felé e várjobbágyok közűl – a gyakori hadjáratok alatt szerzett érdemeiknél fogva – már sokan kiemelkedtek függő helyzetükből. Palásti Guze fiai Álmos és Fábián, Kun Lászlónak Ottokár cseh király ellen vívott harczaiban tüntették ki magukat, Palásti Ivánka fia Jób, Demeter zólyomi főispán zászlója alatt Albert osztrák herczeg, majd Nassaui Adolf ellen vitézkedett s amazok 1281-ben, Jób rokonaival együtt 1300-ban a honti várjobbágyság kötelékei alól fölszabadíttatván, az ország valóságos nemeseinek sorába léptek. Hasonló kiváltságban részesítette Róbert Károly 1327-ben Palásti Liptó fiait, noha elősoroltak nem annyira személyük, mint inkább jószágaik nemesítését, fölszabadítását tartották szükségesnek, nehogy a régi várjavakhoz kötött szolgai állapot, nekik vagy maradékaiknak valaha ártalmára váljék. Tették ezt hasonló körülmények között, sokkal később előkelő nemzetségek ivadékai is, hogy annál erősebb s megdönthetlenebb jogczímet szerezzenek maguknak tulajdonaikhoz.
Természetes dolog, hogy a most említett várjobbágyok utódjai – akár volt közöttük vérségi összeköttetés, akár sem – birtokaikról mindannyian Palástiaknak nevezték magukat, de rajtuk kívül igen sokan viselték még s tették örökössé családjukban ezt a nevet – kikről be lehetne bizonyítani, hogy egymásra nézve teljesen idegenek voltak – annál az egyszerű oknál fogva, mert Paláston laktak és birtokoltak. Palást pedig, a mint oklevelekből határozottan megállapithatjuk, Hont vármegyében már a legrégibb időkben is legalabb kettő-három volt.
Az előttünk fekvő munkának egyik sarkalatos hibája, – mely a tévedések egész sorát vonja maga után, – hogy ezzel a körülménynyel nem vet számot. Szerző. meg van arról győződve, illetőleg szentül hiszi, hogy az oklevelekben nagy számmal előforduló Palástiak egytől-egyig vérségi kapcsolatban állanak, s nem csekély szomorúságára szolgál, ha némelyiküket sehogysem képes elhelyezni a 600 esztendős családfán. Sőt ezzel meg nem elégedve, legjobb igyekezetét arra a czélra fordítja, hogy az általa föltételezett vérség ezerfelé szétágazó zűrzavaros szálait egy hatalmas törzsökben egyesítse, a kit azután jóhiszeműleg a mai napig virágzó Palásthy család ősének vall. Így jelenik meg előttünk Beés bán, illetőleg Ludugerus, majd a keresztes vitéz Bors comes olympusi ködbe burkolt alakja, kiknek ivadékai Hont-és Bars vármegyét rövid idő alatt benépesítik. Valóban káprázik a hivő szeme, a kritikus pedig ugyancsak magasra emelje szövétnekét, hogy el tudjon igazodni a Palásthyak nemzedékrendjének sok száz esztendős labyrinthusában. Pedig az említett Beés bán, meg atyja Ludugerus, hús-és vérből álló valóságos emberek voltak, csak épen azt nem tudjuk elhinni róluk, hogy a Palásthyak ősei lettek volna. Különben nem lett volna sokkal nehezebb dolog a magyar nemzet ősatyját az ó-testamentombeli patriarchák között kimutatni, mint a genealogusnak e vaskos kötetben összegyűjtött oklevelekről a sokféle Palásthyak vérét egy törzsökben öszpontosítani.
De vizsgáljuk a kérdést közelebbről.
Az oklevelek érdemes kiadója munkája bevezető soraiban határozottan kijelenti, hogy nem akár családtörténetet írni, mert véleménye szerint ez az oklevelek publicálását – a mi pedig legfőbb czélja volt – tökéletesen fölöslegessé tenné. Némely általános jellemvonások előre bocsátását azonban szükségesnek tartja azok kedvéért, kik az okleveleket tüzetesen nem fogják tanulmányozni. Minthogy azonban a kötethez nem kevesebb mint hét, nagy szorgalommal és fáradsággal készített leszármazási tábla van mellékelve, a bevezetésben pedig a Palásthyak eredete, nemesítése, vérségi és birtokviszonyai, a közéletben való szereplése s úgy a nemzetséggel, valamint a nevet adó helységgel kapcsolatos más históriai tények részletesen tárgyaltatnak: családtörténeti műnek kell azt tekintenünk s nem egyszerűen oklevél-gyűjteménynek, mint a kiadó nevezi. Ily körülmények között valóban nehéz feladat előtt állunk, mert azok után, miket az előszóban olvasunk, rendszeres birálat alá, nem vehetjük a monographiát. Már ez igazán kíméletlenség volna tőlünk az íróval szemben, ki ez előtte ismeretlen térre mások ösztönzése következtében úgyszólván kötelességérzetből lépett, és a nemzet történetében családja múltja iránt való kegyeletből, igaz lelkesedéssel fáradozott műve létesítésén. Másfelől 134azonban, bár örömest meghajlunk áldozatkészsége előtt, teljesen elismerjük, méltányolni tudjuk szorgalmát, ügybuzgóságát, sőt még azt sem tagadjuk, hogy ez oklevél-gyűjtemény közrebocsátásával fine finale használt is a történetirás ügyének: épen a minden szempontok felett álló tudomány érdekében, a históriai igazság kedvéért, nem szabad egyet-mást elhallgatnunk s kötelességünknek tartjuk rámutatni azokra a tévedésekre, melyeknek szerző, a Palásthyak nemzedékrendjének, vérségi elágazásának összeállításánál legjobb igyekezete mellett is áldozatul esett.
Ebből a czélból okvetlenűl szükséges megismertetnünk az olvasóval a családnak egy pár íziglen való leszármazását, úgy a hogy ezt a kötetben találjuk, mert máskülönben nem lehetünk elég világosak, sőt ártatlanúl még a hamis vádló színében tünhetnénk föl. Megjegyezzük, hogy a zárójelbe (–) foglalt magyarázó sorok tőlünk származnak, egyebekre nézve betűhíven közöljük a nemzedékrendet.
Bors comes. (Ennek létezése merőben alaptalan.); Ludugerus.; Beés bán de Várad (1258-1264. Főpohárnokmester).; Leusták (1258). Ivánka (a honti vár jobbágya Paláston).; Bors comes (állítólag 1217-ben a szent földön Palást helységre adományt nyer és nemesíttetik, tényleg 1302-ben még él).; Pous 1245. (állítólag honti várjobbágy).; Péter comes 1245. (a honti vár jobbágya).; Bagonya comes (honti várjobbágy 1279-1288).; Lőrincz.; Jakab.; II. Ivánka.; Albeus, Germán gyilkosa.; Jób magister (1300-ban a várjobbágyság alól felszabadíttatván, a rokonaival együtt nemesíttetik). Benedek.; II. Pous.; Gyurk = Gyurkó.; Guge 1266-1281.; I. János.; 2 Miklós.; 3 György; 4 Kutez.; 5 Pásca.; 6 Pál.; 7 István.; 8 (Liptó).; 9 Balázs.; 10 Miklós.; László 1300.; (Az 1., 6., 9. sz. a nevezettek kivételével 1300-ban Jóbbal együtt nemesíttetnek s tőlük származik a Palásti Bagonya család.; II. Pál.; Pál de Kereskény 1308-1314.; Gergen.; Miklós 1279.; Leusták 1281.; Liptó 1279.; Álmos 1279. Fábián 1279. (1281-ben mint várjobbágyok nemesíttetnek.); György 1327.; Pásca 1344.; István comes 1341.; Miklós 1354.; Tamás (Ennek fiai Zsigmondtól 1421-ben czímert kapnak.); (1317-ben mint honti várjobbágyok Tamás kivételével nemesíttetnek; a Palásti és Palásti Páska család ősei.); Brizó de Várad 1256.; Péter comes 1256.; Zádor 1256.; Miklós de Várad et Vezekény. Nemcsényi és palásti Palásthy családágak ősei.); II. Bors de Palást claudus.; Ravasz 1288-1325.; Egyed de Ságh.
Láthatjuk e táblázatból, hogy szerző meg nem elégedve a Palásthy-család eredetének egyszerű, de igaz történetével, egy kétes értékű traditió alapján kutatni kezd, de kutatásai közben hamis nyomokra téved s az 1281-1327 között személyük- és javaikra nézve felszabadított várjobbágyokat, a Palásthyak kétségtelen őseit (a kik mellesleg mondva – bár volt közöttük némi-némű vérség – egymásnak is távoli atyjafiai lehettek) jóhiszeműleg kivétel nélkül Beés bán, illetőleg Ludugerus ágyékából származtatja. Elbeszélése szerint nevezett Beés bán – noha hitelt érdemlő oklevelek bizonyítják, hogy 1258-ban István ifjabb királynak fő pohárnokmestere volt, a mit szerző ép oly jól tud, mint magunk – három várjobbágy fiúnak adott életet; ezek voltak; Bors, Péter és Pous. Bors comes a szent földön vitézkedvén, Jeruzsálemi András király által 1217-ben Táborhegy ostroma alkalmával Palást föld adományozása mellett nemességre emeltetett, «a két testvér ezalatt nem nemes várjobbágy maradván». Időmultával Péter unokái Álmos és Fábián, 1281-ben szintén felszabadultak a honti vár hatósága alól, 1300-ban pedig Leusták unokái (a ki Ludugerusnak testvére volt) részesültek hasonló kiváltságban, Beés bán főpohárnokmesternek állítólagos Pous fiától származó unokái azonban csak 1327-ben léptek az ország valóságos nemesei közé. Idáig jutva szerző, szinte sajnálkozni látszik azon, «hogy a négyes nemesítés után egy újabbra okmányainkban sehol sem akadunk», nekünk pedig önkénytelenűl is eszünkbe jutnak néhai jelesünk Botka 135Tivadar következő szavai: «A hazai családtant csak úgy emelhejük a tudomány színvonalára, ha elveket, ha kritikát, ha felelősséget hozunk bele.»* Harmincz esztendő múlt el azóta, a felelősséggel már csak megvolnánk valahogy, de kritika és elvek dolgában sajnos, a genealogia, úgy tapasztaljuk, gyakorta vissza sülyed fejlődésének abba a stádiumába, a mely bizony-bizony még csak meg sem közelíti a tudomány színvonalát.
Újabb családtani adalékok (Magyar Történelmi Tár. X. kötet 221. lap. Pest, 1861.).
Magunk részéről teljesen feleslegesnek tartjuk bizonyítgatni e szakfolyóirat olvasói előtt, hogy egy embernek, a ki országos főméltóságot visel, fiai várjobbágyok nem lehetnek, unokái nemesítésre nem szorulnak, constatálni akarjuk mindazonáltal a szerző által is használt oklevelekből azt, hogy:
1-ször: Beés bánnak Pous és Péter nevezetű fiai nem voltak,
2-szor: Ludugerus testvére Leusták fiú maradékok nélkül halt el,
3-szor: Beés bán és a Palásthyak között vérségi összeköttetés nincs, végre
4-szer: hogy Bors comesnek a szentföldön való járása s általában a Táborhegyen kelt Palásthy-féle donatio históriai alappal nem bir.
Részletekbe nem bocsátkozhatom, állításaim igazolására azonban egyetmást el kell mondanom, a miből ki fog tűnni, hogy szerző járatlan lévén a középkor ingatag terminologiájában, részint az oklevelek néhol bizony homályos szövegének félremagyarázása, részint a személynevek felcserélése s helytelen olvasása következtében oly zűrzavart idézett elő a Palásthyak genealogiájában, hogy az ember ugyancsak öszszeszedje magát, hogy eligazodjék rajta.
Az alább következőkkel azt akaron megvilágosítani, hogy kerültek a sokszor említett palásti várjobbágyok Beés bán nemzetségébe. Haladjunk tehát időrendben.
1256-ban Bors fiai s közöttük Péter a honti várjobbágyok ellen az esztergomi káptalan előtt nemes harmadmagukkal esküt tesznek arra, hogy Drinó föld atyjukról maradt örökös birtokuk. Az eskütársak egyike Guze (vagy Guge) Péter fiának mondatik s ennélfogva szerző felperes Péter fiának, Bors unokájának tartja őt (az atya mellett a fiú tanúskodik!). Minthogy pedig az 1281-ben fölszabadított Álmos és Fábián palásti várjobbágyoknak atyja történetesen szintén Guze, szerző habozás nélkül azonosítja és beoltja őket Beés bán nemes törzsökébe, a mint a közlött táblázaton is szemlélhetjük.
Tudjuk az oklevelekből, hogy Ludugerus testvére Leusták leány gyermekeket hagyván hátra, nemzedékét nem terjesztette tovább s nevével 1258-ban találkozunk utoljára. Minthogy azonban egy 1279-ben élő Leusták nevezetű palásti várjobbágynak János fiát emlegetik az oklevelek, szerző nem hisz a magszakadásban és az 1300-ban nemesített Palásti Jóbot (kinek atyja Ivánka volt) rokonaival együtt néhai Leusták unokájának tünteti föl, holott ezen összeköttetést a nevek hasonlóságának gyarló argumentumán kívűl semmivel sem lehetne igazolni. Ez a második idegen hajtás Ludugerus törzsökén, lássuk a többit; előre kell azonban bocsátanunk, hogy a mennyiben terünk szűk volta miatt állításainkat részletesen nem bizonyíthatnók, a felelősséget bárkivel szemben is elvállaljuk.
1295-ben egy Fejér által is kiadott oklevélben Bors comes, Péter és Pous testvéreivel együtt említtetik. Szerző megjegyzi, hogy az előtte fekvő eredeti szövegben Ruoz = Ravasz áll s így a Pous név csak Fejér hibás olvasásának köszönheti lételét (a minthogy tényleg Bors cornes testvérét Rovosz-nak nevezték). Mindazonáltal Beés bán ivadékai között ott találhatjuk Poust, sőt ott találjuk valamivel alább Ravaszt is, Egyed (de Ságh) nevezetű fiával együtt, kinek atyja pedig tudomásunk szerint az 1245-ben említett Rugas egészen idegen nemzetség sarja volt. A dolognak az a magyarázata, hogy az oklevelekben többször előforduló Pósa nevezetá palásti várjobbágyot szerző – megfeledkezvén iménti szavairól – a csak képzeletben létező Pous-sal azonosítja, s megteszi azt a Liptó fiaiban nemességre emelt Palásthy család ősének; a Rugas (Rugoz) nevet pedig egynek tartván a Ravaszszal (Ruoz), megveti alapját annak a családtörténeti confusiónak, mely a kötetben lépten-nyomon kísérti az embert, s a legnagyobb képtelenségekben nyilvánúl.
Azt hiszszük, hogy a most előadottak, ha többet nem is, de annyit mindenesetre igazolnak, hogy a táblázat élén álló Ludugerus, illetőleg Leusták, meg az 1281-től 1327-ig fölszabadított palásti várjobbágyok között vérségi összeköttetés nincs, vagy legalább is ezt szerző által követett módon s az általa fölhasznált oklevelekből bebizonyítani nem lehet. Immáron tehát az a kérdés, hogy egyáltalában tekinthetjük-é Beés bánt, illetőleg ennek fiát Bors comest a Palásthy család legrégibb ősének, a kiről kivételképen megjegyzi szerző, hogy II. András királytól a nemesítés mellett birtokadományozásban is részesült.
Ez volna tehát a sokat emlegetett Táborhegyi donatio. Verbőczy István Hármaskönyvében emlékezetnek okáért fel vagyon jegyezve, hogy Jeruzsálemi András királynak, bizonyos hontvármegyei helység adományozásáról a Táborhegyen kiállított privilegialis levele, a nagy törvénytudós idejében még létezett. De hogy 136ki volt az adományos; hogy hívták az illető hontvármegyei birtokot, arról hallgat az írás. Szerző ugyan határozottan állítja, hogy a donatio tárgyát «terra Palást» képezte, s szerinte az oklevél még a múlt században is a Palásthy-család birtokában lett volna, sőt egy osztályos per alkalmával a királyi ítélő tábla előtt is forgott; mindazonáltal a rá vonatkozó homályos tudósítások alapján az oklevél puszta létezéséből szerző által levont következtetéseket magunk részéről való históriai tények gyanánt semmi körülmények között sem fogadhatjuk el. Ő ugyanis határozottan megnevezi az adomány szerzőjét Beés bán fia Bors comes személyében, ki mint várjobbágy indulván a szent földre, mint magyar nemes és Palást falu birtokosa tért onnan vissza. Föltevését azonban (a mi nagyon természetes dolog) oklevelek nem támogatják, sőt a való tények ellentmondanak annak, minélfogva nem is tarthatjuk egyébnek subjectiv meggyőződésnél, melylyel pedig a komoly tudomány számot nem vethet. De Bors comes személyével közelebbről meg kell ismerkednünk.
Ha az előttünk fekvő kötet okleveleit, más kétségtelen hitelű tudósításokkal egybevetjük, meggyőződhetünk arról, hogy a XIII. században Hont és Bars vármegyékben egymáshoz közel, sőt néha egy területen is birtokolva két Bors nevezetű ember élt, már t. i. olyan, a ki bennünket közelebbről érdekel. Az egyik Beés bán fia Ludugerusnak unokája 1302-ben tiltakozik testvére László ellen (noha szerző állítása szerint már 1217-ben a szent földön vitézkedett), a ki Nemcsény birtokot Vezekényi Péter három fiának, Bors, Ravasz és Péternek, eladta.* A másik Bors 1256-ban már úgy látszik nem él, azt sem tudjuk, ki volt az atyja, csupán fiait s ezektől leszármazó nemzetségét ismerjük. A genealogia így áll.
Botka id. h.
I. sz.; Ludugerus; Beés bán 1252-1264.; Bors 1302.; László 1302.
II. sz. Bors † 1256.; Brizó 1256.; I. Péter 1256. de Vezekény.; Zádor 1256.; II. Péter; II. Bors.; Ravasz.; (1301-ben Beés bán fiától megveszik Nemcsént.)
II. sz. Bors † 1256.; Brizó 1256.; I. Péter 1256. de Vezekény.; Zádor 1256.; II. Péter; II. Bors.; Ravasz.; (1301-ben Beés bán fiától megveszik Nemcsént.)
Mindenekelőtt megjegyezzük, hogy a II. táblán látható Bors unokái az oklevelekben Vezekényiek, Váradiak, Nemcsényiek; Beés bán unokáit jobbára Türeieknek (de Ture) nevezik.
A két nemzetség, noha birtokaik egymás szomszédságában feküdtek, egymásra nézve teljesen idegen volt, még csak össze sem házasodott. 1382-ben Beés bán fia Bors unokájának magva szakadván, a II. táblán álló Bors-nak kis unokája Váradi László, állítván, hogy ő is Borstól s ezen a réven Beés bántól, Ludugerustól származik, tiltakozott a magszakadás s a jószágok eladományozása ellen. Perre kerülvén a dolog, Váradi László a leányági utódokkal egyességre lépvén, vérségét az országbíró által annak rendi és módja szerint elismertette, s a következő leszármazási tábla jogérvényesen megállapíttatott:
III. sz.; Ludogerus.; Beés bán 1258-1264.; Bors (1302).; Brizó (1256-1270 között).; Miklós (1295-1324).; Péter (1306-1351.).; Váradi László 1383.; Miklós «de Ture» dictus Kónya.; Miklós † 1382.; Dorottya (Családi Miklósné) 1383.
Ily módon a két család bírói ítélettel összeolvasztatott, ámde Botka Tivadar éles szemei már harmincz évvel ezelőtt fölfedezték, hogy genealogia – akár jóhiszeműségből, akár fortélyból, de mindenesetre – nagy tévedésen alapul, s bár jogi érvénye kétségbe nem vonható, a tudomány és kritika ítélőszéke előtt meg nem állhat.*
L. id. h. 237. l. Az évszámokat mi toldottuk a táblázathoz.
Ha szerző szinte nem is olvasta volna át Botka jeles értekezését, a rendelkezésére álló oklevelekből önkényt rá kellett volna jönnie erre a nagy fontosságú genealogiai tévedésre, vagy legalább is beláthatta volna azt, hogy a Palásthyaknak Beés bánnal való összeköttetése merőben alaptalan. Az ismeretes birtokviszonyok, a chronologiai ellentmondások, de az okiratoknak félre nem magyarázható sokszoros tanúbizonysága magában véve is elegendő arra, hogy az egész Palásthy genealogiát ízről-ízre megdönthesse, s nyugodt lélekkel merjük állítani, hogy legalább is 5-6 idegen nemzetség tagjai vannak abba fölvéve, nem ritkán kétszer, háromszor is szerepelvén egy és ugyanazon ember, mit számos példával illustrálhatnánk, a Pous, Ravasz és Rugas nevek metamorphosisán kívül.
Lássunk tehát egyet a sok közűl.
Szerző nem csak ismeri, de teljes szövegében közli is Széchi Miklós, Mária királyné országbirájának 1383-ban kelt ítélet-levelét,* 137melylyel Beés bán és Bors maradékai törvényesen egyesíttettek. Az általunk most közölt leszármazási tábla helyett azonban a kötet végén ilyen nemzedékrendet találunk:
Felette jellemző az oklevél oldaljegyzete: «1383? vagy 1483. Botka 1383-at hiszi.»
IV. sz.; Luduger.; Beés bán.; Bors comes.; Brizó.; I. Péter comes.; Miklós.; II. Bors de Palást 1288-1304.; II. Péter de Vezekény et Nemcsény 1288-1304.; Péter.; III. Bors comes de Ture et Vezekény 1338.; György †; Váradi László 1383.; Miklós. Kónya 1344.; III. Péter de Nemcsény 1327.; Bató,; Kopai.; Lambert.; a visegrádi merénylet után felakasztották.; Nemcsény 1327.; Dorottya 1383. (Családi Miklós).; György. †
A III. sz. táblázaton Kónya Miklósról legalább elismertetik, hogy Beés bán unokája volt, szerző azonban, a II. táblán álló Vezekényi Pétertől származtatja, s egy sohasem létezett (III.) Bors fiának tartja őt, a ki pedig tulajdonképen egy személy Vezekényi Péter (II.) Bors nevezetű fiával. Továbbá nevezett Kónya Miklósnak a táblázat szerint III. Péter, Bathó, Kopai és Lampert nevű testvérei vannak; az oklevelek azonban a leghatározottabban bizonyítják, hogy I. Kónya Miklós egyetlen fia atyjának, 2, hogy a táblázaton álló II. és III. Péter tulajdonképen egy személy s így 3. hogy a visegrádi merénylet után felakasztott Bors fiaknak Péter nevű testvérök nem volt (a mit pedig szerző igen hangsúlyoz), végre, 4. hogy a nemzedékrendbe felvett két magtalan György közül tulajdonképen csak az egyik (II. Péter fia) létezett.
De elég ebből ennyi, mert ívekre terjedne ismertetésünk, s felényire olvadna a Palásthyak hatalmas genealogiája, ha a tévedéseket ízről-ízre ki akarnók mutatni.
Kétségtelenűl ki lehet mutatni az oklevelekből, hogy a Beés bán családjába olvadt Váradiak, Nemcsényiek, Vezekényiek, noha birtak is Paláston, sőt egyikök, másikuk onnan írta nevét, a Palásthyak vérségéhez nem tartoztak, pedig erre szerző különös súlyt helyez, s épen ezek révén kapcsolja össze az egykori palásti várjobbágyokat Ludugerus törzsökével. Ki lehet mutatni, hogy a Borstól származó Váradiak, Vezekényiek stb. Paláston szerzett jószágaikat részint eladták, részint elvesztették. II. Bors «de Palást» fiai Zách Felicziánnal való összeköttetésük miatt halálra ítéltetvén, 1331-ben palásti birtokuk is elkoboztatott, a Bors fia Pétertől jövő testvérágnak pedig Nemcsényi Györgyben csakhamar magva szakadt. Megszünvén pedig az egyes családtagoknak Paláston való birtoklása, végkép kijött a forgalomból közöttük a Palásti név is, melyet különben a középkor ismerője vérségi együvé tartozás alapjáúl magában véve sohasem fogadna el. Nem lehet azonban sehogysem kimutatni, hogy a Zsigmond királytól 1421-ben czímerlevelet nyert Palásti Gergely és rokonsága az 1281 – 1327 között felszabadított palásti várjobbágyok utódaival milyen összeköttetésben állott, mert szerzőnek erre vonatkozó közlései nyilván félreértésen alapulnak. Hasonlóképen áll a dolog az oklevelekben előforduló sok más személylyel, kiket szerző – a nélkül, hogy erre elfogadható alapja volna – a Palásthyak között szerepeltet. Ha egy Miklós nevezetű ember atyját Jánosnak hívják, s a Palásthyak vérségében szintén akad egy Miklós, kinek atyja János (pedig mennyi volt), bizonyosak lehetünk felőle, hogy amazok utódjai bekerülnek a genealogiába, bármennyire ellentmondjanak is a birtok viszonyok és a chronologia az ily fattyúhajtások átültetésének. Merész vádnak látszik, de szükség esetén bebizonyítom, ha ugyan az elmondottak után ez már fölösleges nem volna.
Összefoglalva tehát az általunk eddig előadottakat, végeredmény gyanánt kimondhatjuk, hogy a Palásthyak nemes törzsökének egyenes ősei (a mennyiben Álmos és Fábiánnak magva szakadt) az 1300 illetőleg 1327-ben fölszabadított várjobbágyok voltak, nem pedig Beés bán, Leusták vagy Bors comes. Nevezettek utódjai két fő ágban virágzottak, idők folyamán kisebb-nagyobb mellékágazatokra oszolva. Ha szerző kizárólag ezeknek vérségére szorítkozik vala, azt hiszszük, megtalálja a helyes irányt s mindenesetre derék, számot tévő munkát végez. De bolygó fényt követett s magasabb régiókban keresvén a Palásthyak őseit, eltévedt a genealogia szövevényes útjain, úgy hogy mikor bevégzett munkáján végig tekint, kénytelen bevallani, hogy «a függelék gyanánt szemlélhető családfák, több ízben csak valószínűséggel dicsekedhetnek». Ez már pedig csakugyan nem a mi hibánk, sőt az okleveleket sem vonhatnók érte felelősségre.
Távol áll tőlünk, hogy szerzőt meg nem érdemlett váddal terheljük, mindazáltal azt his szük, hogy műve tudományos értékét egyáltalában nem emelte akkor, midőn Hőké Lajos Hont vármegyéről szóló kézirati monographiájának Palást helységre vonatkozó részét egész terjedelmében átvette. Úgy látszik ez által vert benne hatalmas gyökeret az a meggyőződés is, mely a Palásthyak eredetét a Tábor 138hegyen kiállított nevezetes donatióhoz köti, s melyet Verbőczi «valószínűleg azon alkalommal látott, mikor jószágából Ipolykesziből Paláston át Zólyomba, ottani várába Dobronyivára utazott s a vendéglátó Palásthyaknál megszállott».* De más, ennél tanulságosabb dolgokra is akadunk Hőke Lajos czikkében, nevezetesen, hogy Palást határában egy sziklán 24 hüvelyk hoszszú, 12 hüvelyk széles emberi lábnyom létezik, jeléül annak, hogy valamikor, midőn még «a sziklák annyira puhák voltak, hogy a beléjük tapadt emberi lábnyomot fölvették», egy két öles óriás járhatott azon a vidéken. A mi bizony még nem is olyan nagy dolog, fejtegeti tovább Hőke úr, ha meggondoljuk, hogy az özönvíz előtti emberek (Mózes hagyománya szerint) közel két ezer évig éltek, mely idő alatt óriásokká könnyen fejlődhettek s ha tekintetbe veszszük, hogy Ceylon szigetén az u. n. Buddha lábnyoma hat láb nagyságú és «talán egy hat öles emberé lehetett». Véleményünk szerint hasonló dolgokat nem lett volna szabad bevenni egy komoly, tudományos munka keretébe.
Szerző maga részéről hozzá teszi, hogy Werbőczy azért nem említi meg, hogy a szent földön nemesített Bors a Palásthyak őse volt, mert ez a «magas körökben általánosan ismert lehetett».
Áttérve most magára az oklevél-gyűjteményre, készséggel elismerjük, hogy ez, a benne rejlő históriai anyagot tekintve, valóban becses és szerző különösen Botka gyűjteményének, s némely nehezen hozzáférhető levéltárak okmányainak közrebocsátásával, határozottan jó szolgálatot tett a történetírás ügyének s ezért köszönettel is tartozunk. Bizonyos dolog azonban, hogy az oklevelek publicátiójának módja sok kívánni valót hagy fenn, s a már megállapított és rendszerint követett modern elveket szerző munkájában nem érvényesíté; arra sem volt szükség, hogy egyes okleveleket kétszer, sőt háromszor-négyszer is felvegyen gyűjteménybe, átiratok, kivonatok stb. alakjaiban, de utóvégre is ezzel csak magának szerzett több fáradságot s költséget. Nagyobb baj ezeknél, hogy az oklevelek élén álló kívánatok gyakran felületesek, megbizhatlanok, s nemhogy azok rövid pontos tartalmával ismertetnének meg bennünket, de néha félrevezetnek, sőt képtelenségeket beszélnek. Álljon itt egy példa. 1288-ban mondatik, hogy Palást birtokot «quae olim erat terra castrensium de Hunth et de Bolondoucz» IV. Béla Csák Istvánnak adományozta. A kivonatban pedig szóról-szóra ezeket olvassuk: IV. Béla Csák Istvánnak ... adományozta Palást felét, mely még Hont várához tartozott «és Bolondouch magva szakadtával a koronára vissza esett» (19. sz. oklevél). A szövegből aztán (XXVII. lap) megtudjuk azt is, hogy Bolondócz nemes család már IV. Béla alatt kihalt.
Személy- és tárgymutató zárja be a kötetet, mely után függelék gyanánt hét genealogiai tábla következik.
Ezeket tartottuk szükségesnek a «Palásthyak» harmincz ívre terjedő első kötetéről elmondani. Tudjuk, hogy a szerep, mit magunkra vállaltunk, bizonyos tekintetben háládatlan, de vigasztal és megnyugtat bennünket az az öntudat, hogy igyekeztünk szigorúan tárgyilagosak maradni, s a történeti igazság földerítésén kívül más czélunk nem volt.
Dr. KOMÁROMY ANDRÁS.
