HÁROM KIRÁLYI PECSÉT. (Három pecsétrajzzal.)
HÁROM KIRÁLYI PECSÉT.
(Három pecsétrajzzal.)
(Három pecsétrajzzal.)
Három királyi pecsétet mutatunk be olvasóinknak a legrégiebbek közűl, melyek korunkra jutottak. A két első csak egy-egy példányban maradt reánk, a harmadik bár két példányban létezik, eddigelé közölve nem volt, mindháromnak nagy érdeke pedig abban rejlik, hogy diplomatikánk bölcső korából, Sz. László, Kálmán és II. Béla idejéből valók, melynek okleveleit, kivált az eredetiekben reánk jutottakat, ujjainkon elszámlálhatjuk.
Legelső királyaink, Sz. Istvántól II. Gejzáig csak egyféle pecsétet használtak okleveleik megerősítésére; meglehetős nagy átmérőjű (7–11 cm.) köralakú pecsétet, mely kivétel nélkül a királyt ábrázolta trónon ülve, egyik kezében a királyi pálczát, a másikban a keresztes almát tartva. Ez egyszerű ábrázolásnak megfelelőleg a pecsét körirata is egyszerű, a király nevén kívül csak rövid czímét (rex Hungarorum) tartalmazza. E czímben az első bővülés csak II. Béla idejében következett be; de még alatta is csak egyféle királyi pecsétre akadunk. A pecsétek neme II. Gejza királyunk alatt egyszerre felszaporodik háromra. Addig a pecsét anyagául kizárólag viaszt használtak királyaink, vastag, erős viaszlemezt, melynek előlapjába belenyomták a pecsét képét, míg annak hátsólapja vagy az oklevél hártyájához simult, vagy legömbölyíttetvén félig függő helyzetben volt a hártyára erősítve. II. Gejza idejében egyszerre a viaszon kívül aranyat és ólmot is kezdenek a pecsét anyagául használni. Az előbbit a nyugati uralkodók, az utóbbit a pápai kanczellária mintájára. Az a nagy pecsétkép, mely II. Gejza 134alatt már 11˙2 cm. átmérőjűvé növekedett, viaszanyagra még elég alkalmasnak mutatkozhatott, noha ez által ennek súlya is tekintélyessé vált, de teljesen alkalmatlan volt a súlyos érczekre, minők az arany és az ólom. Ily nagy ólom- vagy arany-pecsét tetemes súlyánál fogva menten kiszakította volna az oklevél hártyáját, pecsét hijjában pedig az oklevél ereje gyöngült volna; ezért kisebb pecsétnyomóról (typarium) kellett gondoskodni. Valóban II. Gejzának reánk maradt ólompecsétjén csak 3˙5 cm. átmérőjű a pecsétkép.* Alig lehetett nagyobb aranybullájának átmérője, melynek – sajnos – csak emléke jutott el korunkig, maga a bulla nem.*
Knauz, Monum. eccl. Strig. I. V. tábla.
Martirius esztergomi érsek 1156. évi oklevelében. Knauz i. m. I. 107.
Ismeretes, hogy királyi pcsetéjeinknek legrégibbje korra nézve legelső eredeti oklevelünkön maradt meg, az egyetlen oklevelen, mely Sz. István nagyszámú egyházi alapításai és adományai közűl eredetijében jutott korunkra: a pannonhalmi apátság kiváltságlevelén. Pontos rajzát még Horvát István közölte a Tud. Gyűjtemény 1836. évi folyamában közzétett facsimile hátán. Akár elfogadjuk az oklevél keltéűl az annak utóiratában olvasható 1001. évszámot, akár Karácsonyi János becses fejtegetései nyomán az 1030. év tájára teszszük annak keltét: diplomatikai szempontból még nem merült fel érv, mely az oklevélnek és pecsétjének hitelességét megdöntené.
Második királyi pecsétünk I. Endréé volna, melylyel a tihanyi apátság alapításáról szóló 1055. évi oklevelét megerősítette. Pray látta a pecsétet, és rajzát – természetesen igen gyarló kivitelben – közzé is tette a királyi pecsétekről kiadott posthumus munkájában.* A pecsét azonban már nincs meg. Az oklevél eredetijén – melynek hitelessége nem áll kétségen kívül – van ugyan négy, négyszögben álló bevágás, melyen keresztűl bőrszalagok lehettek húzva a pecsét megerősítése czéljából, de maga a pecsét hiányzik. Csak a hártya előlapján, az írás oldalán mutatja egy 10 cm. átmérőjű kör, hogy ott lehetett valamikor a pecsét. Igy tehát az Endre-féle pecsétet elveszettnek kell tekintenünk; és nem hivatkozhatunk reá legrégibb királyi pecsétjeink sorozatában.
Syntagma hist. de sigillis. VI. tábla.
A reánk jutott királyi pecsétek közt Sz. Istváné után Sz. Lászlóé következik.
