II. A Menasse-codex magyar lobogója.
II.
A Menasse-codex magyar lobogója.
A Menasse-codex magyar lobogója.
A Manesse-codex néven ismert nagy heidelbergi minnesänger-gyűjtemény, melynek keletkezését a XIV. század elején élt két Menasse (atya és fiú) zürichi polgárnak tulajdonítják, tudvalevőleg a lovagkor heraldikájának igen becses anyagát őrizte meg illusztráczióiban. A codexet diszítő 137 nagy miniature ugyanis a minnesängereket teljes lovagi díszben tüntetve fel, a pajzsokon, sisakokon és zászlókon 145 teljes czímernek és czímerrészletnek színes képét tartalmazza, úgy hogy a kézirat valóságos czímergyűjtemény jellegével bir, a mely korra nézve az összes eddig ismert színes czímeralbumok közt a legelsőnek tekinthető.
Ez a kézirat, a XVII. század elejéig a heidelbergi könyvtár egyik dísze, a könyvtár elpusztulása után 1622-ben idegen kézbe került s 1657-től fogva a párisi királyi könyvtár, a mai Bibliothéque Nationale birtokában volt. 1888-ban azonban a német birodalom diplomacziai úton, megfelelő érték árán visszaszerezte, s III. Frigyes császár visszaadta a heidelbergi egyetem könyvtárának, hol Cod. Palat. Germ. 848 jelzés alatt őriztetik.
A rendkívül érdekes miniature-őket F. X. Kraus a badeni kormány meghagyásából már 1887-ben igen szép fénynyomatú facsimilékben tette közzé. (Kraus, Die Miniaturen der Manesse’schen Liederhandschrift. Strassburg, 1887.) Most, a visszaszerzés után egy újabb díszmunka jelent meg felőle, mely a codex czímeranyagának színes hasonmásait tartalmazva, a heraldikai könyvpiacz ezidei termékei között az első helyet igényli magának.
A kiadvány, melynek teljes czíme: Die Wappen, Helmzierden und Standarten der Grossen Heidelberger Liederhandschrift (Manesse-Codex), herausgegeben von Karl Zangemeister, Oberbibliothekar der Universität Heidelberg, Verlag von C. A. Starke, Görlitz und August Siebert, Heidelberg, 1892., 62 nagy ívrétű táblán adja a miniatureökön ábrázolt czímeres pajzsok, sisakok, zászlók és egyéb heraldikai jelvények színes ábráit, megfelelő magyarázat kiséretében. 140 minnesängernek lovagi jelvényeit találjuk itt díszes egymásutánban, kezdve VI. Henrik császáron s végezve Litschoweren, uralkodó fejedelmeket, mint II. Venczel cseh királyt s Konradint, a Hohenstaufenek szerencsétlen sarjadékát, herczegeket, grófokat s egyszerű lovagokat, köztük a híres Walther von der Vogelweidet, eschenbachi Wolframot és Tannhäusert, kik részint mint pártfogók, részint mint tényleges szereplők, mindnyájan tagjai voltak a szerelmi dalnokok, a minnesängerek nagy testületének.
Minket a gyűjteményből czímertani szempontból 183csak egy minnesänger képe érdekel, a Werner honbergi grófé, s ez sem magának a dalnoknak vagy kisérőinek czímereiért, hanem azért a magyar lobogóért, mely a reá vonatkozó illusztráczióban félreismerhetetlenül ötlik szemünkbe.
A codex 43. lapján látható kép ugyanis azt a jelenetet ábrázolja, a midőn Werner gróf egy vár vagy város kapuja előtt fegyveres kézzel küzdi ki magának a bemenetet. A jelenet hőse, Werner gróf, pajzsán és zászlaján viseli családi czímerét: arany mezőben egymás felett két fekete sast; fejét kettős ezüst hattyúfejjel diszített ezüst sisak fedi. Melléje sorakozik hat kisérője, sisakjaikon fantasztikus oromdíszekkel. A csapatnak négy ellenséges vitéz állja útját, tojásdad idomú pajzsaikon az első sárga (arany) mezőben faedényt, a második vörös liliomot, a harmadik ötszirmú vörös virágot, a negyedik vörös mezőben nyolczágú fehér (ezüst) csillagot viselve jelvény gyanánt. A városnak, mely előtt a küzdelem folyik, három tornyát három zászló diszíti; az első az aragoniai színeket (négyszer váltakozó arany és vörös czölöpöket) viseli, a második, kék lobogó arany liliomokkal van behintve, a harmadik a magyar czímer vörös és fehér pólyáit tünteti fel.
Hogy kerül a magyar királyok lobogója e harczi jelenetbe, a költemény szövegének ismerete nélkül sem nehéz megmagyaráznunk. Werner honbergi gróf, svájczi nemesi család ivadéka, (Honberg vagy Hornberg vára az aargaui kantonban fekszik), 1284-ben született és 1320-ban halt meg. Virágzási kora épen összeesik azzal az idővel, midőn a nápolyi Anjou-háznak sikerült a magyar királyi trónra táplált igényeit érvényre juttatni. A liliomokkal behintett kék lobogó ekként a magyar zászló társaságában nem lehet más, mint a nápolyi Anjouk lobogója (s nem, mint a magyarázó szövegben olvassuk, Francziaország zászlaja); az aragoniai színek szereplése pedig kétségtelenné teszi, hogy a kérdéses jelenet Róbert nápolyi király (1309–43) idejében játszot, a kinek mindkét felesége, Jolán, III. Péter aragoniai király leánya (1297–1302) és Sancha királyné, Jakab mallorcai király leánya (1305–1345) az aragoniai királyi házból származott. A magyar lobogós czímer tehát csak mint az Anjouk nápolyi ágának 1290 óta használt igényczímere szerepelhet e képen. Azonban így is érdekes marad reánk nézve, mint czímerünk egyik lényeges alkatrészének legrégibb ismeretes színezett ábrázolása, melynél mindenesetre kiváló figyelmünket kell hogy felhívja az a jelenség, hogy a csíkolás vörössel, tehát a ma elfogadott sorrend szerint kezdődik.
A pompás kiállítású kiadás elé a szerkesztő, Zangemeister heidelbergi egyetemi főkönyvtárnok, terjedelmes bevezetést írt, mely azonban inkább a codex történetét s a reá vonatkozó irodalmi anyag bibliografiai összeállítását tartalmazza. A színnyomatú táblák kiállítása mintaszerű, valóságos ideálja egy színes czímerkönyv kiadásának, s mint ilyen, elsőrangú forrást ad a szaktudósok kezébe. Az összehasonlító czímertan a magyar heraldikának is egyik alapvető fejezetét képezi, s tanulmányozása szakirodalmunk nem egy homályos kérdését van hivatva tisztába hozni. Csakis örömmel említhetjük tehát meg, hogy e kevés példányban megjelent, költséges kiadvány előfizetői között a Magyar Nemzeti Múzeum könyvtárán kívül a hazai czímertan két kiváló művelőjének, Radvánszky Béla bárónak és Csoma József tagtársunknak nevével találkozunk, a kiknek birtokában az bizonyára jelentékenyen hozzá fog járulni tudományágunk fejlesztéséhez.
DÉCSÉNYI GYULA.
