Titkári jelentés a M. Heraldikai és Genealogiai Társaság működéséről. (Felolvastatott a társaság 1892 decz. 10-én tartott X-ik na…
Titkári jelentés a M. Heraldikai és Genealogiai Társaság működéséről.
(Felolvastatott a társaság 1892 decz. 10-én tartott X-ik nagygyűlésében.)
(Felolvastatott a társaság 1892 decz. 10-én tartott X-ik nagygyűlésében.)
Tisztelt Nagygyűlés!
Társaságunk életében nevezetes időponthoz értünk. Ma van szerencsém tizedszer beszámolni a t. nagygyűlésnek társaságunk állapotáról, működéséről; e tíz beszámoló tíz hosszú év küzdelmeit, fáradságát, jó- és balszerencséjét, nyereségét és veszteségét öleli föl; és én, kinek e tíz év alatt az a szerencse jutott osztályrészeműl, hogy mint a társaság titkára és folyóiratának szerkesztője, közvetlen közelből figyelemmel kisérhettem annak minden sorsát, mielőtt kötelességemnek megfelelve, a mult esztendő eredményeiről számot adnék, a visszaemlékezés kényszerítő parancsának engedve, ösztönszerűleg megemlékezem a régi időkről, a kezdet nehézségeiről, a tíz esztendő előtti dolgokról.
Bajos most már eldönteni, mi adott közvetlen okot arra, hogy társaságunk megalakuljon. Kétségtelenűl hatott arra a külföldi hason czélú társulatok, egyletek példája; de meg kell vallanunk, hogy azon férfiak, kiknek elméjében régóta felmerült egy heraldikai és genealogiai társaság megalakításának eszméje, nem utánzás-vágyból, a külföldi minta követéséből gondoltak arra, hanem magasabb szempontból érzett általános szükséglet kielégítése czéljából. Megismerni a történelmünkben szereplő családok multját, megvilágítani az összekötő rokonsági kapcsokat, melyek sok esetben a politikai események kulcsát is adják, felderíteni a régi nemzetségi összetartozás bonyodalmait, az ebből folyó birtokviszonyokat, és mind ennek alapján művelni a családtörténetnek, mely teljes egészében a nemzet története, tág és még nagyrészt járatlan mezejét, valamint a hozzá tartozó tudományokat, a heraldikát, sphragistikát, az oklevéltant: kétségtelenűl szép és nálunk, hol ezek önálló művelésére alkalom nem volt, igazolt törekvés, és van jogosultsága annak a társaságnak, mely ezek művelését írja zászlajára. Ennek a régóta érzett szükségletnek kielégítésére alakult a mi társaságunk; és hogy azzal a történettudomány valósággal nyerjen, oly társaságot kellett megteremteni, mely kutatásaiban semmi más által nem, csak a történelmi igazság által vezetteti magát, mely a családtörténelem és a hozzá rokon 191disciplinák terén nem a jelen állapotban, hanem a multban keresi a leghitelesebb adatok nyomán a minden hagyománynál és mesés történeteknél nagyobb fényt: az igazságot.
Ily tudományos társaság szükséges voltát érezték azon férfiak, kik az 1882. év elején első izben gyűltek össze br. Radvánszky Bélánál, mostani elnökünknél. Az eszme hosszú és többszörös tanácskozások után tetté érlelődött; a történelemmel foglalkozó szakférfiak kedvezően fogadták, és így az alakítandó tudományos társaság a szellemi támogatás felől biztosítva volt. Az anyagi támogatást illetőleg pedig számított a magyar társadalomra, melyre minden életre való eszme bizton támaszkodhatik. Egyik számításban sem csalódtunk; köszönet érte a szakférfiaknak és a magyar társadalomnak.
Az új társaság alapszabályait a m. kir. belügyminiszterium 1882 nov. 5-én erősítette meg; most már hozzáláthattunk a megalakuláshoz, mi 1883 febr. 25-én az akadémia Kisfaludy-termében történt. Mintegy 250 tag állott ekkor a művelésre kitűzött tudományok zászlaja alá; mindenesetre kevés, hogy az új társaság maga erejéből a kitűzött feladatoknak megfeleljen, pedig már ekkor tisztán állott előtte, hogy mindenben csak a maga erejére támaszkodhatik.
Az alakuló ülésen megválasztották a társaság 40 tagú választmányát. Hatan közűlök most már az örök álmat aluszszák; a sors nem engedé látniok gyümölcsözni azt az intézményt, melyet a kezdet nehézségei közt ápolni, növelni segítettek. Most, midőn tíz esztendő letelte után társaságunk jövőjét biztosítva hiszszük, szenteljük a kegyelet áldó szavát Deák Farkas, Haán Lajos, Ipolyi Arnold, br. Nyáry Albert, Rómer Flóris és Szalay József emlékének, kik társaságunk e legnehezebb napjaiban szóval, tettel közreműködtek a megteremtés nehéz munkájában.
Ekkor választották meg a társaság elnökségét, tisztikarát, a kiadandó folyóirat szerkesztőit; és e tekintetben az öt évenként való új alakulás nagyobb változásokat nem hozott létre. A társszerkesztők egyikét, br. Nyáry Albertet, a halál ragadta el körünkből, és a nagyérdemű férfiúnak, a magyar heraldika egyik megalapítójának nem jutott osztályrészeűl az, hogy virágozni lássa és épen társaságunk által azt a tudományt, melynek művelése és terjesztése hazánkban neki annyit köszönhet.
Az alakuláskor megállapított keretek megmaradtak továbbra is; szervezetünkben csak az 1885. év folyamán következett nagyobb mérvű változás, mikor a beállott szükséglet alapszabályaink revizióját és kivált az igazgató választmány tagjainak nagyobb számát vonta maga után. De a belső fejlődés és fejlesztés terén a haladás folytonos volt.
Mikor felolvasó üléseink sorát 1883. április 28-án Nagy Gyula vál. tagnak a Turulról írt értekezésével megnyitottuk, 332 tag sorakozott körünkbe, kik 6500 frtnyi alaptőkét és évenként mintegy 2300 forintnyi tagdí-jövedelmet biztosítottak ugyan, de a tényleg befizetett alapítványok összege csak 700 frtra rugott, a társulati pénztár készlete pedig csak 41 frt 69 kr. volt. Ezzel az anyagi erővel fogtunk hozzá folyóiratunk megindításához és ime már az első év pénztári eredménye nemcsak födözte szükségleteinket, hanem néhány száz forintnyi fölösleggel záródott. – Azóta alaptőkénk megkétszereződött (12.000 frt); rendes évi bevételeinkből mintegy 4000 forintot fordíthatunk tisztán a társaság és szaktudományaink irodalmi czéljaira. A tagok sorrendjében a 763. szám körül járunk; ha ebből a mintegy 150-re tehető kilépett vagy elhunyt tagtársaink számát levonjuk is: önérzettel mutathatunk a tekintélyes csoportra, melyet szaktudományaink művelése társaságunk czége alatt egyesített.
E tíz esztendő alatt folyóiratunkon kívül tetemes anyagi áldozattal közzétettük a Nemzetségi Zsebkönyv első kötetét és megkezdtük az anyag gyüjtését a második kötetre. Mindezt magunk erejéből, anyagilag nem támogattatva egy testülettől sem. Most már társaságunk, mint ez természetes is, nem gyarapodik oly rohamosan, mint fennállása első öt esztendejében; de az előforduló veszteségeket rendesen pótolják új tagbelépések; úgy hogy a jövőt illetőleg aggodalmakat nem táplálhatunk.
Végig tekintve társaságunk tíz éves multján, nem hallgathatok el egy pár statisztikai adatot, melyek a lassú, de eredményes működést a művelésre kitűzött szaktudományok terén a legjobban illusztrálják.
Tíz év alatt társaságunk tagjai 50 ülésen összesen 86 felolvasást, előadást, bemutatást tartottak; e gazdag tudományos anyag legnagyobb részt megjelent a Turul hasábjain, mely tíz éves folyamában 79 író tollából a rendes rovatokon kívül nem kevesebb mint 341 tudományos dolgozatot közölt. A választmány e becses anyag könnyebb használhatását tartva szem előtt, kimerítő tárgy- és névmutató készítését rendelte el folyóiratunk évfolyamaihoz, mely a benne közzétett változatos tudományos anyag és eredmények nagyobb mérvű kiaknázását fogja maga után vonni.
Azon 79 író közt, kik folyóiratunk hasábjain szaktudományaink művelésére egyesültek, megtaláljuk történetíróink legkiválóbbjait; és most, midőn társaságunk tíz éves fennállását ünnepli, alkalom- és időszerűnek tartjuk állandó munkatársaink és folyóiratunk szellemi táplálóinak díszes sorát névszerint is megismertetni. Ez írók, kiktől folyóiratunk rövidebb-hosszabb dolgozatokat közölt, a következők:
192Altenburger Gusztáv, Bárczay Oszkár, Id. Bay Ferencz, Bay Ilona, Békei István, Béldi István, Beliczay Jónás, Dr. Boncz Ödön, Bunyitay Vincze, Dr. Csánki Dezső, Csergheő Géza, Csoma József, Deák Farkas, Doby Antal, Doby István, Dudás Gyula, Fejérpataky László, Fraknói Vilmos, Ghyczy Pál, Dr. Illéssy János, Dr. Karácsonyi János, Karagyena Mihály, Dr. Károlyi Árpád, Kis Bálint, Dr. Komáromy András, Koncz József, Kőváry László, Kropf Lajos, Kubinyi Ferencz, Ifj. Kubinyi Miklós, Gr. Lázár Miklós, Lehoczky Tivadar, Luby Károly, Majláth Béla, Makay Dezső, Malczovich László, Marcziányi György, Márki Sándor, Br. Mednyánszky Dénes, Melczer István, Myskovszky Viktor, Nagy Géza, Nagy Gyula, Nagy Imre, Nagy Iván, Dr. Nagy Sándor, Némethy Lajos, Noszlopy Tivadar, Br. Nyáry Albert, Petkó Béla, Petrovay György, Pór Antal, Dr. Pósta Béla, Puky Andor, Br. Radvánszky Béla, Id. Rakovszky István, Dr. Réthy László, Rudnay Béla, Salamon Vincze, Dr. Schönherr Gyula (Décsényi Gyula néven is), Soós Elemér, Sváby Frigyes, Váradi Szabó János, Dr. Szádeczky Lajos, Dr. Szalay József, Széll Farkas, Dr. Szendrei János, Szerémi (hg. Odescalchi Arthur), Szilágyi Sándor, Szily Kálmán, Szinnyei József, Dr. Szombathy Ignácz, Tagányi Károly, Thallóczy Lajos, Thaly Kálmán, Thury József, Turzó Miklós, Wenzel Gusztáv, Dr. Wertner Mór.
E munkatársak segélyével volt lehetséges a Turulnak úgy író, mint olvasó közönséget teremteni, és figyelemmel kisérni a heraldika, genealogia, sphragistika minden terét.
Folyóiratunk iránya ismeretes. A mint a heraldika terén kiváló figyelmet fordított annak leghitelesebb forrásaira, a czímereslevelekre, úgy a genealogia mezején kizárólag levéltári forrásokra alapította a kutasokat és előszeretettel foglalkozott a nemzetségi szervezet és elágazások kérdésével. A heraldika terén egyik főczélja volt hazai czímertanunk legérdekesebb emlékeit, az 1526. évi előtt kiadott czímeresleveleket megismertetni. Az eddig kiadott 38 füzetnek úgyszólván mindegyike közölt színes hasonmásban, az eredetiről vett hű rajzban egyet-egyet ez emlékek közül, úgy hogy ekkoráig 36 ily színes czímerképet ismertettünk meg. Oly gazdaság ez, melyről a rendszeres kutatások megindítása előtt fogalmunk sem volt, és mely téren a külföldet messze megelőztük.
Ezen 36 czímerkép közül 24 Zsigmond király korából való, kettőt Hunyadi János kormányzó, kettőt V. László, hatot Mátyás király, egyet XII. Lajos franczia király és egyet II. Ulászló állítottak ki. Közöltünk egy czímereslevelet hasonmásban a legrégibb időkből, mikor még a czímert csak a szövegben írták le annak rajza nélkül: a Némai Kolos családnak 1332. évből Károly királytól való czímereslevelét. A 36 czímerkép teljes sora ím ez:
| 1415. Hothvafői családé | Zsigmond királytól. |
| 1415. Kőszeghi családé | " |
| 1415. Mellétei Barócz családé | " |
| 1415. Somkereki családé | " |
| 1415. Szentgyörgyi Vincze családé | " |
| 1417. Petneházy családé | " |
| 1418. Chapy családé (eredeti) | " |
| 1418. Chapy családé (másolat) | " |
| 1418. Chontus családé | " |
| 1418. Mohoray Vidffy családé | " |
| 1418. Mohgi családé | " |
| 1418. Nagymihályi családé | " |
| 1418. Sóvári Soós családé | " |
| 1418. Zemléni családé | " |
| 1419. Kisfaludy családé | " |
| 1419. Kisfaludy családé | " |
| 1421. Bárczay családé | " |
| 1422. Leszteméry családé | " |
| 1430. Zágrábi Daby családé | " |
| 1431. Berényi családé | " |
| 1431. Krisztalóczi Tarkasis családé | " |
| 1431. Paczali Peres családé | " |
| 1431. Vajdai családé | " |
| 1432. Szlopnai családé | " |
| 1437. Azzywelghi családé | " |
| 1447. Pogány családé | Hunyadi János kormányzótól. |
| 1448. Berekszói családé | " |
| 1450. Disznósi családé | V. László királytól. |
| 1453. Leövey családé | " |
| 1459. Bakócz családé | Mátyás királytól. |
| 1462. Petneházy családé | " |
| 1466. Rhédey családé | " |
| 1474. Mérey családé | " |
| 1476. Palugyai családé | " |
| 1486. Bakócz családé | " |
| 1502. Telegdy családé | XII. Lajos franczia királytól. |
| 1506. Dombay családé | II. Ulászló királytól. |
E nagyérdekű, és különböző levéltárakból egybegyűjtött, műtörténelmi szempontból is becses anyag kiadásával, mit folyóiratunk czéltudatosan és programmszerűleg ezután is folytatni fog, kétségtelenűl nagy szolgálatot tettünk heraldikánknak. A még kiadatlan anyag gazdagságát eléggé jellemzi az, hogy még igen messze van az az idő, mikor folyóiratunkat az e nembeli anyag kimerülésének veszélye fenyegeti. Azt hiszem, a legközelebbi jövőben alkalmunk lesz a közzétett becses heraldikai anyagot, külön kiadvány alakjában is közrebocsájtani.
De talán elég is lesz társaságunk tíz éves multjával és a tíz év alatt elért eredményekkel foglalkoznom, hisz jelentésem első sorban a legközelebb lefolyt év munkásságának hű tükrét van hivatva a t. nagygyűlés 193elé tárni. Hogy követtük-e ebben a tíz év alatti tudományos munkálkodás irányát, és nem állott-e be abban hanyatlás, az elmondandó adatok alapján a t. nagygyűlés van hivatva megitélni.
Utolsó nagygyűlésünk épen ma egy éve, deczember 10-én volt; azóta ügyrendileg megállapított vál. üléseinket febr. 11., ápr. 28., szept. 29. és nov. 24. napjain tartottuk meg. E rendes ülésekhez, okt. 6-án még egy rendkívüli vál. ülés is járult, melynek egyetlen tárgya a társaság pénztárnokának megválasztása volt.
A vál. üléseken, ideértve a tavalyi nagygyűlés felolvasását is, tagtársaink összesen hat dolgozatot mutattak be, melyek egyenlő számmal a heraldika és genealogia köréből merítvék. E felolvasások közűl eddigelé folyóiratunk hasábjain csak egy jelent meg és ezért indokolt, hogy tárgyukat röviden külön ismertessem.
A czímereslevelekben rejlő viselet-történeti anyagot külön tanulmány tárgyává tette Dr. Szendrei János vál. tag «Magyar viseletképek a czímereslevelekben» czímű, mult évi nagygyűlésünkön felolvasott dolgozata, melynek alapúl sok száz eredeti czímereslevél képei szolgáltak. A mily szerencsés volt a gondolat, az armálisokat costume-tani szempontból tenni tanulmányozás tárgyává, mert ezekben úgy a viseletek korára, mint színére a legpontosabb, másutt alig található dátumokat kapjuk: ép oly lelkiismeretes volt a gazdag anyag kiaknázása, melyre nézve a szerző fáradságot nem kimélt. Csak sajnálnunk lehet, hogy a tanulságos dolgozat, a szerző korábbi kötelezettsége következtében, nem folyóiratunkban látott napvilágot.
Míg az ismertetett dolgozat a czímereket costume-tani tekintetben vizsgálta, addig Csoma József vál. tag azokat ápr. 28-án felolvasott értekezésében, a művészeti stilus szempontjából tette vizsgálat tárgyává, a renaissance hatását kisérvén figyelemmel hazai heraldikánk termékeiben. Dolgozata, az eredeti – jobbára kiadatlan – czímereslevelekről vett rajzokkal megvilágítva a Turul legközelebbi füzetében közöltetvén, ezúttal annak ismertetésére bővebben ki nem terjeszkedem. Hasonlóképen folyóiratunk egyik közelebbi száma fogja közzétenni a Gyalokay családnak 1418-ban Zsigmond királytól kapott czímerét, melynek Gyalokay Lajos fővárosi rendőrkapitány tulajdonában lévő eredetijét a titkár mutatta be a febr. 11-én tartott vál. ülésen.
E három bemutatás a szorosan vett heraldika köréből merítette tárgyát, míg a következő három felolvasás a genealogia teréről nyujtott új eredményeket.
Szombathy Ignácz tagtársunk saját családja történetéről olvasott fel egy tanulmányt a febr. 11-iki vál. ülésen, melyet utóbb folyóiratunk is közölt. A családnak leszármazása szakadatlan lánczolatban a VI. század második felében élt Sz. Gergelyig vihető fel, ki Szepesmegye jegyzője volt. Szombathy dolgozata a köznemesi régi életre nézve több jellemző adatot gyűjt egybe.
Sokkal nagyobb, sőt mondhatni általános érdekű az a kt felolvasás, melyeket legutóbbi vál. üléseinkben Dr. Komáromy András és Thaly Kálmán orsz. képviselő, választmányunk tagjai, tartottak. Az első a borsodi és ugocsai Szirmayakról értekezett, kimutatván a két családnak teljesen különböző voltát, melyeket egy időben csak rosszhiszemű tendentiával koholt leszármazás kötött egybe. Az utóbbi a fejedelmi Rákóczi-ház leszármazásához járult újabb adalékokkal. A Rákóczi-korszak szerencsés és nagyérdemű buvára ez alkalommal a család felsővadászi ágának XVII. századi nemzedékeit gazdagította újabb ízekkel, míg a fejedelem leszármazói közé egy újabb – bár természetes – hajtást iktatott. Mindkét nagyérdekű dolgozat folyóiratunk legközelebb megjelenendő füzeteiben fog napvilágot látni.
Az üléseinken bemutatott dolgozatokat mennyiségre nézve természetesen fölülmulják, de érdekességre nézve is versenyeznek velök azok, melyeket folyóiratunk tett közzé a lefolyt esztendőben; mert mindnyájan tudjuk, hogy hasonló tudományos társulatok működésének súlypontja nem a felolvasásokban, hanem a rendes időközökként megjelenő folyóirat tudományos dolgozataiban van; és én részemről örömmel constatálhatom, hogy a mitől a fennállás első éveiben féltették folyóiratunkat: hiány a közzéteendő tudományos dolgozatokban, a lefolyt tíz év alatt sohasem állott be. Társulatunk nemcsak szaktudományaink iránt érdeklődő közönséget, hanem hivatott írókat is teremtett, kiknek alkalmat nyujtott tudományos működésök közzétételére.
Miként a felolvasott, úgy a közzétett tudományos anyag is egyformán oszlik meg társaságunk két fő tudomány-ága: a heraldika és genealogia közt, illetőleg a közölt dolgozatok legnagyobb része egyesíti magában a heraldikai és genealogiai jelleget és czélokat.
E tekintetben első helyen állanak azon közlemények, melyek eddig kiadatlan, 1526 előtti czímeresleveleket színes hasonmásban ismertettek meg velünk.
Legrégibb ezek közt Zsigmond királynak 1415 január 26-án Somkereki Antal családja részére adott czímere, melyet a gr. Teleki család marosvásárhelyi levéltárában őrzött eredetiről Décsényi Gyula tett közzé. A czímereslevél nagy érdeke abban rejlik, hogy azt Somkereki Antal magyar nemes létére Zsigmondtól, mint római királytól nyerte s így római 194szent birodalmi czímerrel lőn kitüntetve. A czímer közlése alkalmat szolgálatott a szerzőnek arra, hogy behatóan foglalkozzék a Becse-Gregor nemből eredő Somkereki Erdélyi családnak leszármazásával, mely az Apaffy és bethleni Bethlen családokkal közös eredetű. A Teleki levéltár idevágó kiadatlan okleveleinek lelkiismeretes kiaknázása lehetővé tette, hogy ez eddigelé nem egészen tisztázott nemzetségi leszármazás, legalább egy abból eredő családra nézve, tisztába hozassék.
Ugyancsak 1415-ből, márczius 17-éről való azon színes czímerkép, melyet Zsigmond király a Kőszeghi, Komjáthi, Nenkei és Thókai rokon családok őseinek adott. A Komjáthy Béla orsz. képviselő tulajdonában lévő eredeti czimereslevelet Csoma József vál. tag ismertette meg velünk, kellőkép kiemelvén annak heraldikai érdekét. Sajnos, hogy az adatok hiánya nem tette lehetővé a közös eredetű vagy legalább rokonsági kapocscsal összefűzött családok leszármazási viszonyait teljesen tisztázni.
Még két színes czímerképet közölt folyóiratunk. Az egyik, Zemléni Dávidé, 1418-ból való. A Bárczay család levéltárában őrzött eredetijét elnökünk, Br. Radvánszky Béla közölte; nagy érdeke a czímerképben rejlik, mely vadászatokra használt sapkás sólymokat ábrázol; a czímerképnek e művelődéstörténeti érdeke és egyéb heraldikai vonatkozásai elnökünkben a leghivatottabb méltatóra találtak. – A másik közzétett czímerképet, a Leszteméri családét, melyet 1422-ben nyert Zsigmond királytól, Dr. Szendrei János vál. tag kutatta ki Butykay József gyűjteményéből. A czímerkép, mely a régi pánczélok alakjára nézve is forrásúl szolgálhat, czímerábrázolás tekintetében a kor érdekesebb termékeinek egyike.
A közölt négy színes czímermelléklet tehát mind a Zsigmond-kori heraldikát tükrözteti vissza, melynek anyagát, mint már említeni szerencsém volt, eddig 24 színezett czímerrel tettük ismertté; e gazdag anyag kiadása által nemcsak annak sajátságaival jöttünk tisztába, hanem lassanként felismerjük az ábrázolásban az egyes czímerfestők jellemző modorát, úgy hogy nincs messze az idő, mikor pontosan megállapíthatjuk, hány czímerfestőt alkalmazott Zsigmond király kanczelláriájában és stilus, ábrázolás tekintetében mi jellemzi az egyeseket.
Zsigmondkori heraldikai emléket, fontosságához és ritkaságához méltó modorban ismertetett Thallóczy Lajos vál. tag «Hervoja herczeg és czímere» czímű dolgozata, mely az Akadémia II. osztályában fel is olvastatott. Közleményének alapúl az a nagybecsú glagol missale szolgál, melyet Akadémiánknak Konstantinápolyba küldött bizottsága az Eski Serail könyvtárában fölfödözni szerencsés volt. A díszesen festett missalénak történelmi és heraldikai vonatkozásait méltatja a szerzőnek folyóiratunkban közzétett dolgozata, mely behatóan foglalkozik a Bosznia és a Tengermellék történetében oly nagy szerepet vitt Hervoja herczeg egyéniségével, czímerével, kapcsolatban a boszniai czímer kérdésével, melynek megoldása az érdemes szerzőnek a legtöbbet köszönhet.
A régi városi czímerek közül Bártfa városáé Myskovszky Viktor akad. lev. tag közleménye által teljes világosságot nyert. Eredeti pecsétek, pecsétnoymók lenyomatai alapján megismertük a felsővidék életében kiváló helet elfoglaló városnak legrégibb e nembeli emlékeit, megismertük hű rajzban V. László királytól 1453-ban kapott czímerét, sőt még annak a mesternek nevét is, ki a város új pecsétjét az adományozott czímerhez híven érczbe véste. A pecsét vésőjének, Olomuczi Miklós késmárki mesternek 1453-ból való levele oly ritka és nagybecsű emlék, hogy felkutatója és közlője elismerésünket ezzel is bőségesen kiérdemelte.
Csergheő Géza tagtársunk terjedelmes, genealogiai vonatkozásokban is gazdag dolgozata a Török családokról több ismeretlen, mohácsi vész előtti czímert tett ismertté. Összeállítván tizenkét Török család czímerét, ezeknek sorát a Lászlókarchai Török családéval nyitja meg, melyet 1418-ban kap Zsigmond királytól; kimutatja a bakonoki, máskép pathi és az enyingi Török családok közös származását, mi eddigelé tudva nem volt, és közli 1481- és 1507-ből való eddig ismeretlen czímereiket, melyekkel mohácsi vész előtti heraldikánk termékeit két nagyérdekű darabbal gazdagította. Két, folyóiratunkban korábban megjelent közleményhez pótlásképen nevezetes kiegészítő és helyreigazító adatokkal járult a nagyemőkei és a telekesi Török családok nemzedékrendjéhez; míg a többi családoknál úgy heraldikai, mint genealogiai szempontból sokat rectificált.
A kisebb heraldikai közlemények közül kiemelem Doby Istvánét, ki a Csákyak czímerének különböző változatait állította össze; Ghyczy Pálét, ki a nagybaráthi Huszár család 1572. évi czímerét közölte, és Csoma Józsefét (–f jegy alatt), ki egy magánczímeradománynyal ismertetett meg. Az ily adományozás ritka példáját mutatja a f.-magyarországi Muzeum gyűjteményének egy darabja, mely szerint Negrelly Gusztáv őrgróf, Felső-Magyarország parancsnokoló tábornoka saját czímeréből egy részt egy megkeresztelt ifjú török fogolynak adományoz.
A heraldikai dolgozatok során kell megemlékeznem Károlyi Árpád vál. tag közleményéről, mely a bihácsvidéki bevándorló «vlachok»-ról és czímerökről szól. A dolgozat, melyet folyóiratunk után a boszniai Glasnik is közölt, behatóan ismerteti a «Kermpoti» vlachok viszonyait, kik a török rablócsapatoktól fenyegettetve, a XVI. század végén ótalomért, szabadságlevélért és czímerért a magyar királyhoz folyamodtak, mellékelve kérésükhöz Sz. Györgyöt és Ker. sz. Jánost ábrázoló czímeröknek rajzát. A kérelmezők a nem valami szép czímert meg is kapták. E czímerkérő folyamodvány, a míg egyrészt a magyar korona fennhatóságának bizonyítéka, másrészt érdekes adatúl szolgál arra a ritkábban előforduló esetre, mikor nem egy egyén vagy család, hanem egész kerület vagy nép részére szóló czímeradomány kéréséről van szó.
E helyen tartom felemlítendőnek, hogy folyóiratunk az elmult évben is figyelmet fordított a levéltárakban rejlő czímereslevelek jegyzőkének ismertetésére. Illéssy János tagtársunk az országos levéltár helytartótanácsi osztályának 1784–1849. terjedő nemességvitató pereit vizsgálta át, közölvén belőlök több százra menő czímeres- és nemesítő levelek pontos dátumait. Dudás Gyula tagtársunk pedig a Bács-Bodrogh vármegye levéltárában őrzött czímeres nemeslevelek jegyzékével ismertetett meg.
A healdika teréről vett dolgozatokhoz méltán csatlakoznak azon közlemények, melyek első sorban a genealogia szempontjából egyes nemzetségek, történelmi szerepet viselt családok leszármazási viszonyait tisztázzák.
Mint ismeretes, Dr. Wertner Mór tagtársunk a folyó évben nagy munkát fejezett be. Két kötetben egybegyűjtötte a magyar nemzetségekre vonatkozó kiadott okleveles anyagot; leszármazási táblákon összeállította azok generatióit, oklevélkivonatokban feltüntette a birtokviszonyokat. Az ilynemű munka, ha kellő szorgalommal, alapossággal, kritikával és körültekintéssel van anyaga összegyűjtve, kétségtelenül genealogiai irodalmunk legbecsesebb terméke, alapvető munkája volna még akkor is, ha adataiban csupán a kiadott oklevelek feldolgozására szorítkozik. Csakhogy, miként ezt Komáromy András vál. tag a mű első kötetéről irott, önálló tanulmánynak is beillő kritikájában meggyőzőleg kifejté, a kiadvány fényoldalát annak hiányai, melyek első sorban az elsietésből és az adatok kritikátlan felhasználásából erednek, jóformán elhomályosítják. Azok a fejtegetések, melyeket az említett kritika az Aba, Gut-Keled, Borsa stb. nemzetségekről közöl, a míg egyrészt a kiadvány hiányait kétségbevonhatatlanúl bizonyítják, másrészt mint önálló kutatáson alapulók az említett nemzetségek családtani bonyodalmait sokban tisztázzák.
Azon, levéltári adatokban gazdag czikksorozat, melyet Majláth Béla vál. tag Liptómegye középkori birtokos családjának történetéről ezelőtt három évvel folyóiratunkban megkezdett, a mult év folyamán a Hongh törzséből eredő Bobrovniczky és Kiszely családok leszármazásának közlésével véget ért. Szerencsém volt tavalyi titkári jelentésemben ez ismeretlen levéltári adatokon épült czikksorozatot kimerítőbben jellemeznem; most, midőn annak befejeztéről adhatok számot, tavalyi jelentésemből csak annyit ismétlek, hogy nincs megyénk, melynek megtelepedési történetéről, családtani elágazásairól és középkori birtokos nemességéről oly pontosan, részletesen volnánk értesülve, mint a mily világosan áll előttünk e dolgozatok nyomán az eddig tökéletes sötétségben lévő Liptómegye képe. Megjegyzem, hogy a czikksorozat különnyomatként is megjelent.
Történelmünkben egy időben nagy szerepet vitt három családnak, az Athinaiaknak, a Wolfartoknak és a Frankóiaknak genealogiai és birtokviszonyi adatait Dr. Wertner Mór vál. tag ismert modorában állította össze. Az Athinaiak az Aba nemzetség sarjai; birtokaik leginkább Sopronmegyében feküdtek; kihalásuk a XV. század első felében következett be; közeli rokonságba kerültek a Nagymartoni (Fraknói) grófokkal és e rokonság révén a szerző összeállítá a Nagymartoniak rectifikált leszármazási tábláját is. A másik két család ősei idegen honból vándoroltak be hazánk földjére. Úgy a Frankóiak, mint a vöröskői Wolfartok őse Németországból szakadt hazánkba, az elsőké II. Géza, az utóbbiaké Nagy Lajos idejében. Mindkét család nagy birtokokra tett szert az ország nyugati megyéiben, az idegen helyről ide szakadt családok kedvencz helyén: a Frankóiak kivált Sopron- és Vas-, a Wolfartok leginkább Mosony- és Pozsonymegyékben voltak nagybirtokosok. A szerző oklevélkivonatok alakjában összeállítja a rájok vonatkozó adatokat, melyekből látjuk, hogy kihalásuk a XV. század végén következett be.
Míg Dr. Wertner Mór dolgozatai az ország nyugati felének birtokos családjaival foglalkoznak, addig Kis Bálint tagtársunk az ország keleti részének, Erdélynek régi családait tette genealogiai szempontból tanulmány tárgyává. Gr. Lázár Miklós után, ki folyóiratunkat e téren több becses dolgozattal gazdagította, örvendenünk kell, hogy akadt munkatársunk, ki genealogiánk ez elhanyagolt terét behatóan tanulmányozza. A tollából közölt czikksorozat, mely minden szószaporítás nélkül csak a leszármazás feltüntetésére és a szükséges felvilágosító és utaló jegyzetekre szorítkozik, a lefolyt évben a Bogáthi, körispataki Kálnoki, a szunyogszeghi vagy fogarasi Maylád, osztopáni Perneszi és zabolai Basa családok nemzedékrendjét adja elő. Biztos hiszszük, hogy a czikksorozatnak még közlendő részei nagyban hozzá ognak járulni Erdély stemmatographiájának megismeréséhez.
Folyóiratunk legbuzgóbb munkatársaink egyike, Pór Antal vál. tag több apróbb genealogiai kérdés 196tisztázását kisérti meg «Genealogiai kérdések» czímű közleményében. Szól ebben Gergely esztergomi választott érsekről (1298–1303), kit a Bikchei család sarjának vél; a Nagymartoniak és Kanizsaiak közötti rokonságról, melyben az 1346 táján említett László győri kanonoknak Nagymartoni Pál országbiróval való rokonsági fokát állapítja meg; a folyóiratunkban többször említett László erdélyi vajdának a Keán nemzetségből való származását újabb okokkal kisérti meg bebizonyítani és végre III. Miklós esztergomi érseket (1350–1357.) a Vásári család tagjának állítja. Mindezek becses adalékok vitás kérdések tisztázásához és habár egyik-másik tekintetben tán kevésbbé döntő erejűek, de azok megoldásához mindenesetre közelebb visznek.
Egyéb családtani dolgozatok közül meg kell említenem Dr. Komáromy András vál. tagét, mely a homoród-szentpáli Szentpáli család leszármazásával foglalkozik, mely szakadatlan sorban Szentpáli Istvánig, Lorántffy Zsuzsanna Jószágigazgatójáig vihető vissza. A családi levéltárnak eddig felhasználatlan adataiból a szerző kerekded képét adta az előbb Erdélyben, utóbb kivált Ugocsamegyében előkelő szerepet játszott család multjának. A kisebb genealogiai dolgozatok közül felemlítendő Décsényi Gyuláé, ki egy a mult év folyamán közölt czikke kapcsán Gosztonyi János váczi püspök leszármazásához közölt pótló adalékokat. Márki Sándor, akkor még sajtó alatt lévő Aradmegye monographiájából a Dóczy családnak Aradmegyében való szerepléséről szóló részt volt szíves folyóiratunknak közlésre átengedni. Lehoczky Tivadar vál. tag az előbb Weisz nevet viselt, utóbb Dercsényi néven báróságra is emelt család multját és leszármazását világította meg rövid közleményében. Míg egy másik czikk a Századokban közzétett genealogiai feljegyzések alapján a pénzügyi igazgatás terén a XVIII. század elején kiváló szerepet vitt csatári és szedikerti Hofman család leszármazási tábláját állította össze.
Részben a genealogiai körébe vág, részben hazai onomasticonunk egyes kérdéseivel foglalkozik Pór Antal vál. tag «Válasz Nagy Géza ily czímű értekezésére: Árpádkori személyneveink és az Osl nemzetség eredete» czímű polemikus közleményében. Mint a t. nagygyűlés előtt tudva van, Pór Anal és Nagy Géza tagtársaink közt igen érdekes vitatkozás keletkezett folyóiratunkban úgy az Osl nemzetség eredete, mint az Árpádkori személyneveink felől. Pór Antal az Oslokat délszláv eredetűeknek tartja, Árpádkori személyneveink nagy részét pedig a keresztény martyrologiumi nevekből származtatja. Ezen álláspontja mellett Nagy Géza ellenében, ki az Árpádkori személynevek formáiban a törökségnek nagy befolyást tulajdonít, újabb érveket hoz föl említett közleményében. Nagy Géza álláspontjának védelmére és az Oslok besenyő-kún eredete mellett «Az Oslu nemzetség eredete» czímű dolgozatában újra síkra kelt, nézete mellett történelmi okokon kívül bőséges nyelvészeti érveket hozván föl.
Onomasticonunk egy más kérdése, a Gejza név kiejtése felől is tanulságos vita fejlődött ki Dr. Karácsonyi János és Nagy Géza tagtársaink között, kiknek elseje a Gecse, utóbbi a Gyejcsa kiejtés mellett hozott föl újabb okokat. Az ilyen tárgyilagos hangból folyó vitatkozás kétségtelenűl sokban hozzájárul a kérdés tisztázásához és a régi személynevek kikutatását, mely téren utóbbi időkben örvendetes mozgalom indult meg, sokban előmozdítja. Ennek bizonyítéka a Kubinyi Ferencz tagtársunk által megindított «Nomenclator Hungarorum antiquorum» czímű nagy vállalat, melynek megjelent első füzete folyóiratunkban Nagy Géza tagtársunk személyében szakavatott ismertetőre akadt.
Egyéb közleményeink sorából megemlítem még Fejérpataky Lászlóét, ki legrégibb királyi pecsétjeink közül hármat, Sz. Lászlóét, Kálmán királyét és II. Béla kiadatlan pecsétjét megfelelő magyarázó szöveg kiséretében tette közzé. És a Természettudományi Közlönyből átvett kortani curiosumot, egy örökös naptári táblát, mely oklevéltani czélokra is használható.
Ezzel befejeztem, t. nagygyűlés, azon tudományos dolgozatok és eredmények rövid ismertetését, melyeknek közlésével társaságunk a művelésre kitűzött szaktudományok irodalmát gazdagította. Ehhez járul még a folyóiratunk keretébe vágó irodalmi termékek ismertetése, tájékoztatás a honi és külföldi újabb irodalomban, és ezzel előttünk áll társaságunk lefolyt évi működése.
Jelentésem hátralévő részével röviden végezhetek. Tagjaink száma utolsó nagygyűlésünk óta 27-el növekedett; kétségtelenűl nem nagy e szám, de rohamos növekedésre most már nem számíthatunk. Veszteségeink, akár halálozás, akár kilépés által, messze maradnak a szaporodás mögött.
Tiszti karunkban a lefolyt év folyamán két rendbeli változás állott be. Már tavaly volt szerencsém jelenteni, hogy Dr. Szádeczky Lajos társ. jegyző Budapestről elköltözvén, kénytelen volt társulatunknál nagy buzgósággal betöltött jegyzői tisztéről lemondani. Helyét az ig. választmány Dr. Schönherr Gyula vál. taggal töltötte be. Hasonlóképen változás állott be pénztárunk kezelője személyében is. Czanyuga József társ. pénztárnok, ki e tisztet tíz esztendőn keresztűl nagy pontossággal és lelkiismeretességgel látta el, előhaladott koránál fogva ez állásáról lemondani volt kénytelen. Helyébe a választmány Tóth Árpád 197évdíjas tagot választotta a társaság pénztárnokává. A pénztár átvétele és átadása, pontos vizsgálat mellett megtörténvén, a választmány örömmel ragadta meg az alkalmat, hogy Czanyuga József úr iránt évek hosszú során át kifejtett buzgó és odaadó működéseért elismerésének és köszönetének adjon kifejezést.
Választmányunk sora is kiegészítést nyert Barabás Samu és Dr. Boncz Ödön tagtársaink megválasztása által; s így társaságunk vezető köreiben részben megújulva bizalommal nézhet jövendő munkássága elé.
A társaság anyagi ügyeit illetőleg a pénztárnoki kimutatásra utalva, bevégzem hosszúra nyult jelentésemet. Tíz esztendős mult áll már mögöttünk; lehet, hogy akadnak olyanok, kik ennyi idő alatt több munkásságot, több kiadványt vártak társaságunktól, de ezek nem veszik tekintetbe, hogy több eredmény létrehozásához a szellemi erőkön kívül több anyagi eszközre is van szükség; a munkásságnak kiszélesítése, kellő alap nélkül, melyre bizton támaszkodhatunk, koczkáztatná társulatunk jövőjét, melyet fennállásunk első tíz esztendejében minden módon biztosítani kellett. Adja az ég, hogy az, kinek a második tíz esztendő eltelte után szerencséje lesz e helyről a társaság működését vázolnia, a M. Heraldikai és Genealogiai Társaság nagyobb fokú tevékenységéről, az álala létrehozott munkák és tudományos eredmények hosszú soráról, és úgy szellemi, mint anyagi tekintetben a legnagyobb virágzásról adhasson számot.
Fejérpataky László társ. titkár
