A Jekelfalussy család ősei. (Egy oklevél-melléklettel.)
A Jekelfalussy család ősei.
(Egy oklevél-melléklettel.)
(Egy oklevél-melléklettel.)
Köztudomású dolog, hogy hazánk igen sok vidéke legelső kultúráját az Árpád korszakban bevándorlott szászoknak köszönheti, a kik a rengeteg erdőségek irtogatásához fogván, a szó valódi értelmében úttörői voltak a civilisatiónak. Szántották, vetették az erdők irtásait, nemes érczet kutattak a föld gyomrában s alkalmas helyeken telepet, falvakat építvén, régi hazájuk szokása és törvényei szerint községeket alkottak, megvetvén alapját a királyaink bőkezűsége folytán csakhamar virágzásnak indult városi vagy polgári rendnek. Az uralkodók sok szép kiváltsággal és szabadalommal ruházták fel őket, és helyzetük bizonyos tekintetben még előnyösebb volt a kis birtokos szabad emberek helyzeténél. Saját határaik között maguk intézték sorsukat, a hatalmaskodó szomszédok ellen pedig, ha esetleg a király nem volt képes őket megvédelmezni, egyesült erővel szállottak síkra. – Szorgalmuk, igyekezetük tagadhatlanúl hasznára volt az országnak, de gyarapodtak is szemlátomást és fontosságukat érezve, egyetlen alkalmat sem mulasztottak el, hogy kiváltságos helyzetüknek mennél szilárdabb alapot teremtsenek.
Mindazonáltal az úgynevezett harmadik rend csak mint testület jött számba s a mennyi tekintélylyel és súlylyal birt a polgárság, mikor communitást alkotott, ép annyi megaláztatásban részesült a civis a város falain kívűl. Pénze, vagyona, gazdagsága daczára lépten-nyomon éreznie kellett, hogy ő magában véve alig több a semminél és jogos ambitiója esküdt polgárságig vagy legfeljebb városi biróságig terjedhet.
Az önállóságra való törekvés pedig együtt születik az emberrel; érdekhiúság és becsvágy az emberi cselekvésnek ezer esztendő előtt is ép oly fontos motivumai voltak, mint jelenleg, csak a környezet s a viszonyok változtak. A fölgazdagodott civis időmúltával független, szabad birtokos akart lenni, hogy az országos nemesekkel mindenben egyenlőnek tekintessék.
Igyekezett tehát valami érdemet szerezni magának én ha a szerencse kedvezett, jutalmúl földet kért a királytól, vagy donatiót, egyik másik megszorúlt nemes embertől vásárolt birtokára. – De az Árpádok korában ez a mód még nem igen járta. Volt lakatlan föld, igaz, elég, főképen erdő, és a király örömest elajándékozgatott benne, csakhogy valami haszna forduljon. Az adományban részesülő polgárnak pedig mindég kiváló gondja volt arra, hogy a birtokkal együtt személyét is fölszabadíthassa az illető község hatósága alól s ekkép a statutió megtörténtével tüstént nemessé lett, maradékai pedig egy pár emberöltő múlva szívvel lélekkel magyarokká váltak. Hány előkelő család él még napjainkban is, melynek ősei idegen származású városi polgárok voltak?
A Jekelfalussyak 600 esztendős családfájának törzsöke is idegen földben gyökerezik. Hekkul, helyesebben Jekul vagy Jekel, a kitől szakadatlan összefüggésben jő le a család a mai napig s ki a keresztségben valószínűleg Jakab nevet kapott,* az Árpád-korszak vége felé gölniczbányai polgár, tehát szepesi szász volt, és úgylátszik azok közé az önállóságra törekvő emberek közé tartozott, kikről fentebb szólottunk. Látván ugyanis, hogy a város közelében elterülő királyi erdőséget nagy járó földön senki se míveli s csak valami remeték tartózkodnak rajta, IV. László királytól fölkérte azt magának, hogy benépesítse és területén falut építsen. A bölcs fejedelem pedig, meggondolván, hogy a kietlen erdőségből úgy sincsen semmi haszna,* hajlott kérésére, s 1284 augusztus 1-én kiállíttatta azon szép donatiós levelet, melynek hű másolatát mellékletünk tünteti elő.
Jekul igen gyakran előforduló név a német ajkú városi polgárok között, s az a körülmény, hogy a mi Jekulunk fiai bizonyos Jákóréte nevű földet örököltek atyjuktól, s hogy említett Jekul fia és unokája Jakab volt, föltevésünket megerősíteni látszik.
«considerantesque ipsam silvam esse magis utilem populosam quam desertam». Az adománylevelet kiadta Fejér Cod. Dipl. tom V vol. III. p. 246.
Kun László oklevele tisztán birtokadományozás s a mennyiben a donatió városi polgár javára történik, implicite magában foglalja ugyan a nemesítés tényét, de arról, hogy Jekul Gölniczbánya jurisdictiója alól fölmentetett volna, egyetlen szóval se emlékezik. Ez minden esetre meglepő, legalább is szokatlan dolog, azonban ne építsünk rá semmit. A családi levéltár ugyanis László egy korábbi keletű adományának másolatát őrizte meg számunkra, melyből megtudjuk, hogy Jekul comes 1282-ben Gölniczbányától a Hernádig terjedő s a Szepesről Krompachra vezető úttal határos erdőséget kapta donatióba, hogy azt az országos nemesekéhez hasonló joggal és szabadsággal birhassa.* Kitűnik továbbá az adománylevélből, hogy a király ez alkalommal Jekult és a birtokán megtelepedő embereket Gölniczbánya hatalma alól teljesen fölszabadította. Minthogy tehát az exemptió s a formalis nemesi rangra való emelés már ekkor megtörtént, annak ismétlésére többé nem volt szükség.
«eo modo eaque libertate sicut nobiles regni nostri possessiones tenere et habere consveverunt».
202Feltünő ugyan, hogy a nobilisatió után két esztendő múlva még mindig gölniczbányai civisnek mondja őt a király, de ez a körülmény – a mennyiben a személyazonosságban s az 1282-iki donatió valóságában nem kételkedhetünk – szerintünk legfeljebb csak azt bizonyítja, hogy Jekul 1284-ben még a városban lakott (nem is olyan könnyen ment az a telepítés) s az adományozott jószág tényleges birodalmába, szóval nemesi jogaiba csak későbben lépett.*
Az adománylevél csak egyszerű másolatban maradt fent: «Datum per manus discreti viri magistri Bartholomei aule nostre vicecancellarii dilecti et fidelis nostri anno domini 1282, regni autem nostri anno decimo». Megvan három-négy példányban is, legrégibb átirata pedig 1313-ból származik; a pörökben gyakran hivatkoznak reá, határjáró levelekben többször átírták, a benne foglalt tények valóságához tehát kétség nem férhet.
1313-ban még életben s a szepesi káptalanban találjuk őt. Vele van három fia, Jakab, Máté és Domokos, kiknek beleegyezésével a Hernád mellett elterülő birtokának egy részét Miklós comesnek, a Zsigray-család ősének örök áron eladja. Nagy darab föld lehetett, mert 150 márkát kapott érte, de maradt azért neki is elég. Ez alkalommal Gölniczi Miklós fiának nevezi magát s az oklevelek többé nem emlékeznek róla.*
L. a Jekelfalussy család letéteményét az Országos Levéltárban.
Kun Lászlónak tett igéretét híven teljesítette. A kietlen erdőség helyén csakhamar falu emelkedett, mely alapítójának emlékét évszázadokon keresztül fenntartotta. Jekelfalvát (villa Jekel) rövid idő múlva Szent Margita, majd Koysfalva követte, fényesen tanuskodván a Jekelfalussy ősök szorgalma és munkássága felől.
Három fiában a család ugyanannyi ágra szakadt.
Jakab, a legidősebb fiú 1341-ben már meghalt, mert özvegye Perinni Mária 1342 január 2-án a szepesi káptalanban megjelenvén, azon panaszkodott, hogy férje testvérei Máté és Domokos, bizonyos Jákóréte nevű földet áruba bocsátottak, holott az fiát Lőrinczet és ennek testvérét Jakabot illeti, a ki férjének első házasságából származott.*
«domina Marus filia Perinni de villa Perinni relicte Jacobi filii Jekul» Anjou Okmánytár IV. k. 181. l.
Máté és Domokos úgyszólván egész életüket a gölniczbányai polgárokkal perlekedve töltötték el. De nem pör volt az, nem is közönséges határvillongás, hanem valóságos önvédelmi harcz, mely egy századon keresztűl szakadatlanúl tartott, míg végre a király tekintélye helyreállította a békét az egymást halálból gyűlölő felek között.
Mert a hatalmuk és gazdagságukban elbizakodott civisek, a kik egyik kiváltságot a másik után szerezték maguknak s a megyétől és a szepesi városoktól függetlenűl intézték sorsukat,* sohasem tudták megbocsátani egykori polgártársuk ivadékainak, hogy atyjuk a város határából nagy területet elszakított s megvetvén a tisztes polgári rendet, önálló birtokossá, magyar nemessé lett. Mikor pedig tapasztalták, hogy az anyavárostól hűtlenűl elszakadt Jekul fiai a maguk emberségéből is boldogulnak s látniok kellett, hogy a nemrég lakatlan földön virágzó falvak emelkednek: megszállotta őket az irigység ördöge és minden követ megmozgattak, hogy a testvérek birtokát visszafoglalván, jobbágyaikat alattvalóikká tegyék. – IV. László levele azonban megvédelmezte Jekul maradékait minden jogtalan háborgatók ellen, a törvény rendes útja tehát el volt zárva a polgárok előtt. Ez a körülmény pedig csak még inkább fokozta gyűlöletüket s minden alkalmat fölhasználtak arra, hogy szomszédjaiknak kárt okozzanak és munkásságuk gyümölcsét semmivé tegyék.
Dr. Csánki Dezső: Magyarország történeti földrajza I. k. 246.
Gondolhatjuk, hogy a visszatorlás sem maradt el s talán mert volt alkalmuk tapasztalni, hogy a nemes urak jobban értenek a kardforgatáshoz, mint ők, szövetségre léptek a szomolnoki polgárokkal s úgy látszik nem is volt más czéljuk, mint hogy Jekul maradékait szomszédságukból végkép elüldözzék.
Máté és Domokos már 1344-ben panaszkodnak I. Lajos király előtt, hogy a szomolnoki és a gölniczbányai polgárok, fölfegyverkezve nagy erővel Jekelfalvára rontottak és két malmukat felgyujtván nekik ezáltal 200 márka kárt okoznak.* Később pedig arról értesülünk, hogy Domokos lakóházára támadván, a szekrényeket feltörték s arany ezüst művekkel s egyéb ingóságokkal együtt az ott talált okleveleket is elrabolták stb. A koysfalvi, szentmargitai és jekelfalvi jobbágyok sohasem érezhették magukat biztonságban tőlük. Üldözték, kergették őket s ha közel kaphatták, keményen megsarczolták a jámborokat, követelvén, hogy földbért (terragium) fizessenek, melynek fejében csak 1375-ben 300 frt értékű lábas marhájokat hajtották el, más alkalommal pedig a malmok jövedelmét foglalták le. A hatalmaskodásokból támadt pör folyamán rendszerint azzal védekeztek, hogy Jekul maradékai csak jogbitorlók s az általuk benépesített föld Gölniczbánya határához tartozik.*
Hazai Okmánytár VII. k. 399. l.
L. családi levéltárt. Továbbá Fejér Cod. Dipl. IX. vol. V. 80.
Mikor azonban bizonyításra került a sor, 203okleveleik fölmutatását egyik terminusról a másikra halasztották és úgylátszik, hogy időközben kiegyeztek a károsultakkal, vagy elsimították jó módjával a dolgot, mert nincs nyoma, hogy valamikor marasztaló itéletet hoztak volna ellenük.* Ennek pedig valószinűleg az volt az oka, hogy illetékes birájuk, a királyi tárnokmester, többnyire pártjukat fogta, mert az uralkodók a főbányavárosok polgárait mindig különös kegyelmükben részesítették.
U. o. 211–213.
És a Jekelfalussyak – a XIV. század derekán már rendszerint «de Jekelfalva» neveztetnek – a helyett, hogy e nehéz napokban összetartottak volna: igaz magyar nemesek példájára egymásközt is torzsalkodtak. Jekul fiai közül Mátét még 1371-ben is életben találjuk, mikor azzal vádolta unokaöcscsét Lőrinczet, hogy két lovát s egyéb ingóságait elrabolta, úgy hogy ennek tisztitó esküt kellett tenni ártatlansága bizonyítására.* De az ellenségeskedés apáról fiura szállott. Lajos király 1382-ben megparancsolta Szepes vármegye ispánjainak, hogy Jekelfalvi Miklóst és Lőrinczet személyükben és javaikban védelmezzék, különösen pedig Jekelfalvi Péter ellen (Máté fia), a ki legnagyobb ellenségük.*
U. o. IX. vol. IV. 351.
U. o. IX. vol. V. 592.
Az Anjou korszak végén a Jekelfalussyak napja is felderűlt. Miklóst és Lőrinczet Erzsébet királyné már 1385-ben személyes pártfogása alá vette; majd a török ellen vívott harczokban szereztek maguknak érdemeket, úgyhogy nemsokára Zsigmond király kegyelme is feléjük fordult.* A gölniczbányai polgárok még mindig gyűlölték és tehetségük szerint károsították, bosszantották őket, de vakmerőségük jóval alább hagyott s mikor Lőrincz fiai János és Miklós az 1422-ik év folyamán Jekelfalvára, Szent-Margitára és Koys praediumra Zsigmond királytól nova donatiót kaptak, végre is be kellett látniok a civiseknek, hogy Jekul ivadékainak kitartása győzedelmeskedett felettük. Megadták tehát magukat s a birtokba iktatás alkalmával még csak nem is tiltakoztak.*
U. o. IX. vol. I. 211 és vol. II. 48.
Az adománylevél kelt Pozsonyban, 1422. decz. 27. Családi levéltár.
A Jekelfalussy család leszármazásáról Nagy Iván alapvető munkájában csak töredékes följegyzéseket találunk. Nem szemrehányásképen mondjuk; érdemes tudósunk megtette, a mi tőle telt s az akkori irodalmi viszonyok között többre alig lett volna képes valaki. Czélszerűnek itéltük tehát nehány nemzedéken keresztül összeállítani a genealogiát, hogy ez által a további kutatásokhoz biztos alapot szolgáltassunk.
Miklós. Hekkul (comes Jekul) 1282–1313 gölinczbányai polgár, nemességszerző. Jakab 1313–1341. 1. – 2. Perinni Mária. Máté 1313–1371. Domokos 1313–1365. II. Miklós † 1371. Péter 1382. III. Miklós 1377–1392. 1-től II. Jakab 1341. 2-tól Lőrincz dictus Fyas de Jekulfalva. 1341–1398. László 1392. János 1392. Miklós 1392–1425. Jekelfalvára uj adományt szerez. Péter 1392. János (Jankó) donatarius 1392–1422.
Jekul fiai közül Máténak és Domokosnak úgylátszik már a XIV. század végén magvuk szakadt s egyedül Jakab terjesztette tovább nemzedékét. A manapság virágzó Jekelfalussy család egyenes őse Lőrincz, illetőleg a Zsigmond királytól nova donatiót szerző IV. Miklós volt.
Dr. KOMÁROMY ANDRÁS.
