Dr. Bojničić Iván: Series nobilium, quorum, litterae armales in general. congregationibus regnorum Croatiae, Slavoniae et Dalmati…
Dr. Bojničić Iván: Series nobilium, quorum, litterae armales in general. congregationibus regnorum Croatiae, Slavoniae et Dalmatiae publicatae et acceptatae sunt.
Az előttünk fekvő könyvecske három nyelvű: latin, német és horvát czímlappal jelent meg. Az előszó horvát és német nyelven van írva, maga a szöveg latin, melyet horvát jegyzetek kísérnek. Nyelv tekintetében tehát eléggé változatos. A magyar nyelvet mindazáltal szívesebben láttuk volna a német helyett, nem követelőzésből – a mihez jogunk nincs – hanem egyszerűen azért, mert a társországok nemessége mégis csak közelebbről érdekel bennünket magyarokat, mint akár Ausztria, akár a nagy német birodalom lakosait. Hiszen azt a szerző is elismeri, hogy Horvát-Szlavon-Dalmát országokban a magyar nemesség «einzig und allein gesetzlich anerkannt ist». A magyar nemességgel szemben elenyésző csekélység lehet az az «einheimischer Uradel», melyet a szerző röviden odavetőleg szembe állít, a nélkül, hogy ezzel a benszülött ősnemességgel – ha röviden is – megismertetne. Pedig szeretnők azt ismerni, mert eddigelé külön horvát nemesség létezéséről nincs tudomásunk sem a jelenben, sem a legrégibb multban. S ha a horvát orsz. levéltár érdemes igazgatója elismeri, hogy a birtokadományos és czímerleveles, a fő- és köznemesség közt jog szerint semmi különbség sincs: el kell ismernie, hogy nincs különbség a magyar és horvát nemesség közt se, lévén valamennyi «membra sacrae regni Hungariae coronae».
Ennél meglepőbb állítása Bojničić úrnak s erre maga is nagy súlyt helyez, hogy «das kroatische Indigenat war keineswegs mit dem ungarischen identisch, sondern musste separat erworben werden». Ez az állítás a specialis horvát közjognak egy eleddig ismeretlen fejezetét tartalmazza. Ujsága vonz és ingerel bennünket. Szeretnénk vele tisztában lenni. De a szerző megelégszik egy pár találomra felhozott példával s általánosságban homályban hagy. Min alapul az a horvát indigenatus, mely törvényekben gyökerezik, mik a megszerzéséhez elengedhetetlenül szükséges kellékek? A magyar indigenatust nemcsak százados gyakorlat, hanem torvények is szabályozzák, különösen pedig az 1550: 77. t.-cz. A magyar indigenatus megszerzésének kellékei általánosan ismert dolgok. De vajjon ismeretesek-e a horvát indigenatusé? Az előttünk fekvő munkából annyit látunk, hogy egyesek, mint br. Muskon János Herbart, gr. Strasoldo János Mátyás, Porta zágrábi tanácsnok, tényleg horvát indigenák voltak, a nélkül, hogy a magyar indigenatust valaha megszerezték volna. De szórványos esetekből lehet-e határozott elvet alkotni? Nem játszhatott-e közre egy s más hatás, a miért egy kis szabálytalanságot el kellett nézni? Herberstein János József gr. például véletlenül nem azért kapta-e meg a horvát külön indigenatust, mert Horvátország és a tengerpart főkapitánya volt? S ha tényleg létezett külön horvát honfiúság: mióta létezik, ki adományozta miben gyökerezett, mik voltak kellékei? Alig hihetjük – a mint Bojničić állítja – hogy elegendő lett volna egy rövidke száraz bejegyzés az országgyűlési naplóba, mely csak annyit mond, hogy: «dominus N. N. deposito in facie regni solito et solemni juramento, ipse suique haeredes et posteritates utriusque sexus in indigenas recepti sunt». Ilyen bejegyzés megjárta valamely nemeslevél vagy rangemelési diploma közhírré tételéről, de indgenatus érvényességéhez aligha volt elegendő. Talán nem csalódunk, mikor azt állítjuk, hogy ez az indigenatus alig egyéb, mint a honfiúsításnak az a hallgatólagos fajtája, a melyet egyszerűnek nevezünk.
Lehet, hogy nincs igazunk, de tévedésünket mentse ki az, hogy kellő felvilágosítást Bojničić úr könyvéből nem nyertünk. Mindenesetre munkája becsét nagyban emeli a szerző, ha ezt a kérdést tisztázza vala. Addig pedig – megbocsásson – nem osztozhatunk abbeli felfogásában, hogy a társországokban élő, de azok külön indigenatusát meg nem szerzett főurak nem gyakorolhatják nemesi jogaikat, sőt jogosan még a titulusokat se használhatják.
A nemesleveleket és rangemelési diplomákat Horvátországban – épen mint Erdélyben – jobbára az országgyűlésen szokták volt kihirdetni. A publicatio megtörténtét aztán bejegyezték az országgyűlési naplóba. Ilyen napló 1557-től 1831-ig 12 vaskos kötet őriztetik a horvát orsz. levéltárban. Az ezekből gondosan kiböngészett adatokat tartalmazza B. jelen munkája. Betűrendben adja a publikáltatók nevét, utána tevén a publikálás idejét s megjelölvén a napló kötetének a számát s lapját, a hol a bejegyzés foglaltatik. Belátjuk, hogy a szerző a maga szempontjából a közlésben más módot nem követhetett. Mindamellett kénytelenek vagyunk bevallani, hogy a használhatóságot megnehezíti az, hogy a publikálás megtörténtébő1 a kiváltságlevél keltét és szerzőjét meg nem állapíthatjuk. 48Növeli a jelen esetben a nehézséget még az is, hogy míg Magyarországon és Erdélyben a privilegialis levelek közhírré tétele – miként tudva van – záros határidőhöz volt kötve, minek elmulasztása azok érvényességét veszélyeztette: addig Horvátországban az oklevél keletkezése és kihirdetése közt nem esztendő, hanem olykor évtizedek is elteltek. A két dátum közti nagy különbség néha abban leli magyarázatát, hogy a kiváltságlevél tulajdonosa csak később telepedett át Magyarországból a társországokba.
A szerző maga is érezte könyvének ezen hiányosságát s azért, a hol szerét tehette jegyzetben feltüntette a kiváltságlevél expeditiójának idejét s első szerzőjének nevét; a mire nagy segítségére volt a m. kir. Orsz. Levéltárban őrzött királyi könyvekről Illésy és Pettkó által nem rég kiadott jegyzék. Persze ebből a jegyzékből is – maguk a kiadók is bevallják – sok privilegialis levél hiányzik, azért nincs mit csodálkozni azon, hogy a horvát gyűléseken publikált leveleknek kilencz tízedrésze nincs meg benne.
Különben teljességgel a Bojničić jegyzéke se dicsekedhetik. Csak egynéhányat sorolok fel azokból az armalisokból, melyek a szóban forgó munkában nem foglaltatnak, jóllehet a horvát gyűléseken publikáltattak, mint például: Bassura 1700. Bereczk 1616. Burdak 1631. Czvatonivich 1628. Gallyuf Jakabé nemcsak 1687-ben, hanem a szerzés évében, 1614-ben is publikáltatott. Gorianzki 1620. Kozich de Jerebich 1582. Krisanich 1632. A Bojničićnál levő három Kovachich közt nem találom az 1620 máj. 7-én megnemesített K. Jánost. Rovinsnyak 1627. Ligher 1637. Sztanisa, Likovich alias Gubin és Kuhtich társszerzők 1609. Variachich János nemeslevele már 1641 aug. 27-én publikáltatott, társszerzőjének Juraich Istvánnak a nevét szintén hasztalan keressük B. könyvében.
Egyébként Bojničić úr hasznos dolgot cselekedett, mikor könyvét – melynek becsét még 64 családnak, habár töredékes genealogiája is emeli – közrebocsátotta s művét, mint hézagpótlót, a szakirodalomban örömmel üdvözöljük.
-y - s.
