A SISAKDISZEK ÉS EGY KÖZÉPKORI MAGYAR SISAKCZIMER. (Szines melléklettel és a szöveg közt négy ábrával.)
105A SISAKDISZEK ÉS EGY KÖZÉPKORI MAGYAR SISAKCZIMER.
(Szines melléklettel és a szöveg közt négy ábrával.)
(Szines melléklettel és a szöveg közt négy ábrával.)
Henszlmann Imre Magyarország csucsives stylü műemlékei czimü munkájában a soproni benczések templomát is leirván, elmondja, hogy a templom karzatának közepére egy bőrből készült, festett pajzs van alkalmazva, melynek használt voltára mutatnak a hátsó részen levő karpántok. «Az elypticus pajzs színe a feketére vonuló sötétszürke gyász-szin; e pajzson látjuk a tulajdonképi régi monor czimer-pajzsot s ezen zöld hármas hegyen a ballagó kecskét, feje és nyaka fekete, többi teste aranyos, szarva vörös, a pajzs alapja ezüst. E fölött a csuporsisak alja ezüst, felső részét az előbbihez hasonló szinü növekedő (előláb nélküli) kecske teszi, még pedig sisakdíszként; a sisaktakaró, melybe végződik, szintén fekete és aranyos. Hasonló ehhez a harmadik, az elypticus pajzson megjelenő harmadik kecskefej, mely arany galléros takaróval van betakarva, lehajlott elhelyezése mintegy az alkalomhoz mért gyászt fejez ki.»
E leiráshoz Henszlmann az itt látható ábrát mellékeli.
Legkevésbbé sem csodálandó, hogy ez a rajz és leirás heraldikusainknak fel nem tünt. Mindenki azt hihette, hogy az egész, ugy a mint az ábrán látható, rá van valami emléktáblára festve, s nem régibb a XVII. század közepénél.
Valószinüleg az én figyelmemet is elkerülte volna, ha egy ízben Hefner-Alteneck nagy munkáját a Trachten, Kunstwerke und Geräthschaften III. kötetét forgatván, meg nem látom a kreglingeni templom Hohenlohe-czimereinek ábráit. A három, teljesen egyforma, hosszas négyszögű, csucsbamenő pajzs középsőjén ezüst egyszarvu fővel diszitett sisak, a két szélsőn pedig a sisakon levőhöz hasonló egyszarvu fők foglalnak helyet. A rajz és a leírás minden kétséget kizárólag mutatják, hogy ugy a sisak, mint a három egyszarvu fő plasztikus, bőrből készült, s a két fő valódi középkori sisakdisz. Ezeknek a sisakdiszeknek formája s állása anynyira hasonló a Henszlmann közölte rajz kecskefőjéhez, hogy megpillantásukkor rögtön eszembe ötlött: hátha a soproni halotti pajzsra is valódi, középkori sisakdisz van erősitve?
106Ettől fogva nem volt nyugtom, mig a soproni sisakdiszt meg nem láttam. A legközelebbi alkalommal Sopronba utaztam, hol is első dolgom volt a benczések kis, de pompás gothikus architekturáju templomát meglátogatni. A templomba lépve, az első pillantás meggyőzött arról, hogy reményeim nem csaltak meg s a karzatra erősitett temetési pajzson egy valódi, plasztikus sisakdisz van.
A házfőnök, főtisztelendő Lóskay Fidél ur kitünő szivességgel, melyért ez uton is kifejezem hálás köszönetemet, megengedte ugy a pajzs mint a sisakdisz levételét s igy alkalmam nyilt ezen páratlan emlék pontos megvizsgálására és lerajzolására.
* * *
A heraldika legkiválóbb ismerői megegyeznek abban, hogy a czimer, középkori értelemben véve, egy alaptól, kerettől független jelvény, nem pedig jelvénynyel ellátott pajzs, mint azt a régibb iskola hivei vallották. Megerősitik ezt az elvet első sorban az emlékek, nevezetesen a pecsétek, melyeken a pecsét mezejére helyezett czimerek megelőzik a pajzsra tett czimereket, nemkülönben az irók is, köztük a legrégibb heraldikus Bartolus de Saxoferrato, kik mindig a pajzson, sisakon, vérten, zászlón stb. levő czimerről beszélnek.
Kétségtelen azonban, hogy alig nehány évtizeddel a czimerek szokásbajötte után már mutatkoznak a czimerrel ellátott pajzsok is, s körülbelül a XII. század utolsó évtizede óta általánossá válik a pajzsczimerek használata. Pecséteken, könyvillusztrácziókon, sirköveken a lovagok rendszerint czimeres-pajzszsal ábrázoltatnak, a miből világos, hogy a pajzs a czimernek kedvelt, sőt majdnem kizárólagos helyéül tekintetik.
Ez a szokás két okra vezethető vissza. Egyik a czimer azon sajátságában rejlik, miszerint tulajdonosának eredetét, családi hovátartozandóságát vagy személyét megmutatja, mintegy hitelesiti, pótolva a középkorban szokatlan családnevet, mely sajátság miatt különösen ruhán és fegyveren ismertető jelül viselték. A XII–XIII. századi fegyverzeten pedig mondhatni az egyedüli hely, a hová a czimert alkalmazni lehetett, a pajzs volt. A másik ok a pajzsnak, különlegesen pedig a lovasság által használt csucsives (normann) pajzsnak, mint kizárólag lovagot megillető fegyverdarabnak, nemesi, lovagi jelvényül való használata.
Állitásunkat számos példa igazolja. Maga az, hogy czimert csak csucsos, lovassági pajzson találunk, de soha a nem nemesekből, jobbágyokból, szolgákból álló gyalogseregek kerek pajzsain, mutatja, hogy a lovas pajzsnak valamely symbolikus jelentése volt. A pajzs ezen karakterizáló voltából folyik, hogy még aránylag késői időből is van emlék, a melyen a nemes, nem hadi öltözetben, de pajzszsal, még pedig czimertelen pajzszsal ábrázoltatik. A számos ilyen fajtáju pecsétképről nem is szólva, csak azon pompás siremléket hozzuk fel, a mely a pegaui Lőrincz-templomban az 1124-ben elhunyt Groitschi Vilmos gróf emlékére állittatott.* A XIII. századból származó sirkövön a gróf teljes nagyságban látható. Feje fedetlen, testén drágaköves, majd bokáig érő köntös, vállán palást, pánczélnak az egész alakon semmi nyoma; bal kezében tartja a csiszolt kövekkel és ékes verettel czifrázott de czimertelen hadipajzsot, jobbjában pedig a zászlót. Ez utóbbi hübéruri, a pajzs pedig lovagi rangjának jelölésére szolgál. Nem hagyhatjuk megemlitetlenül azon érdekes pecsétet sem, a melyet Demay közöl, (Inventaire des Sceaux de la Flandre. Paris, 1873. Nro. 962.) s mely állitásunk mellett a legerősebb bizonyiték. A pecsét Mainsendeé, Gommegniesi Gobert nejéé volt. Kerek, mezejére egy veretes, de czimertelen pajzs van téve, e fölött pedig az urnő lóháton ülő alakja látható.
1 Gerlach und Bösch. Todtenschilder und Grabsteine (Bécs, 1896.) 13. tábla.
A pajzs ezen rangjelző voltára mutatnak a legrégibb városi és polgári pecsétek is, melyeken a czimer mindig a pecsétmezőre van helyezve.
Idővel azonban kezdték a nem-nemesek is használni a lovagi pajzsot czimerük alapjául. Részben, mert ők is lovassági szolgálatot teljesitvén (például mint valamely város őrserege) tényleg viselték a lovas-pajzsot, részben, mivel mind több-több, a lovagi jelvények viselésére 107jogosult nemes telepedett le a városokban s mintegy bevitte oly módon a polgárság közé azok használatát. A XIV. század elején már egész közönségessé válnak a pajzsczimeres polgári pecsétek és sírkövek. Ujabb megkülönböztető jelről kellett tehát gondoskodni s ilyenül legalkalmasabb volt a sisak, még pedig ennek azon fajtája, melyet kizárólag a nemesek viseltek: a fazéksisak.
A fazék- vagy, mint sokan nevezik, a csöbörsisak egy vékony pléhből készült s csak az arczrészen megerősitett fejfedő, melyet a lánczszövetü csuklyára, vagy a később e helyett használt vassüvegre boritottak. Czélja, hogy az arczot a lándzsadöfés ellen megvédje, s csak azóta van divatban, mióta a lándzsatörés szokásba jött. Ez pedig a XIII. század elején történt s összefügg a tornáknak ugyanezen korba eső végleges kifejlődésével. Még a bayeuxi szőnyegen könnyü, hajitó-lándzsákat látunk, a hadban később is ilyeneket hordtak, de legtöbbnyire csak kardot. A hitelesség tekintetében minden XIV. századi kéziratot felülmuló Codex Balduineus csataképein kizárólag karddal harczolnak a lovagok. A hónalj alá szoritott lándzsának különben is csak az első rohamnál lehetett volna hasznát venni; a mint a csapatok összegabalyodtak, a lándzsát el kellett dobni. Valószinünek tartjuk tehát, hogy a speciálisan tornákon divott lándzsatöréshez való fazéksisak is különösen torna-fegyver.
Mint torna-fegyver pedig kizárólag nemesek által viselhető, miért is eleinte csak második, később, a cimerpajzs közönségessé válása után, első helyet foglal el a lovasság jelvényei között. Ezt az első, kiváltságos helyet a tornasisak részben még azután is megtartja, midőn a pajzsczimerek ujra divatba jönnek, ugyszólván a legujabb időkig, mert minősége, állása és diszitésmódja szerint a nemesség rangfokozatainak jelzésére szolgál.
Az első fazéksisakok lovaspecséteken fordulnak elő, s teljesen disztelenek. Nemsokára azután feltünnek az ágakkal, tollakkal és szárnyakkal felczifrázottak, már ezen diszitésük által is elárulva, hogy nem hadi-, hanem tornasisakok.
Általában el van terjedve az a téves nézet, hogy a XIII–XIV. század lovagjai a csatába is felczimerezett sisakokkal indultak, elterjedt pedig ez a miniált kéziratok csataképeiről, a hol gyakorta látni ütközeteket oromdiszes sisaku lovagokkal. Pedig a czimeres sisak tornaviselet, s hadban, ütközetben csak elvétve használtatott. Természetesen sisakok oldalukra festett czimerekkel nem jönnek számba.
A czimernek a sisakon ütközetben csak kétféle czélja lehetett: vagy ismertető jelül, vagy diszül szolgált.
Ilyen ismertető jelre a közembernek nincs szüksége; fegyverzetéről bajtársai ugy is felismerik s nem vágják le ellenség gyanánt. Különben is már kétszáz küzdő lovag közt annyi lenne az egymástól csak aprólékosságokban különböző oroszlán-, sas-, szarv- és szárny-oromdisz, hogy erről valakit felismerni alig lehetne. A vezéreknek inkább illik és szükséges ilyesféle jelvényt vagy ismertetőjelt hordani, valószinü, hogy csakis ezek hordtak czimeres sisakot háboruban; de csakis háboruban, nem ütközetben, a hol ők is szivesen letették, mert a könnyen felismerhető vezér kétszerannyi veszélynek volt kitéve, mint más. Ott van rá a példa a Képes Krónikában. Károly Róbert «mutaverat armorum suorum insignia, quibus induerat Desev» a kit aztán agyon is vertek az oláhok a király képében. A szöveghez illő képen világosan látható a mint a czimeres sisaku Dezső elesik, a czimertelen (de felismerhetés kedvéért koronás) vassüvegü király pedig menekül. Tehát a király, a kinek az egész seregben egyedül volt czimeres sisakja, azt hű vitéze czimertelen vassüvegével cserélte el.
Komolyan, életre-halálra oromdiszes sisakban nem is lehetett volna. verekedni. Már a fazéksisak, rátéve a csak az arczot szabadon hagyó, láncz-nyakvédős vassüvegre, annyira kényelmetlen, oly igen akadályozza a hallást és látást, hogy el sem lehet képzelni, miként küzdhetett az ily módon megbénitott vitéz. Bizonyos, hogy a hadi sisakok sokkal kisebbek voltak a tornákon használtaknál, kevesen is viselték őket, de még igy is hajlandók vagyunk azt hinni, hogy az ütközet elején ki-ki sietett azt letenni. Hátha már most a sulyos és kényelmetlen sisakra ráerősitettek egy pár hatalmas ökörszarvat, lebegő sasszárnypárt, félméteres állati vagy emberi tagot, csörgős állványokat stb. 108stb.? képtelenség lett volna karddal, csákánynyal viaskodni; ha a lovag egy tisztességes csapást akart mérni, saját sisakdiszébe kellett fegyverének megakadni, s ha a sisakot ily módon félrebillentette a fején, vagy a kardját megfogta a sisakján diszelgő szarvasagancs, akkor el volt veszve, védtelenül állt ellenfelével szemben.
Állitásunk mellett szólnak a kódexek csataképei is. A már emlitett Balduineumban csak a vezéreknek van diszitetlen fazéksisakjuk, a többiek a vassüveg fölött vagy semmit sem, vagy széles karimáju vaskalapokat és csőrös arczvértü sisakokat viselnek. A Képes Krónikában csak a királyon látunk czimeres fazéksisakot. De ennek és más kéziratok képein látható czimeres sisakoknak ugyanolyan jelentősége van, mint a királyok koronáinak, melyet a középkor naiv ábrázolása szerint még az ágyban is viselnek. Mindkettő, korona és czimer arra szolgál, hogy az egyforma öltözetü alakok közül kiismerhetők legyenek azok, a kikről a szöveg névszerint is emlékezik.
A németek, igen helyesen, czimerszerünek (wappenmässig) nevezik azokat a pajzsokat és sisakokat, a melyekre a czimerek ráillenek s a melyek czimeresen használtattak. Mi a sisakokra nézve azt is kimondhatónak véljük, hogy csakis a tornákon viselt sisakok nevezhetők czimerszerüeknek, mert a czimeres sisak kizárólag tornákon szerepelt:
Lássuk mármost röviden a czimerszerü sisakok és a sisakdiszek fejlődését.
A legrégibb czimeres sisakok a lapos tetejü fazéksisakok; előrészük domboru, alkalmazkodik az arcz alakjához, középen s néha a szemnyilások körül erős érczpánttal vannak ellátva. A menynyire a pecsétek és képek mutatják (mert eredeti tudtomra nem maradt fenn), nem voltak nagyok s nem értek le a vállakig. Ezek a sisakok valójában nem egyebek, mint orrvédő helyett arczvérttel ellátott s meglapitott tetejü vassüvegek (bassinet). Heraldikai diszitésük rendszerint a szines csikokkal való befestésben állott; nem ritkán oldalukra volt a tulajdonos czimere festve, végre néha kiemelkedő diszszel vannak ellátva, mely diszek közt a fagalyak, szárnyak, tollak, czimeres zászlócskák és táblák (Schirmbretter) játszák a főszerepet. A XIII. század harminczas éveitől kezdve a sisak mind nehézkesebbé, formátlanabbá válik. A könnyü rostélyszerü, átlyuggatott és az arczhoz alkalmazkodó előrész helyett merev, élbe menő s vastag pléhből készült jön szokásba, a melyről könnyebben csuszhatik le a lándzsa vége. Az egész századon keresztül ez a forma marad meg, többféle változatban, de mindinkább nehezebbé, alaktalanabbá válva. A sisak már akkora, hogy nem a fejen, hanem a vállon nyugszik s a fő szabadon mozoghat benne. Még a század elején használt sisakdiszeken meglátni, hogy nagyobbára a sisak tetejére alkalmazott hüvelybe vannak tűrve s onnan bármikor levehetők, de később az enormis nagyságu szarvak s az egész sisakot körülfogó toll- és zászlóbokréták, csengős, szalagos alkotmányok szükségkép rá vannak erősitve a sisakra s igy az ilyen sisakok kizárólag tornán voltak használhatók.
A XIII. század vége felé már erősen szembetünik a torna- és hadisisak közti különbség. A harczjátékokon mindig a régi modoru fazéksisak szerepel, e hadban már csak ritkán és czimertelenül. Gyakori ellenben az arczvértes vassüveg és a vaskalapok több faja. Hefner-Alteneck és Meyerfels szerint a tornasisakok nem ritkán bőrből készültek s csak előrészük volt vaslemezből. Mennyiben van igazuk, adatok hiján megállapitani nem lehet, az általuk felhozott kreglingeni bőrsisak csak temetési jelvénynek látszik. Tény azonban, hogy a gyüjteményekben előforduló fazéksisakok közt alig akad olyan, a melyen a sisakdisz megerősitésére szolgáló nyilások, lyukak vagy pántok volnának láthatók. Én csak egy, a XIII. század végéről vagy a XIV. század elejéről való, ilyen sisakot ismerek, melyet Lincz környékén leltek egy patak medrében s a mely most is az ottani múzeumban őriztetik,* ennek tetején a sisakdisz feltüzésére szolgáló pánt ma is meg van.
1 Hefner-Alteneck. Trachten etc. 163. tábla.
A XIII. század végéig használt sisakdiszeknek mindössze csak annyi közük van a czimertanhoz, hogy egyik-másik később a teljes czimerbe felvétetett, s valódi sisakczimerré vált. Heraldikus oromdiszekül csak azok tekinthetők, a melyek akár a régi czimeralakot vagy annak 109valamely részét, akár pedig egy ujonnan választott czimert plasztikusan ábrázolnak s a melyek a pajzson viselt czimerek minden jogi tulajdonságaival fel vannak ruházva.
Hogy miért kezdték a czimert a tornasisakon hordani, azt már fentebb megmutattuk. A sisak kiszoritja a közönségessé vált pajzsot. Egy ideig a pajzs, kivált pecséteken, alig szerepel; a tornákon a heroldok a sisakczimereket vizsgálják meg a helyesség szempontjából (Helmschau) s az uralkodók sisakczimereket adományoznak. Különösen észlelhető a sisakczimer ilyetén kizárolagossá válása a magyar heraldikában.
A sisakczimerek a régi czifraságokat mihamarább kiszoritják a használatból. A tollak és forgók helyett bőrből formált alakok jelennek meg a tarka szövettakarókkal is diszitett sisakokon. Tisztán csak technikai nehézségek okozták, hogy a czimeralaknak többnyire csak egyes darabját helyezik a sisakra; a középkori ember azonban az ilyen részt rendszerint az egész helyett vette s az «előtörő» vagy «kinövő» sisakdiszeknek egész alak felelt meg a pajzsczimerben.
A XIV. század végén a fazéksisak átalakul csőrsisakká (Stechhelm), a mely a XV. század második felében éri el teljes kifejlődését. A feltüzött oromdiszek ritkává válnak, a csőrsisakra a plasztikus czimer ugy van ráhelyezve, hogy az mintegy a sisak folytatásának látszik. A XV. században szokásba jövő kard- és buzogány- (helyesebben bunkó-) tornához a rendszerint bőr-ből készűlt rostélysisakokat használják. Ezek mindig oromdiszszel voltak ellátva, melyet vivás közben a lovagok leszelni vagy leütni igyekeztek.
A hovatovább álarczosjátékok rangjára süllyedő tornákon a XV. század dereka óta, a czimerek helyett fantasztikus sisakdiszeket kezdenek viselni. Bár a német czimerlevelek szokott kifejezése szerint a czimerek «zu Schimpf und zu Ernst» egyaránt használhatók, mégis sokak előtt visszatetsző lehetett a czimernek tréfás játékok czéljaira való felhasználása. Az ismert czimerek viselése különben sem felelt volna meg a «Mummerey» czéljainak.
A XVI. század első harmadával elmulik a sisakdiszek divatja s a czimer fontos részévé lett oromdiszes tornasisaknak ezentul már csak ábrázolásai használtatnak.
A sisakdiszek készitése a XIV–XV. században a festők munkakörébe tartozott. Ismerjük I. Lajos király udvari czimerkészitőjének nevét, a ki egyik oklevélben cimerariusnak, másikban pictornak neveztetik, s a ki sopronmegyei medvesi birtokos volt.* A cimerarius kétségtelenül sisakdisz-készitőt jelent, a mint hogy Róbert Károly király czimeradományozó oklevelei világosan megmutatják, hogy a czimer szó még az ő idejében cristá-t jelentett.
1 Magyar Történelmi Tár, IX. k. 118. és 120. ll.
A készitésmódról érdekes felvilágositással szolgál a XV. század elején élt Cennino Cennini da Colle di Valdelsa «Trattato della pittura» czimü müve.* Az erről szóló fejezetet forditásban ide iktatjuk.
2 Quellenschriften für Kunstgeschichte, I. kötet. (Bécs, 1888.)
«Tornákhoz és ünnepélyekhez való sisakdiszeket és sisakokat késziteni:
Ha netalán a tornákhoz avagy a felsőbbség által tartatni szokott ünnepségekhez való sisakdiszeket vagy sisakokat kell készitened, ugy először is fehér bőrre van szükséged, de a mely ne készült légyen mással, mint afonyával vagy gubicscsal. Feszitsd ezt ki s rajzold rá a sisakdiszt tetszésed szerint. Rajzolj ily móddal kettőt, varrd őket egymáshoz, de hagyj akkora darabot nyitva, hogy azon át az egészet homokkal tölthesd és egy pálczácskával elegyengethesd. (Itt kimaradt a magától értetődő utasitás, hogy a bőr megnedvesittessék.) Ha ezzel készen vagy, tedd ki több napon át a napra s ha jól megszáradt, szedd ki belőle a homokot s vond be a sisakdiszt a gipszszel való alapozáshoz használt enyvvel kétszer-háromszor. Azután végy durva, enyvvel egybeőrlött gipszet, gyurd egybe kóczczal, hogy körülbelül olyan legyen, mint valami tészta. Ezt a gipszet kezd felrakni s vele mintegy vázlatot késziteni, s emberi vagy állati formát, akár pedig egy madárét, ugy a mint kell, adva a sisakdisznek, lehetőleg a valódihoz hasonlóan. Ez megtörténvén, végy az enyvvel egybeőrlött durva gipszből, mely olyan legyen, hogy az ecsetből folyjon és vond azzal be háromszor 110vagy négyszer. Ha ez megszáradt, vakard és simítsd, mint a hogy a fatáblára való munkát készited. (T. i. a fára irt képek gipsz alapját.) Ugy a mint a képeknél mutattam, finom gipszszel alapozd a sisakdiszt is. Ha száraz, (ujra) simitsd és vakard meg. Hogyha üveg szemeket kell betenni, erősitsd meg őket a domborművekhez való gipszszel…» stb. A befestés ugyanolyan módon és eszközökkel történik, mint a képek festése.
Ezen készitésmód általánosan el volt terjedve. A fenmaradt nehány sisakdisz és a számos, azok módjára készült plasztikus halotti czimer nagyobbára igy van csinálva.
Az eredeti sisakdiszek igen pusztuló anyagból lévén készitve, kevés kivétellel megsemmisültek. Alig egynehány példány maradt korunkra, ezek is mind csak temetéseknél használt s tornákban soha sem forgott sisakczimerek. Ezekkel szemben a soproni, kétségtelenül látható lévén rajta a használat nyoma, mint egyedül ismert valódi sisakczimer, különös figyelemre méltó.
A nevezetesebb s az irodalomban ismert sisakdiszek a következők:
A XIV. század derekáról való, kétségtelenül hiteles fazéksisak, egy nem rá tartozó és nem hozzá illő, Boeheim által XV. századinak mondott sisakdiszszel ellátva; a bécsi udvari műtörténeti múzeumban. Eredetileg a seckaui templomban a Prankh család egyik tagjának halotticzimere fölött állott, miért is az irodalomban a Prankh-sisak néven ismeretes. Az oromdisz egy hosszukás teknőforma alapból kinövő szarvpár; a szarvak félkörösen fogazott tarajjal vannak ellátva. A szarvak aranyosak, a taréj ezüst. Az egész fából van, bőrrel s ezen felül vászonnal bevonva; a festés, illetve aranyozás kréta alapon történt.* Nagyon valószinű, hogy az egész sisakdisz csak XVI. századi munka, mert a XV. században, a mikor még a fazéksisakok nem tartoztak a ritkaságok közé, nem illesztették volna azt olyan ügyetlen módon a sisakra, mint a hogyan van.
1 Jahrbuch des heraldisch-genealogischen Vereins Adler. V. évf.
Három darab sisakdisz a kreglingeni templomban. Fentebb már emlékeztünk róluk. Hogy csak emlékül szolgálnak s legfeljebb csak valamely temetésnél, a koporsóra téve tehettek szolgálatot, azt a középső kétségen kívül igazolja. A bőrből készült s aránylag igen kicsiny egyszarvu fő ugyanis egy hasonlag bőrből való drótpántos, esetlen bőrsisakra van erősitve, a mely tornán soha sem szerepelhetett. A másik két sisakdisz az elsőhöz teljesen hasonló, de sisak már nincs alattuk, egyszerüen rá vannak egy-egy temetési pajzsra szegezve. Anyagukról és készitésmódjukról Hefner-Alteneck alig mond valamit. Leirásából mindössze annyi tünik ki, hogy a sisakdiszek bőrből vannak s igen összezsugorodtak. Ő korukat a XIV. század végére teszi, de ezen feltevést kizárja a sisak alakja, melynek a valódi fazéksisaktól merőben elütő formája, valamint az egésznek kinézése mutatja, hogy ezen minden körülmények közt nagyérdekü emlékek legalább egy századdal ujabbak.
Mint teljes biztonsággal ismert koru emlékek, igen becsesek az eredetileg a bécsi Szent-István templomban, jelenleg Bécs város múzeumában őrzött osztrák tartományi czimerpajzsok, hozzájuk való czimeres sisakokkal, számszerint husz darab.* Közülök öt IV. Albert osztrák főherczeg, a többi IV. Frigyes császár temetésén 1463., illetve 1493-ban használtatott diszitési czélokra. Az ujabb sisakok mind koronával s abból kiemelkedő czimerrel ellátott rostélysisakok, az 1463-ikiak pedig igen egyszerű készületü csőrsisakok tetejükből kinövő diszekkel. Valamennyi disznóbőrből készült, a mely valószinűleg a Cennini által leirt módon formáltatott ki. A sodrott beszegést, valamint a rostélyzatot vastag kender-kötél szolgáltatta. A sisakdiszek részben bőrből, részben fából vannak csinálva s a sisakokkal egyetemben gipszszel bevonva, melyre azután a heraldikus befestés alkalmaztatott. Egykoru feljegyzések tanusága szerint e sisakokat a temetéseken a koporsók előtt vitték.
1 Szines ábrákkal ellátott ismertetésük: Heraldisch-Genealogische Zeitschrift, III. k. (Bécs, 1873.)
Meyrick egy XIV. századi czimeres sisakról tesz említést,* a mely egy sir fölött volt a Prankh-sisak módjára elhelyezve s mely később a Tower-be került. A sisak maga eredeti, 111közönséges fazéksisak, a rajta lévő oromdisz legjobb esetben a XVI. század produktuma, ha ugyan nem modern hamisitvány.
2 Critical exquiry into ancient armur.
XV. SZÁZADI MAGYAR SISAKDISZ A SOPRONI BENCZÉSEK TEMPLOMÁBAN.
Demmin, a kinek kritikátlansága és felületessége eléggé ismeretes, közöl «Die Kriegswaffen» stb. czimü munkájában a párisi Musče d’artillerie-ből két, kétségen kivül hamis, oromdiszszel ellátott fazéksisakot s egy ugyancsak hamis, XIII-ik századinak mondott czimeres vassüveget a madridi Armeria Real-ból. Ez utóbbinál még neki is kételyei vannak a hitelességet illetőleg.
Ennyi mindössze, a mit eredeti sisakdiszek felől az irodalomból össze tudtunk szedni. Az ismertek közt egyetlen egy sincs, a melyről kétségtelenül meg lehetne állapitani, hogy tornajátékon használatban volt, sőt a hitelesekről biztosan tudjuk, miszerint csak temetésnél szerepeltek s akkor sem valakinek a fejére huzott, hanem csupán használhatatlan, modern szóval élve cachirozott sisakon.
A Sopronban feltalált magyar sisakdisz tekinthető tehát az első ismert valódi, torna-sisakon viselt cimiére-nek, a mely tehát ezért megérdemli, hogy vele kissé bővebben foglalkozzunk.
Sisakdiszünk egy csinosan formált bakkecskefőt ábrázol. Vastag, durva bőrből készült, kétségen kivül a Cennini ajánlotta, fentebb ismertetett módon. A nyak hátsó részén borda fut végig, az összevarrás helyét mutatva. Az egész gipszes anyaggal van bevonva s ezen felül be van festve. A festés hátul még a régi, elől meg van ujitva, mely ujitás egykoru lehet az emlékpaizszsal, a melyre a kecskefő rá van szegezve. A fő különben fekete, vörös szarvakkal és szájjal, alól tenyérnyi széles sárga (elől aranynyal átfestett) szegélylyel, mely hátul, leffentyüszerüleg lévén ott a bőr meghosszabbitva, körülbelül mégegyszer olyan széles. Az egésznek a leffentyüvel együtt számitott magassága fél méter, a jobb szarv tövétől hegyéig 29 cm. Alsó nyilásának átmérőjét mai helyzetében megmérni lehetetlen. A széleken meglátszik a szögek helye, melyekkel egykor a kecskefő valamely sisakra volt erősitve.* A nyak bal oldalán egy befoldott, vágás vagy lándzsadöfés szakitotta nyilás mutatja, hogy sisakdiszünk egykor tornákon használtatott.
1 A sisak minden bizonynyal a XV. században használt csőrsisak volt; fazéksisakra a kor miatt nem gondolhatunk, a rostélysisakok pedig bőrből készült és lapos tetejük miatt mindig egy szárból kiemelkedő diszszel voltak ellátva.
Az idő különben eléggé megkimélte a romlékony emléket, bár a pajzsra való felszegezés következtében az egész kelleténél jobban meggörbült s a gipszburok az óságtól helyenként fölrepedezett.
A pajzs, a melyre az oromdisz durván rá van szegezve, 63 cm. magas és 57 cm. széles; alakja hosszas kör, anyaga vékony, a kiszáradás következtében homoruan hajló deszka, belül 112vörösesbarna, erős disznóbőrrel, kivül durva vászonnal bevonva. A vásznat vékony gipsz- vagy kréta-réteg fedi, mely a festés felvételére szolgált. A hátán bőrszijból készült fogó látható, oly módon felszegezve, a mint azt XVI–XVII. századi hadipajzsokon gyakran látni. A pajzs aranynyal keretelt fekete mezején egy teljes czimer látható: aranyszélü ezüst csucsives pajzsban hármas zöld halmon lépő, fekete nyaku, vörössel fegyverzett arany kecske. A jobbra dülő pajzson értelmetlenül festett rácsos elejü, jobbra fordult fazéksisak van, tetején fekete s aranynyal vágott kecskefővel, melynek nyaka hasonló mázu kis takaróba megy át. E czimer alatt egy másik, kisebb látható a XVI–XVII. százd modorában idomtalan alapra festve: aranyban, hármas zöld halmon álló kettős farku, fekete oroszlán, valamely szarvformáju tárgyat tartva. E czimer mellett G. L. betük és egy már teljesen lekopott felirás halvány nyomai.
A temetési pajzs a rászegezett sisakdiszszel együtt a benczés templom karzatának közepére, egy térdeplő férfialakot ábrázoló szobrocska alá van akasztva.
Az 57 cm. magas szobor, melyet Henszlmann annak idején elég gyarló rajzban közölt, homokkőből készült, közepes, művészinek nem, de ügyetlennek sem mondható munka. Fürtös haju, körszakállas s bajuszos, meztelen nyaku férfit ábrázol, kinek törzsét hosszu szük ujju, az alsó karokon kerek gombokkal ellátott, derékon kevéssel alul érő kabát fedi, melyet széles, elől négyszögletű csattal ellátott öv szorit be. Nadrágja szük trikó, lábain hosszucsőrü, szárnélküli czipők. Kabátjára kurta, bőrredőjü mantilla van vetve, melynek olasz divatu csuklyája egykor a köpenynél is hosszabb lehetett, ma azonban le van törve. A mantillát elől öt nagy gomb tartja össze. Az alak egy sziklához támaszkodik s kezeivel feje fölé félkörben gördülő mondatszalagot tart, melyen felirásnak semmi nyoma.
A csinos szobrocskát számos festék-réteg fedi. Eredetileg vörösre volt mázolva, ugy mint az egész templom. Ezen három vagy négy átfestés vehető észre. Mai szinei a XVII. századból valók, a mikor is az olasz ruhából magyart csináltak. A kabátot zöldre, a köpenyt fehérre mázolták; ez utóbbi piros és zöld szalaggal van beszegve. A nadrág ugyancsak zöld, lábaira pedig rövid száru sárga csizma van festve. A csuklya és a czipők hegye le levén törve, felületes szemlélő nem is ismeri fel a ruha olaszos szabását. Henszlmann a XV. század magyar viseletét vélte a szobrocskán felfedezni.
E szobor kétségkivül a templom egyik jóltevőjét, valószinüleg átépittetőjét ábrázolja s az alatta lógó sisakdisz egykor az ő tulajdona lehetett és az ő emlékére akasztották azt képe alá. Feltevésünkben megerősit a templom egyik pillérjén látható faragvány: repülő angyal, balkarjára füzött már kivehetetlen alaku és ábráju pajzszsal, jobbjával kecskefős sisakot (melynek eredeti formája már szintén meghatározhatatlan) tartva.
Ugy a szobor, mint a pilléren levő dombormű a XV. század végén készülhetett, a mikor a templom karzata épült s az egész templom átalakittatott. Van azonban a templomban egy jóval régibb, a templom épitése idejéből, a XIV. század elejéről való kőczimer, a mely eredetileg a torony kapuja fölé volt illesztve, de onnan Storno Ferencz által a torony «restaurálása» 113alkalmából levétetett s egy nevetséges módon nem az eredeti helyre, hanem a karzatra akasztott, XVI–XVII. századi pajzshoz hasonló czimerrel helyettesittetett.* Még furcsább, hogy Henszlmann nem az eredeti, hanem a Storno-féle czimer rajzát közölte, miért is szükségesnek láttuk azt itt az eredetiről vett képben bemutatni.
1 Az eredeti most a benczés kolostor lomtárul használt XIII. századi kápolnájában, egy sarokba dobva hever.
A homokkőből készült, már igen rongált* czimer csucsives pajzson naturalisztikusan ábrázolt kecskét mutat. A pajzson aránylag kicsiny fazéksisak van, czimerül kecskefővel és ebből lefolyó rövid takaróval diszitve. Szemmel látható, hogy a templomban levő pajzs czimere ezen kőczimer rossz másolata.
2 A törések jórészt frissek s a toronyból való levétel idejéből származnak.
A két czimer, t. i. a toronyra való és az egyik pilléren levő, a templom egész históriáját elmondja. A templom eredetileg a ferenczrendiek tulajdona volt, a kik a XIII. század derekán telepedtek meg Sopronban s kiknek első temploma a mostani mellett állott, róla bő leirást találhatni Henszlmann idézett művében káptalanház (!) czim alatt. Idővel ez szüknek bizonyulván, a XIV. század első harmadában a barátoknak valamely gazdag patronusuk akadt, a ki számukra a mostani templomot épittette. Ennek a pártfogónak a czimere volt a toronyba falazva. A patronátus innen kezdve ugyanezen család kezében maradt, mert a XV. század vége felé eszközlött átépitést is ez végezteti, a miről a pilléren levő czimer és az ekkor készült karzat szobrocskája tanuskodik. Hogy a család a XVI. század végén vagy a XVII. elején már kihalt, arra mutat a sisakdisz alatt levő czimerpajzs, melyen rajta van ugyan még a templomépitő család czimere, de alatta ott van a valószinüleg leányági utódé is, a ki ősei iránti kegyeletből helyeztette a pajzsot az ősök által emelt templomba.
Henszlmann meghatározta a család nevét is, de nézetét hitelesnek egyátalán nem tartjuk. Ő ugyanis egy Rómer Flóristól kapott XV. századi festmény alapján a czimert a Szent-Gróti családénak tartotta. E «festmény» pedig nem más, mint a Grünenberg Konrád czimeres könyvének LVI. lapja, (a mit azonban Henszlmann nem tudott), melyen a következő három czimer látható: fehér és kékkel hasitott pajzson váltakozó szinü, jobbra néző egyfejü sas. Sisakdisz a sas kinövőleg. Fehér és vörössel hasitott pajzson váltakozó szinű egyfejü sas; sisakdisz pirossal és fehérrel koczkázott hegyes, felhajtott szélü süveg, tetején piros-fehér strucztollakkal. Az első felett: Herczog von der Linden in Vngern góth felirás, (ez a lindvai Bánffiak czimere akar lenni), a másodiknál: Der Herczog von Limppeich in vngern. A harmadik czimer: fekete mezőben ezüst szarvu koronás arany kecskebak, sisakdisz ugyanaz előtörőleg. Felirata : Herzog Zangerol vs der Furffig. Ebből a Zangerol-ból kisütötte Henszlmann, hogy az Szent-Grót-ot jelent. Ő azonban nem ismerte a Grünenberg-féle czimer szineit s nem tudta azt, a mi pedig az oklevelekből kitünik, hogy a zalamegyei Szent-Gróti család még a XV. század vége előtt kihalt. Különben is igen merész kombináczió volna azt hinni, hogy egy Zala vármegyében birtokos család Sopronban épittessen templomot s legyen annak több mint másfélszáz éven át patronusa. Egy Girolt vagy Gerolt nevü község volt Sopron 114megyében is, róla nevezte is magát egy vagyonos nemes család a XIV. században, ez azonban számitásba nem is jöhet.
A Fürffig nem más, mint Fürth vagy Pfyrth grófság s igazolja, miszerint Grünenbergnek egyátalán nem volt szándéka ott valamely magyar család czimerét ábrázolni.
Minden fáradozásom daczára sem voltam képes a soproni czimerek és a sisakdisz tulajdonosát meghatározni. A Sopron környékén székelt nemes családok közül a nevezetesebbek, a melynek ilyen templom épitésére elég vagyonnal rendelkeztek, jobbára az Ost, Csák, Ráthold, Győr, Gutkeled és Héder nemzetségéből származtak, czimereiket ismerjük, de azok a szóban forgótól merőben különböznek. Van ugyan egy vasmegyei család, a melynek Sopronmegyében is voltak birtokai s a mely kékben fekete bakkecskét viselt, de erre ép ugy nem lehet gondolni, mint akár a hasonló czimerrel élő Berzevicziekre.
Vizsgálódásaink eredményét tehát a következőkben foglaljuk egybe:
A soproni benczések templomában egy a XV. század végéről származó eredeti és használatban volt sisakdisz őriztetik, melynek tulajdonosa, bár szobra és kőbe vésett teljes czimere is fenmaradt, ismeretlen. Remélhető azonban, hogy a czimer gazdájának nevét valamely most még lappangó pecsétből sikerülni fog meghatározni.
VARJÚ ELEMÉR.
