A SZENTGYÖRGYVÖLGYI BAKACS-CSALÁD. (Két czimerképpel és négy pecsétrajzzal.) | Turul 1883-1950

1A SZENTGYÖRGYVÖLGYI BAKACS-CSALÁD.
(Két czimerképpel és négy pecsétrajzzal.)

Zala vármegye alsólendvai járásában fekvő Szentgyörgyvölgye és környéke már a XIV. században számos kisbirtokos nemes családnak fészke volt. Lehetséges, hogy eredetileg különféle szolgálmányos népek, várjobbágyok, királyi ijjászok, határőrök voltak, legalább ezek emlékezete élt még a XIV. századnak végén.* Igy zalai őr (speculator) volt 1275-ben a Szentgyörgyvölgye mellett, vagy éppen annak határában, a mai Márokföldén, Kebele és Csesztrey közt 5 ekényi földet birt Buza is, kinek fia Márton 1275-ben V. István királyt úgy a jegyzői tisztben (in officio notarie), mint követségekben és más teendőkben hiven szolgálván, s utóbb megmaradván IV. László királynak udvarában is, Benedek választott esztergami érseknek és alkanczellárnak is hasznos szolgálatokat tévén, ezért a királytól atyjával, fivéreivel Márkkal és Mátéval, továbbá rokonaival Mártonnal és Jakabbal együtt nemességet nyer.*

* Erre mutat az is, hogy Szentgyörgyvölgyét régebben Őri-Szentgyörgynek is hivták. (Csánky Dezső, Magyarország történelmi földrajza, III. köt. 189. lap.) Egy, Vizeki Tallián Gyula kutasi családi levéltárában levő 1349-iki okirat szerint is, Velemérmelléki Lőrincz fia András a nádori itélőszék elé idézteti Eöriszentgyörgyi Tamás fia, János fia Tankót és néhány jobbágyát.

* I. Károly királynak 1327-iki, Márk fia Mihály kérésére kiadott s a kutasi levéltárban meglevő priv. levele szerint. Ez a birtok utóbb a lindvai Bánffiaké lett. (Zalavárm. tört. I. 513.)

Arra is van példa, hogy a szomszédságban a tatárjárás után nemes családok, nagyobb biztosságnak okáért önként a zalai őrök közé vétetik fel magokat, igy Benedek érseknek, kinek földje az emlitett Márton földjével határos volt rokonsága is. Az ilyenek azután, mihelyt a háborus idők lezajlottak, igyekeztek régi nemesi szabadságukba visszajutni.* A várispánsági intézménynek szétfoszlása idején, az Árpádkornak vége felé, az itteni családok, nagyrészt legalább, birtokukban már mint szabad és régi nemesek ültek.

* Wenzel: Árpádkori uj okmánytár. VII. 465.

Apróbb hatalmaskodások, leánynegyed iránti pörök, határbeli huzavonák, birtok-perlekedések, eskütársi tisztben való eljárás hiteles helyeken óvások tétele stb. foglalkoztatják a XIV. században főleg ezeket az egymásközt sokszorosan összeházasodott közbirtokos családokat. Olykor velük mint királyi emberekkel vagy birói vizsgálatokra megidézett szomszédokkal is találkozunk.

Országos vagy megyei tisztségeket nem igen viseltek. Mindössze egy iródeákot (Szentgyörgyvölgyi István fiát, litteratus Miklóst, 1398-ban) és egy vasvári prépostot (Szentgyörgyvölgyi Becsei Bálint fiát Jakabot, 1443-ban) emlitenek közülük az oklevelek.

Nevük – a mennyiben egyáltalán viselnek az apa keresztnevén kivül más nevet is – vagy egyszerüen Szentgyörgyvölgyi (olykor Szentgyörgyi is),* vagy, és ez a gyakoribb eset, van már külön családi nevök is.

* Ezen a néven jönnek elő pl. Szentgyörgyi Miklós fia János, meg Péter fia Marczel és András, továbbá Szentgyörgyi Pál fia János (1350), Péter fia György, Mihály fia György és János fia Pál szentgyörgyvölgyi nemesek (1398), Szentgyörgyvölgyi János fia Pál és György fia Péter (1400), Szentgyörgyvölgyi János fiai Mihály, György és Péter (1424), Szentgyörgyvölgyi János (1490) és Szentgyörgyvölgyi Jakab (1495).

2Ilyen a Tankó család, a melynek egyik őse, János fia Tankó (Thonkou), Máté fia Balázszsal együtt (1349-ben) a szomszédos Velemér-mellékiekkel pörösködött, Tankó fia János pedig (1399-ben) Radnán a Radnaiaktól és Dédiektől bizonyos birtokrészt hatalmasul elfoglalt. Ilyen családnevekké váltak idővel Szentgyörgyvölgyén a Damján, Bobis, Börendel, Göndör, Mogai, Ferenczi, Kulcsár, Bertalan, Tiborcz és más nevek is.*

* 1490-ben Szentgyörgyvölgyén birtokosok többek közt Damján Pál, Bobis György, Pálfi Miklós, Göndör Benedek, Tankó Benedek, Mogai Tamás, Ferenczi Sebestyén, Oláh János, Cseke György és mások. (Orsz. ltár, Dl. 19647.) 1495-ben pedig Kis László, Bobics Lukács, Kulcsár László, Szép Péter és Miklós, Bertalan János és Tiborcz János stb.

Egy, az országos levéltárban őrzött 1513-iki adólajstrom* 19 különböző, Szentgyörgyvölgyén birtokos egy telkes nemes családot sorol ugyan föl, mind a mellett ez a jegyzék korántsem teljes, mert abból a felsorolt családok közül több, köztük a Bakacs-család is hiányzik.

* Orsz. levéltár, Dl. 32206. Csánky Dezső, id. h. 106. l.

Egyes családtagok más, tőszomszéd községekben, igy Farkasdin, Radnán, Déden is (ma már nem léteznek) birtokot szerezvén s részben ott telepedvén meg, magukat ezekről a helyekről is nevezték.

Radnán volt birtokos többek között Szentgyörgyvölgyi Radna fia Bodoló is, a ki az erre vonatkozó oklevelét biztos helyre kivánván tenni, megőrzés végett Panth fiaira, Balaséra és Tamásra bizta azt. Mikor aztán az oklevelek visszaadására került a sor, ezt Balase fia György szigeti polgár Bodoló unokáinak, Miklós fia Miklósnak és Szentgyörgyvölgyi Bodó- fia Pál fia Györgynek egyszerüen megtagadta, miért is őt a király (1382-ben) megintvén, a királyi tárnokmester elé idézte.*

* Eredeti oklevél Vizeki Tallián Gyula kutasi levéltárában, a hova leányági örökösödés révén a XVII. század közepe táján a báró Bakacs család levéltárának jelentékeny része jutott. Ismétlések elkerülése végett általánosságban megemlitem, hogy a forrásnak megjelölése nélkül közölt adatokat ennek a levéltárnak eredeti és eddigelé ismeretlen okleveleiből meritettem.

Hasonlókép Radnán is birtokosok voltak 1443-ban Becsei, máskép Szentgyörgyvölgyi Bálint fia László (kinek fivére volt néhai Jakab vasvári prépost), Börendel (Bwrendel) Antal, továbbá Bobus Benedek fia György.

Még a XVI. század hatvanas éveiben is a Szentgyörgyvölgyi határnak egyes részeit ezekről a családokról nevezik Bakacsszegnek, Berendelszegnek, Göndörszegnek, Kalapácsszegnek, Tankószegnek stb.

A Bakacs családnak első, határozottabb ősére 1314-ben akadunk, a midőn Bakacs (Bachkach) fia Tamás és rokonsága, mint felperesek, bizonyos radnai birtokra nézve már hosszasan pereskednek Bodizló rokonságával, úgymint Tamás fiaival, Jánossal és Csókkal (Chok), Miklós fiaival Keménynyel, Pállal, és Mihálylyal, Tiborcz fiaival Istvánnal, Csobóddal (Chobowd) és Mátéval s végre Csapka (Chapka) fia Péterrel. Fogott birák közbenjárására az alperesek végre 1314 deczember 23-ikán kijelentik Herman csatári apát és a konvent előtt, hogy a peres földről Bakacs fia Tamás és rokonsága javára örökre lemondanak.*

* 1342-ben Velemérvölgyi Bakach fiainak volt itten földje, a mely Kebelemellékkel, Baracsaházával és Ladaföldével volt határos. Zalavárm. tört. I. 397.

Ez a Radna, úgy látszik, a mai Szentgyörgyvölgye határában vagy annak tőszomszédságában fekhetett,* valamint Déd is. A XIV. század vége felé Radnaülése és Dédteleke néven emlittetnek, és – bizonyára rokoni leszármazás révén – Radnai Pál fia György, Miklós fia János és Dédi Demeter fia János birtokában vannak. Ezeket akkortájt nagy veszedelem fenyegeti. Még Lajos király életében ugyanis Lindvai István és János tótországi bánok olyasmit hallottak, hogy Radnaülése és Dédteleke zalamegyei birtokok bizonyos embereknek magtalan elhaltával a királyra háramlottak volna. Siettek tehát a királyhoz és emlékezetébe hozván hüséges szolgálatukat, tőle ezekre a birtokokra adománylevelet 3eszközöltek ki. Csakhamar azonban reájöttek arra, hogy alaposan tévedtek és háramlásról szó nem lehet. Más eszközhöz nyúltak tehát, hogy ezeket a birtokokat magukhoz ragadhassák. 1385-ben Mária királyné elé járultak, beismerték korábbi tévedésüket és azt állitották, hogy ezek a birtokok nem voltak az örökösök nélkül elhalt, általuk megnevezett emberek tulajdonai, hanem királyi birtokok azok, a melyeket bizonyos emberek alattomban elfoglaltak és bitorolnak. Erre Mária királyné a birtokokat anyjának beleegyezésével uj adományként nekik adja. Ennek sem lett foganata. Hosszas pereskedés után végre Bebek Imre országbiró János bán kérésére vizsgálatot rendelt az iránt, igaz-e, hogy az emlitett birtokokat korábbi birtokosaik mint szolgálmányos királyi ijjászok és őrök birták?

* Talán némiképen tájékoztathat Radna hol fekvésére nézve az, hogy a fentebb emlitett Bodoló (Budulo) fiainak birtoka 1342-ben Baracsaháza mellett, a Szentgyörgybe vezető uton, Verőláb nevü völgyben feküdt. I. h. I. 397.

Ezzel azonban János bán megjárta. A kiküldött királyi és káptalani emberek előtt a Radnaiak és Dédiek 20 határos, 32 szomszéd és 43 környékbeli birtokos tanuval állottak elő, a kik mind egyhangulag és hitük alatt azt vallották, hogy az a két birtok soha sem tartozott a királyi joghoz,* és azt Jánosnak, Péternek és Györgynek elei soha sem birták királyi lövők és őrök jogán, hanem valóságos nemesek gyanánt. Lindvai János még akkor sem nyugodott meg. Húzta-halasztotta a pört éveken át, hogy bizonyságokat gyüjthessen. Végre is kénytelen volt belátni követelésének igaztalan voltát és 1393-ban Kaplyai János országbiró előtt ünnepélyesen beismerte, hogy ezekre a királyné által neki adományozott birtokokra semmi joga nincsen, azokat az alperesek «mindig és régtől fogva» nemesi jogon birják s igy a pert letette s a birtokokat örökre átengedte.

* «…quod predicti Deesteleke et Radnaylese vocate jure Regio nunquam pertinuissent, nec predecessores prefatorum Johannis, Petri et Georgii nomine condicionariorum sagitariorum et spiculatoriorum (igy) easdem possedissent, sed iidem tanquam veri et sinceri nobiles dictas possessiones possedissent et ipsi in causam attracti sub eedem vere nobilitatis titulo possiderent. A zalavári konvent 1399 november 22-ikén kelt átiratában.

Kitünik ezekből, hogy a Bakacs család elei már a XIII. század végén zalavármegyei birtokos nemesek voltak. Nevükkel ezután több mint egy századig nem találkozunk. 1490 május 8-ikán ismét a lindvai Bánffy névvel kapcsolatosan olvassuk egy Bakacsnak a nevét. Lindvai Bánffy Miklóst ugyanis azzal vádolta Szentlászlói Lacza Mihály, hogy néhai Bernaldust, Lacza Mihály feleségének fivérét, szolgái által megölette volna. A király által elrendelt vizsgálaton, a mely Bánffyt ártatlannak találta, a kapornaki konvent számos szomszédot és környékbeli nemest hallgatott ki. Ez utóbbiak közt olvassuk Bakacs János nevét is.*

* Orsz. ltár, Dl. 19647.

Pár évvel reá, 1495-ben, nemes Szentgyörgyvölgyi Bakacs Benedek veszi meg 120 magyar arany forinton nemes Gosztoni Bálintnak Zalamegyében Farkasdi birtokokban, a «Szentgyörgy nevü völgyekben» fekvő három jobbágytelkét,* a melybe ugyanezen évben ellenmondás nélkül beiktatva is lett.*

* «possessiones jobagionales in vallibus Zenthgewrgh vocatis in possessionibus Farkassy in comitatu Zaladiensi existentis et habitis… nobili Benedicto Bakach de Zenthgewrghwewlge» adja el. A vasvári káptalan eredeti bizonyságlevele szerint.

* A kapornaki konvent eredeti hártya oklevele szerint. A beiktatásnál mint szomszédok ott voltak Szentgyörgyvölgyi Jakab, Bobis Lukács, Kulcsár László, Szép Péter és Miklós, Bertalan János és Tiborcz János, szentgyörgyvölgyiek.

Alkalmasint ennek a Benedeknek fia volt Bakacs Sándor (Sandrinus), a kitől fogva a családnak leszármazását, annak a XVIII. században bekövetkezett kihaltáig, szakadatlanul megállapithatjuk. Anyja alighanem Györgyfalvi Csépán leány volt, a mit abból sejtünk, hogy Sandrin 1528-ban a Csépán család zalavármegyei bagladi birtokát «anyai jogon» birtokába veszi s azt még 1549-ben is birlalja, nemes Györgyfalvi Csépán (Chyppan) Jánosnak panaszára.

Talán Benedeknek fivére volt Szentgyörgyvölgyi Bakacs Pál, kinek fia István 1550-ben rokonával, a fentebb emlitett Sándorral bizonyos telkekre és udvarházakra nézve csereszerződést köt. 1597-ben Martonfalván él még Bakacs Tamás is. Vajon Istvánnak fia volt-e? nem tudjuk.*

* Balogh Gyula: Vas vármegye nemes családai, 8. l.

A családnak Bakacs Sándortól való leszármazását (kiegészitve és kiigazitva a Nagy Iván 4nemzetségi művében levő családfát) a következőkben adjuk:

I. Sándor 1532 czimeres levelet szerez, 1553 néhai – Szentmiklósi Barkóczy Kata; I. Benedek † török fogságban; I. Lukács megölték a törökök Szentgyörgyvölgyén 1576–1578 között – Szentbalázsi Szele Zsófia; I. Farkas † 1585 Pápán – ? Borbála; Anna; Zsuzsánna; Gáspár †; Leány – Pápai Horváth János; Katalin; Zsuzsánna; II. Sándor keszthelyi főkapitány 1622 czimerbővítést, 1625 nagyságos czimet nyer † 1626 – Gersei Petheö Kata; II. Farkas szül. 1603 vagy 1604 1630 báró 1631 néhai – Teuffel Eufrozina; Orsolya; III. Sándor a vak † 1656 előtt – Rábadoroszlói Rumy Kata; István 1678 néhai; IV. Sándor 1676 keszthelyi főkapitány † 1686 előtt – Niczky Magdolna; Juliánna – 1. Niczky László 2. Ferber Mátyás; III. Farkas †; II. Lukács kurucz, bajai főkapitány † 1705 – Csoknyay Éva; II. Benedek † 1734 – Meldegi br. Reichlin Mária Kata; Orsolya – Szentgyörgyi Horváth László; Terézia – Vizeki Tallián József; Viktória – Cserneki Dessewffy Ferencz.
1899-004

A családfa tövén álló Bakacs Sándor nem érte be a reá jutott szerény szentgyörgyvölgyi portával, hanem egy jó paripát szerzett, fegyvert kötött és neki indult hadiszerencsét próbálni. Beállott a vármegye egyik hatalmas főurának, Lindvai Bánffy Jánosnak szolgálatába. Oldalánál van a gyászos emlékezetü mohácsi csatában is. Mikor a csata már elveszett és a király a viadalból még megmaradt hiveivel együtt hátat forditani volt kénytelen s utját a felsőbb részek felé vette, az általános roppant zavarban Bánffy is elszakadt többi barátaitól és embereitől. Az ellenség elől való menekülése közben lova a nagy erőfeszitésben kimerülvén, Bánffy az ellenség kezei közül való megszabadulásnak már minden reményét elvesztette, s már a fogságnak vagy éppen a megöletésnek végső veszedelme fenyegette, mikor az őt serényen kisérő hüséges Bakacs Sándor neki a saját jó török paripáját felajánlotta, a melyen Bánffy szerencsésen el is menekült.

Bakacs Sándort utolérték a törökök, s mikor férfias viaskodás után belátta, hogy egymaga az aránytalan erőkkel szembe nem szállhat, megadta magát és fogságba került.*

* Bánffy János nádor 1531-iki adományleveléből, mely az 1546-iki királyi megerősitésben átirva, egykoru másolatban megvan a kutasi levéltárban. Bontz J. (Keszthely város monográfiája, 384. lap) szerint Bánffy őt a vasvári uradalommal ajándékozta meg.

Mikor és hogyan szabadult ki a török rabságból, nem tudjuk.* 1529-ben már adományba kapja a zalamegyei Balatér-Tormafölde és Dobri birtokokat, melyeket Sárkány Bernát és Antal felségsértés miatt elveszitettek.* 1530-ban ismét a Dunántúl vitézkedik Bánffy Jánosnak – ekkor már János király nádorának – szolgálatában, a ki a következő évben martonfalvi vasvármegyei egész birtokát adja neki jutalmul, majd 1532-ben részére János királytól régi nemességének elismerését és ennek jeléül czimeres levelet eszközöl ki, a melyre még alább visszatérünk.

* Nagy Iván ismert müvében azt irja, hogy Bánffy váltotta ki és Baltavárral jutalmazta. Erről a tettről s a családnak baltavári birtokáról azonban a családi iratok mitsem emlitenek.

* Bontz József id. m. 384. l.

Úgy látszik tehát, nem sokáig sinylette a rabságot. Az imént emlitett adománylevél szinte egy lélekzetre mondja el, hogy Sándor vitéz az urát mintegy az ellenség nyilai közül ragadta ki és maga is, Istennek segitségével, – a ki ezt az ura iránt való ragaszkodásáért igy akarta – az ellenség legsürübb csapatából a királynak nem kis bámulatára visszatért.

Nagy is volt a becsülete János király előtt. Egy Budán, 1530 szeptember 28-ikán kelt és nemzetes Bakacs Sandrin kedves hivéhez intézett, saját kezüleg aláirt zárt levelében a következőket irja neki a király: «Leveledből megértettük urad akaratát, és azt, hogy milyen szorultságban és zürzavarban van most urad az 5ellenségek fönhéjázása miatt. Mi valóban irtunk már minden hivünknek, hogy a leggyorsabban jöjjenek össze Hozzánk, mert az a mi szándékunk és akaratunk, hogy mellőzve minden más dolgunkat és összegyüjtvén minden erőnket, Mehmet béghez is – a ki most nagy számu szárazföldi és vizi haderővel a felsőbb vidékekre indult ellenségeink ellen – csatlakozva, azok ellen induljunk meg, a kikről te irsz és a kik a te urad jószágaiban latorkodnak. Bizunk a legmagasabb Istenben, hogy rövidesen úgy uradat, mint minden hivünket ezektől az aggságoktól meg fogjuk szabaditani. Légy tehát lelkes (boni animi) és erre birjad az uradat is. Legyen gondod reá, hogy levelemet a leggyorsabban uradhoz vigyék és abban, a miket irtunk, egyáltalán ne legyen kétséged.»

További közszerepléséről nem tudunk. Úgy látszik, Bánffy Jánosnak 1534 június 30-ikán bekövetkezett halála után visszavonult s utóbb ennek emberkort ért fiával, Istvánnal együtt, alkalmasint János király halála után, – Ferdinánd királynak pártjára állott. Ennek jutalmául erősiti meg 1546-ban I. Ferdinánd a Martonfalvára vonatkozólag Bánffy János által 1531-ben tett s már fentebb emlitett adományt.

Sándor szerző ember volt, s mint aféle hadakozó vitéz, az eszközöket sem éppen válogatta meg mindig hozzá. 1549-ben e miatt a Nádasdy Tamás országbiró által országgyülési határozat alapján Pozsonyban a dunántuli és más szomszédos vármegyék számára megtartott törvénynapokon be is vádoltatta őt Györgyfalvi Chyppan János, megbizottja, Pókateleki Kondé Lázár által, hogy még 1538-ban, nem tudni mi okból, az ő baglyadi jobbágytelkét elfoglalta. A nádor vizsgálatot is rendelt, hanem azért Sándor ur holtáig birtokában maradt a peres teleknek.

Úgy látszik, többnyire az ősi fészekben, Szentgyörgyvölgyén lakott. Itt szerez rokonától, néhai Bakacs Pál fia Istvántól, 1550-ben csere utján bizonyos telkeket és udvarházával szomszédos belsőségeket, itt éreztette nem egyszer osztályos atyafiságával apróbb nagyobb zsarnokoskodásait is. A mig élt, csak elszenvedték valahogy, nem akarván a befolyásos rokonnal, a hatalmas Bánffy család familiárisával kikezdeni, alig hunyta be azonban – úgy látszik, 1553 elején – a szemét, a rég elfojtott boszuság kitört.

Az özvegyet és árvákat még 1553-ban mindenhonnan a nádori, országbirói itélőszék elé idézik. Igy szentgyörgyvölgyi Kis máskép Kulcsár Miklós panaszt emelt, hogy Bakacs Sándor az ő atyját Jakabot, még 1535-ben nyájas szavakkal magához hivatván, az ő nemesi kúriájára vonatkozó összes okleveleit elvette, s mig élt, magánál tartotta, Szentgyörgyvölgyi Miklósffy máskép Szabó Gergely pedig azzal állott elő, hogy mikor 1535-ben néhai atyja, István, bizonyos ügyekben Bakacs Sándor udvarházához ment, ez, nem tudni mi okból, familiárisaival fegyveresen reá rontott s őt úgy elverte, hogy kevés nap multán sebeibe meg is halt s földjeit elfoglalta. Egy részét ezeknek a földeknek 1550-ben ugyan visszaadta, a többit azonban hatalmasul megtartotta s azok most is az özvegynél vannak. Előállott Györgyfalvi Csépán János és Cserge Mihály is ujból régi követelésével a baglyadi jobbágytelket illetőleg, a melyet Bakacs Sándor a beszterczebányai végzések szerint visszaadni tartozott volna s mégis – nem félve a végzésekben megszabott büntetésektől, – hatalmasul megtartott.

Özvegyének, Barkóczy Katának, a kit négy-öt árvájával, Lukácscsal, Farkassal, Gáspárral, Annával és talán Zsuzsánnával is* hátrahagyott, volt tehát gondja bőven.

* Ez utóbbi csakis egy izben, még 1550-ben, atyja életében emlittetik, mint legfiatalabb, utolsó helyen. 1553-ben, mikor az özvegy gyermekeivel együtt, Bobisékkal szerződik, csakis Anna leányát (puella) emliti. Lehetséges tehát, hogy még atyja életében, mint gyermek, már elhalt.

Volt Sándornak még egy fia, Benedek, bizonyára a legidősebb testvérei között. Ez atyja halálakor már a maga szárnyán lehetett s valahol a távolban vitézkedett.* Özvegy anyjának és testvéreinek tehát segitséget nem nyujthatott. Mindössze annyit tudunk róla, hogy Gyulafehérvártt volt bizonyos lovasoknak kapitánya s mikor a törökök Gyulafehérvárt bevették, őt is megölték.

* Csakis egyszer találjuk megemlitve őt és vitézi tetteit az 1622-iki czimeradományozásban.

Barkóczy Kata nem vesztette el a fejét. Nemcsak megtartotta az apai vagyont gyermekeinek, de még szerzett is hozzá. Igy rövid idővel férjének elhunyta után, még 1553-ban 6özvegy Szentgyörgyvölgyi Soldos Lászlóné Bobis Dorottyától és ennek fiától Jánostól zálogba veszi ezek szentgyörgyvölgyi birtokát,* 1557-ben pedig fiaival együtt megveszi Bükaljai Csúzy Benedeknek szentgyörgyvölgyi nemesi féltelkét 48 forinton, a melyet még néhai Bakacs Sandrin elfoglalt, de a melyre Csúzy anyai jogon igényt tartott. Mikor pedig Nádasdy Tamás nádor 1555-ben a gyermektelenül elhalt Bobis Imrének és Lukácsnak, meg Berendel Lászlónak Berendelszeg nevü két házát és nemesi kúriáját Pécsi (de Quinqueecclesiis) János és Miklósffy Gergely diákoknak adományozta, ennek a beiktatásnál az özvegy embere, Nagy István erélyesen ellentmondott. Az ebből támadt hosszas pereskedésnek 1564-ben a vasvári káptalan előtt megkötött egyezség vetett véget, a mely szerint Bakacs Lukács és Farkas, özvegy édes anyjukkal együtt János és Gergely deáknak költségeikre 62 magyar frtot fizetnek ugyan, a birtokot azonban, – kivéve 4 hold szántót és egy, Bobisberke nevü 8 kaszás rétet a Velemér folyó mellett – tulajdonul megkapják.

* Ezt a birtokot azután 1568-ban Bakacs Lukács és Farkas Soldos Jánostól 41 m. frton örökárban megveszik.

Fiai, Lukács és Farkas, úgy látszik, osztatlanul kezelték az ősi vagyont. 1564-ben már érdemeket szerzett férfiak, a kiknek Oláh Miklós primás és helytartó összes vagyonukra, a melynek régtől fogva eleik is békés birtokában voltak, de a melyre vonatkozó okleveleiket a mostani zavarokban elvesztették, uj adománylevelet állit ki.* 1576-ban rokonuk, néhai Szentmiklósi Barkóczy Jób fia Miklós egy éven belül inditandó összes pöreihez többek közt őket is ügyvédjeiül vallja Radetius István egri püspök és helytartó előtt. – Farkasról még csak egy tudósitásunk van, Majthényi László pápai főkapitánynak 1585 deczember 14-ikéről Pápáról kelt levele, a melyben Farkas haláláról ád hirt.* Utódai nem maradtak. Még korábban hunyt el bátyja, Lukács. Gyászos végzete szentgyörgyvölgyi kastélya alatt érte utól, a hol a törökök ellen vitézül harczolván, elesett és fejét vették. «Hiven szolgálta élte utolsó napjáig eleinket, boldog emlékezetü császárokat és királyokat», irja róla II. Ferdinánd király 1622-ben. 1578-ban neje, Szentbalázsi Szele Zsófia, zalavármegyei tekintélyes és vagyonos családnak sarja, már özvegy, a ki mint Sandrin fiának meg Katalin és Zsuzsánna lányainak gyámja, Radetius István püspök, helytartó előtt beismeri, hogy azokat az arany, ezüst tárgyakat, készpénzt, ruhaféléket és más ingóságokat, a melyeket a töröktől való félelmében nemrég Orthenbergi Ernfrid gróf nejének, Archo Julia grófnőnek vasvármegyei Dobra várában Szekóczy Márton deák kezéhez őrizetbe adott, Bakocha Pál várnagytól visszakapta.

* Ez a vagyon a következőkből állott: Két egész ház és nemesi telek Szentgyörgyvölgyén, egy harmadik az ősi Bakacsszegen, negyedik Göndörszegen, ötödik Kalapácsszegen. Továbbá egy egész rész Farkasy birtokban, egy ház és nemesi telek Tankószegen, végre egy-egy egész jobbágytelek Nemesnép birtokon és Baglyádon.

* A Szele Zsófiához, akkor már Hany Gergelynéhez, intézett levél igy szól: «Köszönetünket irjuk Kegyelmednek, mint jó asszonyunknak. Ezt akaránk Kegyelmednek tudtára adni, hogy az Ur Isten az mi szerelmes fiunkat Bakáts Farkast ez világból elkiváná, ki az ő halálának előtte mind Mártonfalva és egyéb dolgok felől is mit hagyott és végezett Kegyelmed mindjárost jöjjön fel hozzám és tudtára adom Kegyelmednek, Isten tartsa meg Kegyelmeteket. Datum Papa 14 die decembris 1585. Maytheny László pápai főkapitány.»

Szele Zsófia nem sokáig viselte az özvegyi fátyolt. Férjhez ment Hani Hany Gergely zalavármegyei földbirtokoshoz. Ujabb házassága azonban nem volt boldog és csakhamar véget is ért. Férjét, mikor 1589-ben Szentmárton napja táján mostohafiával, Bakacs Sandrinnal a martonfalvi szöllőkbe pinczézni ment, Zsófia asszony tisztje nemes Sárhiday Lőrincz 25 jobbágy kiséretében puskákkal meglövöldözte, úgy hogy sebeiben csakhamar meghalt. Rokonsága egyenesen az özvegyet vádolta a gyilkosság értelmi szerzőségével. A vármegye őt 50-ed magával leteendő esküre kötelezte afelől, hogy ebben a gyilkosságban ártatlan. Erre azonban nem került sor, jámbor férfiak közbenjárására még előbb kiegyeztek olykép, hogy az özvegy Hany Gergelynek minden jószágáról,* s ezenkivül hitbér és hozomány iránti követeléseiről is lemondott és még 150 frtot fizetett.

* Ezek nevei: Felső-Kustan, Karmath és Hany, előbb birtokok (possessio), ekkor puszták (praedium).

II. Sándor (Sandrin) ekkor már jókora legény lehetett. Nem sokára önállóan rendelkezik. 1596 nyarán már sárvári házánál törvényt láttat s 7úgy látszik, része van abban a hatalmaskodásban is, a melyet martonfalvi polgárok mezőlaki Zámbó Ferenczen elkövettek. Ezt sikerül elsimitania. Zámbó Ferencz 1597 márczius 11-ikén kiadott pecsétes levelében kijelenti, hogy az minemü nyomoruság és vereség a martonfalvai polgároktól rajta esett, megtekintvén az ő Istenének parancsolatját és az sok jámbor törekedését, minden boszuságát és haragját ezért teljes szivvel és lélekkel megengedte magának Bakacs Sándornak, vagy él, vagy meghal, és azt hagyja minden atyafiának, hogy se törvénynyel, se egyéb boszuállással rajta ne igyekezzenek állani és reá ne haragudjanak érette.

Mihelyt fegyvert tudott forgatni, már 1586-ban családja hagyományaihoz hiven, hadi szolgálatba állott. Mint a pápai őrség egyik hadnagya, egy Székesfehérvár alatti ütközetben súlyos sebet kapván, török fogságba esett.* Ötvenkilencz fontos békókban tartották, sanyargatták őt, mintegy két éven át, mindaddig, mig váltság fejében 10,000 frtot le nem fizetett. E végből ősi jószágát kellett zálogba adnia. Mihelyt kiszabadult, ujból a pápai őrségben vállalt hadi tisztet és egy lovas csapat kapitánya volt.* A végházat őrző «franczusok» azonban ekkor már nagyon zugolódtak s az erősséget török kézre akarták játszani. Bakacs Sándor nem volt a tervnek megnyerhető, hüségében megtántoritható. Az őrség, nehogy neki bajt okozzon, őt, – miként maga feljegyezte, – «kegyetlen rabságba vetette, a melyben 26 nap kenyeret szemével nem látott». Végre, hogy tőle megszabaduljanak, egyszerü módot választottak, Sándort, atyjafiaival és szolgáival egyetemben, szépen eladták a töröknek. Neki magának sikerült valahogyan megszöknie, minden java azonban ott veszett, házanépét pedig ki kellett váltania, ami szintén – saját becslése szerint – 10,000 frtnyi kárával esett.

* Ez 1598-ban történt. Váltságához Vas vármegyének is hozzá kellett járulnia: minden birtokos 1 frtot, minden jobágyporta 50 dénárt s az armalista 20 dénárt fizetett a vármegye rendeléséből. (L. Balogh Gyula id. m. 8. lap.)

* Ez időtájt váltotta ki Kenessey Péterrel együtt Tarnóczi Barbel János pápai föbirónak és Füstös Mihálynak a császári vajdák előtt 1601 augusztus 2-ikán vallott jótállása mellett Gaber György fiát, Gaber Jánost is, «a ki esett volt rabbá, hozatta ki Arnott Mustafával.».

1602 január 5-ikén boldog házasságra lépett Gersei Petheő Kristóf leányával, Petheő Katával. A Nádasd nemből származó Gersei Petheők, számos, főként vas- és zalavármegyei jószágon kivül, a keszthelyi erősitett kastélynak is urai voltak. A török világban a védelem terhét maguk nem győzvén, miként főuraink legnagyobb része, ők is felajánlották a királynak a várat, tulajdonuknak megóvása mellett, a mit többnyire azzal is elismertek, hogy a tulajdonost, vagy családjának valamelyik tagját, a ki arra vitézi érdemeinél fogva méltó volt, tették meg a végház kapitányává. Igy lett Keszthely is végházzá, királyi őrséggel, s igy lettek utóbb Petheő Mihály fia István, továbbá Petheő Kristóf két leányának vejei, Bakacs Sándor és nádasdi Darabos István is Keszthely várának kapitányai. Petheő Kristófnak, Keszthely urának, csakis lányai maradtak, a kiket a Petheő fiág a családi jószágokból, köztük Keszthely kastélyból és tartozékaiból is kiszoritani igyekezett. Ezért sietnek özvegye és leányai a királyi oltalmat kieszközölni, a miről őket hetesi Pethe Márton helytartó 1602 márczius 14-ikén kelt s a dunántuli főkapitányhoz, alkapitányhoz, Zala vármegye fő- és alispánjához és a keszthelyi kapitányhoz intézett rendeletével biztositja.*

* A következő évben ismét megujitja ezt Rudolf király és Bakacs Sándort meg nejét különös oltalmába veszi.

Ekkor a keszthelyi várban Perneszy György a királynak kapitánya, a ki a Bocskay mozgalmak idején a végházat Bocskaynak adta át, Bakacs Sándornak pedig, a ki a királyhoz való hüségét megtartotta, «minden marháját és jószágát» prédára hányta.

Bakacs Sándor ekkor a császári magyar sereg tábornagya, báró Tilly János alatt bizonyos lovas csapatnak kapitánya, s tőle 1605 deczember 5-ikén a hidvégi táborban azt a megbizatást kapja, hogy menjen el bizonyos vidékekre és ottan azokat, a kik a felségnek kegyelmét vissza nem utasitják, hanem ahhoz önként visszatérnek, a felség nevében fogadja vissza és biztositsa.

A keszthelyi végháznak kapitányságát – úgy látszik – 1606-ban nyeri el. Ezen évi május 29-ikén adja tudtul Mátyás főherczeg 8Juan és Chiszar vajdáknak, a kik 50–50 magyar drabanttal Keszthelyen szolgáltak, hogy őket az ő hü és kedves kapitánya, Bakacs Sándor alá rendelte s ezt az ő fejükké tette. Mindamellett nem juthatott hamarjában és békén a keszthelyi örökséghez, melyből a Petheő rokonság igyekezett őt és nejét mindenáron kiforgatni, ha másképen nem megy, akár erőszakos uton is. Sikerült is őt egyidőre kirekeszteni nemcsak a kapitányságból, de még a birtokból is. 1608-ban vele, mint Zala vármegye alispánjával találkozunk, a ki felesége és gyermekei nevében is kiegyezik arra a perre nézve, a melyet neje inditott bizonyos hatalmaskodások miatt Petheő János ellen. Beszünteti a pert Petheő István katonái és szolgái ellen is, kivéve kettőjüket, Bolla Jánost és Paray Pétert. Viszont Petheő István is visszaadta Petheő Kristóf leányainak a keszthelyi kastélyban őket megillető osztályrészt, kikötötte azonban, hogy Bakacs Sándor a keszthelyi kastélyba addig a lábát ne tegye, a mig azt a Felség oda nem adományozza,* hanem egyedül Petheő Katalin mehessen oda be öt vagy hat szolgájával.

* «ad usque resignationem praesidii praefati castelli Keszthel Sacr. Caes. Regiaeque Maiestatis fiendam».

Ezalatt nagy küzdelem folyt a sógorok között a keszthelyi kapitányságért. Petheő István a maga érdekében minden követ megmozgatott. Zrinyi Miklós gróf és Szécsy Tamás karolták fel ennek az ügyét Mátyás főherczegnél, a ki 1608 június 24-ikén Boszniában, a skorbaholi táborból azt üzeni, hogy itten az országon kivül, gondjai közt ilyen tisztek adományozásához hozzá nem jut, hanem majd ha a rövid idő előtt összehivott országgyülésre megy, fog ebben is határozni. Bakacs Sándornak viszont Battyány Ferencz lovászmester és sopronvármegyei főispán fogta a pártját. A győztes Sándorunk lett, a kapitányságot 1608 október 8-ikán megkapta. Petheő István ennek daczára sem nyugodott, hanem ujabb lépéseket tett, hogy sógorát kizavarva, a kapitányságot ő nyerhesse el. Másrészt Battyány Ferencz is irt ujból Bakacs Sándor érdekében (1608 deczember 8-ikán) II. Mátyás királyhoz. A levelet Bakacs Sándor maga vitte föl. El voltak benne számlálva az ő érdemei, s végül arra kérte párfogója a királyt, hogy ezt a hiv szolgáját tartsa meg a kapitányságban, hogy ezáltal egyrészt szolgálatainak némi jutalmát vegye, másrészt azt is lássa, hogy Battyány közbenjárásának van némi ereje.

És csakugyan, a kapitányságot Bakacs Sándor nyerte el, mint Keszthelynek örökös jogu ura. Nem ment azonban egészen simán a dolog. Az őrség egy része a rendeletnek nem engedelmeskedett s az ő bemenetelének fegyveresen ellentállott, azokat pedig, a kik az engedelmességre hajlottak, kikergették a várból s azután a környéken latorkodtak. A király kénytelen volt 1609 június 22-ikén Brayner János főkapitányt kiküldeni, hogy Bakacs Sándort és a hü őrséget fegyveres hatalommal helyezze be, a lázadókat pedig érdemük szerint büntesse meg.

Maga irja egyik felterjesztésében, hogy Keszthelyhez ekkor csakis úgy juthatott, hogy Mátyás a győri, pápai és veszprémi hadakat vele adván, «lövéssel, ostrommal, laptákat behányván, azon végházban elégvén, hitre úgy adták meg.» Kilencz vitéze halt meg ekkor, és vagyonában nagy kárt szenvedett. Mind a mellett fővezére, Tilly mellett az egész nyáron át is 40 lovassal szolgált a fölkelők ellen.

Ugyanebben az évben Somogy- és Zala vármegye alispánja s ez utóbbi megyében a 4 frtos subsidium adóbehajtója (dicator) is volt Bakacs Sándor. Hiven járt el ebben a hivatalában is a vett részletes utasitások értelmében s a befolyt összegekről pontosan beszámolt. Mindamellett ebben a hivatalában sok aggsága lehetett. Számadására s az arra vett felmentvényre boszusan jegyezte reá utóbb a következőket: «Anno 1609. Ebbeli dicának quietantiája, melyet életemben soha sem viselek, Farkasnak, Kristófnak és az utánuk valóknak testamentomban hagyom, hogy soha se viseljék ezt a tisztet.»

A végbeli kapitányság sem járt ez időtájt valami sok gyönyörüséggel. Fizetés, ellátás ritkán és rendetlenül jött, az amúgy is elégtelen számu őrség e miatt folyton zúgolódott, s a várat otthagyással vagy a töröknek való átadással fenyegette, s igy a kapitány – ha volt miből – egyebet nem tehetett, mint hogy a vitézlő népet a magáéból fizette és látta el. Ez volt sorsa a mi keszthelyi kapitányunknak is. Vagyonos ember létére néha még a szomszédságot is ki kellett segitenie. Igy küldi őt jóakarója, Batthyány 9Ferencz 1609 július 5-ikén Sümeg alá, hogy a várban levő és fizetésük elmaradása miatt egyenetlenkedő lovas és gyalogos katonaságot lecsendesitse. Ez csak úgy sikerült, hogy a vitézlő népnek kivánsága szerint ő maga is kezes lett abban, hogy Batthyány a sümegi szolgáló népet két hó alatt megelégiti. Néha még az udvarnak is kellett kedveskedésül egyet-mást küldenie. Igy szólitja őt fel 1611-ben Brayner győri főkapitány, segitsen neki abban, hogy «jó summa fáczányoknak, hattyuknak, túzokoknak és egyébféle főmadaraknak szerét tegye és Márton-nap előtt való harmadnapon ő Felsége mennyegző napjára felküldje».

Néha félévig sem kapott se fizetést, se élést. Lassankint az «ausztriai fizetést» egészen megvonták tőle, az őrségnek számát pedig egyre alább szállitották. Panaszkodik is keservesen, hogy mig előbb 136 embere szolgált, mostan csakis 50 fizetetlen gyalogja van, úgy, hogy a bástyákra és kapukra is alig marad valaki. Birtokos társai közül Petheő Gáspár és Petheő Istvánné is tartoznának 2–2 hajdut tartani, de erről megfeledkeznek, csakis Darabos János gondoskodik az ő két hajdujáról és a közönséges fizetésen tartott porkolábról. Annyira jutott már, hogy a belső kapukat kocsisa, szakácsa vonta fel, «maga nem érkezvén mindenre». Kéri, hogy az őrségnek azt a részét, a melyet Tatába vittek át, küldjék vissza, mert a nélkül Kanizsának és 13 más török kastélynak szomszédságában nem tarthatja magát.*

* Úgy látszik, egy ideig Szigliget is a keze alatt volt. Legalább 1609-ben Bolondvárból levelet ir neki szomszédsági tisztességgel a nagymankuczi aga, s azt igy czimezi: Ez levél adassék Szigligetbe Bakacsi Sándornak, nekem tiszteletes vitéz úr barátomnak, hiven és tiszteletesen kezében.» Bontz J. (i. m. 91. lap) szerint B. Sándor 1600 körül a szigligeti öbölben állomásozó sajkás hajóhadnak kapitánya volt.

A balatonparti végházaknak, Keszthelynek, Csobáncznak, Szigligetnek, Vázsonynak, Tihanynak elrongyosodott és nyomorgó őrsége végre megsokalta a nélkülözést. Közös egyetértéssel Bakacs Sándorhoz mentek, s őt arra kényszeritették, hogy érdekökben Bécsbe menjen s a felségnél közbenjárjon. Esküvel erősitették, hogy fizetetlenül, éhség és szükség által nyomatva, tovább a végekben nem maradhatnak. Egy hónapig volt fent Sándorunk hiában. Végre türelmetlenül kijelenti, «mint hű és régi szolga», hogy ha innen fizetetlenül visszatér s a végbeli katonaság elpártol, ő ne legyen oka. Kanizsa elveszte után az 1613. évi 17. t.-cz. ugyan Keszthelyről is rendelkezett olykép, hogy ez a véghely éléssel láttassék el, hadi ereje szaporittassék és az erősségtől semmi katonai zsold meg ne vonassék, mindamellett a gondoskodás azontul is meglehetős mostoha volt.*

* Lásd még az 1618: 35. és 1622: 41. t.-czikkeket.

Ekkor már Bakacs Sándor forrásai is alaposan kiapadhattak. Mig bővebben volt ugyanis, fölös pénzén zálogos birtokokat vett. Igy 1618-ban Eszterházy Miklós és neje, hogy megszerezhessék Munkács várát, többek közt Bakacs Sándortól is kölcsön vesznek 15,400 frtot s ezért neki a lándzséri vár egyik tartozékát, Rorbachot engedik át. De már a következő évben Bethlen hada Sopron mellett táborozott. Az egész környék, a dunántuli végházak Győrig, mind Bethlenhez pártoltak. Keszthely megmaradt a császár hűségében. Ezért aztán a felkelők ezt a jószágát teljesen kifosztották s neki 6000 frt kárt okoztak. Volt egy birtoka Ausztriában is, Oberloch, Lova és Inzersdorf községekben, a melyet 28,000 frton szerzett. Ezt meg a császár hadai pusztitották el, marháját elhajtották, Lova faluját felégették és nehány jobbágyát meg is ölték. A többit az éhség üzte világgá, úgy, hogy 64 jobbágyából csakis 15 szállott vissza.

Sok küzködése volt az osztályos atyafisággal is, névszerint Petheő Istvánnal, továbbá Petheő Gáspárral és Györgygyel. Az előbbivel, mint emlitettük, 1608-ban ugyan kiegyezik, hanem azért még sok huzavona volt azontul is a sógorok között. Petheő István, mielőtt 1612-ben meghalt, haragjában, hogy kijátszsza Bakacsnét és Darabosnét, Rátky Menyhérttel szinlelt zálogszerződést kötött és javainak egy részét az ő kezére akarta játszani. Ez ellen az emlitett két Petheő lány azonban 1612-ben Thurzó György nádor előtt óvást emelt. Nem sokat használt neki az sem, hogy Mátyás király 1618-ban őt sógorával Darabos Jánossal együtt a Petheők ellen különös oltalmába vette. Tulajdonostársai a keszthelyi várban, a Petheők (mert a kapitányságot ugyan megkapta, de tulajdoni igényeivel 10a törvényes eljárásra utasittatott) Bethlen Gábor pártján állván, Bakacs Sándor vagyonát alaposan felprédáltatták.

Mindamellett nem csüggedett. Jól tudta azt is, hogy hű szolgálatait és a végház inségét emlegetni magában nem elégséges, hanem az eszközöket is meg kell mutatni arra, hogy őt miből segélyezzék. És ebben szintén nagyon ügyes volt. Hol vám- és révjogot kért a Balatonon, hol vásárjogot Keszthelyen, vagy veszendőben levő jószágokra uj adományokat,* peres követeléseire kedvező itéleteket szerzett. Kárait és tényleges kiadásait felszámitván, mindig tud azokra fedezetet is. Egyszer a Kismarton tartományban levő Schandorfot (Csém, Vasmegyében) kéri dézsmáival és tartozékaival, majd «Draizpurkot», melyet egy magyar atyjafia, Megyeri Zsigmond bir, ha örökben nem is. legalább négyezer forint szolgálatában. Nem kerüli el figyelmét az sem, ha valamely jobb végbeli tiszt üresedik meg. Igy, mihelyt értesül arról, hogy Török István meghalt (bizonyára enyingi Török István pápai kapitány, † 1618), azonnal benyujtja kérését győri királyképe urához s hivatkozván arra, hogy ő felsége már kilátásba helyezte neki azt, hogy megfelelő üresedés esetén reá másoknak előtte tekintettel leszen, közbenjárását kéri. Ha nem is vezettek ilyesmik mindenkor sikerre, bizonyos, hogy azért a régi és hű szolga nem maradt üres kézzel.

* Igy szerez Forgách Zsigmond nádortól uj adományt a somogymegyei Atád birtokra, továbbá Csehi birtokban való részre és Túr pusztára. A beiktatásnál Túrra nézve tóti Lengyel János és fivérei tiltakoztak.

Ha kellett, nem sajnálta a fáradságot attól, hogy ügyeit szorgalmazandó, Bécsbe is felutazzék, s mikor sógorával, Berekszói Hagymási Miklós zala- és somogymegyei alispánnal 1618-ban a vármegye részéről az országgyülésre követül küldetett fel, bizony nem mulasztotta el az alkalmat arra, hogy a karoknál és rendeknél is közbe ne járjon avégből, hogy ő tisztében, vagyonában meghagyassék, tekintvén azt is, hogy «az bécsi végzés szerint mindennek meg kell immáron az ő jószágának adattatni».

Nem hanyagolta el, természetesen, osztályos vagyoni viszonyait sem. Nagyanyja, Barkóczy Kata utján rokonságban volt Sándorffy Miklóssal,* báró Zay Magdolna férjével, a ki gyermektelenül halván meg, végrendeletében rokonaira 7000 frtot hagyott. Özvegye, utóbb Hosszutóthy Istvánné, majd Karvai Orlé Miklósné olykép egyezett ki velök, hogy Liptóujvár várának egyik tartozékát, Verbiczét engedte át nekik, köztük Bakacs Sándornak is. Tetemes vagyont szerzett anyja és neje révén is. Ezenkivül sokat vásárolt készpénzen is, részint örök árban, részint zálogul.

* Egy, a pozsonyi káptalan előtt 1608-ban létrejött egyezség alkalmával őt Bakacs Sándor és szentmiklósi Barkóczy László bátyjuknak (frater) nevezik. 1619-iki vagyonösszeirásában is akként osztályozza Bakacs Sándor a javait, hogy kit szegény ipa keresményéből, «kit szegény bátyám Sándorffy uram keresményéből s kit magam kapitányságom után szerzettünk és reánk maradott».

Mikor 1619 április 14-ikén fia, az akkor 15 éves Farkas részére összeirta vagyonát, már négy vármegyében, sőt ezenkivül még Ausztriában is, több mint 50 olyan községet jegyezhetett föl, a melyekben részint kastélyai és birtokai, részint jobbágytelkei, szőllői, jobbágyai voltak örökösen, vagy legalább zálogjogon.* Ezenkivül még a Szele és Méray vagyon egy részére is igényt tartott.

* Ezek a birtokok a következők: Zalamegyében Szentgyörgyvölgye, Baser, Nemesnép, azután Mártonfalva, (Kerka-) Szentmiklós, Lovászi, Baza, Baglád, Hany, Kökényes, Kisfalud, Szentbalázs, Istvánd, Pacsa stb., Keszthely és tartozékai, úgymint Kattafalva, Sid, Rezi, Szántó, Fenék, Tomaj, Falud, Kovácsi, Egregy stb., Vas vármegyében Rábakovácsi kastélylyal, Vasvár, Makffa, Gerse, Mihálfalva, Péterfalva, Kalocsa, Oszkó, Mizd, Oloszka, Olaszfalva, Petheő-Tilaj máskép Hermán stb. Somogymegyében (Balaton-) Csehi, Gadács, Túr, Tetves, Halagos (ma Halasdosd), Sopronmegyében Rorbach (Orbók), Ausztriában Lova (Oberloch) és Czidorf (Inzersdorf).

A keszthelyi őrségnek költségeit azonban többnyire magának kellett viselnie. Szorultságában a Pozsonyban egybegyült országrendekhez is folyamodott, járnának közben, hogy az uj contributióból a keszthelyi sereg is kapjon valamit. Pártját is fogták sokan, köztök a kalocsai érsek, a győri püspök és magyarországi kanczellár is. «Felségednek veterán és érdemesült végbeli szolgája, Szentgyörgyvölgyi Bakacs Sándor», igy szól a királyhoz intézett levelök, «hűségében és hódolatában mindig állhatatos, béke és háboru idején, balsorsban és jó szerencsében egyaránt».

11Annyit csakugyan elért, hogy a király 1620-ban a keszthelyi őrségnek még 25 huszárral és 50 drabanttal való megerősitését megengedte s utóbb a hadi tanács ő felségének azt a határozatát is tudtára adta, hogy valahányszor a győri grániczban szolgálók zsoldot és fizetést kapnak, olyankor mindig a keszthelyiek is kapjanak, mindamellett azontul is neki kellett jórészt hadi népét ellátnia. 1622 márczius 10-ikén is ad neki erről bizonyitványt a keszthelyi őrség.

Végre is elnyerte jutalmát. II. Ferdinánd király 45 évi hű szolgálatáért és számtalan kárvallásáért, az 1620-ban kilátásba helyezett 50 telkes jobbágyhoz még 50-et adva, megigéri neki, hogy mihelyt az országban 100 jobbágyos jószág üresedik meg, ezt neki és fiának, Farkasnak, fogja adományozni.

Ennek az igéretnek némi beváltásául azután 1625 november 19-én Esterházy Miklós nádor neki adományozza a somogymegyei Uzd és Patola egész pusztákat, továbbá Füred egész birtokot, melyek néhai Petheő Kristófnak, illetőleg néhai Szentgyörgyi Jánosnak megvaszakadtával szállottak a koronára.

Még kevésbbé maradt el a virtuális jutalom. 1622 augusztus 15-ikén a király neki és fiának a legelismerőbb szavakkal s az egész családnak érdemeit részletesen magasztalva, czimerujitó és bővitő levelet adományozott, majd 1625. évi október 7-ikén Bécsujhelyben azt is elhatározta a király, hogy neki és utódainak a «nagyságos», vagyis bárói czimet adományozza. Ehhez képest a törökkel kötött béke után 1625 szeptember 3-ikára Sopronba összehivott országgyülésre már Bakacs Sándor külön királyi meghivót kapott és őt a nádor fentebbemlitett adománylevelében nagyságosnak czimezi.

Ez az országgyülés azután Zalavárnak felépitését is elhatározván, az épitészek mellé felügyelőkül és épitési segédekül a karok és rendek «nagyságos» Bakacs Sándor urat, nemzetes Hagymásy Kristófot és Sárkány Istvánt küldték ki. (1625: XX. t.-cz.) A bárói diplomának formaszerinti kiadása azonban ismeretlen okból jó ideig fenakadt. Az öreg végbeli vitéz főkapitány ezt már meg sem élte, – úgy látszik – 1626 nyarán őseihez tért.

Végrendeletet még 1626 junius 27-ikén, mint egészséges ember tett a vasvári káptalan előtt. Mindenét feleségére és egyetlen fiukra, Farkasra hagyta. «Annak is ilyen formán = Isten meghozván, és ha egy jobbágy leányt vesz is, minden javaim övék legyenek, de ha Tayffel Kristóf leányát veszi, átkozottak legyenek», s erre az esetre fiát az összes szerzeményi vagyonból kitagadván, azt a felesége rokonságára, a Szele atyafiságra, az atyjáról való rokonokra (Esztergetők, Barkócziak) és jótékony meg ájtatos czélokra rendeli.

II. Farkas atyjának elhunytakor mintegy 24 éves fiatal ember volt. Közszolgálatát igen korán kezdette meg. Atyja még jóformán gyermekkorában a császári aulába adta szolgálatra, majd nemsokára innen már 15 éves korában hadi szolgálatba lépett és Eszterházy Miklós főkapitánysága, meg Buquoy gróf generálissága alatt táborozott. 1622 márczius 25-ikén, tehát alig 19 éves korában, a hadi tanács már azt tudatja vele, hogy úgy atyjának sok évi szolgálatára, mint az ő hűségére tekintettel, a melyet a forrongó időkben kimutatott, a király neki havi 50 frtot engedélyezett s azt is kilátásba helyezte, hogy, ha atyja nyomdokait követve a hűségben ki fog tartani és jövőben a keszthelyi kapitányságban változás állna be, megszerezvén a képességeket és gyakorlatot, atyját állásban és fizetésben követheti. Ezt el is nyerte. Prainer János győri kapitány 1626 szeptember 19-ikén állítja ki számára az oklevelet arról, hogy ő felsége megtekintvén Bakacs Farkas uramnak mind udvarnál s mind oda föl való táborában teljesitett hűséges szolgálatját, kegyelmesen neki adta a keszthelyi kapitányságot.

Ebben az évben gróf Zrinyi György tótországi bán seregében találjuk őt, mint könnyü lovas csapatnak századosát, a kit vezére, más csapatokkal együtt, bizonyos ügyekben Horvát-Szlavónországba küldött.

A fentebb emlitett királyi elhatározás alapján még atyja életében, 1625-ben, mint «liber baro» irja ugyan magát alá, mindamellett forma szerint bárói oklevelet csakis 1630. évi június 7-ikén ad neki II. Ferdinánd.

Atyjának végrendeleti akaratáról azonban teljesen megfeledkezett. Feleségül vette Teuffel Eufrozinát! Házasságán nem volt áldás. Farkas báró csakhamar, alig 28 éves korában, meghalt. 1631 június 12-ikén még összes pereinek felfüggesztését 12nyeri arra az időre, a mig a király szolgálatában fog mint könnyü csapatok kapitánya külföldön hadakozni, október 12-ikén pedig már özvegyét veszi oltalmába a király s ennek ad pereire egy évi halasztást, nehogy zavartassék, mielőtt még a férje jószágaira és pöreire vonatkozó ügyeket megismerhetné. Nem sokkal utóbb az özvegy is nehéz betegségbe esett és 8 évi folytonos szenvedés után követte férjét.

Fogott az atyai átok! Farkast még egyetlen fiában is sujtotta, ez a szegény kis árva, (III.) Sándor, testileg csenevész volt és világtalan.*

* Olykor János Sándornak és Sándor Ferencznek is irják.

A király nem vonja meg tőle gyámolitását. 1632 április 20-ikán jóvá hagyja azt a szerződést, a melyet Sándor nevében anyja kötött ákosházi Sárkány Miklóssal, s a mely szerint addig, mig fia a törvényes kort eléri, a keszthelyi kapitányság tisztének ellátását bizonyos feltételek alatt Sárkány Miklósnak adta át.* 1633-ban pedig atyjának érdemeire tekintettel, neki adományozza a somogymegyei egész Zádor birtokot is, a mely nemes Zádory Miklós és János fivéreknek magvaszakadtán háramlott a koronára. Úgy látszik, a nagyatyai vagyonnak jó részét sikerült is megszereznie.

* III. Ferdinánd királynak 1641 november 28-ikán kelt megerősitő oklevelében. 1649 február 1-én gróf Mansfeld Fülöp győri ezredeshez intézett levelében pedig meghagyja a király, hogy mivel ő Bakacs Sándornak, mint Keszthely örökös urának, nem tekintve testi fogyatkozását (ungehindert seiner Leibsgebrechlichkeit), a keszthelyi főkapitányságot adományozta olykép, hogy azt alkalmas és a királynak bemutatandó egyénnel adminisztrálhassa, Bakacs Sándort főkapitányul jelentse ki és iktassa be.

A szegény világtalannak legfőbb támasza neje, Rábadoroszlói Rumy Katalin volt. Hálából 1650-ben a vasvári káptalan előtt kijelenti, hogy mivel esküvője idején bizonyos akadályok miatt nejének az ország törvényes szokása szerint adandó jegyruhákat, násfákat, arany és ezüst marhákat megadni nem tudta, s mivel Isten akaratából szeme fényétől megfosztatván, fogyatékosságában ez őt hiven gyámolitja, neki egész czimendorffi birtokát, a melyet Esterházy Lászlótól bir 10,000 frtban, továbbá Kovácsit és Mártonfát 10,000 frtban és keszthelyi javait 12,000 forintban, ezeken kivül még 11 somogymegyei birtokát is leköti. A családi vagyon más részeiben is megfogyatkozott az ő keze alatt. Elidegeniti Rábakovácsit; az öreganyjáról maradt kemendi és vasvári birtokát és tartozékait pedig Svastics Istvánnak zálogositja el.

1656-ban III. Sándor már nem él. Ekkor már özvegye pereskedik két fia, IV. Sándor és István nevében kis-sennyei Sennyey Gáspárral azon «husz, igaz merő arany» miatt, a melyet Bakacs Sándor kért kölcsön sógorától, Sennyey Jánostól.

Rumy Kata nem sokáig gyászolta az urát, hanem férjhez ment Babocsay Ferencz keszthelyi kapitányhoz. 1659-ben már mint ennek neje tesz végrendeletet Keszthelyen és – megfeledkezvén első urától való gyermekeiről – összes ingóságait, akár az ő hozománya légyen, akár előbbi urától Bakacs Sándortól származott légyen az, úgyszintén vasmegyei sennyei telkét is, mostani urára, Babocsay Ferenczre hagyta. Mindamellett Rumy Kata még 1668-ban is élt s második férjétől is több gyermeke született.*

* 1667-ben és 1668-ban Ferencz, Magdolna (Mancza) és Mária (Marinka) gyermekeiket emlitik. Utóbb Babocsay Ferencz megözvegyülvén, Perneszy Juliánnát vette nőül, kitől szintén egy leánya született. 1684-ben tett végrendeletében javait mindkét házasságából való gyermekeire hagyta.

A Bakacs fiuk gyámja mostoha atyjuk, Babocsay Ferencz volt, a ki nevükben a keszthelyi kapitányság tisztét is ellátta. Nem mondhatni, hogy gondjukat ne viselte volna, jól is bánt velök, vagyonuk azonban mégis egyre fogyatkozott. Jelentékeny részét özvegy anyjuk juttatta Babocsay kézre s akadtak mások is, a kik abban részesedni igyekeztek. Ezért 1662-ben Ákosházi Sárkány János kénytelen szót emelni gróf Zrinyi Miklós horvát bánnál. «Szala vármegyében lakó szegény árva öcséim mellett, ki néhai Bakacs Sándor gyermekei», az Ausztriában levő jószágok végett, melyeket a kanczellár birt zálogban. A rábakovácsi kastélyt s a hozzá tartozó birtokokat úgy látszik még atyjok elzálogositotta Szápáry Péternek. Babocsaynak is voltak bizonyos részei benne, de azokat 1674-ben szintén eladta sógor urának és feleségének, Egresdy Zsófia huga asszonynak, s ekkor felesége és gyerekei nevében is az egész jószágot Szápáry Péter kezéhez bocsátotta.

13Mindamellett szép vagyon maradt még kezükön, a melyen a testvérek 1668-ban megosztoztak, egyes birtokaikat azontul is közösben tartván meg.

István nem jutott nagyobb szerepléshez s már harminczas éveiben el is halt. 1676-ban még fivérével együtt zálogosítják el somogymegyei füredi jószágukat, 1678-ban pedig már özvegye emlittetik. Úgy látszik, vagyonának jó részét elvesztegette s ennek nagy részét fivére, Sándor váltotta magához. Csakis egy leánya maradt, Juliánna, a ki előbb Niczky Lászlónak, majd Ferbert Mátyásnak nejévé lett.

IV. Sándor örökölte atyjától a keszthelyi főkapitányságot, a mely tisztséget a család már évtizedek óta ténylegesen nem viselt. 1675-ben, a mikor valami 25–26 éves lehetett, már ténylegesen is betölti. Nagyon korán házasodott. Már 1672 szeptember 11-ikén nyugtatót ad arról, hogy nemzetes és vitézlő Babocsay Ferencz mostoha apja ura ő kegyelme vásárlott az ő számára mátkájának, Niczky Magdolnának, mentének, szoknyának valót és máshol való aprólékot 93 frtig és 80 pénzig, a melyet a jövő évi husvétra megadni magát kötelezte.

Eleintén bizonyos könnyelmüség jellemzi őt is. Hiveinek kisebb-nagyobb adományokat tesz, adósságokat csinál, több jószágát elzálogositja. 1679-ben neje, gyermekeik Farkas és Lukács nevében is, a vasvári káptalan előtt kénytelen már óvást tenni, mikor férje a családnak egész keszthelyi részét, a mely már amúgy is zálogban volt Petheő Lászlónál és nejénél gróf Tököly Máriánál, majd ez utóbbinál, mint gróf Nádasdy István nejénél, ennek ujból, élte fogytáig elkötelezte. A következő évben pedig a miatt tettek óvást, hogy minden komoly ok nélkül, merő tékozlásból bizonyos fenéki földeket stb. eladott. Később azonban – úgy látszik – gondosabban bánt vagyonával. Keszthelyi főkapitánysága dolgában is sokat forgolódott ugyan, mindamellett igyekezett a török szomszédsággal is lehetőleg jó békességben maradni.

Csakhamar Thököly Imre pártján találjuk. 1683 április 2-ikán még mint a király keszthelyi kapitányához ir neki Esterházy Pál nádor, aziránt keresvén meg őt, hogy Borsos Ferencz tiszttartójának tétessen, mint Keszthelynek kapitánya, teljes kielégitést, ugyanezen évi augusztus 20-ikán pedig Dobay Sámuellel együtt már Szakolczán találjuk őt csapataival, hova őket Thököly fejedelem azért rendelte, hogy ezt a szomszédos morva őrgrófságtól veszélyeztetett várost megvédje. Jellemzi a kort, hogy a két parancsnok magának a várostól bizonyitványt állittatott ki arról, miszerint ők csapataikat jó rendben és sulyosabb sérelmek nélkül tartották volt.

1686-ban Sándor már nem él. Özvegye csakhamar ujból férjhez ment telekesi Török Pálhoz. 1688-ban már ismét özvegyi fátyolt viselt. Ezt is letette s harmadszor Jókay Miklóshoz ment nőül. Mint ilyen halt meg 1711-ben vagy 1712-ben.

Sándornak három fia volt. Ezek közül Farkas még gyermekkorában elhalt, a másik kettő, Lukács és Benedek emberkort ért.

Lukács eleintén – úgy látszik – nem viselt hadi tisztet. Keszthelyen lakott, mint annak egyik örökös ura (de kapitányának nem nevezi magát) s itt jegyzi el magának nemzetes Csoknyay Éva asszonyt 1698-ban.* Gondját az ősi vagyon visszaszerzésére forditja. 1703-ban lefizet a kanizsai perceptor, Madaras Pál kezében, jus armorum gyanánt Csehiért 104 frtot, Gadács, Uzd, Patalon, Taton, Atád, Tur, Halagos pusztákért s a tetvesi puszta feléért 269 frtot.

* Bakacs Lukácsnak móringlevele szerint, a melyben, mivel «bevett szokása az nemesi véreknek egybenvaló kötelezésök idejekor», magtalan halála esetére nejének 1000 tallért köt le stb.

A következő évben már Rákóczy Ferencz seregében találjuk őt. Ez évi január 13-ikán, mikor Károlyi Sándor generális átkelvén a Dunán, fegyverre szólitja a hazafiakat, ezzel a felhivással Bakacs Lukács keszthelyi alkapitányt ereszti ki azzal, hogy a felkelőket összeszedvén, január 20-ikára Egerszegre szálljon. Ez a nap még el sem érkezett, máris gróf Bercsényi Miklós őt, a ki magát a fejedelem és haza szolgálatába jószántából kötelezte, 1704 január 19-én lovas ezeres kapitányság tisztével ékesiti meg, ezen évi augusztus 2-ikán pedig Rákóczy őt szegedi táborából kelt levelével bajai főkapitányává teszi.

Mindamellett kuruczsága nem sokáig tartott, csakhamar – családja hagyományát követve – 14ismét a császáriakhoz állott. A kutasi levéltárban most is megvan gróf Huyn János József lovasgenerális, szigeti ezredesnek, 1705 április 21-ikén kelt passzusa, a melyben, mivel hirül hozták nei azt a reá nézve fölöttébb kedves dolgot, hogy báró Bakacs Lukács hozzá kiván jönni, meghagyja az alatta levő magyaroknak és ráczoknak, hogy őt szolgáival együtt hozzá bocsássák a hűségeskünek letétele végett. Ez után egyideig alkalmasint visszavonult a hadi szolgálattól. 1706-ban a Dunán kellett – nem tudni hova – általmennie s erre az utjára és egyéb szükségeire szántai házát és 5 hold földjét elzálogositotta. 1709-ben pedig feleségével és anyósával ennek szigetvári birtokára készül utazni s e végből Sümegen november 17-ikén Schilling császári lovassági ezredestől, Sümeg, Pápa és Veszprém parancsnokától utlevelet szerez. Főként vagyoni ügyeinek rendbehozásával látjuk őt elfoglalva ez időtájt.

1712-ben már ismét a keszthelyi kapitányságban találjuk. Ezen évi július 4-ikén ugyanis a keszthelyi esküdtek és városbirák kijelentik, «hogy midőn Sümeg megvételekor kegyelmes urunk ő felsége grácziáját complectáltuk, nem lévén szegény helyünknek directora, akkori commandérozó commendáns Schilling uram ő nagysága constituálta és confirmálta t. nemz. Szentgyörgyi Bakacs Lukács urunkat ő nagyságát helybeli kapitánynak és előttünk járó fejünknek, mivel nem volt más, a ki ügyünket és szegény helyünk dolgait forgatta volna, kire nézve most is tartjuk ő nagyságát fejünknek és directorunknak.»

Nejétől, Csoknyay Évától, Csoknyay János és Farkas Doricza leányától, csakis egy leánya maradt, Orsolya, a ki utóbb szentgyörgyi Horváth László nejévé lett s 1759-ben már mint ennek özvegye emlittetik.

A családnak utolsó férfi tagja, Benedek báró, mostoha atyjának Babocsay Ferencznek szárnyai alatt már korán hadi szolgálatot vállalt. 1692-ben még iskolás diák Botka Ferencz gondviselése alatt, alig 9 évre reá pedig már mint gróf Esterházy Antal huszárezredesnek századosa az imperiumban Bajorországban hadakozik és halálos sebekbe esik, úgyannyira, hogy fölgyógyulását senki sem reméllette. Ekkor fogságba esvén, összes tábori eszközét, jószágát, lovait akkorbeli commandérozott seregnek parancsnoka, Babocsay Ferencz vette magához. Sebeiből mégis csak felépült, s nemsokára fogságából is kiszabadult s a bajor választó fejedelem visszabocsátja őt ezredéhez.*

* 1704 február 16-ikán ad neki utlevelet Arco János gróf tábornagy a végből, hogy a szolgáival és lovaival együtt Donauwörthön át a birodalomba mehessen szabadon ezredéhez.

1711-ben már «fölséges Károly spanyolországi királynak Splényi nevü obrister uram regimentje alatt levő kapitánya», a ki ekkor a néhai édes anyja, Niczky Magdolna által gróf Esterházy Borbálánál és gróf Kéry Ferencznél pecsét alatt letett ládákat követeli vissza.

1719 június 1-én Balaton-Csehiben tartózkodik és bátyjával Lukácscsal somogymegyei jószágaikra nézve osztályos egyezségre lép.

1715 táján megnősül. Feleségül veszi Meldeki báró Reichlin Mária Katalint, kivel nevezetes számu ezüst és arany művön kivül 6000 frt vagyont kapott, a melyen a zálogban levő rábakovácsi, keszthelyi és somogymegyei jószágokat kiváltották. Házasságából két leánya született, Teréz, a ki Vizeki Tallián Józsefhez és Viktória, a ki cserneki és tarkői Dessőffy Ferenczhez* ment nőül. 1723-ban unokahugával, Orsolyával együtt Pálffy Miklós nádortól adományt szerez a néhai Katona, Hagymási és Donáth családoknak kihaltával a koronára szállott somogymegyei balatoncsehi birtokra.

* Meghalt 1759-ben, mint Abaujmegye alispánja, miután ezt a tisztséget 23 évig viselte. A fölötte elmondott halotti beszéd özvegyét, báró Bakacs Viktoriát jó és jámbor asszonynak mondja, a ki férjével 30 évig élt boldog házasságban. Horvát Imre gagyi plebános halotti beszéde Dessewffy Ferencz fölött. Eger, 1760.

Csakhamar ismét ezredével külföldön táborozik. 1726 november 10-ikén Egerben van quártélyon, a hol jó fegyelmet tart. 1730 november 11-ikén már a báró Zungenberg Ferencz huszárezredének kapitánya és sulyos betegen fekszik otthonában Rábakovácsin. Halála esetére rendelkezéseket tesz. Megemliti, hogy gyermekségétől fogvást az ő felséges urát királyát fegyverrel hüségesen szolgálta, mind imperiumban s mind pediglen Magyarországban a keresztények megesküdt ellensége, a török ellen hadakozott, de mostanság annak végét tapasztalja nyavaláiban. Csakhamar kiheveri azonban megint baját 15és 1731 január 9-ikén már Viadanában, július 19-én pedig Mantuában táborozik. Ezt a helyet sehogy sem szereti. Leányához irt leveleiben panaszkodik, hogy mióta ott van, jó egészsége nincsen, olyan melegségek járnak, hogy majd megfullad az ember és 38 esztendőtől fogvást ilyes időt nem ért. Olaszországi hadi szolgálatában jól vitézkedett. Számos franczia tisztet és katonát ejtett fogságba.* 1732-ben Olaszország különféle helyein táborozik, 1733 november 15-ikén Riedlingenben van, csak 20 órányira a francziákhoz, hová sok mars után érkezett. Reméli – irja onnét – hogy 10–15 nap alatt megverekszenek velök. Deczember 12-ikéről Fillingenből ir kedves fia urának, Tallián Józsefnek s kéri, hogy ügyeiben menjen föl Bécsbe Gottmann ágenshez.

* Egy erre vonatkozó franczia nyelvü elismervény most is van a kutasi levéltárban, a mely szerint 1732 (?) február 20-dikán Hionban felsorolja Homouth «auditeur» azoknak a hadifoglyoknak neveit, a kiket Bakacs Splényi ezredbeli kapitány elfogott és utóbb átadott. Ezek közt van két hadnagy, egy tiszthelyettes, két granátos és 13 katona.

1734-ben január 12-ikén Kemptenből Thallenbe érkezett és utban van Olaszország felé. Úgy véli, nagyobb láttatja a békességnek, mint a háborunak, mert a franczia bizony erőtlen hozzájuk.* Csakhamar meg is érkeznek ismét Olaszországba. Savoyai Jenő ez évi márczius 13-ikán Bécsben kelt és hozzá intézett levelét már Mantuába czimezi. Ápril hóban Gaitonál van. Onnan irja, hogy mihelyt gróf Csáky regimentje oda érkezik, megint a Rajna mellé mennek. Ő van ott a legfélőbb őrszemen, a terméskő hátán alszik és régtől fogva le nem vetkőzhetett. Április 23-ikán Mantuában van, a hol ismét beteges, törődött lesz és a megviselt harczos végrendeletét megirja. Július 24-ikén kissé jobban, van, de azért bágyadt és görnyedezve tengődik s leányának, Talliánnénak irt levelében panaszkodik Csonkabékre, a ki őt szántszándékkal föl nem váltja. Végre kiszabadul az egészségtelen helyről és augusztus 6-ikán már Quingentulóban van a seregnél. Onnan irja Terézia leányának, hogy ezen a napon agyonlőtték «szegény Eltenáirt», mely veszedelem közönséges dolog velük, csak az úr Isten tudja, kik maradnak meg közülök.

* Innen irja huszárosan, hogy «már semmit sem ér a hadi ember, mióta itten a Fekete-erdő körül tekergünk, két kóczos francziánál lovastul többet nem nyertünk».

Az öreg harczosnak levelezése itten megszakad. Övéit, kik után annyiszor vágyódott, kikhez irt leveleiből annyi melegség árad,* többé viszont nem láthatta; 1734 szeptember 6-ikán hányatott élete – a csatatéren-e vagy a táborozás viszontagságaitól-e? nem tudni – véget ért. Bajtársai a quingentolii táborban 1734 szeptember 14-ikén össze irták a vitéz huszárkapitánynak ingóságait, aztán elárverezték s az összeget családjához juttatták. Vele fiágon kihalt a szentgyörgyvölgyi Bakacsoknak századokon át nem épen dicstelenül virágzott családja.

* Különösen szerette «Laczi fiát», Terézia lányától, Tallián Józsefnétől való unokáját. Végrendeletében is különösen megemlékezik felőle. Leányának irt egyik levelének ez a záradéka: «P. S. Isten áldjon, édes fiam, Laczi. Fogadj Isten, hogy érettem iszol, de bár imádkoznál is. Ha valaki megver vagy bánt, megirjad nekem, ne busulj, mint édes atyádnak, oly gondom leszen reád, ha az Ur Isten éltet. Ruhácskádat emberül elkészittettem. Isten éltessen. Igaz Grosspapád Bakacs.»

Hátra van még, hogy a Bakacs családnak már fent emlitett czimer- és rangadományozó okleveleit röviden ismertessük.

Legérdekesebb ezek közt úgy ritkaságánál, mint a czimer tárgyánál fogva János királynak Lippán 1532 június 11-ikén kelt nemességet erősitő és czimert adományozó oklevele. Ezen, szintén Tallián Gyula kutasi levéltárában, meglehetős jó karban levő hártyakéziratnak – a melyről azonban a kék-sárga-zöld sodrott selyemzsinegről lefüggött pecsét már elveszett – humanista stilusu szövege a következő:

***

Joannes dei gratia Hungarie etc. Croatie etc. (igy) tibi fideli nostro nobili Sandrino Bakach de Zenthgewrgwewlge, salutem et gratiam nostram regiam. Si quis eas virtutes, quibus subditi principum erga se benevolentiam conciliare consueverunt, diligenter secum consideraverit, fidem sine controversia imprimis statuendam esse inveniet, que cum inter alias sic excellere tantamque in se vim habere videatur, ut etiam eos, quos nunquam viderimus, tamen si modo vel exiguum aliquod huius de se virtutis specimen prebuerit, non solum remuneratione que amplissima semper illis delata est, verum etiam eterna illos felicitate dignos iudicemus. Merito certe aput maiores etiam nostros tantus semper honos istis habitus est, ut nemo unquam scriptorum, qui res preclare gestas Romanorum 16aut alia fortia facta variarum nationum litteris illustrare voluisset, hactenus extitit, qui talium laudes merito a se pretermitti posse arbitraretur. Hinc enim Philocrates Gracchi, hinc Pindarus Cassii servitores multum nominis sui recordationem de nunquam satis laudata fidelitate ipsorum erga dominos posteris tradiderunt. Quorum beneficio et illud sepe contigisse, ut qui nec rerum gestarum splendore neque etiam dignitate familie aut alia virtutis via clari unquam aput posteros evadere potuissent, servorum fidelitas eorum memoriam etiam litteris illustrem posteritati colendam transmitteret. Inter quos Panopionem vel ex annalibus Romanorum unum fuisse accepimus, qui tunc a triumviris proscriptus in Reatina villa latitaret et neque ibi a militibus, qui eum prosequebatur, tutus esse posset, servus non solum commutate veste, verum etiam permutato annulo, quibus faciem dignitatemque domini sui simularet, mortem pro suo domino equo animo a satellitibus subire non dubitavit. Caii vero Plotii quis unquam meminisset? vivit ille tamen at non suo sed servi beneficio, qui nullis cruciatibus adigi potuit, ut dominum suum suo etiam periculo indicaret. Quorum omnium gloriam famamque tu prope solus longe superare videris, cum utrumque non sine magna tui nominis celebritate fueris consequutus, non solum enim dominum tuum, fidelem nostrum spectabilem ac magnificum Joannem Banffy de Lyndwa regni nostri Hungarie palatinum, tempore nominatissimi illius Mohachini conflictus, equo suo iam destitutum, ex mediis quasi hostium telis eripuisti, sed et teipsum ex confertissima hostium turba, deo optimo maximo, pro tua ista erga dominum tuum pietate et obseverantia ita volente, reducem nobis cum quadam admiratione prebuisti. Sane igitur cum te Sandrinum ex verissima relatione dicti domini tui intelleximus, qua fide non modo in eliberatione sua, verum in nostris quoque servitiis, posteaque dei maximi nutu ad hanc dignitatem assumpti essemus, penes ipsum in omnibus procellis et tempestatibus fortunarum nostrarum usus fueris, fatere non possumus, neque par esse censemus, ut has tuas virtutes atque hec egregiorum tuorum factorum merita aliquo regio nostre munificencie monumento non prosequamur. Convenientissimum itaque nobis esse videtur, ut eam nobilitatem tuam, ex qua a maioribus tuis te oriundum esse cognovimus, nostro hoc testimonio exornemus et nova hac nobilitatione nostra quodammodo confirmemus, ut tu, posterique et heredes tui universi cognoscant, quibus meritis et egregiis facinoribus tuis te et heredes posterisque tuos utriusque sexus universos in cetum et numerum verorum nobilium huius regni de novo ascribimus et assummimus presentium per vigorem, ac in signum huiusmodi nobilitationis tue per nos tibi heredibusque tuis uniueris concesse, hec arma seu nobilitatis insignia: scutum videlicet quinqueangulare celestini coloris, quod a duobus pueris angeli speciem preseferentibus gestatum, tue non modice virtutis signum, cum scilicet ex equo tuo desiliens, ac dominum tuum, dictum Joannem Banffy, armis ut erat indutus, gravem, altera iam pede et ipsum innitentem, sollicita tua manu, equo tuo thurcico insigni, ut ad meliora se tue patrie tempora reservaret, insidendum, proprie etiam salutis tue immemor sublevaris, in se continet. Supra scutum galea est, quam tu ipse, lorica, galeaque cono decora, ac stricto ense amictus, vultu etiam nunc ad minas composito premis, totum vero ambitum scuti flosculi quidam virentes ac ad flatum ventorum varij, prout in capite seu principio litterarum nostrarum Apellis manu, suis appropriatis coloribus descripti sunt, circumdare videntur, animo deliberato et ex certa nostra scientia tibi tuisque heredibus et posteritatibus universis danda et concedenda, ut a modo perpetuis futuris temporibus hiis armis sic iam stantibus ubique locorum et in omnibus exercitiis ac expeditionibus instar aliorum verorum nobilium arma utentium libere uti eademque tam in annulis, vexillis et sigillis, quam etiam aliis omnibus in rebus ferre valeas atque possis posterique tui universi ferre valeant atque possint. In quorum omnium premissorum fidem et testimonium presentes litteras nostras secreti sigilli nostri appensione roboratas tibi et per te tuis posteritatibus universis duximus concedendas. Datum in civitate nostra Lyppa, in festo beati Barnabe apostoli, anno domini millesimo quingentesimo tricesimo secundo, regnorum vero nostrorum anno sexto.

A czimernek szigoru heraldikai szabályok szerint való leirását meg sem kiséreljük. Mozgalmas csatajelenet ez, az oklevél szövege szerint a mohácsi futásnak egy részlete, a mint Bakacs Sándor János király későbbi nádorát, Bánffy Jánost lovának átadásával megmenti.

A veres kantárzatu fehér lovon nyargaló Bánffy Jánosnak fején egyszerü, vasból való magyar hegyes sisak van, karajjal és – bizonyára tévesen föltolva ábrázolt – orrvassal. Fegyverzete, a melyet a czimerleirás nehéznek jelez, mindamellett nem a teljes vasöltözet, hanem pusztán vasfegyverderékból s a karjait védő váll-, kar- és könyökvasakból áll. A fegyverderék alól csaknem térdig érő vörös (bársony?) korszovágy látszik, a mely a világos-sárga nadrágot csaknem teljesen elfödi. Csizmája (melynek szine, mivel a festék épen ezen a tájon lepattogzott, meg nem határozható) térdig ér; szára elől magasabb és egyenesen vágott, hátul kissé lefelé kanyaritott. Baloldaláról aranyos lánczon szablyája függ le, melynek fekete tokján az akasztó pántok, úgyszintén a kard keresztvasa és markolata is aranyosak.

Bakacs Sándoron valamivel könnyebb fegyverzet van. Sisakja hasonló az uráéhoz, csakhogy alacsonyabb és hátul lemezes nyakvédője, sőt a külső czimerképen fület védő vértvasa is van. Fegyverdereka vaspántokból van összeállitva. Karjain pánczélujjak vannak, sőt a sisakdisz-alakon a vasmell alatt teljes pánczéling látható. Pajzsbeli képén a vasmell alól csaknem 17térdig érő, elől kétfelé kihajtott világos-szürke dolmányt, világoskék nadrágot és térdig érő, felül kettősen körülkanyaritott száru sárga csizmát visel. Baloldaláról fekete szijjon fekete tokban szablya függ le. A sisakképen jobbjában tart hegyes tőrt. Bánffy végvonaglásban fekvő zsemlye-deres paripáján gazdagabb aranyos-piros szerszámot láthatunk. Ilyen szinü a nyereg, heveder és farmatring is.

Az aranyos aczél rostélysisak takarója jobbról kék arany, balról veres-fehér szinü.

Az egyenes vonalakkal határolt ötszögü pajzsot két térdeplő szárnyas gyermekalak tartja, két lilaszinü pillér és azok mögött lelógó rózsaszinü függöny előtt.

János király fenmaradt csekély számu czimeres levelei között a Bakacs-armális korra a harmadik. Megelőzik azt a Quendel (utóbb Serpilius) családnak 1530 május 4-ikén* és a Prusinszky családnak is ugyanezen évben adott czimeres nemesitő levelek,* utána pedig következnek a Vécsey Istvánnak 1532. évi október 16-ikán adott czimerbővités,* Záray Lázárnak 1533 július 26-ikáról kelt czimeres nemeslevele* és a Dévay Péternek 1538 július 13-ikán adott birtok- és czimeradományozó levél.*

* Siebmachers Wappenbuch: IV. Band. 15. Abth. G. Csergheő, Der Adei v. Ungarn. 577. l. (411. tábla).

* A czimerkép másolata a Herald. Társ. gyüjteményében, a nemz. muzeum levéltárában.

* Siebmacher-Csergheö: 705. lap és 483. tábla.

* A Magyar Nemz. Múzeum levéltárában.

* Jahrbuch der k. k. Heraldischen Gesellschaft «Adler». Neue Folge, II. k. 112. l.

A czimerkép tárgyát tekintve, mindezek megegyeznek abban a magyar heraldikában régtől fogva kedvelt motivumban, hogy a czimer az adományosnak valamely kiváló tettét vagy magát az adományost ábrázolja. A Dévay czimerben levő, nyillal és lándzsával átdöfött tatár bizonyára ép úgy a Dévay Péter által legyőzött ellenség volt, mint a hogy a Záray Lázár czimeres levelében határozottan meg is van nevezve, hogy az a veres kalapos szakállas fő, a melyet a felhőkből kinyuló, szablyát tartó kar levágott, egyenesen annak a német lándzsás vitéznek a feje, a kit Záray leteritett. Hasonlóképen az az oroszlán, a mely – kezében a Vécseyek régibb czimerével – ormózott várfalon emelkedik, kétségtelenül a Buda ostrománál vitézkedett Vécsey Istvánt példázza. A Prusinszky és a Quendel czimeres levélnek szövegét nem ismerem,* nincsen azonban kétségem arra nézve, hogy az előbbiben hármas koronáju, gyökeres aranyfából kinyuló, kardot tartó kar a czimerszerző vitézi tettét jelképezi, az utóbbiban pedig a pajzsban levő vértezett, jobb karjával kivont kardot, baljában lábához támasztott pajzsot tartó vitéz az adományos Quendel Jánosnak az oklevelében megemlitett hadi érdemeket szerzett fia és a sisakdiszül festett papi alak ennek fivére, a Wittenbergában tanult Lőrincz lelkész. A Bakacs-czimer ennek az iránynak teljességét mutatja: a pajzsban a királyi megörökitésre méltó vitézi tett, a sisakdiszen pedig maga a czimerszerző van lefestve. A czimerleirat a czimerképpel nem egyezik teljesen. Ez utóbbin Bánffy már a lovon ül és nyargal, Bakacs pedig mellette fut, holott a leirás szerint Bakacs az urát éppen a lovára segiti. Bánffynak nehéz vértezetben kellene lennie, holott a képen csakis derékig van vasban stb. Ez magában még nem volna föltünő jelenség, – hasonló eltérések a czimeres levelekben gyakran fordulnak elő.

* Csergheő (Siebmacher, id. h. 577. l.) «az eredeti után» adja a czimernek képét és rövid leirását, de nem mondja meg, hol van ez az eredeti, sem az oklevélnek tartalmáról bővebb felvilágositást nem nyujt.

Jobban gondolkodóba ejthet már a képen látható viselet, a mely több olyan részletet mutat, a minőre eddig a XVI. századnak utolsó évtizedei előtt nem igen volt példánk.

Legfeltünőbb azonban a czimerképnek stilusa és kiállitása, a mely nagyon is eltér a János király által adott más czimerképektől. A pajzsnak szokatlan alakjáról nem is szólunk, bár ebben a korban az «ötszögü» pajzsot egészen másként szokták volt megfesteni. A szinek kezelése, a festés technikája is ujabb időre vall. Végül nagyon szembeszökő a czimeren a sisaknak és járulékainak alakja és máza is. Általánosan elfogadott nézet szerint ugyanis a négymázu (ezüst-vörös és arany-kék) sisaktakarók csakis a Habsburg-királyok alatt terjedtek el nálunk s mégis a Bakacs armálison már jobbról kék-arany, balról veres ezüst sisaktakarót láthatunk. A czimerlevélnek 18hiteles voltához kétség alig férhet. Igaz ugyan, hogy az oklevél a kanczellária részéről aláirva nincsen, mégis ugy a stilus, mint az irásnak módja, a betüknek alakja, a melyek pl. a Záray armális irásával csaknem teljesen egyeznek, biztositanak arról, hogy itten az oklevél-hamisitást kizártnak kell tekintenünk. Erre nem is volt ok, mert hiszen a Bakacs-családnak nemessége régtől fogva el volt ismerve s igy az armális a mohácsi vitézi tettnek megörökitésén kivül egyébre nem szolgálhatott, ennek megtörténtét pedig a Bánffy hálás jószágadományozó oklevele is bizonyitja. Láttuk végül János királynak egy maig fenmaradt leveléből azt is, milyen befolyásos főembere volt Bakacs Sándor a királynak.

A Szentgyörgyvölgyi Bakacs család czimere az 1532-iki czimeres levélen.

Igy hát nem gondolhatunk egyebet annál, hogy a kiállitott és kiadott czimeres levélbe a czimernek beléfestése valamely ok miatt elmaradt, s ez csakis későbben pótoltatott.* Alkalmasint ugyanannak az «Apelles»-nek kellett volna azt megfestenie, a ki a Záray czimert is festette. Tehát egy, olasz renaissance izlésü ügyes gondos munka maradt el az oklevél fejéről, a melyen a czimerpajzsot sok szinü virágos ágakká alakitott pajzstakarók között két oldalt tartották volna az angyalkák.

* Erre Varju Elemér t. tagtársunk tett figyelmessé, kinek nézetével teljesen egyetértek.

Mikor festették be az 1532-iki armális czimerképét, határozottan meg nem állapithatjuk. Alkalmasint II. Sándor tétette azt, a ki az 1622-iki czimeres levelet is szerezte. – 191609-ben használt pecsétjén már a mohácsi jelenetet láthatjuk, a mely ha térbeli nehézségek miatt kissé el is tér a czimerképtől, mégis valószinü, hogy ennek a pecsétnek vésője munkáját nemcsak leirás, hanem kép után is készitette, vagyis feltehetjük, hogy ekkor már János király czimeres levele kiegészitést nyert.

A Szentgyörgyvölgyi Bakacs család czimere az 1622-iki czimeres levélen.

Az adománylevél pusztán megerősitése, megujitása lévén Bakacs Sándor régi nemességének, bizonyára volt a Bakacs-családnak addig is czimere* és csakugyan, mielőtt a családi pecséteken a mohácsi jelenetre találnánk, Bakacs (II.) Sándornak 1596. és 1598-ból keltezett iratain más pecsétjét láthatjuk, a mely, ha az elmosódott, papiron át nyomott, pecsétekről jól veszszük 20ki, felhőből jobbra kinyuló, egy szárból kihajtott három virágot tartó keztyüs kart ábrázol. (Lásd a mellékelt ábrát.) Alkalmasint ez volt tehát az ősi czimer, a mely azonban ezentúl a használatból kiment.

* Csoma József (Turul, 1892. évf. 161. l.) emlit egy 1517-ből való Szentgyörgyvölgyi Bakacs czimert, de miként a leirásból és képből látható, itt nyilván való elnézés forog fenn, és Csoma az ebből az évből való Brodarics czimerre gondolt.

Bakacs (II. Sándor) pecsétje (1596–1598).

Nemességet erősitő és czimert ujitó, némi részben azonban bővitő oklevél a II. Ferdinánd király által Bakacs Sándor keszthelyi kapitánynak és fiának, Farkasnak, 1622. évi augusztus 15-én adott s jelenleg a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárában* őrzött adománylevél is.

* És nem miként a Siebmacherben áll (pótkötet, 10. lap), az orsz. levéltárban. Csergheő a Bakacs családról két izben is adott rövid közléseiben egyébként is több hibás adatot közöl, igy a nádori adomány 1625-ben és nem 1525-ben kelt, egyebek közt Füred és nem Füzed birtokról, s a család nem 1759-ben, hanem fiágon már 1734-ben halt ki.

Az oklevél szövege a czimerleirást részben a fentebb tárgyalt armálisból irja ki. Sajátságos tévedésből azonban ezt a czimeres levelet Ulászló királytól származónak mondja. Ha megtekintjük a diszes kiállitásu, aranyos nyomással diszitett pergamentbe kötött okmányt s elolvassuk azt a tömérdek magasztalást, a melylyel a király Sándorról és fiáról Farkasról, aztán Sándornak atyjáról Lukácsról, s ennek testvéréről Benedekről, végre öregapjáról Sándorról megemlékezik, szinte érthetetlen előttünk az, hogy az adománylevél egyéb kegyet nem ad annál, hogy az ősi nemességet és czimert megerősiti s azt lényegtelenül kibőviti. Ez a bővités mindössze abból áll, hogy a sisakdiszen Bakacs Sándor alakja két nyitott fekete sasszárny közé helyeztetett, a melyek közül az egyiken az oklevél szövege szerint holdsarlónak, a másikon pedig csillagnak kellene lennie, de valójában a czimerképen mindkét szárnyon egy-egy hat sarku arany csillagot láthatunk.

Magáról a csatajelenet ez ujabb ábrázolásáról kevés a mondani valónk. A czimer-tárgy maradt, csak a kivitel változott a festő felfogása szerint. A leglényegesebb eltérés az, hogy mig az 1532-iki czimer már azt a jelentet ábrázolja, a mint Bánffy a Bakacs lovára kapva, tova rohan, addig az 1622-iki czimerkép inkább János király adománylevelének szövegéhez tartván magát, a jelenetet még abban a perczben örökiti meg, mikor Bakacs az urát az ő lovára felsegiti.* Valószinü ebből, hogy az 1622-iki czimereslevél kiállitója nem látta a János király adománylevelét eredetiben, hanem abból csakis a czimer-leirást kaphatta meg és ez lehetett annak is az oka, hogy az oklevelet tévesen Ulászló királyának mondja.

* Ezt a jelenetet nagyitva, szinesen közzé tette az Athenaeum a «Magyar nemzet története» VI. kötetében (100. lap), bár nem épen teljes hűséggel.

Sajátságos egyébként, hogy a család ezentul is szivesebben használja pecsétjein az 1532-iki armálison levő azt a felfogást, hogy Bánffy már a lovon ül és Bakacs futni indul. Csakis a családnak utolsó tagja, Benedek, metszeti pecsétjét az 1622-iki czimerkép után.

Bakacs pecsétek.
III. Sándor (1648). Benedek (1730-as évek). IV. Sándor (1680).

A czimerbővitést csakhamar követte 1625-ben Bakacs Sándornak a nagyságos, vagyis bárói rendbe emelése, de az erre vonatkozó és 1630 január 7-ikén kelt diplomát már csak fia Farkas kaphatta meg.*

* Tallián Gyula kutasi levéltárában.

A veres bársonykönyvbe kötött és diszesen kiállitott oklevélben nincsen czimerkép vagy czimerleirás, s igy mintegy kiegészitése ez az 1622-iki adománylevélnek. Tartalmára nézve a szokásos bevezetés után II. Ferdinánd megemliti, hogy Bakacs Farkas régi nemes családból származott és elei hadi erényekben érdemesült egyének voltak és hogy atyjának a bárói rangba emelését már 1625-ben elhatározta.* Ezután felsorolja 21Farkasnak viselt dolgait, a melyeknek elismeréseül és hogy hűségének ujabb bizonyságaira annál inkább ösztönöztessék, őt és örököseit a nemesi rendből kiveszi és Magyarország mágnásainak avagy báróinak veres pecsétet használó rendjébe sorozza.

* «sui una cum suis posteris de conferendo magnificentiae seu baronatus titulo, in anno adhuc domini sexcentesimo vigesimo quinto supra millesimum, die septima mensis octobris, in civitate nostra Neostadiensi benigne Nos resolveramus».

Miként láttuk, Farkas bárónak nem volt többé alkalma ujabb vitézi tettekre. Már a következő évben elhunyt. Ivadékai még egy századig becsülettel viselték az ősi czimert, a mely mig ennek a letünt családnak dicsőségét hirdeti, egyúttal a gyászos mohácsi nap egyik jelenetének emlékét hagyta reánk.

Dr. BONCZ ÖDÖN.

Arcanum Újságok

Kíváncsi, mit írtak az újságok erről a temáról az elmúlt 250 évben?

Megnézem