III. Béla magyar király emlékezete. Dicsőségesen uralkodó utódja I. Ferencz József császár és apostoli király legmagasabb segélyé…
III. Béla magyar király emlékezete. Dicsőségesen uralkodó utódja I. Ferencz József császár és apostoli király legmagasabb segélyével, a magyar kormány megbizásából szerkesztette Forster Gyula. Budapest. Hornyánszky Viktor császári és királyi udvari könyvnyomdája 1900. Nagy negyedrétben, 2 lev., VIII. és 358 old., z1 lev.; XIII tábla műmelléklettel és 211 szövegképpel.
Mindnyájan ismerjük III. Béla király és neje Anna királyné tetemeinek szomoru históriáját. Sajátságos rendelése a sorsnak, hogy uralkodók hamvai rendszerint csufosan szoktak szétszóratni. A durva tömegnek néha majdnem olyan jól esik holt királyok tetemeit szerteszórni, mint az élőket legyilkolni. A nagy franczia uralkodók, a német császár vagy akár saját felkent királyurunk elődei közül nem egynek porló hamvait szentségtelenitették meg s hányták ki végső nyughelyéről barbár kezek. Ám még a fejedelmi tetemek történetében is példátlan a jó III. Béla királyé. A nemzeti dinasztia uralkodóinak sirjai közül talán csak az övé maradt meg egész a legujabb időkig felbontatlanul. Végre a véletlen felszinre hozta sirját, de minő alkalmatlan időben. 1848 deczemberében, a mikor a szabadságtól mámoros nemzet nem ért rá holt királyával foglalkozni. A szentelt hamvakat elraktározták a múzeumban, azaz, hogy még rosszabbat tettek velük: mutogatták őket. Az akkoriban szegényes gyüjteményeknek a királyi koponyák legérdekesebb látnivalói közé tartoztak. Egy szép napon, 1862 tavaszán gróf Pálffy Móricz helytartó látogatta meg a múzeumot. Természetes, hogy a great attraction-t neki 193is bemutatták. A grófban megbotránkozott a vallásos ember s – mint mondta – a hazafi és intézkedett, hogy a tetemek «eredetükhöz méltó» helyre kerüljenek.
A méltó hely az akkor igen disztelen Mátyás-templom eldugott, sötét sirboltja volt. A csontokat, megfosztva ékességeiktől, két bádog ládába rakták s «privative, absque strepitu ac concursu» eltemették. Bizony ennél különb gyászpompája volt akármelyik akkoriban elhunyt budai polgárnak. De jó volt ez akkor igy is.
A szomoru idők elmultak, a «magyar világ» felvirradt. Szinte természetes lett volna, hogy a nemzet siessen jóvá tenni a királyi hamvakkal elkövetett barbárságot. E helyett mi történt? 1883-ban a Mátyás-templom átépitésekor ujból múzeumba vitték a királyi csontvázakat, ám de ekkor – változatosság okáért – már nem a Magyar Nemzeti Múzeumba, hanem az antropologiai intézet gyüjteményébe.
Itt érte aztán Béla király és hitvese földi maradványait felséges utódjuknak I. Ferencz József királynak elhatározása, a melynek értelmében a sokat hányatott tetemeket királyi módon el kellett temetni.
Így jutottak a felszentelt csontok 1898. évi október hóban most már hihetőleg végleges nyughelyükre.
A temetés emlékére egy nagyszabásu diszmüvet adott ki a magyar kormány. A diszmű a buzgó Forster Gyula szerkesztésében jelent meg s méltó az eseményhez, a melyet megörökiteni hivatva van.
A szerkesztő neve már magában véve kezesség volt arra, hogy a mű maradandó becsü leend, a munkatársak névsora pedig nagyértékü forrásmű jellegével ruházza azt fel. A névsor csupa jeleseket foglal magában: Békefi Remig, Czobor Béla, Fejérpataky László, Nagy Géza, Pauler Gyula, Réthy László, Thallóczy Lajos és Török Aurél müködtek közre létrehozásán, nem is szólva a szerkesztőről, a ki a munkából az oroszlánrészt vette ki.
A mű nem egészen megokolt rend szerint egymásután következő tanulmányok sorozatából áll, melyek részben III. Bélára s nejére vonatkoznak, részben pedig azoknak a helyeknek történetével ismertetnek meg, a melyek velük kapcsolatba hozhatók. Egy része a fejezeteknek bizony kevéssé illik a könyvbe s nagyon is messze eső körben mozog, de a szerkesztőnek – ugy látszik – elve volt, inkább túlsokat adni, mint elhagyni valamit, a mi legtávolabbról is érinti azok személyét, a kiknek emlékezetére a munka készült.
Tárgyaik szerint csoportositva a dolgozatokat, elsősorban azokról kell szólnunk, a melyek magukra a királyi tetemekre, azoknak sirhelyeire s a temetésre vonatkoznak. E csoportba a bevezetésen kivül, a melyben a temetést elrendelő királyi kéziratot, a munka létrejöttének adatait, az a körül érdemeket szerzettek neveit közli a szerkesztő, négy fejezet tartozik. A királyi tetemek viszontagságai czim alatt a szerkesztő ismertet meg előbb a középkori temetkezési módokkal, majd királyaink temetőhelyeivel s végül azokkal a szomoru esélyekkel, melyeken III. Bélának s nejének tetemei végleges eltemetésük előtt keresztül mentek. Török Aurél dolgozata III. Béla és hitvese földi marádványairól nagyrészt ismétlése annak, a mit a kiváló antropologus egy külön füzetben már régebben megirt volt, azonban munkáját itt sokkal érdekesebbé teszik a kitünő ábrák. Nem lehet megilletődés nélkül szemlélni a fejedelem csontvázát, a melyről Török megállapitotta, hogy Béla király csak 10 cm-rel volt volt kisebb két méternél. Jól esik tényekkel is igazolva látni azt a hitünket, hogy nemzeti dinasztiánk jelesei nemcsak lélekre, hanem testi szépségre is kiemelkedtek a tömegből. Már a czimek elárulják, mi van a Forster III. Béla és hitese hamvainak visszavitele a koronázási templomba és Békefinek III. Béla temetése czimü dolgozatában. Ez utóbbi különösen azért érdekes, mert nem csak temetési ünnepélyek lefolyását örökiti meg, hanem az azokban részt vett – kiválóbb egyének pontos névlajstromát is közli, a mi – fájdalom – nem csak az ott voltak, hanem a hiányzók miatt is nevezetes.
A dolgozatok második csoportját a szorosan vett történelmiek alkotják. Köztük első III. Béla és családja Pauler Gyulától. A munka kevés ujat tartalmaz, a benne foglaltak majd mind megtalálhatók a szerző nagy művében, a Magyar Nemzet Történetében, hanem ezek olyan dolgok, a miket mindig le lehet ujból nyomatni, a nélkül hogy értékük kisebbedne. Ennek párja a szerkesztő terjedelmes czikke: Anna királyné és családja. Első, kisebb része a királyné őseivel foglalkozik; nagyobbik fele pedig atyjának, Châtilloni Rajnáldnak, a keresztes háboruk egyik legvitézebb, de vérengzései s hitszegései miatt nagyon ellenszenves alakjának van szentelve. Nagy művészettel van megrajzolva ugy a hősnek, mint az egész a Szentföldön küzdő lovag-világnak képe, hanem ez a kép visszataszitó. Különben a fejezetben foglaltak a mi történetünket nem érintik;. érdeket e műben az kölcsönöz nekik, hogy belőlük megismerjük a nyugati lovagság durvaságát, vadságát, a mely mellett nemzetünk szokása s erkölcse tiszteletre méltó fokon áll.
Thallóczy Lajos III. Béla és a magyar birodalom czim alatt adott egy nagy terjedelmü s kerekded müvelődéstörténeti rajzot. Apró, más előtt szinte értéktelennek látszó adatokból rakja össze III. Béla életének képét. Megeleveniti a XII.-XIII. századi Magyarországot, komoly, munkás, népeiért élő fejedelmével, örökösen harczban álló nemességével, cselszövö udvarával. A munka valódi gyöngye az emlékkönyvnek.
194Pauler és Thallóczy fejezetei után szinte fölöslegesnek látszik a Békefié: III. Béla és a magyar nemzet müvelődése. A dolgozat érthető s elfogadható okokból – tulajdonképen a cziszterczi rend történetével s érdemeinek méltánylásával foglalkozik. Hanem a tudós szerző kissé tullépett a határokon s a rend tagadhatatlanul nagy érdemei mellett háttérbe helyez minden más, a nemzet müvelődésén munkálkodott tényezőt. III. Béla összes, az egyházat illető dolgait csak futólag érinti, hanem a cziszterczi rend behivásáról (sőt eredetéről s előbbeni történetéről is) hosszasan értekezik. A derék szerzetesek érdemeit tulon-tul felbecsüli. Szerinte «a XII. században hazánk jó része még puszta s miveletlen volt. Meg kellett hóditani a földet a gazdaság részére, ismeretet kellett adni a népnek a föld munkálására ....» Tehát a czisztercziek tanitották meg a népünket a földmivelésre! De hát annak előtte csak halászatból s vadászatból éltek volna őseink? Szerző saját adataiból észreveheti, hogy a miket a rendnek földmivelő munkásságáról mond, az tulzás. Ha a czisztercziek par excellence földmivelők voltak, miért keresték ki kolostoraik számára a legvadabb, erdős s mocsaras helyeket, a hol rendes földmivelésről szó sem lehetett, hiszen kaptak a bőkezű királytól, sík, erdő- és mocsár-mentes területet bőségesen.
Az egyházi müvészetek is csak annyiban érdeklik a szerzőt, a mennyiben rendjével állnak összefüggésben. Bővebben szól ezzel szemben az iskolázásról s ismét szükszavuvá válik a jogélet ismertetésénél.
Nagy kár, hogy a szerző, kinek adatgyüjtésben való szorgalmát ismerjük, nem kisérlette meg a szokástól eltérően egy kis valódi kulturhistóriát csinálni. Valamit irni a népről, a szokásokról, az erkölcsökről, az életmódról, a viseletekről, a vagyoni jólétről, a kereskedésről, s effélékről. Végre is annyira nem vagyunk szegények, hogy egyet s mást ilyesekből össze ne gyüjthetnénk.
Ennek a fejezetnek az illusztrácziói mind külföldi anyagtól vannak összeállitva. A clairvaux-i apátság XVIII. századi alaprajza és két látképe, a pontigny-i, a troisfontainesi cziszterczi templomok, franczia konventek és apátságok XIII-XV. századi pecsétei; hazai emlék ugyszólván semmi.
Az archaeologai vonatkozásu dolgozatokból első sorban azokat emeljük ki, a melyek az ország négy legnevezetesebb templomának történetét s maradványait ismertetik. A székesfehérvári templommal, a melyben III. Béla el volt temetve, ketten is foglalkoznak, Forster Gyula Székesfehérvár koronázó temploma czim alatt inkább történeti, Czobor Béla a székesfehérvári ásatásokban régészeti ismertetést nyujt. Az előbbi czikk kronologiai egymásutánban mondja el a viszontagságokat, a melyeken a hires «szép templom» keresztül meni, mig végre ujabb időben a tudatlanság s a régiségek iránti érzéketlenség végleg megsemrnisitette. Czobor leirja Henszlmann 1862- és 1874-iki ásatásait (ez utóbbiakat mint szemtanu) és czáfolja az ő hibás állitásait. Ugyanő ad egy kerekded, kitünő monografiát az esztergomi bazilikáról is. A pompás templomot Szent-István épittette, de ez az első épület már 1188-1198 közt leégett. Jób érsek épitette fel ujból, nagy fénynyel és pompával, utána aztán folyvást toldozták, bővitették egész a XV. századig, a mikor Széchi Dénes bibornok 1450-53 közt csucsives izlésben teljesen átépittette. 1507-ben Bakocz Tamás megtoldta a róla nevezett kápolnával. Innen kezdve aztán csak pusztult; 1543-ben összelőtték a törökök, 1594-ban nagy része légberepült, 1683-ban pedig, a város visszafoglalásakor az egész teljesen romba dőlt. Helyére Rudnay érsek a mai templomot épittette.
Az ősi bazilikáról úgyszólván semmit sem tudnánk, ha egy lelkes esztergomi pap, Széles György, a ki a templom romlásának szemtanuja volt, fel nem jegyezte volna róla mindazt, a mit csak megtudhatott egy 143 ivrétü lapra terjedő kéziratban. Munkájából egy csekélyke kivonat 1765-ben világot látott; de maga a terjedelmes kézirat lappangott, mig nem Forster Gyula azt szerencsés kézzel fel nem kutatta. Ebből, továbbá Máthes János ismert könyvéből (Veteris arcis Strigoniensis descriptio. 1827.) szedte össze Czóbor munkájához az adatokat, megszólaltatva mellettük a holt köveket, a melyek a régi templom faragványaiból itt-ott előkerültek. Nevezetes és uj dolgot hoz a dolgozat különösen a templom egykori remekmüvü kapujának megismertetésével. Ennek a fényes épitészetü münek képét egy 1741-51 közt készült olajfestmény tartotta fenn, melynek egy részét (mért nem az egészet?) pompás szines képben is közli az emlékkönyv.
Czobor munkája nyomán hü képet alkothatunk az elpusztult esztergomi bazilikáról s kétszeresen érezhetjük a veszteséget, a mely megsemmisülése által érte műtörténetünket.
A szerkesztő tollából folyt a budavári Mátyás-templom s a Szent-László király egykori nagyváradi egyházának ismertetése. Az elsőből különösen az átépités történetét, a királyi tetemek nyugvóhelyeit, szobrait, feliratait lehet megismerni a legilletékesebb forrásból, a második, ide kevéssé illő czikkből pedig a XVIII. században történt fölfedezését a teljesen elpusztult váradi egyház maradványainak.
Érdekes dolgozat mutatja be a szent koronát és a koronázási palástot, mint koronázási emlékeink legrégibb darabjait. A dolgozat Czobor Béla tollából folyt s részben ugyanazt tartalmazza, minta millennium alkalmából kiadott Magyar koronázási jelvényvek (Budapest, 1896, ívrétben). Hosszu ideje vitatkoznak rajta a 195műtörténészek, minő volt a korona, mielőtt mai alakját nyerte, s honnan erednek egyes részei. A felől nincs kétség, hogy első abroncsát teljes épségében a Dukász Mihály által Gézának adott diadém alkotja. De honnan való a felső két iv? Czobor szerint a felső iv darabjai egykor ugyanolyan nyilt koronát képeztek, mint a minő a Géza koronája s az nem volt más, mint a Szilveszter által Szent-Istvánnak küldött korona.
Szabad legyen ez ellen kétségeinket kifejezésre juttatni, bár a kérdés a Pauler bizonyitékai után jóformán el van döntve.
Oklevelek s hiteles feljegyzések beigazolják, hogy koronánk felső ivei semmi módon sem lehettek azonosak a Szilveszter-küldte koronával. De magát a koronát látva, szinte fölöslegesek az ilyen bizonyitékok.
Czobor Bélának abban teljesen igaza van, hogy a korona felső iveit alkotó pántok egy a Géza-féle koronához hasonló nyilt koronát képeztek. Efféle korona – úgy látszik – több is volt királyaink birtokában, mutatja ezt a Nyitra-Ivánkin lelt Konstantinosz Monomachosz-féle korona. Bizonyosan hozott III. Béla is legalább egy ilyen koronát Bizánczból. Már most világos, hogy egy ilyen koronának darabjait toldták valamikor a XIII. század elején a Géza diadémjához; és pedig, közhit szerint, a Szent-István koronájának a töredékeit. Czobor szerint ezek a felső iveket képező lemezek aranyuk minőségénél, zománczuk müvezeténél és latin feliratainál fogva csakis trieri vagy italiai készitmények lehetnek s nem ujabbak a I. századnál.
Nem akarok e dolgok fölött vitázni, bár meggyőződésem szerint (s ezt sok kiváló műismerő is osztja) egyedül a latin feliratok mutatnak nyugati eredetre, s megengedem, hogy az egész korona Olasz- vagy Németországból került hozzánk. De ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy ez a korona a Szilveszter ajándéka lett volna. Mert:
akkor, a mikor a szent korona mai alakját nyerte, kétségtelenül a Géza koronája volt a királyi kincstárnak legértékesebb, legrégibb s legnevezetesebb darabja, mert ha nem ez lett volna, ugy semmi esetre sem ezt választották volna ki az állandó, felszentelt korona alapjául. Hanem igenis alapul vették volna a Szent-István koronáját, még ha az össze lett volna is törve. De semmi esetre sem használták volna fel a Géza-koronája czifraságaiul, toldásaiul1 a Szent-István koronáját vagy annak darabjait. A miből világos, hogy ezeket a töredékeket abban az időben nem tartották, nem tarthatták Szent-István királyi koronája maradékainak.
1 Még hozzá oly módon, hogy a lemezek legszebbikét, a melyen Krisztus-képe van, áttörték, hogy bele erősithessék a keresztet.
Koronánk nimbuszából semmit sem fog vesziteni, ha elismerjük, hogy nem Szilveszter pápa küldte. Államiságunk legfelségesebb szimboluma marad az mindenképen s ha kora nem ér is fel első királyunkig, akkor is olyan tisztes s olyan emlékek füződnek hozzá, a melyek azt minden más koronánál nevezetesebbé teszik. S bátran nevezhetjük azt igy is Szent-István koronájának, mert az jelképe a Szent-István királyságának, s viselője ura a Szent-István birodalmának.
A koronánál jóval hitelesebb Szent-István-ereklye a királyi palást, melynek első igazán pontos és hü leirását az emlékkönyvben vesszük. Ez a palást egy valóságos himzett okirat, azzá teszi a közepén végig vonuló felirás:
ANNO INCARNATIONIS XPI : M : XXXI INDICCIONE XIIII. A STEPHANO REGE ET GISLA REGINA CASVLA HEC OPERATA ~ ET DATA ECCLESIAE SANCTAE MARIAE SITAE IN CIVITATE ALBA
Ennél hitelesebb oklevél nem maradt fenn szent királyunktól.
Szent-Istvánnak, Gizellának s Imrének a palástra himzett képét két pompás kivitelü szines táblán közli a munka. A királynak ez egyetlen egykoru képe azért is érdekes, mert róla meg lehet látni, minő lehetett a valódi első korona; van pedig a fején egy drágaköves abroncs, rátüzött stilizált liliomokkal.
Czobor Bélától való a III Béla és hitvese halotti ékszereit bemutató dolgozat is. Egyenként írja le a tárgyakat, szokott alaposságával, s mindenre kiterjedő pontosságával, kitünő ábrák kiséretében. Feltünő az ékszerek közt III. Béla gyürüje, a melyen Abdallah ibn Muhammed arab felirás van, holott a királynak éltében használt pecsétnyomó-gyürüjén, a mint azt egyetlen fenmaradt nagypecsétjéről rnegállapithatjuk, saját lovas képe volt kivésve. Ezen fejezet záradékául a margitszigeti és a nagyváradi királyi koronák s karpereczek és az iparmüvészeti múzeum egy Párisban vásárolt, de állitólag magyar eredetü koronájának bemutatása következik.
Nagy Géza munkája, III. Béla fegyverei és az Árpádházi királyok jelvényei tulajdonkép Szent-Istvánnak Prágában őrzött kardjáról szól s III. Béla kardocskáját és sarkantyuit alig érinti. Ezek bizony fegyvernek nem is tekinthetők. A Szent-István kardjának bemutatása pedig ép úgy nem tartozik ide, mint a következő czikk, a melyet Czobor Béla irt Szent László kirrály ereklyetartó mellszobráról.
Mindazonáltal ez utóbbi annyira érdekes, hogy nagy kár lett volna elhagyni. A tudós szerző ebben bámulatosan elmés kombinációval megállapitja, hogy a herma készitői ugyanazon Kolozsvári Márton és György 196voltak, a kiktől az elpusztult nagyváradi Szent-László szobor és a ma is fennálló prágai Szent-György származtak. A hermán feltünő, beszéli Czobor, hogy a homlok erős ránczokba van szedve, a minők olyanoknál keletkeznek, a kik valamely nagy erőkifejtést tesznek. Az arcz tehát a szentnek valamely olyan szoboráról van másolva, a melyen Szent-László ilyen erőfeszitő mozdulatot tesz. Ez pedig nem lehetett más, mint a Kolozsvári-testvérek nagyváradi szobormüve, a mely László királyt abban a helyzetben ábrázolta, a mint csatabárdját ütésre emeli. Hogy ezen Szent-László ilyen erős homlokránczokkal volt előállitva, arra bizonyság a prágai szobor, a melynek homlokán ott leljük az erőteljes akczióval együtt járó redőket. Mivel pedig a Szent-László-herma készitése még a Kolozsvári-testvérék müködésének idejébe esik, valószinü, hogy az ezen akkoriban legkiválóbb müvészek mühelyéből került ki.
Czobor érvei annyira erősek, hogy mig kézzelfogható bizonyiték nincs ellenük, igaznak kell theoriáját tartanunk.
A régészeti czikkek közé kell számitanunk Forster Gyula dolgozatát az Árpádkori királyok és királynők siremlékeiről. Sorban ismerteti az ismert nehány emléket, köztük Gizella több apokrif emléktábláját is.
Réthy László érdekes dolgozatot nyujt III. Béla érmeiről. Csak egyet akarunk belőle kiemelni, a mely folyóiratunk olvasóit bizonyára különösen érdekelni fogja. Réthy III. Bélának egy dénárt tulajdonit, a melynek előlapján BÉLA. R(e)X felirással környezett kettős kereszt, hátlapján pedig kivehetetlen figura, talán második kettős kereszt látható. Az éremnek egyetlen példánya ismeretes a kolozsvári múzeumban. Ezt tartja a szerző az első magyar, heraldikai ábrával jelölt pénznek. E pénz azonban, mint pontosabb vizsgálódás után meggyőződtünk, IV. Béláé, és semmi sem jogosit fel bennünket arra, hogy a kettős kereszt czimerszerü használatát, a mely eddigi tudomásunk szerint II. Endre idejében kezdődött, félszázaddal előbbre toljuk. Nem is fogunk II. Endre előtti használatára adatot találhatni, nem pedig azért, mert a kettős keresztet bizonyosan Endre vette fel czimerébe keresztes háborujának emlékére.
Ismertetésünknek végére hagytuk a kötet egyik legkiválóbb dolgozatát, a mely egyik csoportba sem volt beosztható. Ez Fejérpataky László munkája: III. Béla király oklevelei.
III. Béla ideje a magyar oklevél-irás és a királyi kanczellária történetében roppant nevezetes. Alatta alakul ki s szilárdul meg az okleveleknek hosszu időkre érvényes, szabályszerü formája és nyer rendes szervezetet a kanczellária. Szerzőnek a rendelkezésére állott kevés adatból kellett ezt a proczesszust megrajzolni s ez neki kitünően sikerült.
Legelőször sorra veszi III. Béla ismert okleveleit. Van pedig mindössze kilencz eredeti és 12 átiratban fenmaradt. Ezekhez járul aztán egész csapat kivonat és oklevélnyom, a melyeknek azonban épen a diplomatikus veheti édes-kevés hasznát. Az ismert anyagot Fejérpataky két kiadatlannal gyarapitja s közzéteszi Béla királynak egy uralkodása elejéről való év nélküli s egy másik hasonlag dátumtalan oklevelét. Mindkettő Zsigmond király átirataiban maradt meg s a veszprémi káptalanban őriztetik.
A munka másik része a kanczelláriával foglalkozik, amelynek szervezetét, müködését, alkalmazottait apróra megismerteti a tudós szerző. A dolgozathoz nehány hasonmás is járul, kettő II. Géza két oklevelét mutatja be, négy hasonmás pedig III. Béla diplomáiról van véve. Nagy kár, hogy a hasonmások részben az olvashatatlanságig kicsinyitve vannak.
Meg kell még emlékeznünk a munka külsejéről. A papir, a nyomás, a képek mind méltók a műhöz. A Hornyánszky-féle nyomda s a Weinwurm-féle sokszorositó müintézet egyaránt derék munkát végeztek. Az emlékkönyv dicsőségére válik nemcsak a magyar tudománynak, hanem a magyar müiparnak is.
Varjú.
