Az örökös főrendiség eredete Magyarországon. (A budapesti kir. m. tudomány egyetemen pályadijjal jutalmazott jogtörténeti tanulmá…
Az örökös főrendiség eredete Magyarországon. (A budapesti kir. m. tudomány egyetemen pályadijjal jutalmazott jogtörténeti tanulmány). Irta Schiller Bódog, Budapest, 1900.
Az 1608. I. törvényczikkel szentesitett főrendi intézmény fejlődését a szent korona államszervezetében gyökerező nemesi egyenlőségből előadni van hivatva e munka. A tárgyát képező intézmény tartalma szerint két részre oszlik.
Az elsőben fel van tüntetve az előkelő jogi állás alapja s fejlődésének menete, a másodikban az örökös főrendi czimek eredete és története Magyarországon. Azaz az első részben előadja a szerző a megalakult magyar főrendiség egyik sarkalatos jogának, a törvényhozásban az országgyülésen való személyes megjelenés előjoga alapján elfoglalt kiváltságos állásának a fokozatos fejlődését a törvény szentesitéséig, a másodikban pedig a grófi, bárói és herczegi czimek koronként változó jogi tartalmát.
Az országgyűlésen való személyes jelenlét előjogának előzményeit a nemesi jogegyenlőség korában a nagybirtokban látja, mely a köztevékenység egyes részeit gyakorlatilag a nagybirtokos osztályhoz füzte, s a mely állapot megszilárdulásának az ősiségi törvény képezte alapját. A birtokban rejlő hatalom tette a nagybirtokosok szereplését örökletessé a királyi tanácsban. A vegyes házbeli királyok korától kezdve két királyi tanácsot különböztet meg. Az egyik állandó, és ez a királyi törvényszékkel van szerves kapcsolatban. A másik az egyházi és világi birtokosok időnkénti összejövetele a királyi udvarban, a mely tanácsnak a 197legfontosabb országos ügyekben való részvételét hangsulyozza.
Ez utóbbi királyi tanács fennállásában találja meg az előzményeit annak az intézménynek, mely a magyar főrendiség sarkalatos előjogává vált, t. i. az országgyülésen való személyes jelenlét előjogának. E tanács tagjai ugyanis a nemesség zömétől elváltan tanácskoztak az országgyűlésen, s e különválásuk a tényből joggá lön már akkor, midőn külön királyi meghivó-levelekkel hivatnak az országgyülésre. Az igy megkülönböztetett személyeknek megtisztelő czimekkel való megadományozása fejezi be a fejlődést, melynek eredményeit az 1608. k. u. I. törvényczikk szentesiti. Így alakul meg a nagybirtokos osztályból a magyar főuri rend.
Egy kiváltságos nemesi osztály megalakulásának alapja tehát a birtok volt, mely a birtokosnak a banderialis hadszervezet, megalakulásával hadi, majd a hűbéri eszmék befolyása alapján földesuri hatalmat biztositott. E hatalmas nagybirtokosok nyomát a hazai diplomatikai gyakorlatban előforduló proceres szóban találja, kiknek hivataltól független örökletes előkelőséget tulajdonit szemben a barones-sel, azaz a hivataluknál fogva előkelőkkel. E feltevése azonban nem bir kellő alappal, mert a ki ismeri a középkori magyar okleveles beszédmód gyakori tautologiáját, az semmi esetre sem fog e két szó egymás mellett állásából két külön intézményre következtetni.
E nagybirtokos osztálynak olyan szerepet tulajdonit, hogy annak tagjai a nyugateurópai kúriák mintájára időnkint összejöttek a királyi udvarban s ott az ország közügyeit érdeklő kérdésekken határoztak. A mely összejöveteleknek egyedül a nagybirtokosokra ruházása nem szabatos, mert ilyen tanácskozásokban, ha voltak, a király meghitt emberei vettek részt. A részvétel tehát a király bizalmán s nem a nagybirtokon alapult. A nagybirtokos elnevezés különben sem illő erre a korra, a mikor a birtok kiterjedése még nem volt ismérve a gazdagság nagyságának. Egy örökletes előjognak hozzá az alapját azért sem képezhette, mert a nagybirtok nagyobb számu örökösökre maradván, könnyen megoszlott, s igy korán kellett volna fejlődnie egy olyan osztálynak is, a mely nem nagybirtokos és mégis vannak különös előjogai. E fogalmat különben csupán azért helyezi annyira előtérbe a szerző, hogy kellő számu tagot nyerjen a tágabb királyi tanácshoz, a mely intézmény hasonlóképen nagyon ingatag alapon nyugszik.
A középkori állami életben helyesen emeli az igazságszolgáltatás jelentőségét a közigazgatás felé, s az igazságszolgáltatás központi közegeit méltán helyezi a kormányzás élére. Ez a szereplésük azonban éppen nem volt exclusiv, s azért ez nem jogositja a szerzőt arra, hogy a szükebb királyi tanács intézményét megalapitván, a jelzett személyeket egy külön testületbe foglalja össze, a mely kifelé zárt volt. A királyi törvényszék tagjai mindenesetre az egységes királyi tanácshoz tartoztak, de egy külön testületet, mely állandóan a király oldala mellett volt, nem képeztek. Elfeledi a szerző, hogy a tanács egyik tagja, a nádor, sokáig a vidéki törvénykezésnek volt a legfőbb közege, ennélfogva idejének nagyobb részét a királyi udvartól távol töltötte. Hasonlót kell mondanunk a többiekről is. Egyfelől tehát van egy királyi tanács, melynek tagjai az országos biráskodás élén állva nagyobbrészt az udvartól távol lenni kötelesek, másfelöl ismét van egy másik tanács, melynek tagjai csak időközönként jönnek össze. Melyik volt hát az a királyi tanács, mely állandóan a király oldala mellett állott, melynek tagjai a legfőbb országos ügyek elintézésére befolyást gyakorolták? Erőszakos a királyi tanács kétfelé választása, s annak nyomait a magyar jogtörténelem emlékeiben nem találjuk fel.
Hosszasan tárgyalja a szerző a tágabb királyi tanács hatáskörét, a mely az országgyűlés összehivásától a törvény végrehajtásáig minden országos ügyre kiterjedt. E hatáskör természetesen az egységes királyi tanácsot illette, mert megkülönböztetést a ránk maradt emlékekben tenni nem lehet.
Az adómegajánlás joga csak rendkivüli esetekben illette meg a király környezetében levő tanácsosokat, s ebből az országgyűlés hatáskörének hátrányára következtetést vonni nem lehet. A kiváltságok és birtokok adományozásában való részvétele is kivételes volt csupán, mert emliti ugyan a király az adomány-levélben, hogy «ex consilio et consensu prelatorum et baronum regni nostri» cselekedett egyes esetekben, de ez inkább csak formula volt. Így a gróf Forgách-levéltárban ismerem p. o. I. Lajos egy oklevelét, melyben a király azt mondja, hogy «ex consilio prelatorum et baronum infra nominandorum» adományozott. Ezzel a király az ünnepélyes privilegiálisok záradékában felsorolt főpapok s főurakra utal.
Azok felsorolásáról azonban tudjuk, hogy csak formula volt, a megnevezettek nem voltak akkor mindnyájan a királyi udvarban. Annak kell tehát az utalást is tartanunk. Általában a királyi tanács hatáskörét túlbecsüli, holott V. László idézett nyilatkozatából észre kellett volna vennie, hogy a magyar királyi hatalom nem türte meg az arisztokráczia nagyobb befolyását.
A mily sokat tud a szerző a tágabb királyi tanács működéséről, éppen olyan keveset mond annak szervezetéről. E szervezetlenség megszünteti annak testületi jellegét, melyet a szerző nagyon sokszor hangsulyoz. Végül arra az eredményre jut, hogy e tanács együttléte is véletlen, esetleges dolog volt, a mely eredmény, azt hiszem, megszünteti annak intézményi jellegét is. Nem is szabad a középkori királyi tanácsról úgy szólani, mint testületről. A királynak tanácsosa volt minden magyar nemes, s ha kellő pénze és ideje volt arra, hogy a királyi udvarba utazhassék s ott tartózkodhassék, továbbá ha az uralkodó személyes tetszését birta, akkor tanácsadási jogát tényleg is gyakorolhatta. Ezt természetesen a gazdagabbak tehették elsősorban, de bizony volt a király közelében mindig nagyon sok szegényebb nemes is. E tanácsadási jogot semmi különösebb gyűlésen nem gyakorolták, mert ennek nyomát az emlékekben nem találjuk. Így kell felfognunk a király tanácsát, s igy nyerjük csak helyes képét a középkori udvari életnek.
A királyi tanácscsal csak azért foglalkozik a szerző oly hosszan, mert ebben találja a magyar főrendiség alapját. E feltevést elfogadhatjuk, olyan értelemben, hogy azok lettek a megalakult főrend tagjai, a kik a király tanácsában voltak előbb; de nem azért, mert ott voltak. A magyar főrendiség megalakulásának egyéb okai voltak.
Az igaz, hogy az országgyűlésen azok jelentek meg 198mindig személyesen, a kik a király környezetében tartózkodtak állandóbban, de nem azért, mert a királyi tanács tagjai voltak, hanem azért, mert gazdagságuk ehhez kellő eszközöket nyujtott. A királyi tanács tagjainak külön tanácskozása csak rendkivüli esetben történt, rendesen együtt tanácskoztak ők az országgyűlés többi tagjaival. A királyi tanácsnak az országgyűlés előtti behivása sem bizonyit az országgyülés megoszlása mellett, ez csak előleges informáczió czéljából történt. Mindezek tehát kevés sikerrel védik a szerző azon állitását, hogy a királyi tanács tagjai a többi nemesek fölött előjogokat birtak az országgyülésen is. A vagyonos nemesi osztálynak a közügyek intézésére való nagyobb befolyása a Habsburg-ház trónrajutásával kezdődik, addig mindig ellensulyozza befolyásukat a köznemesség. A Habsburgok azonban az ő támogatásukkal nyerték el a magyar trónt, s az ő trónrajutásuk a vagyonos osztály győzelme volt a köznemességen. A Habsburgok politikája kezdettől fogva mindenütt az arisztokratikus volt, s ezt az irányt törekedtek érvényre juttatni Magyarországon is. Ennek a tendencziának az eredménye volt az 1608. k. u. I. törvényczikk is.
A Habsburgok alatt meghonosodott királyi meghivólevelek állandósitják a hű nagybirtokosok országgyülési személyes megjelenésének intézményét. A mi eddig a vagyonon alapuló tény volt, ez most személyes joggá válik. Nem ellentétes, a mint a szerző mondja, de analog a mi alkotmányfejlődésünk e tekintetben az angollal.
Ott a Lancasterház trónrajutása alapitja meg a peerséget, nálunk a Habsburgoké a főrendiséget. A királyi meghivó-leveleket követik a grófi, bárói czimek, melyek czélja a magyar és német arisztokráczia összeolvasztása. A jelzett két intézmény csakhamar összeolvad, a nemesi rend gazdagabb tagjainak előjogává válik, s ennek törvényes szentesitésével megalakult a magyar főnemesi rend. Az 1526-1608. közötti korra, a hol a főrendiség tényleg kifejlődik, a szerző nem fektet elég sulyt. A nagyon is közvetett intézményt, a királyi tanácsot, nagyon hosszan fejtegette, a közvetlen előzményeket pedig csak mint másodrangu tényezőket tárgyalja.
Az örökös főrendi czimek, a grófi, bárói és herczegi czimek eredetével és fejlődésével foglalkozik a második rész. E czimeknek két faja volt. Az egyik a magyar jog eredeti intézményei alapján fejlődött, a másik a német jogéletből került át hozzánk, s e két faj csak későbben egyesült az egységes magyar grófi és bárói czimmé. A rangfokozatok egymásutánja nálunk teljesen esetleges, nem úgy, mint a hübéri nyugaton, a hol a történeti sorrenden nyugodott.
Első tehát a grófi czim, melyet II. Endre adományoz először a Vodicsaiaknak 1218-ban, a miben Bartal a német intézmény meghonositását látja, Hajnik azonban a magyarországi déli ispánságoknak örökös joggal történt eladományozásából származtatja az egész intézményt. Ilyen adományok már III. Béla korában fordulnak elő, a ki 1193-ban a Frangepánok ősének adományozza a modrusi ispánságot. Ez örökös ispánságoknak a magyarországi többi örökös ispánságokkal szemben grófságokká alakulásának oka a horvátországi megyék szervezetéban rejlett, melyek egészen királyi birtokok voltak, a hol a király közvetlen rendelkezése alól kivett földbirtok alig volt.
Így az eladományozott megye a király tulajdonából a megadományozott család magántulajdonává vált, s ezzel azon területek megyei minősége megszünt. A comes czim tehát önálló közigazgatási területek állandó, örökletes birtokával járó magánjellegü, családi örökös czim- és jelzőképen tünik fel először. Más természetüek a szorosabb értelemben vett Magyarországon felmerülő grófi czimek. Itt oly területek birtoklásával jelentkeznek már a XIII. század végén, melyek egymagukban egész megyét soha sem alkottak, p. o. a Bazini és Szentgyörgyi grófoké. Itt tehát idegen eredetü grófi czimmel van dolgunk, a mely a család magyarországi uj birtokával kapcsoltatott össze. Vagy úgy kell az eseteket magyaráznunk, hogy azon birtokok jogi minősége azonosittatott a megyék jogi minőségével, a mint ez Németországon is történt. A grófságok sajátos jogi természete azonban nálunk a XV. század első felében alakul meg, s akkor kezdik használni az ily területek birtokosai a laberi et perpetui comites czimet, a mely magánjogi alapon nyugvó örökletes családi jelzővé válik ezzel, s magánhatósági területek birtokosait jelenti. A perpetuus czim az örökletességet, a liber pedig a várispánság alóli mentességet jelentette. A XV. század második felétől megszünik a grófság történeti fejlődés eredményeképen szerepelni, s király adománynyá válik, a miben fejlődésének egy ujabb fázisa jelentkezik. Az első ilyen adományt Hunyadi János nyeri 1453-ban V. Lászlótól. A grófságok kiváltságos közjogi állását megszünteti az 1495. évi törvény, s ezzel a grófi és egyéb nemesi uradalmak között eddig fennállott külömbség elenyészik, minek tanubizonysága Werbőczy is.
Fokozottabb mértéket ölt a grófi czim adományozása a Habsburgok alatt, lassan azonban puszta czimadományozássá válik, melyhez birtokot nem adtak. A grófi czim elveszti hajdani jogi tartalmát s előkelő rangot adó, örökös, családi jelzővé válik csupán. Ez a fejlődés harmadik fázisa, s ilyen czimet a XVI. század végén a monyorókeréki Erdődyek nyernek először I. Miksától. A negyedik korszakban megszünik a grófi czimnek a földbirtokkal való eddigi külső kapcsolata is, s ezért a jelzésben az uradalom megnevezését is mellőzik már. Ilyen egyszerü grófi czimet nyer először Iktári Bethlen István 1623 április 24-én.
A barones jelentette nyugaton, főleg Francziaországban a Karolingok alatt, a királyság legelőkelőbbjeit, nálunk kivált az országos udvari főtisztségek viselőit. Ezeket a szerző előbb megkülömböztette a procerestől, most azonban ezeket is belefoglalja a barones elnevezésbe. Ez az elnevezés nem volt a névvel kapcsolatos, más valamit jelentő örökös családi czim, hanem jelentette a grófokat és herczegeket is, s mindezek Mátyás király korától kezdve baro naturalis névvel jelöltettek. Ezektől megkülömböztettek a barones ex offició, a kik hivataluknál fogva neveztettek igy. Nem volt azonban ellentét a kettő között, mert ilyen hivatalt csak baro naturalis nyert. A baro naturalis czim tehát nem volt jogilag meghatározott, hanem általában az előkelő, főuri állapotnak tényleges jellegü jelölése. Ez volt kiinduló pontja az előkelő örökös bárói czim megalakulásának, s talán leginkább a banderialis hadszervezettel függött össze. Legelső ilyen természetü adománylevél a Bánffy Miklósé, a ki 1443-ban I. Mátyástól a grófok összes kiváltságait s kivált a vörös viaszszal való pecsételés előjogát nyeri.
199E pecsételési jog válik a bárók méltóságának külső kifedezőjévé, s ennek adományozásával emelnek báróvá. Az első kifejezetten báróvá emelés a Podmaniczky Jánosé 1502 körül, a mely egyszersmind czimerbővitéssel van összekötve. Ezzel alakul meg a magyar báróság, mint családi jellegü, örökös magánjogi méltóság és czim, s ezek a Werbőczy által megjelölt barones solo nomine. Ilyen adományozások daczára azonban a baro czimet a XVII. század közepéig sohasem találjuk a családi névhez füzve, mint a comes czimet, hanem a bárósított családok tagjainak örökös czimévé, külső ismertető jelévé sokáig a magnificus czim lesz. A barones inkább gyűjtő nevükké válik. A későbbi magyar liber baro német mintára honosodik meg, a hol immunitási területek örökletes birtoklásában gyökerezett, s a leginkább római szent birodalmi bárók használják nálunk is. A XVII. század második felében lesz egyéni jelzővé a bárói czim, s ezóta szerepel a báró szó mint családi örökös czim. 1674-ben találkozunk legelőször magyar báró neve mellett a baro jelzővel a Kürthyek bárói diplomájában. A magyar bárói czim ez alakjában sem kapcsolódott a földbirtokhoz, s továbbra is megőrizte a Freiherrel szemben sajátos magyar jellegét.
Magyar herczegi czim, mint főrendi czim tulajdonképen nincs. Az Árpádok idejében kivált Szlavoniában találkozunk magyar királyi herczeggel, dux-al, ez azonban nem vált főrendi czimmé, hanem a királyi családon belül maradt. Magánuralmi területek birtokosai közül herczegi czimet a magyar korona hübéresei nyernek a vegyesházi királyok alott. Igy először 1369 körül László havasalföldi vajda, a ki fogarasi herczeggé lesz. Az Ujlaky Lőrincz herczegi czimét onnét magyarázza a szerző, hogy az atyja Bosznia királya volt, s a királyi család tagjait herczegeknek szokták nevezni a magyarok. Egyedűl Odescalchi Livius nyeri a török hódoltság alatt levő terület felszabaditása körül tett szolgálataiért I. Lipóttól a szerémi herczegi czimet, ezt azonban 1751-ben Mária Terézia visszavonta, s így az Odescalchiak is római szent birodalmi herczegek maradnak. Külföldi herczegi czimet sokan viseltek a magyar urak közül, igy először László nádor I. Lajos idejében. Római birodalmi herczegi czimet nyernek magyar birtokaik utáni elnevezéssel 1517-ben Perényi Imre siklósi herczeg, és a Rákóczyak, sárosi herczegek, a XVII. században. A dux-al rokon princeps czim örökös főrendi czimmé vált. Ahány princeps czim van azonban Magyarországon, az mind idegen eredetü. Többnyire római szent birodalmi, továbbá cseh s ujabban ausztriai herczegség.
Ez a nagy jogtörténeti munka tartalma, a mely a királyi tanács két részre osztásától, s ugyanazon királyi tanács hatáskörének tulságos kibővitésétől eltekintve, sok uj s érdekes adattal gyarapitá a magyar történelmi tudományt. Nagy szorgalmat s lelkiismeretes megfigyelést tanusit az egész, de sok helyen még jelentékeny helyesbitésre szorul. Főleg az anyag beosztása ellen kell kifogást emelnünk, mert a tulhosszu szakaszok fárasztóvá teszik az olvasást és nehezitik a megértést. Ha a szerző a magyar jogtörténelmi emlékek szellemébe jobban beleéli magát, jelentékeny kincsekkel fogja gazdagithatni a magyar jogtörténeti irodalmat. Nagy munkát végzett igy is, s az elért eredményekért méltán illeti meg az elismerés.
Grünn Albert.
