Megjegyzések «Az örökös főrendiség eredete Magyarországon» czimü munkának a Turulban megjelent ismertetésére.*
Megjegyzések «Az örökös főrendiség eredete Magyarországon» czimü munkának a Turulban megjelent ismertetésére.*
Dr. Schiller Bódog úr válasza az első füzetből csupán helyszűke miatt maradt el. Szerkesztő.
Kötelességet vélek teljesiteni, midőn könyvemnek a «Turul» legutóbbi füzetében megjelent ismertetéséhez néhány megjegyzést füzök. Teszem ezt azoknak a 91nagyfontosságu alkotmánytörténeti kérdéseknek, melyeket könyvem első része tárgyal, tisztázása érdekében, pontosabban – mert hát a könyvemben felhozottakhoz nincs mit hozzáadnom – azért, nehogy nemzeti multunk szóban forgó nevezetes intézményeinek – úgy hiszem – téves képe rögződjék meg a Turul azon olvasóinak tudatában, a kik csupán ezt az ismertetést ismerik és hallgatásomat esetleg megadásnak minősithetnék.
Munkám első része két főtételt volt hivatott a részletek kifejtésével és tüzetes megvilágitásával teljes bizonyosság erejére emelni. Elsőben, hogy az örökös főrendiség, a nemességnek egy bizonyos körét kizárólag megillető közvetlen törvényhozói működés joga a királyi tanácsban való magánjogu s tehát egyben örökletes megjelenés intézményéből alakul ki. Továbbá azt, hogy ez a magánjogu örökletes megjelenés valóban intézményi jellegű volt, azaz hogy létezett egy a folyó kormányzati ügyek vitelére rendelt és a királyi törvényszékkel kapcsolatos tulajdonképeni tanácstól lényegesen különböző másik tanács is: a birtokaristokratia időnkinti gyülekezése, a tágabb királyi tanács. A t. biráló úr elveti mind a két főtételt. A másodikat a lehető legkifejezettebben. Az elsőt elfogadja s «oly értelemben, hogy azok lettek a megalakult főrend tagjai, a kik a király tanácsában voltak előbb; de nem azért, mert ott voltak»; ámde világos, hogy ez csupán körülirása a határozott tiltakozásnak, mivel az okozati összefüggés tagadása nem egyéb a fejlődésbeli kapcsolat tagadásánál.
Erre nézve általánosságban csak azt az egyet jegyzem meg (a mit számos helyütt emlitettem munkám folyamán), hogy – egyik főtétel sem a magam eredeti, önálló állítása. A főrendi táblának a tágabb királyi tanácsból kifejlődését Hajnik akadémiai székfoglalója («A nemességnek országgyülésen fejenkénti megjelenésének megszünése») óta egyértelmüleg hirdetik igy jogtörténészeink, mint közjogászaink (lásd a könyvem 168. l. idézetteket); én az alaptételt csupán a királyi tanácsban való magánjogu szereplésnek erősebb hangoztatásával egészitessem ki – és éppen ezt helyesli a birálat, concedálván, hogy «azok lettek a megalakult főrend tagjai, a kik a király tanácsában voltak előbb». A két királyi tanács létezése Knauznak, «Az országos tanács és országgyülések története 1445–1452» czimü munkája nyomán hasonlóképen általánosan elfogadott igazsága jogtörténetünknek, melyet megtalálunk úgy a kézi könyvekben, mint a rokon tárgyu tanulmányokban (36., 43. l.), a melyről megemlékezett a könyvem nyomatása közben megjelent két munka is: Illés Józsefnek «Az Anjoukori társadalom és az adózás cz. dolgozata (20. l.) és Zsindely Istvánnak «Magyar alkotmánya az Anjouk és Zsigmond alatt» (151. l.); eleddig egyedül Fraknói tagadta a két királyi tanács fennállását, a ki nyomatékos különvéleményéhez őszinte sajnálatomra tovább is ragaszkodik: a könyvemről a a «Századok»-ban közzétett nagybecsü birálatának tanusága szerint.
Főtételeimnek ez az általánosan elfogadott, köztudat volta, semmi kétség, a priori is sulyosan esik latba azok elfogadhatósága mellett. Vajjon csakugyan elfogadhatók és elfogadandók-e a kifejtettem és bizonyitottam részletek alapján, arra nézve hadd vegyem sorra a t. biráló úr hibáztató megjegyzéseit és ellenvetéseit, a melyeken az ő általános negáló itélete nyugszik.
A t. biráló úr helyteleniti, hogy «proceres» alatt a «barones»-től különböző körét értem az uraknak (Munkám 24–26. ll.). «Tautologiát» emleget. Itt azonban igazán nem forog fenn tautologia. Nagy tudósok, kik valamennyire ismerték a középkori okleveles beszédmódot, Kovachich és Hajnik teljes határozotssággal a technikus értelemben vett «barones»-től különböző jelentést tulajdonitották a «proceres» szónak; én e részben csak annyiban vagyok ujitó, hogy «proceres» alatt okleveles bizonyságok alapján mást értek, mint ők, t. i. a nagybirtokos urakat. A t. biráló úr nem vette figyelembe azt a köztudomásu és könyvemben szinte untató ismétléssekkel kifejtett tényt, hogy a «barones» hol szűk, hol tágabb, hol igen tág értelemben fordul elő; ezért vádol engem alább – a bárói czimről szólva – következetlenséggel.
A főurak időnkénti összejöveteleinek «egyedül a a nagybirtokosokra ruházása nem szabatos, mert ilyenekben, ha voltak, a király meghitt emberei vettek részt». Magam is ezt tartom, és kifejezetten meg is mondottam több helyütt pl. a 164. lapon megemlitvén, hogy «számos utczai tisztviselő, a kamarások, kapitányok stb. kétségkivül megjelentek a tágabb királyi tanács ülésein akkor is, midőn ugyanoly előkelő családból származó s egyenlő vagyonu trencsénmegyei vagy mármarosi nemes nem gondolt volna arra, hogy az ország legelőkelőbb, leggazdagabb urai között megjelenjen. Ámde kézzelfogható tények (lásd különösen a 30–32. lapokon felhozottakat) ellentmondanak annak, hogy a király bizalmát tekintsük a tanácsban való részvétel akár csak főalapjának. És jusson eszünkbe, hogy azokban az időkben a király bizalmától a nagybirtokosságig il n’y avait qu’un pas: a királynak bármikor módjában volt, hogy rövid idő alatt dúsgazdag földesurrá tegye azt, a kit kegyébe fogadott (115. l.). És Deák Ferenczek a középkorban nem akadtak.
A t. biráló úrnak «a nagybirtokos» elnevezés ellen való aggályait már éppen nem tudom megérteni. «A birtok kiterjedése nem volt ismérve a gazdaságnak.» Kevésbbé volt volna az, mint ma, az ingó tőkének 92agrarius visszahatást provokáló nagyhatalmi korában? S mi volt hát a vagyonosság igazi ismérve? Az ipari, kereskedelmi vagyon mennyisége?! Hasonlóképpen nincsen igaza a t. biráló úrnak abban, hogy a nagybirtok «egy örökletes előjognak alapját azért sem képezhette, mert a nagybirtok nagyobb számu örökösökre maradván, könnyen megoszlott s igy korán kellett volna fejlődnie egy olyan osztálynak is, a mely nem nagybirtokos és mégis vannak különös előjogai». Ez a tágabb királyi tanács fennállása idején nem következhetett be, a tanácsban való szereplésnek sokszor kiemeltem tényleges és a magánjogi alapokhoz, melyeken nyugodott, önként simuló voltánál fogva. Csakugyan beállott később a résztvételnek szilárd, de persze külső kritériumok szerint való szervezése az intézménynek tételes szabályozása nyomán: a főrendi táblán (200, 205. ll.).
A t. biráló úr kifogásolja, hogy én «a szűkebb királyi tanács intézményét megalapitván (ismétlem, azt már régen «megalapitották»), a jelzett személyeket egy külön testületbe foglalom össze, a mely kifelé zárt volt». Ezt én egyetlen szóval sem állitottam. Sőt ellenkezőleg, az 50. lapon (és számos egyéb helyütt, pl. az 53., 119. ll.) expressis verbis hangoztatom, hogy a «törvényszék tagjain kivül és mellettük a király bizalmából, különös akaratából mások is vesznek részt a kormányzati ügyvitellel sokféle teendőiben: kétségkívül a kanczellária főbb hivatalnokai s az udvartartás egyes ágainak élén álló urak, alkalmasint a számos udvari tisztek közül a legkiválóbbak, közügyekben jártasak és hogy «a törvényszék elsődleges feladata, az igazságszolgáltatás dolgában sem volt másképen». Ugyancsak helytelenül reprodukálja a t. biráló úr állitásaimat a következőkben. A 33. lapon világosan olvasható: «a szűkebb tanács tagjai – ha nem is mindnyájan – állandóan a király udvarában tartózkodtak». Szóval: nem feledkeztem meg a nádor vidéki törvénykezéséről (sem nem az 1446: VI., 1478 : XII. s egyéb törvényczikkeknek az esküdt ülnökök, hol egyik, hol másik részét szabadságoltató intézkedéseiről). Hogy a királyi törvényszék «többi» tagjai «hasonlóan a vidéki biráskodással foglalatoskodtak és igy nekik is «nagyobbrészt» a curiától távol kellett lenniök, miként a nádornak, megvallom eleddig nem tudtam. Egyébiránt Hajniknak – munkám sajtó alatt létekor megjelent – perjoga sem tud erről semmit; csupán az országbiróról (a tárnokmesterről) és az alnádorról mondja, hogy «a nádor helyett … gyakran» őket bizta meg a király a generalis congregatiók tartásával. És ezért a t. biráló úr kérdésére: melyik hát az állandóan a király oldala mellett levő tanács? bizony ma is csak azt felelhetem: a törvényszékkel kapcsolatos tulajdonképpeni tanács.
A tágabb tanács hatáskörét tárgyaló részre a t. biráló urnak mindössze két speciális észrevétele van, a melyet magam is jeleztem. A tanács részéről történt adómegajánlásról a 81. lapon egyenesen megmondottam, hogy «nem volt az adómegajánlás közönséges módja»; rendkivülinek, igaz, nem neveztem, mert annak előttünk ismeretes esetei semmi rendkivüli mozzanatot nem tüntetnek fel, mik különösen megokolnák országgyülési határozatnak be nem várását (81., 84. ll.); ugyanazért lehetetlen abból nem az országgyülés hatáskörének hátrányára vonni következtetést. A tanácsnak birtokadományok s egyébb materialis és immaterialis kiváltságok osztogatása közüli befolyását kifejezetten alkalomszerünek mondottam a nem nagyterjedelmü birtokokra stb. nézve (111., 115. ll.). És kifejezetten megfeleltem arra a jól ismert ellenvetésre is, hogy a főpapok és bárók tanácsára való utalás csupán «formula» a contrario bizonyitással, hivatkozva t. i. azokra a roppant nagyszámu adománylevelekre, a melyekben ez a záradék nincsen meg. Nem ártott volna explicite is utalnom azokra a hasonlóan tekintélyes számu adománylevelekre, melyekben egyenkint neveztetnek meg számosan tanácsadó egyházi és világi főurak (a milyent idéztem – más czélból – pl. a 145. l. 5. jegyzetében). A Forgách levéltárbeli oklevél (melynek párját, elismerem, magam is láttam valahol), nem kételkedem benne, szintén ebbe az utóbbi csoportba tartozik: az oklevéliró nyilván vagy megfeledkezett a tanácsbeli urak egyenkinti felsorolásáról vagy pedig abban a téves hiszemben, hogy ily részletes felsorolás fog következni, avagy merő szórakozottságból a szokásos záradéknak után vetette az «infranominandorum» szót, holott a relatio mellőzte volt a tanácsban résztvett urak egyenkinti megemlitését.
Általánosságban azt hibáztatja a t. biráló úr, hogy túlbecsülöm a királyi tanács hatáskörét; pedig «V. László idézett nyilatkozatából észre kellett volna vennem, hogy a magyar királyi hatalom nem tűrte meg az aristocratia nagyobb befolyását». A t. biráló úr az 52. lapon idézett nyilatkozatra czéloz. Ebben először is nem az aristokratiának, hanem az országgyülésnek korlátozó befolyásáról van szó; t. i. az országgyülésen kirendelt kormánytanács jogállásáról. Avagy talán V. Lászlónak a 144. l. idézett kijelentését érti a t. biráló úr, mely szerint a magyar király nem szokta kiváltságleveleit s igéreteit a főurakkal, alattvalóival megerősittetni? De hát ez kézzelfoghatólag valótlan állitás (lásd az ugyanott emlitett példákat). Másodszor: az aristokratiának igazán csak igen csekély befolyására enged-e következtetnünk ugyanennek az V. László királynak a 152. lapon olvasható, halálos ágyán tett nyilatkozata: «Azt tettem, a mit az urak akartak?»
Hogy a tágabb királyi tanácsnak a működés személyi s időbeli momentum tekintetében való szervezetlensége 93a zárt testületi jelleg hiányát jelenti, annál szivesebben elhiszem, minthogy éppen a kifelé, pontosabban lefelé való elzárkozás és szilárd elhatárolás ismételten s hosszan fejtegetett (különösén 163., 166. ll.) hiányát neveztem szervezetlenségnek. De már azt nem látom be, hogy e szervezetlenség megszütetné a tanács intézményi jellegét. Ez csupán akkor állana, ha a tanács együttléte csakugyan pur et simple «véletlen és esetleges dolog volt» volna; azaz ha igaz volna a t. biráló úrnak abban, hogy az urak velük született «tanácsadási jogukat semmi különösebb gyülésen nem gyakorolták, mert ennek nyomát az emlékekben nem találjuk». Ámde nincs igaza. Miképpen siklott át a t. biráló úr tekintete könyvem 158–161. lapjain, a hol harmincznál több példáját emlitem az egyházi és világi főurak ily «különös» gyülekezésének egytől-egyig nyilvánvalólag egybegyülés szándékával s egyenesen országos ügyek megvitatása czéljából létesitett összejöveteleket? És miképpen kerülhette ki figyelmét a függelékben közölt oklevelek két elseje, melyek világosan a királyi tanácsba (az «urak», «a főpapok és országnagyok» gyülekezetébe) szóló meghivók? Mindez kétségen kivül helyezi a tágabb királyi tanács befejezett, önálló intézmény voltát. Az intézményszerüség constatálásával meg magától megdől a t. biráló úrnak a tanácsban való részvétel jogát nemesség összes tagjaira kiterjesztő feltevése (mire nézve v. ö. a 28. l. mondottakat). Különben is a fent felhozottak eléggé tanusitják, hogy én a tágabb királyi tanácsot éppen nem fogom fel mereven körülhatárolt, sem nem felette szűkkörű testületnek.
A t. biráló úrnak még hátralevő ellenvetéseivel, minthogy az eddig mondottak nagyrészt azokra is megfelelnék, röviden végezhetek. Nem tudom, minő alapon tagadja a t. biráló úr az uraknak a vegyes házakbeli királyok korában országgyülésen a nemesség zömétől külön való tanácskozását, mely köztudomásu dolog és a melyre igazán pro superabundanti hoztam fel másféloldalnyi jegyzetben egy csomó példát. A tanácsnak az országgyülés előtti behivása, igaz, nem bizonyitja a külön tanácskozást magában véve; de igenis bizonyitja azt a megokolás, a melylyel az 1495 : XXV. t.-cz. ezt a korábbi egybehivást elrendeli. Lásd a törvény 1. §-át. Volt tehát a királyi tánács tagjainak, az egyéb nemesektől megkülönböztetett helyük és «előjoguk» országgyülésen is: csekély reflexe az atistokratia minden irányu nagy hatalmának. Mert a t. biráló úrnak azzal az állitásával szemben, hogy «a vagyonos nemesi osztálynak a közügyek intézésére való nagyobb befolyása a Habsburgház trónrajutásával kezdődik, addig mindig ellensúlyozta befolyásukat a köznemesség», egyszerüen az összes magyar történetirásra hivatkozom, a mely megállapitotta, hogy az aristokratiának ezer éves történelmünkben soha nem volt nagyobb súlya és szerepe, mint a vegyes házakbeli királyok korában. (Lásd a 153. lapon idézetteket.) A Habsburgok trónrajutása az aristokrata-pártnak volt a műve, jól tudom (lásd ezeket szóról-szóra a 179. lapon); de szintoly kétségtelen és erről meggyőzhet az Országgyülési Emlékeknek bármily futólagos átlapozása, hogy már a Habsburgok első századában az alsó táblán képviselt köznemességnél van az országgyülés súlypontja, a mi Mohács előtt – mellőzve az 1525-iki forradalmi gyüléseket – soha sem történt még. A Habsburgok «aristokratikus politikája meg éppenséggel nem jelentette az aristokratiának, mint egésznek, mint testületnek a régihez hasonló bármilyen hatáskörét s befolyását (178– 181. ll.). Hogy az 1608. k. u. I. t.-cz. «ennek az aristokratikus tendentiának az eredménye» különösen is helytelen. Tudjuk, e t.-cz. azért alkottatott, hogy az udvarnak lehetetlenné tétessék uj elemeket csempészni be az országgyűlésre, a mint tette volt 1603-ban, meghiván Szent-György, Bazin és Modor községeket (135. l.).
Nem áll végül, hogy örökös főrendiségünk kifejlődését «ellentétesnek» mondottam volna az angol alakulással. A kir. megbizólevél tárgyalása ötletéből a 186. lapon én magam fejtem ki a Lancaster-család és a Habsbugház trónraléptének amott a peerség, emitt az örökös főrendiség consolidátiójára való analog kihatásait és a 201. lapon általánosságban jellemezvén a magyar fejlődést, hozzáteszem: «itt is mutatkozik az angol és a magyar nemzet jogi és politikai fejlődésének meglepő hasonlatossága».
A birálatnak munkám második részét ismertető részére vonatkozólag lehetetlen elhallgatnom a miatt való sajnálatomat, hogy a t. biráló úr eredményeimet több helyütt nem ismertette teljes szabatossággal. Igy pl. emliti, hogy «a grófi czimet II. Endre adományozza először a Vodicsaiaknak 1218»-ban; holott én munkám leghosszabb (221–225. ll.) jegyzetében apróra kimutattam, hogy az idevonatkozó oklevél, melynek koholt voltát már Thallóczy bizonyitotta volt be, nem korábbi, hanem a XVII. sz. második feléből való koholmány.
Dr. Schiller Bódog.
