Válasz «Az örökös főrendiség eredete Magyarországon» czimü munka birálatára irott megjegyzésekre.
Válasz «Az örökös főrendiség eredete Magyarországon» czimü munka birálatára irott megjegyzésekre.
Midőn Dr. Schiller Bódog úr észrevételeire nehány megjegyzést teszek, nem terjeszkedem ki az Észrevételek összes részleteire, csupán a kérdés lényegére térék vissza, mert kutatásaim és a szerző észrevételei nem hogy megczáfolnák feltevésemet, hanem fokról-fokra megerősitik azt.
94Talán rövid idő alatt alkalmam lesz a birálatomban foglalt sporadikus megjegyzéseket, melyek nem a megbirált munka olvasása alatt támadtak, olyan alakban bemutatni, hogy azok a kérdéses tárgy érdemleges képét alkossák. Egyelőre azonban a sporadikus megjegyzéseknél kell maradnom, melyek ugyanazon álláspontot védenek Fraknói Vilmosnak a Századokban közölt birálatával.
A szerző első főtételében nem értek egyet azzal, hogy a királyi tanácsban való megjelenés magánjogu s egyben örökletes lett volna. Minthogy tehát itt örökletes előjoggal nem állunk szemben, a megalakult főrendek örökletes előjoga sem származhatott innen. A dolog lényege azon fordul meg, hogy előjogon alapult-e ez a megjelenés, mely a nemesi rendnek csupán egyik osztályát illette, vagy sem? A negativ eredményt a szerző is elismeri észrevételei folyamán s kijelenti, hogy nemcsak a jogosultak, hanem a nem jogosultak is részt vehettek a királyi tanácsban minden különös jogositvány nélkül. Ezzel azt hiszem, az állitólagos örökletes előjog, mely később a főrendek alapjogát tette, minden további czáfolgatás nélkül meg van szüntetve.
A szerző második alaptételében kifogásolom azt, hogy a kérdéses előjoggal járó megjelenés intézményi jellegü volt, azaz a folyó kormányzati ügyek vitelére rendelt tanács és a birtokarisztokraczia időnkénti gyülésén alkotott másik tanács közötti jogi különbséget. Ha intézményi jellege lett volna, akkor jogemlékeinkben világos nyomaira kellene találnunk s nem maradt volna Werbőczytől Kovachichig ismeretlen, hiszen Werbőczy annak virágzási korában élt.
De főleg azon állitásnak kell ellentmondanom, hogy a jelzett gyüléseket a birtokarisztokracziára kellene szoritanunk. Erről a jogtörténetirók mindeddig mit sem tudnak. E dogmatikus tételt külömben maga a szerző is megczáfolja észrevételeiben, midőn elismeri, sőt hirdeti, hogy vehettek a kérdéses gyüléseken olyanok is részt, a kik nem tartoztak a birtokarisztokracziához. Ha ez örökletes előjog csupán a birtok arisztokracziát illette volna meg, akkor a nagybirtokokat adományozó királyi oklevelekben találkoznunk kellene annak felsorolásával is. Ennek pedig sehol semmi nyoma. Vagy mi más volt a kriteriuma annak, hogy valamelyik nemes, nagybirtokos, s igy joga van megjelenni a királyi tanácsban?
Azt mondja a szerző, hogy a tulajdonképeni tanácsban, az udvari törvényszék jogositott tagjain kivül részt vehettek mások is. E tanács tagjai mindannyian részt vehettek a másik tanácsban is, mert az ország kormányzásával megbizott tanács csak előkelőbb volt a másiknál, s hozzá legnagyobb részt a birtokarisztokracziához tartoztak tagjai? Viszont a birtokarisztokraczia tagjai is egytől-egyig részt vehettek a tulajdonképeni tanácsban, mert a szerző maga hirdeti, hogy nem volt zárt testület. Hol van hát a határvonal a két királyi tanács között? Mikor válik külön a két tanács?
A szerző főtételeiből tehát csupán az marad meg, hogy a király tanács gyűléseket tartott. Ezek felsorolására hivatkozik észrevételeiben, s e ténynyel akarja a jogot megállapítottnak tekintetni. E felsorolásra azt jegyzem meg, hogy ennek minden egyes pontjához alaposan hozzá lehet szólni. Ismerték különben a kérdéses eseteket régibb jogtörténeti íróink is, de azok helyes érzékkel inkább az országgyűlésekre vonatkoztatták. Egyszerűbb és világosabb felfogása a kérdésnek az, hogy rendkivűli esetekben országgyűlés helyett tanácsba hivatta a király meghitt embereit. Rendesen csak kevesen voltak a király környezetében, ilyenkor azonban bejöttek mindannyian, kik akár gazdaságuk, akár a gyűléshely közelsége miatt megtehették.
Ilyen a tényeken alapuló doktrinális különbséget tehetünk a király tanácsában, de jogi különbséget tenni nagyon merész gondolat. S most áttérek az irodalomra, melyre a szerző a kérdés megoldásában támaszkodik. Az első kérdésben Hajnikra utal, mint forrásra, kinek akadémiai székfoglaló értekezése óta (1873.) egyértelmüleg hirdetik «a főrendi táblának a tágabb királyi tanácsból történt kifejlődését». Előrebocsátom itt, hogy az említett értekezésben a tágabb királyi tanácsról szó sincsen, mert az csupán a királyi tanácscsal foglalkozik. Ennek legvilágosabb bizonyítéka, hogy Hajnik a főrendi tábla megalakulásában «a királyi tanács tágulását» látja (17. 1.). Kikkel bővülhetett volna még a tágabb királyi tanács, mely az ország összes nagybirtokosait magában foglalta? Európai jogtörténetében már hirdeti e tant, de minden közelebbi magyarázat nélkül annyira, hogy az emlitettem doktrinális megkülönböztetésnél többre nem következtethetem. Annál is inkább, mert legujabb perjogi munkájában is csupán a számbeli különbséget hangsulyozza (57. l.) s összes munkáiban egyszerűen csak királyi tanácsról beszél, minden közelebbi meghatározás nélkül. Ha már most olyan fontos jogi különbséget kellene tennünk a két tanács között, a milyet a szerző említ, akkor fogalmainkat az nagyon megzavarná. De nem is ez a kérdés lényege. A szerző a tanácsban 95való részvételben örökletes előjogot talál, mely egyszerűen átment a főrendi tábla intézményébe. E feltevésre mindeddig egy írónál sem találtam, s azért mondottam, hogy a tágabb királyi tanács fogalmát megalkotta.» Maga Hajnik ezeket mondja európai jogtörténetében (239. l.): Annak tagjai a király bizalmából foglaltak ott helyet. A bizalom volt tehát a tanácsban való részvétel alapja s nem az örökletes előjog. És a mint iróink mit sem tudnak ez örökletes előjogról, úgy jogtörténeti forrásainkban sem találunk annak sehol a nyomára.
A második kérdésben a Knauz munkájára utal a szerző. Megjegyzem, hogy a Knauz munkája csak az 1445–54. évi interregnum történetével foglalkozik, mely a magyar történelem maig is leghomályosabb korszaka. Előrebocsátom továbbá, hogy a Knauz theoriája éppen nem feltétlen érvényü, s nagyon sok nehézségét, expresse megoldatlanul hagy. Csak egyet emlitek meg: Werbőczy ugyanis, kinek a királyi tanács kérdését nagyon jól kellett ismernie, az országos tanácsnak csupán itéletleveleit, de nem egyszersmind adományleveleit tekinti érvényeseknek (II. 14. §. 35.). Ez, úgyhiszem nagyon alaposan ellentmond a Knauz theoriájának (17. l.), mert biráskodási ügyekben az öszszes irók véleménye szerint nem a Knauz országos tanácsa, hanem az 1446. IX.-ben rendelt kormányzó tanács volt az illetékes. Nagyon valószinü tehát, hogy a Knauz országos tanácsa mégis országgyülés volt, a mint ezt a régibb irók tanitották. De másrészt még Knauz szerint is a kormányzó tanácsot az 1446. IX. rendelte Hunyadi mellé (9. l.), az országos tanács ellenben a királyság kezdetétől fogva fennállott (13. l.). Világos tehát még ez alapon is, hogy egységes volt a királyi tanács, mert a szűkebb királyi tanácsnak megfelelő kormányzói tanácsot ki kellett rendelni, tehát előbb nem állott fenn, s a kormányzóság megszüntével az is megszünt.
Nem vehető tehát a kérdés megoldása még e korra sem bizonyosnak, annál is inkább, mert az országgyülések s ez országos gyülekezetek közötti viszony még éppen nincs tisztázva. A szerző értelmében indult Kovachich is, utóbb azonban egész határozottan megváltoztatta nézetét e szavakkal: «sed contrarium undique apparet» (Suppl. II. k. 112. l.). A szerző megjegyzéseinek specziális kérdései közül csak egyre válaszolok, mert ez az egy nagyon szembeötlő. A királyi törvényszék tagjairól azt mondottam, «hogy egy külön testületet, mely állandóan a király oldala mellett volt», azért sem képeztek, «mert a vidéki törvénykezés nagyobbrészt távol tartotta őket az udvartól.» Erre a szerző ezeket mondja: «Hajnik perjoga sem tud erről semmit, csupán az országbiróról, tárnokmesterről és alnádorról». Kénytelen vagyok éppen a Hajnik perjoga alapján folytatni a sorozatot. Az erdélyi vajda és a bánok is a királyi kuria birótársai sorába tartoztak (47. és 55. l.), de Erdélyben felsőbb fokban a vajda biráskodott (121. l.), a dalmát és horvát bán, a szlavon bán, a macsói és szörényi bánok pedig mindanynyian a kormányzásukra bizott területek főbirái voltak (133., 141. és 142. ll.). Végül az összes udvari főtisztek többnyire főispáni méltóságokat viseltek, a megyei sedriát pedig tudvalevőleg rendesen a főispánok tartották (79. l.). Ezek után, úgy hiszem, belátja a szerző, hogy a királyi törvényszék tagjait a vidéki biráskodás nagyobbrészt távol tartotta az udvartól. S ha mindezekhez hozzáveszszük, hogy «propter absenciam prelatorum ex baronum» többször meg sem tarthatták a rendes udvari törvényszéket (II. 6. §.), és hogy «Zsigmond alatt a főpapok s országnagyok csak kivételesen, fontos ügyek elintézése végett jelentek meg a biróságokon, hanem csupán nemesekkel itéltek»; akkor talán joggal kérdezhetem, most is a szerzőtől, hogy melyik volt hát az állandó királyi tanács? Ezek után legyen szabad még egyszer ismételnem, hogy egységesnek tartom a királyi tanácsot, de minden testületi jelleg nélkül, a hova nem egy örökletes előjog, mely nagy birtokon alapult, füzte az egyéneket, hanem igenis a királyi bizalom, melynek csupán eszköze rejlett a vagyonban. E tanácsosokból kerültek ki a főrendüek, de előjogukat nem innen vették át; hanem annak kifejlődésére más tényezők gyakoroltak befolyást, melyek a királyi tanács megszüntével támadtak. Mindennek legvilágosabb bizonyitéka Erdély, mely daczára a birtokaristokracziának s daczára a királyi tanácsnak, főrendi táblát különállása idején nem ismert.
Grünn Albert.
