A magyar viseletek története. Rajzolta és festette Nemes Mihály. Szövegét irta Nagy Géza. Budapest, 1900.
A magyar viseletek története. Rajzolta és festette Nemes Mihály. Szövegét irta Nagy Géza. Budapest, 1900.
Negyven szines és hetvenegy fekete táblán a magyar viseletnek, a férfi és női ruháknak, a hadi öltözeteknek és eszközöknek, a különböző időben használt ékszereknek, eredetét és történeti fejlődését tünteti fel e munka a legrégibb időktől a legújabb korig. A szines táblák képei egykoru emlékek alapján vannak ugyan megfestve, de a művész sok szabadságot engedett magának s nem egy alakja több különböző korszak viseletéből összeállitott öltözetet visel.
A fekete táblák egyszerü másolatok, s eredeti emlékeket vannak hivatva bemutatni.
A szövegnek az első tervezet szerint csupán a táblák magyarázatára kellett volna szoritkoznia. Ez azonban módositást szenvedett olyanformán, hogy a táblák magyarázata egészen különvált és mintegy negyven oldalt foglal el; a tulajdonképeni szöveg pedig, mely a magyar viseletek fejlődésének tudományos bemutatása, az emlitett tábláktól teljesen független és 200 oldalon foglalkozik tárgyával. Mindezekhez végül negyven oldalnyi jegyzet járul.
Az ókori szkitha-szarmata viselet és a népvándorlás korabeli turán-viselet feltüntetése után a honnfoglalás korabeli magyar viseletet jellemzi a szerző, melyben lényegét tekintve nem lát egyebet, mint a hunn-avar viseletnek IX. századbeli kifejlődését.
A középkori magyar viselet szent István korával veszi kezdetét, midőn a magyarság a korábbiaktól nagyon eltérő viszonyok befolyása alá került, melyek nemzeti öltözetét teljesen átalakították és a nyugati viselethez idomitották. A középkor emlékei a XV. századig arra vallanak, hogy nem is volt akkoriban különleges magyar nemzeti viselet. – A nyugati divat Magyarországba két oldalról is áramlott, egyrészt Németországból, másrészt pedig Olaszországból. E két áramlat az egész középkoron át tartott, befolyása azonban nem volt állandó, hanem különböző időben különböző fokban érvényesült.
Az Árpádkori magyarviselet forrását a szent Márk templom mozaik képeinek régibb sorozata, az Anjouk koráét pedig főleg a Képes-Krónika miniált képei alkotják.
A Luxemburg ház, a Hunyadyak és a Jagellók idejéből csak nagyon kevés és egyoldalu emlék maradt ránk, miből az akkori magyar viseletre következtethetünk. Ilyenek főleg a XV. századi képmásos siremlékek. Nagy hibájuk azonban ez emlékeknek az, hogy az elhunytat rendesen hadi ruhában ábrázolják; e hadi ruha pedig azonos volt a nyugati hadi viselettel.
Végül az újkori magyar viselettel foglalkozik a munka, s e része a legalaposabb, mert erre vonatkozó emlékeink már oly számosak, hogy a szerzői feltevések nélkül adhatott képet a viselet minden neméről.
A XVI–XVII. századi magyar öltözet kialakulására a török-tatáros lengyel viselet, majd a német-franczia divat gyakorolt irányotó befolyást.
Nem foglalkozhatunk a munkával egész terjedelmében, ez czélunkon kivül esnék. Meg kell azonban róla emlékeznünk azért, mert forrásai közt első helyen állanak a pecsét- és czimertani emlékek.
A középkor tárgyalásánál szerző nem nélkülözhette az emlitett forrásokat; munkája nélkülök igen hézagos lett volna. Nagy kár, hogy a viseletnek épen azt a faját mellőzte, melyre hazai pecséteink legtöbb adatot nyujtanak s ez az egyházi viselet.
A régibb korban a királyi pecsétek azok, melyek a viseletek különböző korbeli alakulására világot vetnek. E forrás azonban természetesen nagyon korlátolt értékü, mert a magyarság zömének viseletéhez nem nyujt adatokat.
A XII. és XIII. századból már nagy számmal maradtak ránk királyi pecsétek, melyek a királyi viseletet s ezzel kapcsolatosan az előkelőbb férfi viseletet is hivatva volnának feltüntetni. A királyi palást, a tunika, a keskeny abroncsu liliomos korona, a liliomos kormánypálcza képezik a királyi pecséteken ránk maradt királyi képek rendes diszét. Ha ez olyan következetesen ugyanaz nem volna, akkor gazdag kincseit képeznék ezek a viselettannak, igy azonban nagyon csinján kell bánnunk utmutatásaikkal, s minden egyes esetben alapos kritikával kell felhasználnunk adataikat.
Igy a királyi hajviseletről már nagyon helyesen mondja a munka, hogy annak a királyi pecséteken látható következetes alakja nem korhű, hanem merőben konvenczionalis alakitás.
Ugyanazon kifogás alá esnek a XIII. század óta sűrün előjövő királynői pecsétek is.
Zsigmond korától kezdve a czimeres levelek teszik a viselettani adatok gazdag tárházát, a melyeknek ábráin a nemesség hadi és polgári ruházata a legkorhűebb s eléggé változatos alakjában van megörökitve.
Dr. Szendrei János, Magyar viselet-képek czimeresleveleinkben czimü munkájában már megmutatta, minő fontos forrásai a magyar viseletek történetének a czimerképek. A jelen munkának is főleg Szendrei könyve szolgált forrásul, ujabb adatokat e téren alig hozott napfényre, sőt az 1892. óta a Turulban közrebocsátott középkori czimereket sem használta fel kellőképen.
A czimerképek közül azok a leghasználhatóbbak a viselet szempontjából, a melyek egész alakot ábrázolnak. Ilyen Dombay János deák 1506. évi Kántor Benedek 1509. évi czimere. Egészen vadászjelenetet tüntet fel az Ányos család 1523. évi, vagy a Dobay Demeter (nem Márton!) 1519. évi czimere. Mindezeken a köznapi viselet van megörökitve; nagyobb számmal maradtak, de kevésbbé fontosak a pánczélos hadi viseletü alakokat mutató czimerképek, mert nem sok nemzeti sajátosság van bennük. A Szlopnay Péter 1432. évi czimerében pánczélingbe burkolt alak látható; sokban hasonlit erre Berekszóy Péter 1448. évi czimerének alakja. Disznóssy Miklós 1456. évi czimerében egy lemez pánczélba öltözött ifjú lovag egyenes pallossal van megfestve. E csoportba tartozik a Literati czimer is 1519-ből, a mely egy zöld halomból kiemelkedő pánczélos és sisakos köznemest ábrázol, ezt azonban a munka nem használta fel.
A női viseletre jellemző legrégibb czimerképeink egyike a Moghi Mátyásé 1418-ból szarvason ülő hosszu ruhás nőalakkal. Érdekes a fején levő magas, lapos tetejü kucsma, a milyet az erdélyi szász nők ma is viselnek még. A legnevezetesebb a Pethő János 1507. évi czimere felé festett kép, a mely II. Ulászló királyt ábrázolja trónon ülve két oldalt két gyermekével. E czimer későbbi megerősitései (1572. és 1606.) elrontották e jellemző képet; Ulászló királyból sisakdiszt, a gyermekekből pedig pajzstartókat csináltak. Sok jellemző női viselet kép van még a Hallerek czimeres könyvében. Az ujkori czimerképekből természetesen sokkal bővebben folynak az adatok; már nem róhatjuk fel a munka hibájául, hogy az ismereteseket mind fel nem használta. Igy példáúl nem emliti meg a Hódászy András 1558. évi czimerét, melyben egy vitéz jobbjában zászlót, baljában fokost tart. Vagy a Choknay 148Benedek 1580. évi czimerét, melyben egy fehér lovon ülő magyar huszártiszt van ábrázolva párducz kaczagánynyal és kopjával; nem a Bácsmegyei János 1598. évi, a Dévay György 1599. évi czimereit és sok mást, a melyekből kitünik milyen gazdag anyagot foglal magában a viselettan számára a heraldika, s milyen fontos a viselettel foglalkozókra a heraldika ismerete.
Örömmel üdvözöljük e munkát, mely apróbb kisérletektől eltekintve, úttörő a magyar irodalomban. A tudomány további feladata részletes kritika tárgyává tenni azon eredményeket, melyekre e munka jutott. Ujabb emlékek megismerése kiegészitheti, tökéletesbitheti a tárgyalt munkába foglalt ismereteket; érdeme azonban mint úttörő mindenkor megmarad.
Grünn Albert.
