A főrendiház évkönyve. 1900. Szerkeszti és kiadja Szerencs János főtitkár. Budapest. Pesti könyvnyomda-részvénytársaság, 1900. 8r…
A főrendiház évkönyve. 1900. Szerkeszti és kiadja Szerencs János főtitkár. Budapest. Pesti könyvnyomda-részvénytársaság, 1900. 8r. XIV. és 569. oldal.
E munka a magyar genealogiai irodalomra nézve örvendetes gyarapodást jelent. Első sorban gyakorlati czélokat van hivatva szolgálni, létrejötte is ilyen szükségnek köszönhető; e mellett azonban tekintélyes történeti anyagot tartalmaz és kétségtelen, hogy rövid időn belül ép olyan nélkülözhetetlen segédkönyve lesz a hazai családtörténettel foglalkozóknak, a minő a Nagy Iván műve, vagy a Siebmacher.
Az előszóból megtudjuk, hogy a szerző munkájához az anyagot már 1880 óta gyüjti, a mely évben néhai Majláth György országbiró megbizta, hogy a benszülött és a honfiusitott főrangu családokra vonatkozó adatokat szedje össze s bocsássa a főrendi ház elnökségének rendelkezésére. Közel öt évig készült a munka s adatait a főrendiház szervezetének módositásáról szóló 1885. VII. és az ugyanennek végrehajtását tárgyazó VIII. t.-cz. megalkotásánál használták fel. Az újjászervezés óta azonban nem szüntek meg az egyes családok magvaszakadása és főrendiházi jogosultsága kérdésében a zavarok. A családok élő tagjainak pontos jegyzéke, s a vérségi összeköttetések ismerete nélkül majdnem lehetetlen volt a magvaszakadási eseteket nyilvántartani. E hiányok pótlására a már összegyüjtött adatokból és a szerző által 1885 óta nagy fáradtsággal s munkával szerzett pótlásokból jött létre ez évkönyv. A munka azért nyerte az évkönyv czimet, mert – folytonosan változván a benne foglalt adatok – évenként való közrebocsátása határoztatott el.
A terjedelmes kötetet forgatva tisztelettel kell meghajolnunk a szerző szorgalma előtt; a rengeteg aprólékos adat, szük határok közt mozgó datum összeszedése s pontos rendbeállitása igen nagy fáradsággal járhatott. Különösen elismerésre méltó, hogy Szerencs ur, kitűnő történeti érzéktől vezetve, olyan dolgokat is figyelembe vett s besorozott évkönyvébe, a melyek hivatalos szempontból el is maradhattak volna. Igy például sulyt fektetett a hazából kiköltözött, a külföldön meghonosult, családi kötelékek által idegen országokhoz lánczolt magyar főrangu családok ivadékainak lehetőleg teljes egybegyüjtésére, mert, a mint mondja «nemzeti érdek követeli, hogy e családok életbenléte a figyelem tárgyát képezze és velök a századokon át tartó összeköttetés fentartassék». Ilyen szempontok érvényesitése teszi e könyvet kiváló érdeküvé s emeli magasan a hasonló névkönyvek fölé.
Tartalmát tekintve a munka négy részre oszlik. Az első Ő császári és királyi felsége czimein s genealogiáján kivül, az uralkodóház tagjainak felsorolását, összeköttetésüket, az udvartartás tagjait, a lovagrendek névlajstromát, a magyarországi belső titkos tanácsosok és a cs. és kir. kamarások sorozatát tartalmazza. E rész anyagát nagyobbára a Hof- und Staatshandbuch szolgáltatta. Érdemes rajta magyar szempontból átfutni. Az első, a mi feltünik, Ő felsége czimeinek felsorolása; konstatálnunk kell, hogy hiányzik belőle több olyan, a melyeket uralkodónk elődei rendszerint használtak. Kimaradt például: Würzburg, Franconia, Sandomir, Massovia és Lublin fejedelme, Berchtoldsgaden és Mergehtheim herczege, Vollhynia, Podlach, Brest, Tergest, Freudenthal és Eulenburg ura, stb., pedig ezeket még Ferencz József király közvetlen elődje is viselte. Az udvartartás 14 betöltött legfőbb méltósága közül ötöt magyar főurak viselnek; nem rosszabb ránk nézve az arány a főherczegek és főherczegnők udvarainál sem, a hol minden három osztrákra egy magyar esik.
Az aranygyapjas-, a katonai Mária-Terézia-, a Szent-István- és a Ferencz József-rend magyarországi kereszteseinek és lovagjainak névsora hatvanegy oldalt foglal el. Kis ország létünkre a kitüntetetteknek ugyan hatalmas gárdájával rendelkezünk! Érdemes a megemlitésre, hogy Ő felsége legkitünőbb lovagrendjének, az aranygyapjas rendnek 37 tagja között 19 fenséges úron kivül tizenhárom osztrák és csak öt magyar főúr van. Az első magyar kitüntetett Szapáry Gyula gróf volt 1881-ben. A többi lovagrendeknél igen tanulságos az 1867 előtt dekoráltak lajstroma; akárhány olyan névvel találkozunk, a melynek viselője fegyveres kézzel harczolt Magyarország ellen. A belső titkos tanácsosok között 1848 és 1867 között csak egy «magyar» akad és ez a szomoru hirü Strossmayer püspök. A kiegyezést követő években egész 1880-ig kevesen vétettek föl a v. b. t. tanácsosok diszes sorába, 1881 óta azonban hirtelen megnövekszik az évenkénti kinevezések száma s 1897-ben éri el makszimumát, a mikor Ő felsége nem kevesebb mint huszonnyolcz urat tüntetett ki az irigyelt czimmel. A kamarások 149lajstroma 1832-től van adva. Régebben ez is ritka kitüntetés volt; 1850-ig évente csak egy magyar úr részesült benne. A kamarások száma azonban évről-évre gyarapszik, különösen 1879 óta. Jellemző, hogy mig régebben majdnem kizárólag főranguak és indigénákból teltek ki a méltóságos czimmel járó kitüntetést nyerők, addig ujabban tulnyomóan benszülött köznemes családok fiaiból állnak.
A kötet második része a tulajdonképeni főrendiházi névkönyvet tartalmazza. Elől a teljes koru királyi herczegek, számszerint tizenhét, az egyházfők, az ország zászlósai, a pozsonyi gróf, a koronaőrök (egyikük még a boldogult Szlávy József áll), a legfőbb biróságok elnökei, a horvát-szlavon-dalmát főrendek és a fiumei kormányzó soroltatnak el; ezeket követik a főrendiház örökjogu, végül a kinevezett s választott tagjai.
Harmadikul egy terjedelmes genealogiai rész következik, a mely magában foglalja a főrendiházi jogosultsággal biró és a magvaszakadt főúri családok életben levő tagjainak (a leszármazás szerinti) felsorolását, megmondva minden családnál a rangemelések keltét, megemlitve néhol az elhunyt kiválóbb családtagokat s megadva – a mennyiben szerzőnek módjában volt megtudni – az egyesek születési dátumait. Ide sorakoznak még: az 1885 óta vezetett főrendiházi családkönyvbe beigtatott magvaszakadási határozatok szövegei, az 1885 óta elhalt főrendiházi tagok névsora s az 1850 óta kelt rangemeléseket, név- és czimerátruházásokat illető legfelsőbb elhatározások.
Összeszámitva az élő főrangu családokat, úgy találjuk, hogy van közöttük egy uralkodó-herczegi család (Szász-Koburg Gotha), ezt azonban a benszülöttek közé nem számithatjuk; továbbá három benszülött és tizenkét honfiusitott herczegi, hetvenkét benszülött és ötvenegy honfiusitott grófi, végül nyolczvannégy tősgyökeres és huszonhárom indigena bárói család. Tehát összesen kétszáznegyvenöt család tagjainak van joga – természetesen megfelelő czenzus mellett – helyet foglalni a magyar főrendi házban.* És ezeknek a családoknak egy harmada idegen eredetű, sőt – és ez igazán elszomoritó – egy tekintélyes hányada ránk nézve tökéletesen idegen, országunkat soha sem látta, nyelvünket nem ismeri.
A névkönyv megjelenése óta a családok közül már négynek magvaszakadt.
Feltünően magas az 1885 előtt kihalt főúri családok száma. Kihalt pedig a névkönyv szerint tizennégy herczegi család, köztük három törzsökös magyar Apaffi, Grassalkovich és Koháry; százhatvanhárom grófi, kétszáznegyven bárói, mindössze tehát négyszáztizenhét főrangu familia. A kihaltak közül igen sok köznemesi ágaiban ma is virágzik Megjegyezzük, hogy a kihalt főranguak számát behatóbb kutatások révén még meg lehetne növelni; a régibb rangemelések nagy része nem volt a királyi könyvekbe bevezetve, az eredeti diplomák közül pedig vajmi kevés ismeretes. Nem is szólva arról, hogy a XVI–XVII. században csupán vagyonuk s tekintélyük révén is akárhányan helyet foglaltak az ország bárói között, a nélkül, hogy valójában bárói vagy grófi rangot nyertek volna.
Az Évkönyv negyedik részét a főrendiházat illető érvényben levő törvények, szabályzatok és rendeletek képezik, a melyek első sorban magukat a főrendeket érdeklik.
Terjedelmes és kifogástalan betüsoros névmutató zárja be a kötetet.
Szerző munkájával a magyar családtörténet legérdemesebb művelői közt foglalt helyet. Reméljük, hogy munkássága nem fog egyedül az Évkönyvre szoritkozni. Örömmel üdvözölnénk munkatársaink sorában.
Varjú.
