Még egyszer Hunyadi János származásáról.
Még egyszer Hunyadi János származásáról.
Két indító ok kormányozza az ember működését: meggyőződés és érdek. Az előbbi vajmi ritka, az utóbbi igen gyakori; együttesen csak némelykor találjuk mindkettőt.
Dr. Karácsonyi János úr a Turul 1901. évf. II. füzetében Hunyadi János származásáról értekezvén, a hunyadmegyei tört. és régészeti társulat XI. évkönyvének 89–136. lapjain megjelent, «a Hunyadiak» czimü dolgozatom egynéhány részletét is fejtegetéseinek keretébe vonja. Megjegyzései oly természetüek, hogy azokat válasz nélkül nem hagyhatom. A feleletre kétszeres okom van. Az egyik abban rejlik, hogy Karácsonyi a tudományos birálatoknál annyira szükséges higgadt tárgyilagosságot mellőzve, a személyeskedés terére lép, a mennyiben egyik helyen azt állitja, hogy én a közönséget orránál fogva félrevezetem. Erre az a megjegyzésem, hogy a kigunyolás még nem czáfolat és hogy valaki kutatásai eredményében esetleg tévedhet, a nélkül, hogy másnak joga volna azt mondani, hogy az illető valakit orránál fogva vezet. Hogy mily kifejezést használ valaki gondolatainak ábrázolására, az csak mindig és mindenütt az egyéni izléstől függ és miután én a személyeskedés terére senkit sem követek, megelégszem azzal, hogy a franczia megjegyzésére utalok: az irály maga az ember.
Másik okom abban keresendő, hogy Karácsonyi, midőn dolgozatom egyes részleteit meg akarja czáfolni, ezt oly módon teszi, hogy mindazok, kik dolgozatomat nem ismerik vagy csak futólagosan olvasták, könnyen hihetik, hogy Karácsonyinak igaza van; olyat czáfol, a mit nem állitottam, és saját állitásainak védelmezésére olyanokat hoz fel, a miket az én dolgozatomban is meg lehet találni.
* * *
Karácsonyi Heltai meséjére nézve mondja «Heltai idejében volt ugyan rekettyei Morzsinay-család, de ez csak a XVI. században vette fel a magyarosabb hangzásu Morzsinay nevet, eredetileg azonban csak rekettyei másként demsusi Morzsina nevet viselt. E család – igy folytatja – Hunyadi János születése idején nem is viselhette a Marzsinay vagy Morzsinay nevet, mert a most krassómegyei Morzsina akkoriban a Rékásy-családé, azután pedig a királyé, nem pedig a Morzsiná-családé vala.» A ki a hunyadmegyei rég. és történ. társulat XI. évkönyvében megjelent «a Hunyadiak» czimű dolgozatomat nem olvasta, ezek szerint azt hinné, hogy én mindezeket nem tudtam, Heltainak előadását készpénznek veszem és hogy mindezen szép és igaz tények csak Karácsonyi kutatásainak eredményei. De nem igy áll a dolog! Munkám 91-ik lapján világosan megmondom, hogy a «Morzsinai» névnek semmi köze a krassómegyei Marzsinához, és a 111. lapon kezdődik dolgozatom egyik felötlő pontja, mely szerint Vajk neje nem «Morzsinai» hanem Morzsina Erzsébet! Kimutatom, hogy a Koszta unokáival 1360-ban osztozkodók atyjának neve: Mózsana, utódaira ragadt, hogy a «Musina», «Mwsyna», demsusi 143Muzsina, Musina, Muzsyna bár eredetileg csak keresztnév, idővel családnévvé vált és hogy Heltai előadásából csak az az egy mag válik ki, hogy nem valamely magát Morzsina nevü helység után nevező családdal, hanem az 1360 előtt élt Musana utódaival, Demsus és Reketye társbirtokosaival, a demsusi Morzsina család tagjaival van dolgunk. Ezt miért nem emliti Karácsonyi?
Érveléseit folytatván azt mondja: «Sőt mi több, e Morzsina később Morzsinay-család Hunyadi János születése idején még csak szegény, erdőt irtogató kenéz-család vala s a társadalmi különbség miatt lehetetlen, hogy Hunyadi János atyja, a czimeres nemes, Hunyad várának ura, e családból vett volna magának feleséget.»
Mit mondjunk erre? Hogy már a legeslegrégibb időktől fogva napjainkig sokkal nagyobb urak, mint a czimeres nemes Hunyadi Vajk, mondjuk egyenesen hatalmas császárok és királyok oly családokból vettek maguknak feleséget, melyek aránylag véve sokkal alacsonyabb társadalmi polczon álltak, mint a demsus-reketyei knyéz-leány – ezt mondani is felesleges. Kérdezhetnők továbbá: honnan tudja Karácsonyi, hogy Vajk akkor, midőn az erdőt irtogató szegény Morzsina-leánynyal házasságot kötött, már czimeres nemes és Hunyad várának ura volt? – hátha a rangemelés csak bizonyos idővel a házasság után történt? Mi azonban Karácsonyinak saját fegyvereivel fogjuk bebizonyitani, hogy e házassági összeköttetés társadalmi tekintetben nem csak nem lehetetlen, hanem nagyon is lehetséges sőt természetes is volt! Dolgozatom 112-ik lapján olvashatta, hogy Mozsana fia, a már 1360-ban szereplő Sztoján I. Lajos királytól 1380-ban adományt kapott. Az erről szóló, a ligeti várban 1380 szeptember 12-ikén kiállitott oklevél eredetije* azt mondja, hogy «Stoján filius Mosyna de Nyres kenezius olachorum de districtu castri Hathzak» a király előtt megjelenvén, azt kéri hogy őt a hunyadi és a hátszegi kerületben fekvő Pojenica és Bobochmező nevü lakatlan birtokokban, melyet már László vajdától kapott, megerősitse, a mit a király, tekintettel Sztoján érdemeire és hű szolgálataira, saját úgy mint fiai és örökösei számára meg is tett. Hogy az itt előforduló «de Nyres» nem azt jelöli, hogy Sztoján a Nyiresen tartózkodó oláhok knyéze, hanem hogy ez nemesi predikatum és hogy Mozsyna fia Sztoján, kit az 1360. évi okmány csak «Mozsana fiá»-nak nevez, 1380-ban mint «Nyiresi» már olyan magyar nemes mint akár «Járai Péter alvajda» és hogy a részére kiállitott királyi adománylevél egy hajszállal sem különbözik azoktól, melyeket a király akármily más magyar nemes részére kiállitott: ez oly világos, hogy talán maga Karácsonyi sem tagadja. Ha már most Lajos királynak 1364. és 1366 között kiadott rendeletét szemügyre veszszük, melynek értelmében senki az oláhok közül knyézséget és nemességet vagy örökséget nem nyerhet, hacsak a görögkeleti vallást el nem hagyja, s katholikussá nem lesz és hogy Karácsonyi saját szavai szerint e rendeletnek végrehajtása különösen a nemesség vagy örökség adományozásánál könnyü volt, akkor azon eredményre jutunk, hogy Muzsana fia Nyiresi Sztoján, ki 1380-ban mint oláh knyéz örökölhető birtokadományozásban részesült, nem csak nemes, de egyuttal katholikus ember is volt. Miután Vajkról vagy atyjáról sehogy sem mondhatjuk, hogy már 1380-ban nemes és katholikus volt, világos, hogy Vajk, midőn a nemes és katholikus, bár «erdőt irtogató» családból származott knyéz-leányt feleségül vette, még akkor sem követett volna el mesalliance-ot, ha maga is nősülésekor már katholikus nemes lett volna, a mi – mint már jeleztem – még nagyon is kétséges.
Hunyadm. rég. és tört. társulat évk. I. k. 63. l.
Dolgozatomnak másik sarkpontja abban rejlik, hogy én az 1360-ban Mozsana fiaival együttesen osztozkodók, vagyis Koszta unokáinak sorában szereplő Surb nevü egyént Vajk atyjával, az 1409 évi okmányban «Serbe» vagy «Sorbe» néven szereplő egyénnel egynek veszem. Karácsonyig erre azt mondja, hogy e Sarb (ez nála talán csak sajtóhiba Surb helyett) «mások szerint Surs» és hogy «szerencsére, mi itt Tiszántul ismerünk külön Serbán és külön Sorbán családokat s igy nem hagyhatjuk, hogy valaki orrunknál foga vezessen félre a Sorb – Serbe-féle egyeztetéssel.»
Ez a zárójelzett «mások szerint Surs» látszólag igen ártatlan és jelentéktelen természetü, valóban pedig nagyon raffinált jelentőséggel biró beszurás. Hisz Karácsonyi még azon esetre sem hajlandó Koszta unokáját Vajk atyjával azonositani, ha az 1360. évi okmány őt minden kétséget kizáró módon Surb-nak is nevezné; ha már most még ez is kérdéses és ha a név esetleg nem is Surb, hanem pláne Surs, akkor teljes igaza van, ha azt mondja, hogy a tisztelt közönséget a Surs – Serbe-féle egyeztetéssel félrevezetem. – Csakhogy az egész nem más mint félrevezetésre alkalmas ferdités.
Én a már többször idézett dolgozatom. 110-ik oldalán világosan kimondom, hogy (1880-ban) az illető okiratban Dr. Sólyom-Fekete Ferencz úr néhai Pesti Frigyessel egyetértőleg «Surs»-ot olvasott s a nevet ez alakban tette közzé; de az eredeti oklevélben a kétes szó utolsó betüje nem s hanem b, a mint ezt nem csak az eredetinek fényképben adott hasonmásában, hanem egy szintén 1360-ból származó, de még egyéb egykoru eredeti oklevéllel való összehasonlitás utján is minden kétséget kizáró módon megállapitottam, 144a mennyiben a kérdéses szó végbetüje az okmányban előforduló összes b betükkel azonos. De én tovább is mentem és miután senkitől sem követelhettem, hogy ezt puszta szavamra elfogadja, arról gondoskodtam, hogy az illető okmánynak kicsinyitett hasonmása dolgozatomnak mellékletét képezze. Karácsonyinak tehát – ha szavaimban nem bizott – alkalma volt a dolog mibenlétét az eredeti okmányból megállapitani; miért hivatkozik «mások»-ra, kiknek egyike már régen meghalt és kiknek másika ugyanazon társulati évkönyv 137-ik oldalán megengedi, hogy a «Surs» nevet annak idején hibás olvasással tette közzé. Miért nem vallotta Karácsonyi, hogy ő maga mit talált az illető okmányban?!… A mi pedig az általam Surb-nak vett személynek az 1409 évi okmányban emlitett «Serbe» vagy «Sorbe»-val való azonositását illeti, arra azt felelem, hogy bár nem vagyok tiszántuli ember, szivesen elismerem, hogy a Serbán és a Sorbán nevü családok között oly különbség van mint akár János és Mór között, – csakhogy ez még mindig zárja ki, hogy Koszta unokája Surb és Hunyadi Vajk atyja «Serbe» vagy «Sorbe» egy és ugyanazon személy lehessen. Dolgozatom eredménye pedig abban rejlik, hogy kimutatta, miszerint az 1360-ban osztozkodók egyikének, Surbnak, a fia a másik osztozkodó fél egyikének a leányával házasságra lépett.
Még a következő megjegyzésekre kell kiterjeszkednem.
Székely János, kit Karácsonyi Hunyadi János ismeretlen nőtestvérétől született unokaöcscsének tart, szerinte soha sem volt se tót, se horvát bán, hanem székely ispán. Erre nézve azonban bizonyitékokat nem hoz és igy nem vagyunk azon helyzetben, hogy állitásának értékéről nyilatkozhassunk. Én csak azt tudom, hogy Hunyadi János 1448 február 20-ikán Szász-Sebesen kelt egyik okmányában nagyságos Székely Jánost «frater»-ének nevezi;* hogy szentgyörgyi Székely János 1446 és 1447-ben dalmát, horvát és szlavóniai bán és a vránai perjelség kormányzója volt (Kerchelich not. prćlim. 269–270. old.), a diplomatarium Ragusanum 470-ik oldalán pedig olvassuk, hogy a Hunyadi Jánoshoz intézett a rigómezei csatában elesettekre vonatkozó egyik részvétlevélben a következőt mondják: «contristati fuimus de morte recolende memorie domini Sech bani nepoti vestri.» Hogy itt nem Balog nb. felsőlendvai Szécsiről van szó, bizonyitja a «nepoti vestri.»
Székely okmánytár, III, k. 61. l.
Oláh Miklós esztergami érsekre vonatkozólag megjegyezzük, hogy azért, mert az okiratok őt nem emlitik, még nem szabad oly határozottan, mint ezt Karácsonyi teszi, állitani, hogy állitólagos nagyanyja, Marina, nem lehetett Hunyadi Jánosnak édes nővére. Dolgozatom 117-ik oldalán én is kiemeltem azon ellenmondásokat, melyek Oláh Miklósnak családtörténeti előadásaiban észrevehetők és azon eredményre jutottam, hogy mert végrendeletében bizonyos Myhna nevü oláh vajdát «patruus»-ának nevez, az oláh Baszaráb nevü dynastiával tartott összefüggése nem épen hihetetlen; ez esetben azonban a chronologiai adatok valóbbszinüvé teszik, hogy Marina Hunyadi Jánosnak nem valamelyik unokahuga, hanem inkább édes nővére volt.
Karácsonyi végre azon eredményre jut, hogy Hunyadi János atyja Havaselyt és vajdáját (1395-ben?) elhagyva, hazánkba menekült és hogy a Hunyadiak ősének kérdése I. Lajos királyunk 1374. julius 6-ikán Himfy Benedekhez intézett levelével van kapcsolatban. E levélben értesiti a király Hémfy Benedek temesi főispánt, hogy Lajk havasalföldi vajdától négy előkelő oláh menekült hozzá s meghagyja neki, hogy mennél előbb jöjjön fel megmondandó, mit határozzon ez ügyben. Miután a menekültek sorában Radoszló fia Woyk is szerepel, Radoszló pedig nem más mint Radul és a Hunyadiak ősei között a Radul és Vojk nevek fordulnak 2–2-szer elő, azt hiszi «aligha csalatkozunk, ha az 1374-ben hazánkba menekülő Radul fia Vojkot Hunyadi I. Vojk nagybátyjának tartjuk.»
Vajjon elegendő-e ez arra, hogy eddigi eredményeinket feladva, Radul fia Vojk személyében kutatásaink végleges betetőzéséhez vezető iránycsillagot lássunk? azt a higgadt és elfogulatlan tárgyilagosságtól áthatottak véleményére bizzuk; itt még csak I. Lajosnak oklevelére vonatkozólag a következő chronologiai megjegyzésnek akarunk helyt adni.
Karácsonyi az okmány keltét oly határozottsággal teszi 1374 julius 6-ikára, mintha ezt az okmány maga mondaná. Pedig az nincsen keltezve és közlője, Thallóczy Lajos a keltezésre nézve a következőket mondja: «A keletet nemcsak azért tettük 1374 julius 6-ikára, mert Lajos király ez évben egy másik levelét június 4-ikén keltezi Zólyomból, hanem azért is, mert az oláh vajdának ekkor támadtak bizonyos surlódásai alattvalóival.» Erre vonatkozó dolgozatában* pedig azt mondja: «Talán 1374-ben történt, hogy néhány elégedetlen oláh főember … menekülve vagy megbizásból Lajos királyhoz mentek Zólyomba.» Lehet hogy a nagyérdemü közlőnek a kelet megállapitására nézve igaza van, de annyi áll, hogy Lajos király 1374 junius 15-ikén Visegrádon tartózkodott, a mint ezt a leleszi konventnek 1374 június 30-ikán a királyhoz intézett jelentéséből megállapithatjuk.*
Századok, 1900. évf. 602.
Zichy okmtár, III. k. 562.
Dr. WERTNER MÓR.
