Nagy Iván. Családtörténeti Értesitő. Szerkesztik és kiadják: dr. Komáromy András és Pettkó Béla. III. évfolyam, 1901. 1–8. füzet.
Nagy Iván. Családtörténeti Értesitő. Szerkesztik és kiadják: dr. Komáromy András és Pettkó Béla. III. évfolyam, 1901. 1–8. füzet.
Az évfolyam megnyitó s tegyük hozzá, legbecsesebb czikke Komáromy András dolgozata a jobbágynemesitésről. Jól megválogatott példákban mutatja be, miként egészitette ki magát a nemesi rend a mohácsi vészt követő három században a jobbágyságból s czáfolja azt az általánosan elterjedt nézetet, hogy a XVII. század folyamán néhány forintért bárki is 208vehetett magának armálist. Kiváló érdeme a szerzőnek, hogy a száraz tárgyat kellemes olvasmánynyá tudta formálni. Magyary Kossa Sámuel két folytatásban a Roffi Borbély család történetéhez közöl adatokat; munkája nem csak genealogiai, hanem művelődéstörténeti szempontból is figyelemreméltó. Horváth Sándor Czimerlevél hamisitások és hamisitók feliratu czikkében nehány hamisitvány kapcsán az armálishamisitásokat sorozza kategóriákba. Nagy kár, hogy jórészt ismert s egy darab kivételével mind Abaujmegye levéltárából eredő anyagot használt, holott eféle hamisitások a legtöbb vármegye levéltárában bőségesen találhatók; hogy többet ne emlitsünk csak Pest-Pilis-Solt-Kis-Kun vármegyéé is őriz vagy egy tuczatot.
Czikkének egyik állitását nem hagyhatjuk szó nélkül. Malonyai Balog Éliás hamis armálisának leirásánál helyesbiteni akarván a Turul 1896. évfolyamában a 151. lapon ezen érdekes kuriózumról megjelent pár sornyi ismertetést, azt mondja hogy kizártnak tartja azon véleményt, mely szerint a szóban forgó oklevél XVI. századi hamisitás s megdönthetetlen biztossággal kimondhatónak véli, hogy az a XVII. század végén vagy a következő elején készült. Következteti pedig ezt az irásból, a melyről pár sorral előbb maga is elismeri, hogy az a XVI. századit akarja utánozni. Oly irásnak a korát, a mely valamely más időbeli ductust utánoz, apodictice meghatározni igen nehéz; azt pedig, kinek van a kérdésben igaza, a Turulbeli közleménynek-e, vagy Horváthnak, hasonmás nélkül szinte lehetetlen eldönteni. Azonban szabad legyen a XVI. század mellett egy az irásnál jóval erősebb bizonyítékot felhoznunk. S ez a czimerábra, a melynek XVI. századi volta minden hozzáértő előtt kétségtelen. A XVII–XVIII. századi hamisitó semmi esetre sem rajzolt volna sisak és takaró nélkül czimert, sem az ezen korban rendkivüli czimeralakra nem esik a választása s ha mégis ezt választja, úgy minden bizonynyal a maga korának megfelelően alakitja. Ellentmond Horváth állitásának az a körülmény is, hogy a Balogh családnak, a mely ezt az armálist 1725-ben Abauj vármegye előtt felmutatta, ez időben s az ezt megelőző száz évben hamis armálisra egyáltalán nem volt szüksége, miután birtokában volt II. Mátyás király egy donácziós levele is; ezt pedig az időben is többre tartottak bárminő régi armálisnál. (Csoma, Abauj Torna vármegye nemes családjai, 73. l.) Téves az is, a mit a czikkiró az oklevél formulájáról mond. Szerinte az kétségtelenül valamely I. Mátyás-féle armálisról van véve, mivel benne a király czimei között ott áll: «nec non Slesie et Lucemburgensis dux, ac Moravie et Lusatae marchio. Csakhogy ezt a czimet II. Ulászló is viselte s ezt a hamisitó bizonyosan az 8 eredeti okleveléről vette, talán épen arról, a melyet aztán armálissá gyurt át. Ha megfelelő koru czimerlevél is állott volna rendelkezésére, úgy az Ulászló-féle mintára csinálta volna tákolmányát s akkor az megegyezne ezen királyunk czimerleveleivel. De gondos összevetés azt mutatja, hogy az oklevél leginkább Zsigmond király armálisaival egyezik; miért keressük tehát az analogiákat Mátyásnál. Azt is figyelembe kell venni, hogy mig a hamisitó Zsigmond-féle czimerlevelet középrendü családoknál is könnyen kaphatott, addig Mátyástól származóhoz alig férkőzhetett, miután ezen uralkodónk czimeres oklevelei aránylag ritkák voltak s majdnem mind előkelő tekintélyes családoknak szóltak, a kiknek leveles ládáihoz nem minden himpellérnek volt kulcsa.
Az állandó rovatok ez évfolyamban ugyanazok, mint az elsőben. Pettkó Béla folytatja a királyi könyvek czimerleirásainak közlését; sajnálandó, hogy a becses anyagról nem készittet különnyomatokat is, kiegészitéséül az előbb megjelent nagybecsü lajstromnak. Illésy János az 1754–55-iki nemei összeirás névsorának folytatását adja. A Magyarország családai rovatban pedig ujból becses pótlásokat kapunk Nagy Iván munkájához. A következő családokról vannak többé-kevésbbé tartalmas ismertetések: Antal, Császár, Cselkó (de Cselkólehota), Csúzy-Cseh, Farkas (de Nagy-Jóka), Győry (de Makráncz), Hajnik, Halasy, Horkay, Károlyi (de Károly), Maróthy (de Maróth-egyház), Légmán (de Óhid), Oszternéber, Rusa (de Ságh), Szemerey, Turányi, Temesvári, Ugron, Ujházy (de Rozsnyóbánya et Budamér), Vita (de Disznajo). Ezeken kivül még a tárczában van szó a Torvaji Ugron családról és a Draskóczyak «Milkó» ágáról.
E rövidke felsorolás halvány képét sem adhatja a Nagy Ivánban foglalt óriási adathalmaznak. Minő fontossággal bir a folyóirat a családtörténetre, a második folyamhoz tartozó, de csak az idén szétküldött névmutató igazolja, a melynek segélyével egyetlen folyamban nehány ezer magyar családról találhatunk adatokat.
V. E.
