Emilian von Zernicki-Szeliga, Der Polnische Adel und die demselben hinzugetretenen andersländischen Adelsfamilien. General-Verzei…
Emilian von Zernicki-Szeliga, Der Polnische Adel und die demselben hinzugetretenen andersländischen Adelsfamilien. General-Verzeichniss. Hamburg, 1900.
Verlag von Henri Grand. Druck von R. Boll, Berlin. (8-r., I. kötet: 502 lap, II. kötet: 598 lap.)
Ez a két kötet hosszas és szorgalmas munka eredménye; 22,967 lengyel nemes családot ismertet s gondosan összeirt utalásokat tartalmaz történetük kiegészitésére. A szerző czélja, a mint ezt a bevezetésben megemliti, az volt, hogy megirja a lengyel nemes családok részletes történetét, feldolgozza a nyomtatásban megjelent munkákat s felkutatja mindazon adatokat, melyek a már ismert eredményeket helyesbitik s kiegészitik. Ez a nagy munka azonban kéziratban maradt; az érdekelt családok nem karolták fel kellő lelkesedéssel, a szerző nem kapott elég előfizetőt s igy nem adhatta azt ki. Ekkor határozta el magát arra, hogy, ha már másként nem használhatja fel a felkutatott adatokat, legalább utalásokkal ellátott névmutatót készit anyagáról s ilyen formán értékesiti a munkájára forditott fáradságot. A kiadó vállalkozott arra, hogy az egyes családok történetére vonatkozó s itt megjelölt részletes adatokat kellő dij fejében kész az érdeklődők rendelkezésére bocsátani.
A lengyel nemes családok történetének első jelentősebb irója Paprocki volt (158o–1614), ki a saját kutatásain kivül főleg a Dlugosz és Cromer munkáit használta. A lengyel nemes családok első jegyzékét Malachowski adta ki, kinek munkáját később Kuropatnicki és Borkowski tökéletesitették. Borkowski munkája nyomán dolgozott a szerző, e munka kiegészitését tüzte czélul maga elé s annak jegyzékét 3000 ujabb családra vonatkozó adatokkal bővitette.
A munka előszava röviden ismerteti a lengyelországi nemesség történetét.
A szoros értelemben vett lengyel nemesség a XVI. század elején 160 törzsre és 9000 ágra oszlott. Ehhez csatlakozott 1342-ben a galicziai orosz nemesség, 1434-ben a wolyniai és podoliai, 1454-ben a poroszországi német s 1561-ben a lieflandi nemesség; továbbá 1578-ig mintegy 350, 1578 után pedig körülbelől 2000 ujabb nemesités és honositás történt. Ezekből az elemekből alakult meg a lengyel nemesség.
A Lech fejedelem bevándorlott törzséből származók kezdettől fogva nagy befolyással birtak a kormányzatra s minthogy a fegyveres szolgálat kötelezettsége is kizárólag rájuk nehezedett, csakhamar nagy fölényre tettek szert a benszülött békés polánok törzse felett. A kereszténységet is a művelődésre hajlandóbb és értelmesebb lechiták vették fel először I. Micziszláv fejedelemmel együtt, mig a polánokat fegyveres erővel kellett a megtérésre kényszeriteni, miáltal a lechiták felsőbbsége ujból csak megerősödött. Hosszas belső harczok következtek erre a lechiták és a polánok között az uralomért, mely harczok a XI. században a polánok végleges legyőzetésével végződtek. A hóditók a legyőzötteket még régi nevüktől is megfosztották, mely egyszersmind az ország neve is volt, s azontul egyszerüen kmieci vagyis földmüvelő néven nevezték őket. Igy alakult meg Lengyelországban a benszülött és bevándorolt két törzsből a két rend, a nemesek és a jobbágyok rendje. A lechiták törzsének tagjai, azaz a nemesség, ettől kezdve a szlachcic névvel élt, a mely a «z lachciców»-ból származott s annyit jelent, mint a lachitáktól való. Az igy megalakult nemes családok czimert is kezdtek viselni, mely czimer a később leszármazott családok közös czimerévé lett. Ilyen közös törzs-czimer összesen mintegy 160 van.
A nemesség ismét két osztályra szakadt, ú. m. a főnemesek és köznemesek osztályára. A főbb országos tisztviselők comes czimet viseltek s ez a név örökössé vált családjaikban olyan formán, hogy e tisztségeket rendesen ugyanazon család tagjai töltötték be. A királyi tanács tagjai báróknak neveztettek s ez a czim is állandósittatott egyes családokban. Minthogy mind a comesek mind a bárók a vagyonosabb nemesi osztályból kerültek ki, lassanként családjaik előjogokat szereztek maguknak a többiek felett s hivatali czimeiket tényleg családi czimekké tették. Lokietek Ulászló alatt 1331-ben ez az osztálykülömbség megszünt s megalakult az egységes lovagi rend. A lovagi rendbe való felvételhez 1347-től tisztán a nemesi származást, 1412-től pedig a czimerviselési jogot is kellett igazolni.
A nemesek kezdetben csupán birtokaik után nevezték magukat. Birtokaik nevét a latin «de» vagy a lengyél «z» előljárók hozzátételével használták. Kazimierz, kinek Kozlowo volt a birtok, a következő nevet használta: Kazimierz de Kozlowo vagy z Kozlowo. 1500 körül kezdték e helyett a «ki» vagy «ski» végü neveket használni. Igy az előbb emlitett Kazimierz 207neve most Kozlowski-ra változott. A birtok után alakult elnevezés nyomán keletkeztek az olyan egynevü családok, melyeknek egymástól különböző családi czimerük volt.
Minthogy Lengyelországban minden egyes czimernek külön neve volt, azért az ilyen egynevü családok megkülönböztetésül a czimer nevét is kezdték használni nevükben. Igy p. o. az emlitett Kozlowski a következő nevet használta: Kazimierz Kozlowski herbu Lubicz. A birtokok utáni elnevezés ismét azt idézte elő, hogy a közös családból származók is különféle neveket viseltek birtokaik után. Igy p. o. 500 különböző család viseli a közös Jastrzebice czimert. Az ilyen családok aztán többször olyanféleképen tartották fenn a közös leszármazás emlékét, hogy az ősi leszármazási helyet is megtartották nevükben. Jan z Kozlowo Pietrowski Pietrowo nevü birtokától veszi nevét, de családja eredetileg Kozlowo-ból származik. Ezt az elnevezési módot kivált azon nemes családok használták, kiknek neve nem ski-re végződött.
A lengyel nemességet 1578-ig a király, 1578 óta azonban az országgyülés adományozta. 1535-ben kimondotta a király, hogy a krakói egyetem tanárai 20 évi szolgálat után nemességet kapjanak. E kiváltságot az 1576. évi országgyülés a wilriói és königsbergi egyetemekre is kiterjesztette. A királynak joga volt külföldieknek is nemességet és czimert ajándékozni, sőt bárói, grófi és herczegi czimeket is adományozhatott nekik. Ez adományozások azonban csak külföldön voltak érvényesek, Lengyelországban nem.
Lengyelország ma már megszűnt, a lengyel nemesség azonban még mindig él és virágzik. A galicziai lengyel nemesség egy testületi egészet képez, mely hivatalosan is lengyel nemesség maradt, s midőn 1787-ben Bukovinát Galicziához csatolták, az ottani nemesség is galicziai azaz lengyel honosságot kapott. Orosz-Lengyelországban 1715 óta külön lengyel nemességi anyakönyvet vezetnek, melyekbe mindazon ujabb nemesitések is bevezettetnek, melyeket a czár mint lengyel király adományoz. Poroszországban szeptember 13-ikán királyi oklevéllel biztosittatott a lengyel nemesség birtoka és rendi külön állása. Ezeket irja röviden a szerző a lengyel nemesség történetéről. Betürendben sorolja el aztán az egyes lengyel nemes családokat. Megjelöli nemességük eredetét, egyik-másiknál czimerüket, leszármazásukat s a rájuk vonatkozó forrásokat. Mindezeket természetesen a legrövidebb formában, mert, a mint emlitettem, nem akart részletes történetet irni.
Bennünket kettős okból érdekel e munka. Azon szorosabb viszony következtében ugyanis, a mely a XIV., XV: és XVI. században Magyarország és Lengyelország között fennállott, számos magyar család költözött Lengyelországba; a Lengyelországot ért nemzeti romlások alatt s után pedig annyi lengyel család jött ismét hazánkba, hogy mindenfelé találkozunk neveikkel. Az ősnemes magyar Berzeviczy család egyik tagja Márton erdélyi kanczellár Báthory István idejében költözik át a király kiséretében Lengyelországba, 1583-ban lengyel báróságot kap, s ősi czimere, a kecskebak mellé a lengyel fehér sas is czimerébe kerül. Magyarországból származtak át a Báthoryak (?) és Rákócziakon kivűl Czobor, Kálnássy, Klement, Szerdahelyi, Thurzó stb. családok, melyek mindegyikénél megjegyzi a szerző, hogy magyarországi eredetüek. Lengyel származásnak ismét a magyar Luzsénskyek, Wengerskiek, Wilczekek és mások, kiknek neveit hosszu volna felsorolni, oly számosan vannak. Nagyon érdekesek a lengyel nemesi családnevek között előforduló ősrómai családnevek, igy p. o. Agrippa, Scipio stb., melyek egyedülállók a maguk nemében. Bár csak rövid repertorium e munka, mégis sok érdekes adatot tartalmaz a kiválóbb lengyelországi nemes családokról. Igy a lengyel történelemben oly nevezetes Poniatowski családról elmondja, hogy tulajdonképen olasz eredetü s a Torelli család egyik elszakadt ága, a mely csak 1569-ben kapott Lengyelországban honosságot.
A munka értékéről akkor alkothatunk kellő képet, ha végig tekintünk azon a hosszu sorozaton, melyben a szerző a felhasznált forrásokat sorolja fel. A legrégibb lengyel iróktól a modern Siebmacherig megtaláljuk ott a lengyel nemes családok történetével foglalkozó összes munkákat. Ezekhez járul a nagy levéltári anyag, melynek feldolgozása igazán hosszas munkát vett igénybe. Tökéletesnek mindenesetre nem tökéletes a munka, mert olyan természetü, hogy ujabb adatokkal még mindig bővülhet; ez azonban semmi esetre sem von le értékéből, mert ez a kiegészités a feljegyzett adatok helyességét nem fogja megdönteni.
Kivánatos volna, hogy ez a repertorium a szerző intencziójához képest kéziratos nagy munkájára kellően felhivja a figyelmet, s ilyformán elősegitse annak nyomtatásban való megjelenését.
G. A.
